Papp András, Térey János: Prológus
A SZÓVIVŐ
(Jön. Jean-Pierre Pedrazzini francia fotoriporter vonásait viseli.
Választékos eleganciája kirí a tér egyenszürkéjéből.
A SZÓVIVŐ
(Jön. Jean-Pierre Pedrazzini francia fotoriporter vonásait viseli.
Választékos eleganciája kirí a tér egyenszürkéjéből.
I.
Tizenöt éve Zugló az ígéret.
Ha téli álmait jövőre váltja
Pest mályvarózsa-illatú Budája,
Talán a zöld remények is beérnek,
Melyekkel áltatott a változás…
Ezerkilencszáznyolcvannyolc örökre
Ráírta képét arcra, útra, rögre,
Azóta tart a bénító varázs.
II.
Mi vonz ide, az épített ugarra?
(A sziklakertben Frei, aki kihallgatta Hagent és Alberichet, előbújik a pavilon mögül)
FREI
Eltűnt a járőr.
Szabad volt-e megbolygatni
a rom-Drezda örökálmát?
Azt mondom, istenkísértés
újra fölállítani
régi tornyát Siloámnak,
ha le kellett dőlnie.
Köveit számlálni vétek,
és visszaemelni őket
az eredeti magasba
nem szabad.
Az újjáépítés-eszme
tavaszi élethazugság –
a bűnöző képzelet,
hiszen a tanúnak, s összes
ivadékainak úgyis
szembe kell majd nézniük
magával a csőddel. Ami
egyszer leomolhatott,
maradjon az anyaföldön.
Kezdetben volt az asztal. Fröccsöntött hamutartók fölött kígyózott, formált karikákat és állt össze kesernyés gomolyfelhővé a nyolcvanas évek langy, ínycsiklandóan aromadús és vihart jelző cigarettafüstje. Elsősorban Budapesten szeretett álldogálni ez az asztal, de pályafutása során megfordult néhány túlélő polgári háztartásban, alullátogatott művházakban, a politúr csillámló felületén tükröződő szerkesztőségekben – amelyeket még baráti eufemizmussal sem nevezhetnők: redakcióknak –, és megjárt józan idegenforgalmi érdekből renovált kávéházutánzatokat is.
Fej fej mellett elődömmel.
Mint a rossz pénzt, ismerem
a tavalyi gyerekarcot.
Görbe hát és ferde szándék:
boldogulni bármi áron.
Lépéskényszer ádventi talajon –
annyi mint menetelés, vissza a tavalyba.
Érzékcsalódás, hogy azóta gyarapodtam.
Mintha a sitten, mint Szibéria,
emlékirataimon dolgozom.
1
Termann – mint hírlik – összeroppant az Adriánál. Ez volt a sorsa, valóban? Barátaival és barátnőivel karöltve bolyongott kótyagosan egy pokoli sziget ösvényem, nyikorgó napágyakon vergődött élőhalottként, utolsó felelőtlen nyarán. Kevés hiányzott, hogy otthagyja a fogát Délszakon. Tényföltáró küldöttséget menesztünk a szörnyű szigetre, hogy kiderüljön: mi történt velük. Bizonyára vakációzni indulhattak, s mire hazaérkeztek, azon vették észre magukat: mindannyiuk homlokán ott éktelenkedik Dél bélyege, mint valami közös pokoljárás után.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 18 hét
8 év 44 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét
8 év 51 hét
9 év 2 nap
9 év 4 nap