Megélhetés
Az eltérő gazdasági-társadalmi környezet, a cigányok és nem cigányok változatos viszonya különféle megélhetési stratégiákat alakított ki az egyes cigány családoknál. Az egyes településeken belül nagyon különböző helyzetben élő cigány családokkal találkoztam, a falvak többségében a nagyon szegény, kilátástalan helyzetben élők mellett vannak gazdaságilag sikeresebbek is.
Minden településen él olyan cigány család, ahol valakinek van állandó jövedelme. A munkaadóktól húzott jövedelmek nagyon széles skálán mozognak. A legmagasabb beosztású dolgozó, akivel találkoztam, érettségizett, és évek óta a közeli erőműben dolgozik, jelenleg blokkgépész, több ember munkáját irányítja. A legtöbb pénzt azok vihetik – vagyis küldhetik – haza, akik hosszú évekig a közeli város vágóhídján dolgoztak, és ahonnan külföldi munkalehetőséghez is jutottak. Az általam megismertek közül a legrosszabbul fizetett munkaerő az az asszony, aki havi 23 000 forintért végez segédmunkát három műszakban a szomszédos település vasöntödéjében.
Egy-egy faluból többnyire mindenki ugyanabba a két-három közeli gyárba, üzembe jár dolgozni, a falubeliek, ismerősök, rokonok egymást ajánlják be. De van olyan település is, ahol a helyi gyárban folyamatosan van munkaerő-felvétel, de inkább két-három faluval messzebbről vesznek fel embereket, csak falubeli cigányokat nehogy alkalmazni kelljen – „mert lopnak”.
A rendszeres és legális munkavállalásból származó jövedelmek azonban a háztartások bevételeinek csak kisebb hányadát adják. A cigány családok többsége jövedelmét alkalmi munkákból is kiegészíti, vagy teljes egészében abból szerzi. Az alkalmi munkák lehetőségeit befolyásolják a helyi adottságok és a falubeliekhez való viszony. Szinte minden családnál tartottak állatot a ház körül. Még a legszegényebb cigánytelepen is van néhány disznó, amit jelesebb ünnepekre tartogattak. Gyakori a csiga-, gomba-, gyógynövénygyűjtés – de ezekből csak időszakosan lehet jövedelemhez jutni. Általános a tűzifa-gyűjtögetés különböző formája. Van, aki csak úgy elhozza a fát az erdőből – mert nincs mivel tüzelnie. (Ezt a legtöbb településen nem nézik jó szemmel.) Akinek már van egy motoros fűrésze, az egy erdőrész tisztítását vállalja, így a téli tüzelő mellett még eladni is tud a fából.
Többeknek a falubeliekkel ápolt jó viszony jelent valamiféle megélhetési biztonságot. A legtöbb „parasztnak” megvan a maga „jó cigánya”, akit elhív ásózni, kapálni, különféle rohammunkára. A fizetség sokszor nem pénzben történik, hanem élelemben, használt ruhában, apró szívességekben. Ez a munkaadó részéről jótékony cselekedetnek minősül, amit illik alázatosan elfogadni. Ezt a kliens-patrónus jellegű viszonyt piacosították az egyik faluban. Itt évek óta a helybeli cigány családok segédkeztek a falubeli gazdáknak a szőlőben, eleinte csak szüretkor, nagyobb rohammunkák alkalmával. Ma már februártól novemberig kialkudott napszámért rendszeresen járnak a szőlőkbe dolgozni. Ez biztos megélhetést jelent sok családnak, de ez is csak egy bizalmi kapcsolaton alapul, mindkét félre kötelező szerződés nem áll mögötte.
Legtöbben a különböző jogcímen kapott járadékaikat, csekély önkormányzati segélyeiket kénytelenek kiegészíteni alkalmi munkákkal. De az így szerzett jövedelem nem elégséges ahhoz, hogy egy család – még ha csak létfenntartási szinten is – megélhetését hónapról hónapra biztosítsa. Hónap végén a legtöbb családnak pénzt kell kölcsönkérnie. Napjainkban a cigány családok legtöbbje olyan szegény, hogy még ha tud is gondoskodni saját családjáról, közvetlen hozzátartozóiról, azt már nem engedheti meg magának, hogy a többi rokonának kölcsönadjon. Ezt felismerve kezdtek a tehetősebb cigány családok uzsorakamatra hitelezni. Majd minden faluban található olyan, aki ezzel foglalkozik. Ennek egy gyakorlatiasabb példája, amikor a kisebb tőkével rendelkező személy a környéken felvásárol néhány disznót, és a helyi hentesénél jóval magasabb áron otthon hitelbe kiméri. Ezek az illegális vagy azt súroló tevékenységek könnyen kilátástalan helyzetbe sodorhatják az adós családokat. Az általam látogatott hat faluból háromban egyértelműen megmondták, hogy melyek azok a családok, amelyek bűnözésből élnek, és hogy kik tartoznak tágabb környezetükhöz. Őket a helyiek közül mindenki ismeri, még a rendőrök is. Rendre hosszabb-rövidebb időre néhányan börtönbe is kerülnek közülük, de ettől a helyzet semmit sem változik. Elbeszélések szerint manapság a lopás, betörés már kevéssé jövedelmező, ráadásul nagy a kockázata is. Mindhárom helyen a pénzkölcsönzés mellett a prostituáltak foglalkoztatását és védelmét – a „lányfuttatást” – jelölték meg a bűnöző családok legfőbb tevékenységi körének. A „foglalkoztatott” lányok sokszor saját falubeliek, szegénységből mindenáron szabadulni vágyó fiatal lányok, eladósodott családanyák.
Kívül-belül
A cigány családok falun belüli térbeni elhelyezkedése alapján ezeket a településeket két nagy csoportba oszthatjuk. Ahol a hetvenes években a cigány családok elkezdtek beköltözni a faluba, és nem cigány környezetben elszórtan házakat építeni vagy vásárolni. Ahol csak a faluszéli homogén cigánytelepen vagy amellett, de szintén tömbben élnek a cigány családok, és építenek új házakat.
Négy olyan település van, ahol cigány családok a falun belül elszórtan, nem cigány környezetben is élnek. Ezekben a falvakban a cigány családok a hetvenes évek elején, a régi cigánytelep felszámolása után kezdtek házakat vásárolni, illetve a nyolcvanas években új házakat építeni. Egyik településen sem tudták teljesen felszámolni a régi „cigánysort”, a mai napig élnek ott családok, akiknek valamilyen oknál fogva nem sikerült elköltözniük, illetve a faluba költöző nagyon szegény családok csak itt képesek maguknak házat vásárolni vagy az elhagyott, üres házba beköltözni. Ezek a „cigánysor”-maradványok a falu örökös szegénytelepévé váltak.
Több településen megfigyelhető, hogy a családok, ha el is költöztek a régi cigánytelepről, házakat a falu belső részeiben csak egymáshoz közel, egy-egy utcában vásároltak, vásárolhattak. Ezzel a falun belül újabb telepszerű utcák jöttek létre, ahol a cigány családok mellett már csak néhány, általában idősebb nem cigány család él.
Ahogyan a családoknál különböző életminőségekkel találkozhatunk, úgy a többségi társadalommal való viszony is többféleképpen alakul. Azok, akik a faluban laknak, mindennapos, intenzív kapcsolatban állnak a nem cigányokkal. Erre a falu szélén lakóknak nyilvánvalóan kevesebb a lehetőségük. Ennek megfelelően a cigány családok többségi megítélése is differenciált: megkülönböztetnek rendes és nem rendes cigányokat. Ezeknek a kifejezéseknek több variánsával találkoztam: a rendes cigányokat általában a sajátjukként kezelik („a mi cigányaink”), alázatosnak, tisztelettudónak mondják, ellentétben a jöttment, hangoskodó betelepülőkkel. Az egyik faluban évtizedek óta a központtól egy kilométerre egy domboldalon volt az a három utca, ahol a cigányok laktak, a település belterületén viszont a közeli városból kitelepült cigányok vettek házakat az utóbbi években. Egy-két év alatt kialakult a megkülönböztetés: „A telepiek a mi régi jó cigányaink, de ezekkel a hangoskodó jöttmentekkel a faluban nem lehet mit kezdeni.”
Egy másik faluban, ahol egyes cigány családok a hetvenes-nyolcvanas években szép házakat építettek maguknak, a mai napig a közeli ipartelepen dolgoznak, kezdenek magukra maradni. A falu mellé települt bánya tönkretette a talajt, az ivóvizet, a környék holdbéli tájjá változott – így aki teheti, elköltözik a közeli városba, de legalább a szomszéd faluba. Azok a cigány családok, akik eddig megbecsült tagjai voltak a falunak, most személyes sértésként élik meg, hogy szomszédaik, ismerőseik is elmennek a lassan cigány többségű faluból, vagy ha ők ugyan nem tudnak elköltözni, de gyerekeiket nem járatják a falu cigány többségű iskolájába.
Abban a két faluban, ahol cigány családok csak a falu meghatározott részén laknak, illetve lakhatnak, a nem cigány családokkal való viszony is másképp alakult. Az évtizedek óta tartó kirekesztő önkormányzati politika, amely a mai napig megakadályozza vagy hallgatólagosan eltűri, hogy cigány családok csak bizonyos utcákban vásárolhassanak házakat, erősíti a cigány családokkal szembeni előítéleteket, sztereotip gondolkodásmódot. Az egyik faluban közel 800 cigány él négy-öt utcába berekesztve. A falubeliek, ha kell, összefogva megvásárolják a falu más részein lévő eladó házat, csak hogy azt semmiképpen se cigány vegye meg. Önkormányzati telket sem vehet meg cigány család. Csak abban a nekik kirótt négy-öt utcában élhetnek. Ezek az utcák – ellentétben a falu többi részével – nincsenek csatornázva, aszfaltozva; a folyamatos belvíz miatt bokáig ér a sár, a kertekben áll a víz. Így októbertől áprilisig valóban rendezetlennek tűnnek a cigányok lakta utcák. A helyi diszkóba, bizonyos kocsmákba csak a „rendesebb cigány családok” tagjait engedik be. A faluban a cigányok között szinte teljes a munkanélküliség, de a nem cigányok között is nagyon magas. Az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató, többek között két mezőőrt is alkalmaznak, akik arra ügyelnek, hogy télen senki se lopja a fát az erdőből, nyáron pedig a terményt a mezőről.
A másik helyen más okok miatt próbálják kiszorítani a cigányokat a településről. Itt a falu két végén van „cigánytelep”. A jegyző nyíltan megmondta: nagy vágya, hogy valahogy megszabaduljon a cigányoktól. Pedig ők még segélyt sem kérnek – dolgoznak. De jelentős az idegenforgalom. Ráadásul a falu újonnan felfedezett nevezetessége a cigánytelep mellett van. Így az idelátogató turisták egy másik irányból, kis kerülővel kénytelenek azt megközelíteni. Egyre több ember költözik ki a közeli városból, a falu már szinte elővároskénti kertvárosként funkcionál, az ingatlanárak nagyon magasak. A befolyásos, tehetős városi embereket zavarja ez a „szomszédság”. Az önkormányzat pedig már bánja, hogy a nyolcvanas évek közepén fillérekért mérette ki cigány családoknak a telkeket.
Azt, hogy cigányok és nem cigányok mit gondolnak egymásról, jól tükrözi a következő példa. Az egyik iskolában – egy olyan faluban, ahol a cigány családok helyzete relatíve jó, nincsenek különösebb konfliktusok cigányok és nem cigányok között – magyarórán fogalmazást írattak 7–8. osztályos gyerekekkel arról, hogy mit gondolnak a másságról, különösen a faluban élő cigányokról. Íme néhány részlet:
„Anyukám postás, és ő tudja, hogy milyenek ezek a cigányok. Amikor megküldik a segélyeket, már reggel nyolckor ott várják őt a posta előtt. Azután elviszik a kocsmába, és az összeset elisszák. Ha jól emlékszem, a cigányokat I. Zsigmond királyunk engedte be. Én elbeszélgetnék Zsigmonddal, hogy nem gondolt-e az utókorra, hogy milyen lesz az ország helyzete a későbbi időkben. I. Zsigmond nagyon felelőtlen volt, amikor megnyitotta előttük a határt.”
„Nem dolgoznak, hanem mikor megkapják a segélyt az 5-6 gyerekre, sokan elisszák, és otthonra nem marad pénz. Jó lenne, ha kimennének Strasbourgba, és ott letelepednének. Jobb és könnyebb lenne az élet nélkülük.”
„Mostanában a cigányok úgy szaporodnak, mint a nyulak. Én a romákat kiküldeném az egész országból. Mindig a kocsmában vannak, isznak, részegek, büdösek, kötöszködőek. Én megvetem őket álltalában. Volt már nem egyszer olyan, hogy egy cigány kötekedett, és ha visszabeszélsz vagy megcsapkodod, már másnap vagy hatan jönnek rád. De vannak köztük jópofák, aranyosak is. Olyanok is vannak, akik csak azért csinálnak öt-hat gyereket, hogy a segélyt és a pénzt felvegyék és eligyák. Szerintem kölcsönösen lenézzük egymást.”
„Az osztálytársaim közül egy, kettő, három lány van, aki ha nem is akarja, hogy észre vegyem, akkor is lenéz, mert cigány vagyok. De én ha meghallom tőle vagy bárki mástól, hogy büdös cigány, már elnézést a kifejezésért, de kezét lábát eltöröm, és a haját kiszaggatom. Mert nem szeretem, hogyha lenéznek, habár én nem szégyellem azt, hogy cigány vagyok, mert akárhogy is, nem külömbek tőlem, én is ugyan olyan ember (lány) vagyok mint egy magyar lány.”
„A magyarok tisztelettudóbb emberek, mint a romák. Azok szépen beszélnek, nem pedig csúnyán, mint némelyik romák. Pedig én is roma vagyok, de én úgy nézem magam, mint egy cigány, de az engem nem nagyon érdekel. A magyarok nem lopnak, nem bűnöznek. Az én szüleim és testvéreim se bűnöznek, lopnak. Az én apám régebben kéményseprős volt, de most seprőket köt.”
Cigány gyerekek az iskolában
Egy gyerek iskolai sikerességét vagy sikertelenségét nagyban befolyásolja az, hogy milyen kapcsolat van közte és a társai, közte és tanárai között; hogyan viszonyulnak hozzá, a családjához, életmódjához, esetlegesen eltérő kultúrájához. Az önkormányzati politika, illetve a többség viszonya a kisebbséghez, mindig visszatükröződik az iskolában.
Tapasztalataim szerint a tanárok többsége – tisztelet a kivételnek – nincs tisztában azzal, hogy a gyerek milyen körülmények közül érkezik az iskolába. A falusi iskolák egyik nagy problémája, hogy tanáraik többsége nem helybeli lakos, vagy csak átmeneti időre, egy-két évre költözik a faluba, amíg nem adódik más, jobb lehetősége. A hat iskolából kettőben az összes tanár, másik kettőben a tanárok többsége a közeli városból jár ki nap mint nap tanítani. Két iskolában a tanárok többsége évenként kicserélődött, volt, hogy csak októberre tudtak minden állást betölteni. Valószínűleg ezek a tanárok csak kényszerből, más lehetőség híján kerültek ezekbe az intézményekbe. Azok, akik falusi tanítóskodásukat csak átmeneti állapotnak tekintik, nem fektetnek különösebb hangsúlyt a gyerekek és családjaik megismerésére. Volt iskola, ahol a tanárok egyszerűen megmondták, hogy „náluk nem divat a családlátogatás”. Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy a tanár nem érti, hogy miről beszél a gyerek – és fordítva. Egyik helyen az osztályfőnöki óra témája a szabadidő eltöltése volt. Amikor az egyik fiú megemlítette, hogy előző éjszaka milyen filmet látott a televízióban, a pedagógus teljesen felháborodott: „És a szüleid nem szóltak rád, hogy ez nem neked való film, menj el aludni?!” A fiú már szégyellte is magát, meg a szüleit is egy kicsit, amikor egy kislány felvilágosította a tanár nénit: „De hát nekik csak egy szobájuk van, hova küldte volna?”
Véleményem szerint, ha a pedagógus megismeri azokat a körülményeket, ahonnan a gyerek érkezik, felméri, hogy azokból milyen hátrányok vagy előnyök származnak, már könnyebben kezelheti a felmerülő pedagógiai problémákat. Például az egyik helyen a cigány családok a közeli patakban rendszeresen horgásznak, vesszőt szednek, amiből kosarat tudnak fonni. Az ezekből a családokból érkező gyerekek mutatták meg a patakparton megtartott biológiaórán, hogy hol terem a fűzfavessző, milyen a sás. A délutáni séták, kirándulások útvonalát is mindig ők tervezték meg. Ezzel a tanár olyan szituációt teremtett, ahol ők is sikeresen tudtak szerepelni társaik előtt.
A cigány szülőkkel való kommunikáció, kapcsolattartás talán még ennél is nehezebb egy pedagógus számára. A rossz szociális helyzet általában együtt jár az alacsony iskolázottsággal, a rossz érdekérvényesítő képességgel. Mindebből egyenesen következik, hogy bármilyen hivatalos ügy elintézése számukra nehézségekbe ütközik, általában a hivatallal történő bármiféle kapcsolatot kudarcként élnek meg. És nincs ez másképp az iskolával sem. Valószínűleg a cigány szülőknek is eleve rossz iskolai élményeik vannak, nem is nagyon értik, hogy mi az, amit tőlük az iskola, immár mint szülőktől, elvár. Ahogy gyerekkorukban sem kérdeztek rá, ha nem értettek valamit, ugyanúgy szülőként sem teszik ezt meg, és szülőként ugyanúgy nem tudnak teljesíteni, ahogy gyerekként sem tudtak.
Persze a tanároknak sem egyszerű: senki sem tanította nekik, hogyan kell egy az övéiktől eltérő szociokulturális közeget megismerni és megérteni, a szülővel és a gyerekkel kapcsolatot teremteni, párbeszédet kialakítani. Nem tudja, hogy mire számíthat, amikor elmegy egy ilyen családhoz látogatóba, nem tudja, mit tegyen, hogy ne hatóságként, hanem partnerként kezeljék. Néhány kudarcos kísérlet után már nem is megy el ezekhez a családokhoz. A szülők pedig kicsit megbántottan mesélik, hogy persze hallottak már családlátogatásról, de ide a falu szélére soha nem jönnek ki az iskolából.
A hat iskolából kettőben tapasztaltam azt, hogy a cigány szülőkkel kialakult valamiféle kapcsolattartás. Mind a két iskolában olyan tanárok tanítottak, akik olykor már a mostani gyerekek szüleit is tanították, vagy gyerekkorukban együtt jártak velük iskolába. Ezek a pedagógusok tisztában vannak azzal, hogy milyen körülmények között élnek a cigány családok, és milyen tudást tartanak fontosnak. A szülők ebbe a két iskolába be mernek menni hívás nélkül is, csupán azért is, hogy érdeklődjenek a gyerek után, megbeszéljenek valamit az osztályfőnökkel. Tudják ugyanis, hogy meg fogják őket hallgatni.
Támogatások
A hat falu iskolái egyetlen dologban teljesen azonosak: az ott tanulók legalább 25 százaléka cigány. A kutatás során azt a gyereket tekintettük cigánynak, akire az iskolában a pedagógus, az osztályfőnök azt mondta, hogy cigány. Az iskolák azért kényszerülnek tanulóikról eldönteni, hogy cigányok-e vagy sem, mert az állam a „cigány etnikumhoz tartozók felzárkóztató oktatásáért” fejkvótát fizet. Azt, hogy ki tartozik a cigányok közé, az iskola a legkülönbözőbb szempontok alapján dönti el.
1. Azokon a településeken, ahol szegregált cigánytelep van, az utcanevek alapján kategorizálnak. Aki a Dankó, Ibolya, Viola stb. utcában lakik, azt mind cigánynak minősítik, hiszen ezekben az utcákban valóban többnyire cigányok laknak. Az említett utcákban sétálva aztán kiderül, hogy néhány nem cigány szegény család is csak ott tudott magának házat vásárolni. Az egyik „cigánytelepen” hat cigánynak tartott gyerekből kettő vegyes házasságban született, és a szülők gyereküket már nem tartják cigánynak. Valószínűleg a falu más utcáiban pedig laknak egy-két generációval előbb odaköltözött cigány családok, akikre ma már kevesen mondják, hogy cigányok, mert „nem úgy élnek”.
2. Kisebb településeken általában a szülők származása alapján kategorizálják a gyerekeket. Ehhez persze az szükséges, hogy a tanárok a falu összes lakóját ismerjék, ám a hatból csak egyetlen iskolában voltak ilyenek. Ugyanebben az iskolában történt meg az is, hogy a faluból férjhez ment cigány lány a körzetesítés miatt ebbe az iskolába hozta vissza a gyerekeit, de megkérte volt tanárait, hogy gyerekeire ne mondják, hogy cigány gyerekek.
3. Van olyan iskola, ahol a nevek alapján állapították meg valakiről, hogy cigány vagy sem. Ebben a faluban többségében szlovákok laktak, így a szlovák nevűek nem cigányok, a többiek cigányok lettek. Itt minden tanár egy másik faluból vagy a közeli városból járt ide tanítani.
Nyilvánvalóan más kategorizációs variánsok is léteznek, de azt hiszem, ennyiből is egyértelmű, hogy az iskola által cigánynak tekintett gyerekek, és a magukat cigánynak vallók csoportja nem fedi egymást. Az iskolák, ha nem is tudatosan, de nagy valószínűséggel azokat a gyerekeket fogják cigánynak tekinteni, akik hátrányos helyzetből, eltérő szociokulturális közegből érkeznek, és az ebből fakadó mindennapos problémáik, konfliktusaik alaposan megnehezítik a tanárok, intézmények dolgát. Ugyanakkor a fejkvóta igénylése miatt az iskolák hajlandók még azt a gyereket is cigánynak tekinteni, akinek felmenői között akár csak egyetlen cigány is van. De akit egyszer cigánynak tekintenek, azt azután nagy valószínűséggel cigányként is fogják kezelni, öntudatlanul is társítva az előítéletekből fakadó negatív tulajdonságokkal. Nem a teljesítmény lesz az egyedüli mértékadó. „Jó tanuló gyerek, pedig cigány. Mindig tiszta a ruhája, pedig cigány.” Gyakran elhangzanak ezek a mondatok: a dicséret szembeállítva a származással.
A helyzetet bonyolítja, hogy ezekben az iskolákban a hátrányos helyzetű gyereket és a cigány gyereket azonosnak tekintik. Pedig e két kategóriát hiba összemosni, és egy társadalmi problémát egyedül az etnikai eredetre visszavezetni. A hátrányos helyzetű gyerekek nagy része valóban cigány, de egyrészt vannak nem cigány hátrányos helyzetű gyerekek is, másrészt nem minden cigány gyerek hátrányos helyzetű. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert az iskolák többségében – és sajnos nem csak ott – cigányfelzárkóztatásról beszélnek. Tévedés: nem a cigányokat, a hátrányos helyzetben élőket kell felzárkóztatni.
A kutatás során azt is megkérdeztük mind az iskolában, mind a fenntartó önkormányzatoknál, hogy mire használják fel azt a pénzt, amit a „cigány etnikumhoz tartozók felzárkóztatására” kapnak, hogyan jelenik meg a többlettámogatás az iskola költségvetésében. Egyetlen iskola sem volt, ahol pontosan meg tudták volna mondani, hogy költségvetésükből mekkora részt tesz ki ez a juttatás. Ezt általában azzal magyarázták, hogy a kisiskolák nem önállóan gazdálkodnak, az önkormányzat, mint fenntartó hagyja jóvá a költségvetésüket, minden nagyobb kiadásukat a hivatallal kell egyeztetniük. Arra a kérdésre, hogy mire használják fel ezt a fejkvótát, általában azt válaszolták, hogy mivel a tanárok korrepetálásokat tartanak a gyerekeknek, ez beépül a bérükbe. A felzárkóztató fejkvótából az iskola köteles heti hat óra korrepetálást biztosítani a tanulóknak, de ennek költsége általában jóval kisebb, mint a teljes igényelt támogatás. A fenntartó önkormányzatoktól sem kaptam ennél konkrétabb válaszokat, ott is általában a teljes költségvetésből osztották vissza, hogy mennyi is lehetett a fejkvóta. Az önkormányzatok általában az állami támogatások mértékétől függően egészítették ki az iskolák költségvetését. Az önkormányzatoknak, mint ahogy az iskoláknak is, érdekükben áll minél több gyereket cigánynak minősíteni, mert ezzel is több állami támogatáshoz jutnak. Ezzel csak az állami támogatások mértéke nő – az iskola költségvetése azonban nem magától értetődően. Mert a cigány gyerekek után kapott pénz egy nagy kalapba kerül, ahol már a fejkvóta felhasználását nagyon könnyű adminisztratívan igazolni, de a tényleges felhasználást, a felhasználás eredményeit senki sem firtatja.
A hat iskolából kettőben találkoztam olyan kezdeményezéssel, amely konkrét programokat fogalmazott meg, és indított el cigány gyerekek számára. E két iskola tanárai elkezdtek különféle programokon gondolkodni, amelyek alapján sikeres pályázatot lehet írni. A tanórai kötöttségektől, a számonkérés kellemetlen helyzetétől mentes közegben a tanár-gyerek viszony átalakult, a tanár más oldalról ismerte meg tanítványait, ez talán visszahatott a tanórai kapcsolatukra is. A pályázati programokban részt vevő tanárok ösztöndíjat kaptak, ezzel egészítették ki fizetésüket. Sajnos azonban ezek a pályázati lehetőségek nem teszik lehetővé a hosszú távú tervezést, hisz elmélyültebb munkát mindig csak egy adott időszakra biztosított a program finanszírozása.
A buktatók
Mind a hat iskola a falu, a település egyetlen iskolája, így nem találkoztam az iskolai szegregáció azon szélsőséges esetével, amikor cigány gyerekek a település egyik, a többiek a másik iskolájába járnak.
Egy iskola volt, ahol kialakult a „spontán” szegregáció. Ma az iskola 123 tanulója közül 116 cigány. A faluban még 38 iskolaköteles korú gyerek él, ők a közeli városba járnak tanulni. Az 1977–78-as tanévben az első osztályosok közül még 12 volt magyar és 4 cigány, az 1985–86-os tanévben már 3 magyar és 12 cigány gyerek iratkozott be. A negyedik, ehhez a korosztályhoz tartozó magyar gyerek anyukája a mostani igazgatónő, aki akkor a szomszéd faluban tanított, és ezért odavitte a gyerekét is. Az igazgatónő szerint ekkortól kezdték a nem cigány szülők másik iskolába elvinni gyerekeiket. Miután bevezették a szabad iskolaválasztást, ez a folyamat felgyorsult. Ekkor már néhány cigány szülő is elvitte a gyerekét más iskolába, mert úgy gondolta, hogy gyerekük az adott feltételek mellett nem lesz sikeres az iskolában. 1998 júniusáig a nyolcosztályos iskola három épületben működött, egymástól 1-1 km távolságra, igen mostoha körülmények között. Fatüzelésű kályhával fűtöttek, sokszor maguk a tanárok. Akkora volt a füst, hogy még télen is nyitott ablaknál kellett tanítani. Tornaterem nem, WC pedig az udvaron volt. Sem a tanárok, sem a diákok nem jártak szívesen iskolába. Az oktatás színvonala igen alacsony volt, amit a továbbtanulási mutatók is jeleztek. Amikor az oktatás már teljesen lehetetlenné vált, az egyébként gazdag önkormányzat építtetett egy modern iskolát tornateremmel. A felújítás hírére a cigány szülők többnyire visszahozták gyerekeiket az iskolába. De a nem cigány szülők már nem.
Hasonló folyamat indult meg másik két iskolában is. A tehetősebb szülők elviszik gyereküket a közeli város vagy a szomszéd falu iskolájába onnan, ahol egyre több a problémás, hátrányos helyzetű, többnyire cigány gyerek. Ettől relatíve egyre több lesz az iskolában a problémás gyerek, egyre feltűnőbb lesz számosságuk, egyre nehezebben lehet tanítani. Egy ponton túl a folyamat öngerjesztővé és megfordíthatatlanná válik.
Az alábbiakban az oktatás azon kényes pontjaira szeretném felhívni a figyelmet, ahol a rendszer szabályozatlansága, vagy a szabályok ellenőrizetlensége miatt a hátrányos helyzetű gyermekek egy olyan struktúrába kényszerülnek, amely nem nyújt lehetőséget számukra a felzárkózásra, az öröklött hátrányok leküzdésére. Általában az iskolai pályafutásnak két kényes pontja van: a kezdet és a vég.
A kezdet
Minden iskolában azt hangsúlyozták, hogy az iskolába való belépés mikéntje meghatározhatja egy gyerek egész iskolai karrierjét, hosszabb távon: az életét. Az pedig, hogy valaki elsősként milyen osztályba kerül, pedig alapvetően eldöntheti további iskolai előmenetelét. Nyilvánvaló különbségek vannak egy falusi és egy városi, egy normál városi és egy tagozatos iskolában, vagy egy alapítványi iskolában tanuló gyerek esélyei között, de a hat falusi iskola is igen eltérő esélyeket kínál az ott élők számára.
Valaki akkor kezdheti meg az iskolai tanulmányait, ha iskolaérett lesz. Az iskolaérettséget általában az óvodában mérik fel. Ha egy gyerekről nem tudják biztosan megállapítani, hogy már iskolaérett-e, elküldik egy bizottság elé. Ott hivatalosan felmérik, rendelkezik-e a megfelelő képességekkel ahhoz, hogy teljesíteni tudjon az iskolában. Ám mind a tankönyvek nyelvezete, mind az ehhez kapcsolódó feladatsorok egy normál körülmények között felnövő gyerek környezetéhez igazodnak: van a szobában asztal, ahol a gyerek rajzolni szokott, a szülőknek vannak könyveik, volt már életében nyaralni stb. Egy hátrányos szociális helyzetben élő gyerek számára mindez nem természetes. Az ő környezetében más a természetes. Így a tesztek, a tankönyvek valójában nem a képességeket vizsgálják, hanem egy bizonyos életvitelre épülő tudást kérnek számon. E tesztek alapján a hátrányos helyzetből érkezők könnyen minősülnek fogyatékosnak, könnyen a kisegítő osztályba kerülnek.
Iskola előtt minden gyereknek kötelező egy évig óvodába járnia. Elvileg ez alatt az egy év alatt az óvodai foglalkozásnak csökkentenie kell a hozott hátrányokat, a gyerekeket fel kell készítenie az iskolai elvárások teljesítésére. De ha az óvoda csak gyerekmegőrző funkciót lát el, ha nincs kapcsolat, párbeszéd az óvodai és az iskolai pedagógusok között, ez a felkészítés szinte lehetetlen. Az egyik igazgatónő panaszolta, hogy náluk az óvodában az sem baj, ha kilencre viszik a gyereket, de délben már vigyék is haza, mert az óvónőnek indul haza a busza. A gyerekekkel senki sem foglalkozik. Az iskola 123 tanulójából (94 százaléka cigány) 49-et minősített az iskolai képességeket vizsgáló bizottság – a standard tesztek alapján – fogyatékosnak. A 49-ből 16 gyereknek mindenképpen kisegítő iskolában kellett volna tanulnia, de az igazgatónő kiharcolta, hogy a normál iskolában tanulhassanak speciális tantervvel. Kiderült, hogy ahogy elkezdtek foglalkozni az „enyhe fokban értelmi fogyatékos” gyerekekkel, hirtelen elkezdtek fejlődni, és egy idő után már nem is tűntek fogyatékosnak. Ezeknek a gyerekeknek a sorsa csak az igazgatónő lelkiismeretességén múlt, a rendszer mindenképpen kisegítő iskolába utalta volna őket. Azt pedig mindenki tudja, hogy a kisegítő iskola egy zsákutca: továbbtanulási lehetőségek, piacképes szakma, munkalehetőség a kisegítő iskolákban végzettek számára ritkán adatik.
Önálló kisegítő iskola csak nagyobb településeken működik, és a normál osztályok melletti kisegítő osztályt is csak a nagyobb iskolák tudnak indítani. Az általam látogatott hat iskolából háromban olyan alacsony volt a tanulók létszáma (77, 123, 125 fő), hogy nem tudtak külön kisegítő osztályt indítani. A kisegítő oktatásra szoruló tanulók szülei választhattak, hogy bentlakásos kisegítő iskolába íratják a gyereküket, vagy mindennap elkísérik őket a legközelebbi kisegítő iskolába, illetve a helyi megoldást választják. Senki sem válik meg szívesen hetekre hatéves gyerekétől, a mindennapi utazgatás pedig nagyon sokba kerül, és mindenféle munkavállalást megakadályoz, így általában mindenki a helyi megoldást választotta. Ez azt jelenti, hogy a gyerek végigüli a normál tanórákat, de nem feleltetik; a dolgozatokat megírhatja, de nem osztályozzák; és heti hat órában (innen van a köznapi neve is „hatórás gyerek”) a tanár felkészíti a kisegítő tananyagból. Ugyanez a tanár vizsgáztatja őt év végén is. Ezekről a gyerekekről mindenki tudja az osztályban, hogy ők „mások”, soha nem is lehetnek egyenlő partnerei osztálytársaiknak, a mindennapi gúnyolódás céltáblái ők. Ezt enyhítheti egy jó pedagógus, egy jó szellemű iskola – de ezek nem számon kérhető dolgok. Ugyanígy csak a tanár jóindulatán, lelkiismeretességén múlik, hogy a tanuló valóban tanul-e valamit az órán vagy sem. A „hatórás gyerek” a hátrányos helyzetű kisegítő iskolás.
Az a gyerek, akinek sikerült elkerülnie a kisegítő osztályt, még mindig kerülhet felzárkóztató osztályba. A hat iskolából kettőben működött ilyen osztály, amelynek célja, hogy a hátrányos helyzetű gyermeket felkészítse a normál iskolai oktatásra. A tanulók az első év végén vagy normál másodikban, vagy újabb bizottsági tesztek alapján kisegítő iskolában, vagy újra felzárkóztató elsőben folytathatják iskolai pályafutásukat. Mind a kisegítő osztályokban, mind a felzárkóztató osztályokban nagyon magas volt a cigány gyerekek száma.
Ha valaki bekerül egy normál osztályba, a rendszer már nem gördít különösebb akadályokat a tanuló útjába. Természetesen a pedagógusoknak nagyon sok problémával kell megküzdeniük, de ezek alapvetően pedagógiai kérdések, nem a rendszerből fakadó problémák.
Az iskola itt „csak” kiskapukat kínál a tanulóknak, amik rendszerint zsákutcába vezetnek. Az alapvetően pedagógiai problémáknak ezen „egyszerű” megoldásai szerencsére egyre kevésbé léteznek. A legtöbb iskolában csak múlt időben beszélnek róla.
Az egyik ilyen közkedvelt kiskapu az idegen nyelv alóli felmentés. Ha az osztályból kiemelik a problémás gyerekeket – ami általában a cigány gyerekeket jelenti –, a többiek könnyebben, jobban tudnak haladni a tananyagban, így a továbbtanulásnál jobb esélyei lesznek. A felmentett gyerek pedig megszabadul egy nehéz tárgytól – amiből valószínűleg úgyis megbuktatták volna –, és helyette mehet felzárkóztató órára, mert úgyis szüksége van rá. De aki nem tanul idegen nyelvet, az legfeljebb szakmunkásképző intézetben tanulhat tovább, és ezzel már tízévesen végletesen lehatárolódnak munkavállalási esélyei. Persze miután formálisan már nem lehet az idegen nyelv tanulása alól bárkit felmenteni, az igazgató mutatja is a hivatalos statisztikát, hogy náluk nincs felmentett, de a matematikatanár azért jóhiszeműen elmeséli, hogy sokat jelent, amikor a gyengébbeket elengedik németóráról, és korrepetálhatja őket, neki sem kell visszajönnie délután, a gyerek meg úgyis csak ül és csak néz azon a németórán.
A vég
A hátrányos helyzetű gyerekek körében nagyon gyakori az osztályismétlés. Bár van olyan iskola, ahol inkább nem is buktatnak, mindegy, hogy mit teljesít a tanuló. Ebből az iskolából gyakorlatilag értékelhető tudás nélkül kerülnek ki a gyerekek, és ha be is iratkoznak valamilyen középfokú intézménybe, arra nincs esélyük, hogy el is végezzék.
A hátrányos helyzetű gyerekeknél általában az első és az ötödik osztályban torlódnak fel a problémák. Vannak gyerekek, akik eleve túlkorosan érkeznek az ötödik osztályba, de 13-14 éves korukig ott is maradnak. Az iskolákban ez általában nem a túlkoros gyerek problémájaként, hanem a többiek problémájaként vetődik fel. Nem az a kérdés, hogyan lehetne átsegíteni a nehézségeken a problémás gyereket, hanem az, hogy zavarja az órát, bomlasztja az osztályközösséget, rossz példát mutat a többieknek, ezért semlegesíteni kell, meg kell tőle szabadulni. Ennek több technikája lehetséges.
Az egyik iskolában adminisztratív megoldást vezettek be: a túlkoros tanulókat egy osztályba szervezték, és délután tartottak nekik órákat. Ezzel az iskola megszabadult problémás gyerekeitől, a szülők sem háborogtak tovább, hogy milyen rettenetes gyerekekkel kénytelen egy osztályba járni a gyereke, és végre csend és fegyelem volt az iskolában. Délutánonként pedig vagy bejöttek, vagy nem a túlkoros-problémás gyerekek, tanítottak is nekik valamit… Szerencsére a megyei pedagógiai intézet beszüntette ezt az osztályt – a tanárok legnagyobb bánatára.
A túlkoros, problémás gyereket fel lehet menteni az iskolalátogatás kötelezettsége alól, ezzel hivatalosan magántanuló lesz, ami egyet jelent azzal, hogy befejezte iskolai tanulmányait. Ezt általában már csak nagyon szélsőséges esetekben szokták alkalmazni. Van olyan iskola, ahol minden tanévben két-három lányt kell felmenteni azért, mert terhes lesz. Volt olyan, ahol akkor mentették fel az egyébként sokat mulasztó fiút, amikor elmesélte, hogy előző éjszaka neki kellett a lányokra vigyázni a placcon. Valóban nem szerencsés, ha ezek a fiatalok nap mint nap együtt vannak 10-14 éves gyerekekkel. De az sem fogadható el, hogy ők ilyen élethelyzetekbe kerülhetnek 14-15 évesen.
Ma az általános iskolások többsége még 16 éves koráig iskolaköteles. Így ha valaki befejezi az általános iskolát, és abban az évben még nem tölti be a 16. életévét, be kell iratkoznia valamilyen középiskolába. Általában egy hátrányos helyzetű tanuló nem a legjobb eredményekkel végzi el az általános iskolát, így felvételizni is csak egy alacsonyabb színvonalú középiskolába tud. Minden beiskolázási körzetben megtalálható az a szakmunkásképző intézet, amely nem kínál ugyan piacképes szakmákat, de mindenkit felvesz. Egy ilyen intézményre mondta az egyik igazgatónő, hogy szíve szerint senkit sem küldene oda, mert ha eddig még nem találkozott az alkohollal, a droggal, akkor ott majd fog.
A középiskolák már nem fektetnek túl nagy hangsúlyt az iskolakötelezettség betartására, ha a gyerek nem jár iskolába, egy idő után automatikusan kizárják. Elvileg a helyi jegyző feladata lenne, hogy ilyen esetben egy újabb iskolát jelöljön ki a gyerek számára, de mire ez a hír eljut a jegyzőhöz, a gyerek már biztosan betöltötte a 16. évét.
Azok sincsenek sokkal könnyebb helyzetben, akik jó eredménnyel végezték el az általános iskolát, és sikeresen felvételiztek akár egy szakközépiskolába. Ezek a gyerekek hirtelen nagyon sok problémával találják szembe magukat. Kikerülnek megszokott helyzetükből, mindennap buszra, vonatra szállnak, ahol ismeretlen, új emberekkel kerülnek szembe. Egyszerre zúdul rájuk az addig csak kirándulásokból ismert város megannyi csábítása, együtt a szabadság, a felnőttség érzésével. Bekerülnek egy új osztályközösségbe, ahol senkit sem ismernek, ahol őket többszörösen is másnak tartják. Másnak, mert egy faluból jöttek, másnak, mert másképpen beszélnek, másnak, mert más szavakat használnak, mint a városi gyerekek, és másnak, mert esetleg olyik még cigány is, amely jelenség sajnos szokatlan egy városi középiskolában. És ezt a problémás helyzetet a gyereknek egyedül kell feldolgoznia. Ők általában olyan családokból érkeznek, ahol nincs állandó jövedelem, a közlekedési bérlet, tanszerek megvásárlása is gondot okoz. A mindennapi nehézségek, a létbizonytalanság nem teszi lehetővé a hosszú távú gondolkodást, az előrelátást – számukra négy év beláthatatlanul hosszú idő. A szülők féltik elengedni gyereküket, hiszen ott a sok rossz példa: hány lány jött már haza terhesen a középiskolából, vagy hány fiú kallódott már el. Más szempontból egy 14-15 éves gyerek ezekben a családokban már felnőttnek számít, elvárják tőle, hogy dolgozzon, vagy legalább otthon segítsen a háztartásban. Az ilyen családokból kikerülő gyerekek egyedül, segítség nélkül nem tudják elvégezni a középiskolát, bármilyen jó képességűek is, ha nincs, aki elvárja tőlük a tanulást, aki vigyázzon rájuk, és értékként kezelje az ő teljesítményüket, a kihívások, a környezet hatására feladják a küzdelmet.
Az egyik iskolából több cigány gyerek is továbbment középiskolába, a tanárok pedig a Soros Alapítvány támogatásával megszervezték ezeknek a gyerekeknek a segítését. Hetente háromszor (az egyik nap szombat volt, hogy a kollégisták is élhessenek vele) biztosítottak szaktanári korrepetálást a falu általános iskolájában, kapcsolatban álltak a gyerekek iskoláival, a gyerekek szüleivel, és nagy hangsúlyt fektettek a rendszeres iskolába járásra. Személyes közbenjárással több iskolai konfliktust elhárítottak, kijárták, hogy mégse csapják ki a gyereket az iskolából, ha kicsapták, elintézték, hogy év közben átvegye egy másik iskola. De még ilyen erőfeszítések ellenére is a 12 továbbtanuló gyerekből az első év végéig kettő végleg kimaradt az iskolából.
Persze a többség nem maradt ki, de ez valahogy mégsem eléggé szívderítő. És most nem a példában szereplő, az első középiskolai tanévén valahogy átevickélő példában szereplő tíz cigány diákra gondolok, hanem azokra, akik el sem jutnak a középiskoláig; a többszörös bukottakra, a kisegítősökre, a magántanulókra, a cigányosztályba kényszerülőkre, a nyomorban élő gyerekekre. Velük ez a közoktatási rendszer nem tud mit kezdeni.
- Roma-dosszié [6]