Fogalomtisztázás
A politikai rendőrség minden modern államban létező belügyi szakigazgatási ág, értelemszerűen sajátos intézményi, feladat- és eszközrendszerrel, de már a „normális” parlamenti demokráciákban sem egyértelműen rögzített működési, hatáskörrel, illetve felügyelettel. A totalitárius – esetünkben a kommunista – rendszerek politikai rendőrsége az előbbiekhez képest több szervezeti-irányítási és „funkcionális” működési eltérést mutat. A második világháború utáni politikai rendőrség működési területének bővülése nem „saját maga által kivívott” kompetencia-kiterjesztés eredménye, hanem a rendszer felépítésének, működési logikájának következménye. (A világháború alatt létrejött, politikai ügyekben eljáró elhárító, hírszerző szervezetek már törekedtek a társadalom politikai arculatának teljes körű feltérképezésére, illetve politikai orientációjának befolyásolására.)
Elöljáróban egy gyakran előforduló tartalmi „elírásra” térnék ki. A közkeletűen pártállaminak nevezett rendszer működési mechanizmusának bemutatása során rendre olyan értelmezési ösvényre tévednek a részletező leírások, mintha a – különböző időszakokban eltérő néven működő – politikai rendőrség „önjáró”, teljhatalmú intézményként működött volna, s nem a hatalmi központ egyik(!) eszközeként járt volna el. Mérei Ferenc – a történeti irodalomba Litván György által beemelt – „krampusz” fogalma a politikai rendőrség kódolására,[1] nem csupán a politikai folklór területén, hanem a hatalmi hierarchia intézménytörténeti rendje felől nézve is pontosan jelöli ki a politikai rendőrség helyét, státusát. A krampusz – esetünkre aktualizálva – Rákosi Mikulás fenyítő segédje.
A rendszer totalitárius természetéből pedig értelemszerűen következett, hogy a krampusz feladatköre alaposan kibővült. Mivel a diktatúra a társadalom minden létezési szféráját és szintjét maga alá akarta gyűrni, szélesebb vizslatási terep és kiterjedtebb represszív funkció jutott a politikai rendőrségnek. Gyarapodtak a politikai vezetéstől közvetlenül kapott feladatai, valamint a társadalommal szembeni konfrontációs ideológiai tételekből derivált kopószerep tennivalói. A ma esetleg mosolyt fakasztó „élesedő osztályharc”, illetve „fokozódó éberség” ideológiai toposzokból a maga idejében napi feladatok következtek: az osztályellenség folyamatosan bővített újratermelése kellett hogy igazolja a rendszert, és egyben az elnyomást.
Ám a rezsim saját (elvi) igényének is képtelen volt megfelelni. A totális uralom konszolidálása ugyanis fából vaskarika: nem tehet mást, mint hogy minden területen egyidejűleg és változatlan intenzitással működteti az elnyomás rendszerét, különben összeomlik. Emiatt tekinthető a Rákosi-korszak – beleértve Nagy Imre „új szakaszát” is – a kampányszocializmus időszakának. Kezdetben a kampányok valóban egy-egy területre összpontosított offenzívaként indultak. De már 1950 második felétől változás érzékelhető a motiváló tényezőkben. A teljes körűen centralizált államgépezetben hol itt, hol ott mutatkozott tartós üzemzavar. Egy idő után már aszerint kellett rangsorolni az akciókat, hogy hol halasztható még a gépezet reparálását célzó azonnali beavatkozás, s a leginkább működésképtelennek bizonyuló területeknek próbáltak – mondjuk így – gyorssegélyt nyújtani. Ezt persze minden esetben összekötötték az adott területen „kártevő célzattal aktivizálódó ellenség” felmutatásával, amihez a politikai rendőrség sietett hozzárendelni a megfelelő – úgymond – bizonyító anyagok sorát. (Gondoljunk a „több szabotázs, mint munkaóra” időszakára – vagy az ún. ellenséges elemek megjelenési formáinak valóban fantáziadús kategorizálására, tipizálására.) A józan ítélőképességüket őrző kortársak számára leginkább ezen – idővel egymásba érő – kampányok nyújtottak támpontot annak feltérképezésére, hogy éppen hol futott ismét zátonyra a szocializmus hajója.
Ezen összefüggésben próbálom apró nyelvi korrekcióval érzékeltetni azt, hogy a hagyományos fogalomhasználat szerinti politikai rendőrség ebben a rendszerben közvetlenül a politika rendőrsége volt. A háború utáni magyar politikai rendőrség nem (csupán) az állam biztonságát veszélyeztető konspirált ügyleteket csendben felderítő és semlegesítő szerv,[2] hanem (főként) egy egyeduralomra törő politikai irányzatnak a hatalom megszerzésében, majd annak gyakorlásában a legkülönbözőbb területeken és a leghétköznapibb praxisában is intenzíven használt segédereje.
Ennek szem elől tévesztése többfajta módon is elrajzolttá teheti a korszak történeti rekonstrukcióját. A Péter Gábor, illetve utódai által vezetett politikai rendőrség valóban szinte kimeríthetetlen leleményességről tett tanúbizonyságot mind a társadalom szabadlábon lévő hányadának megfélemlítését, mind az őrizetes vallomások kicsikarásának módozatait illetően. Hasonló dehonesztáló minősítéssel jellemezhető az eljárások során a fiktív tényállás kényük-kedvük szerinti további kriminalizálása, súlyosabb büntetés kiszabása érdekében. Az eddig feltárt esetek is bőségesen elégségesek ahhoz, hogy az utókor elszörnyülködjön. A politikai rendőrség működésének a bemutatása akkor is erőteljesen kriminalizálja a Rákosi-korszak történeti pannóját, ha azt nem igyekszünk nyelvi fordulatokkal tovább dramatizálni. (Más kérdés, hogy mennyire lehet – a szakmai önbecsülés szempontjából szükséges is – különválasztani a közelmúlt rendszerváltásával óhatatlanul együtt járó, visszamenőleges elégtételszerzéssel párosuló kriminalizálást attól a sötétebb tónusú korrajztól, mely a jórészt csak újabban hozzáférhetővé vált források felhasználása révén körvonalazódik.)
Célt téveszt viszont a krónikás, ha a krampuszt „Mikulássá” lépteti elő. Ezzel Rákosi Mátyás „mindenért Péter Gábor provokációja a felelős” teóriáját galvanizálja újra életre, azaz – akarva-akaratlanul – az állampárt változó összetételű vezérgarnitúrájának a fontosságát relativizálja, s mintegy „alájuk célozva” leli fel azt a kört, melyet a korabeli társadalom megpróbáltatásainak (meghurcoltatásainak) okozóiként ír le. Mivel az említett szerv tárgyalt korszakunkban valóban a politika rendőrsége volt, működésének bemutatása nélkül aligha rekonstruálható hitelesen a korszak politikatörténete. De nem a farok csóválta a kutyát. Akkor sem, ha Péter Gábornak vagy utódainak voltak ilyen ambíciói, és a személyes áskálódás síkján, olykor még sikeres akciókat is elkönyvelhettek. Mindez – a rendszer egészének működése szempontjából – alig volt több, mint amikor a gazda koncot dob a vérebnek, avagy a király szabad kezet ad hóhérának az általa hozott halálos ítélet végrehajtási módozatának a megválasztásában.
A „fordulatok évei”
A második világháború után a politikai rendőrség működése sokkal közvetlenebb kapcsolatban állt a köztörténet eseményeivel, fordulataival. Ebből mégsem következik, hogy szervezeti metamorfózisa, működési rendjének a változása a köztörténetben elfogadott korszakolással egyező módon lenne leírható. Az intézménytörténeti vizsgálat szempontjait követve szervezeti rendjében, működésében évenként rögzíthetünk újabb és újabb stációkat. De ezek sem a „fordulat évéről” szóló korábbi kommunista terminológiával nincsenek köszönő viszonyban, sem a „fordulatok éveiről” értekező újabb felfogásba nem illeszthetőek.[3] Noha a politika rendőrségét 1945 és 1950 között majd minden évben jelentős mértékben átszervezték – módosítva egyben működési terét és kompetenciáját is –, a köztörténeti fejleményeknek a historiográfiában uralkodó periodizációjához nincsenek funkcionális kötődési pontjai.
Ennek magyarázata – egyben a szerv legközismertebb jellemzője –, hogy a politikai rendőrséget létrejötte pillanatától a legközvetlenebbül és kizárólagosan a kommunista pártvezetés irányította, illetve az, hogy Péter Gábor egyedül Rákosit ismerte el autentikus feletteseként. (Gerő Ernőt és Farkas Mihályt úgy tekintette, mint a párthierarchia – változó – szervezeti rendjéből eredően fölé rendelt moszkovita vezetőket.) A háború utáni fél évtizedben egymást követő „fordulatok évei” a cég belső (szervezeti, működési) rendjét annak ellenére sem a köztörténeti cezúrákhoz illeszkedve módosították, hogy maga a politikai rendőrség intenzíven működött közre az egymást követő fordulatok előkészítésében, végrehajtásában.[4]
Az Államvédelmi Hatóság kvázi-minisztériummá tétele 1950 elején valóban meghatározó fordulat volt. (Leginkább ebben az átszervezésben mutatható ki az ún. szovjet mintához való igazodás.) Ez az év viszont már nem sorolódik a „fordulatok évei” közé, holott ekkor indult a tervutasításos gazdaság első ötéves terve, ugyancsak ekkor szervezték át gyökeresen az igazgatás intézményrendszerét (tanácsrendszer). Ezek a kommunista Einrichtungswerk – a gazdasági és politikai hatalmi berendezkedés – teljes körű „beüzemelésében” legalább olyan súllyal bírtak, mint a korábbi évek számos jegyzett fordulata. Noha Péter Gábort 1953. január első napjaiban őrizetbe vették – amit tucatnál is több vezetőtársának letartóztatása követ, míg mások ezt elkerülendő menekültek öngyilkosságba –, ez csak intézménytörténeti szempontból tekinthető cezúrának, a rendszer működése szempontjából nem. A szervezet vezetésével újonnan megbízottak a következő fél évben a korban kötelező gyalázkodó rituálé szerint siettek elhatárolódni egykori – immár általuk őrzött – elöljáróiktól, s szolgálták tovább „még éberebben” az immár egy személyben pártfőtitkár és miniszterelnök Rákosi Mátyást.
Mindezekből adódóan a köztörténeti periodizációval csupán egy alkalommal esik egybe a politikai rendőrség szervezetének históriája: az 1953 nyarán meghirdetett „új szakasz” kezdetén. Noha Nagy Imre kormányprogramja nem tért ki külön e szerv sorsára, az ún. szocialista törvényesség helyreállításának részeként ekkor újra a Belügyminisztérium szervezeti rendjébe iktatták a politikai rendőrséget. 1955-ben, Nagy Imre félreállítása nyomán volt ugyan egy kísérlet a szerv ismételt önállóvá tételére, ezt azonban szinte a kezdeményezés nyilvánvalóvá válásával egy időben iktatták ki – más „racionalizálási” törekvések rovására – az újabb vehemens átszervezési tervek forgatókönyvéből. Így a politikai rendőrség a Belügyminisztériumba integrált – de azon belül a legerősebb és továbbra is széles jogosítványokkal bíró – testületként működött 1956 októberéig.
„A párt szeme, füle, ökle”
Az az általánosan ismert jellemző, hogy a politikai rendőrség életre hívása pillanatától kommunista dominancia alatt működött, óhatatlanul – és joggal – tereli a történeti feltárást abba az irányba, hogy ezt a közvetlen párthoz kötöttséget helyezze a vizsgálat középpontjába. Lazítva a hűvösen távolságtartó szakmai (ön)fegyelmet, némi iróniával azt is mondhatnók, hogy csupán nézőpont kérdése a politikai rendőrség történetéről a kommunista párt „belügyeként” írni, avagy a – változó nevű – kommunista párt történetét a politikai rendőrség „bővített kiadású” históriájaként papírra vetni. De – félretéve az iróniát – aligha takarítható meg egy ennél tágabb horizontú s tematikájában többsíkú szempontrendszer kidolgozása.
A világháború utáni magyar politikai rendőrség története legalább négy tematika köré rendezve tárgyalandó:
Az első az intézménytörténet: szervezet, hatáskör, funkció változása – archontológia és patológia(!)[5]
Elemzendő a párttörténet részeként, párton belüli konfliktusok megvívásának eszközeként és színtereként. Ennek keretében tárgyalandó – egy mexikói közmondás parafrázisával élve – a „milyen messze vagyunk az Istentől és milyen közel a Szovjetunióhoz” helyzet, illetve annak következményei.
Külön téma lehet a politikai rendőrség mint a társadalom minél teljesebb körű megfigyelésének, megtörésének és rettegésben tartásának elsődleges eszköze („a munkásosztály ökle”) – már az „önálló” Államvédelmi Hatóság létrehozása előtt is.
Végül, de nem utolsósorban a hagyományos értelemben felfogott politikai rendőrségi funkciók (belső és külső hírszerzés, elhárítás) vizsgálata.
A politika rendőrsége esetében a felsorolt működési síkok egymástól nem különíthetők el mereven. A háború utáni ún. koalíciós időszakban sem, a berendezkedett pártállam működési rendjében még kevésbé. Eltérés legfeljebb abban jelölhető, hogy a háborút közvetlenül követő években a „hagyományos” konspiratív titkosszolgálati eszközök alkalmazása legalább olyan intenzív tevékenységi forma volt, mint a nyílt hatósági fellépés. A kommunista pártegyeduralom kiépítése után viszont nem csupán működési területe bővült jelentékeny mértékben. „Intézményesített politikai komisszárként” funkcionált, úgy, mint a rádiókabaréból ismert „illetékes elvtárs”: mindent kompetenciájába tartozónak tekintett. A fenti vizsgálati síkokból ez alkalommal csupán a második tárgykörbe tartozó ügyekből említek néhány elemet.
A politikai rendőrség irányításának története 1945 és 1950 között úgy is értelmezhető, mint két eltérő pontról induló, egymáshoz közelítő vektor találkozása. Péter Gábor – fennmaradt feljegyzései, jelentései alapján – kezdettől arra törekedett, hogy közé és Rákosi Mátyás közé semmifajta közbenső vezetői szintet (személyt) ne iktassanak, teendőit illetően egyedül nevezett pártvezető tudja őt leginkább instruálni. Rákosi kezdettől fogva élt is a „kézi vezérlés” eme formájával, szervezetileg azonban ez a szóban forgó történet egyik – köztes – kifutási pontja. A koalíciós időszakban Péter formálisan az államigazgatás szervezeti hierarchiájának egy közbenső (osztályvezetői) szintjén funkcionált – hasonló státusban volt Pálffy György a Katonapolitikai Osztály élén –, ezzel együtt vált (váltak) a pártfőtitkár közvetlen és bizalmas „munkatársává”.[6] Péter a változott szerepre szánt szerv vezetőjeként lett státusát messze meghaladó fontosságú kegyenc. Egyfelől a kommunista párt koalíciós társai ellen vívott politikai bozótharcának lett a kulcsfigurája, másfelől hasonló szerepet kapott a saját pártján belüli rivalizálások – majd leszámolások – kavalkádjában is.
Az irányítás tárgykörében most csupán három további mozzanatot említek – tételes kifejtés nélkül: Péter Gábor 1945 márciusától állandó meghívottja előbb a Központi Titkárság, később pedig a Politikai Bizottság üléseinek. Rajk és Kádár belügyminisztersége idején ez szünetelt,[7] majd 1950 végétől 1953-as letartóztatásáig újra állandó meghívottként volt ott jelen.
A politikai rendőrség kezdettől ugyanazon – tudatosan homályos és tág – értelmezés szerint járt el az ún. „reakcióval” szemben, ahogyan azt a kommunista párt sugallta-sulykolta. A publikus szférában ezt a „lényegében mindenki reakciós, aki nem kommunista” felfogást közvetítette a Szabad Nép, s még inkább az MKP nem nyilvános vezető fórumai.[8] A közpolitika szférájában értelemszerűen minden esetben a vezető szervek intencióit szem előtt tartva ügyködött, a „politikai névtelenekkel” szemben viszont gyakorlatilag szabad kezet kapott, s csak ritkán fordult elő, hogy – az MKP vezetőinél történt interveniálás eredményeként – egyikük-másikuk visszanyerte szabadságát.[9]
Az ún. koalíciós korszakban a politikai rendőrséget rendre „megvédték” minden nem kommunista intervenciótól. Szervezetében a politikai civakodások nyomán kinevezett más párti vezetők címet-rangot kaphattak ugyan, de érdemi hatáskört nem. Skandalumokat követő miniszterelnöki beavatkozási kísérlet esetén Rákosi „saját testével védte” Péter Gábort és szervezetét, s ha ez sem tűnt elég hatásosnak, azonnal aktivizálta magát a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetése (Vorosilov vagy Szviridov), illetve Puskin követ, s minden esetben hathatósan tartották távol a kormányfőt attól, hogy a politikai rendőrség (vagy a Katonapolitikai Osztály) eljárását felülbírálja.
Már 1945-ből maradtak fenn Péter Gábor jelentései között olyanok, amelyekből kiviláglik: a kisgazda pártközpontból, illetve a kisgazda miniszterek, államtitkárok hivatalaiból naponta kapta – és továbbította – az információkat az érintettek tevékenységéről, esetenként legszűkebb környezetükben tett kijelentéseikről stb. De saját pártját illetően, „befelé is” hasonlóképpen járt el Péter. Rákosinak egy utalása elég volt ahhoz, hogy a Moszkvából hazatérő pártvezér Budapestre érkezésének másnapján „a párt foglya” legyen a két világháború közötti „hazai” kommunista mozgalom egyik kulcsfigurája, Demény Pál, illetve néhány további, az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe delegált kommunista parlamenti képviselő.
A személyes szolgálatokat Péter igyekezett a saját maga számára kamatoztatni. A pártvezetés határozatai ellenére elérte, hogy a politikai rendőrség élére Moszkvában kiszemelt Tömpe András ne kerülhessen az „ő helyére”. Saját – ugyancsak kommunista párti – belügyminiszteréről, Rajk Lászlóról és annak közvetlen munkatársairól 1946-tól kezdve vezetett „külön könyvelést”. Gondosan regisztrálta – úgymond – pártszerűtlen megnyilvánulásaikat, azon intézkedéseiket, melyekkel véleménye szerint a politikai rendőrség munkáját akadályozzák. Megkülönböztetett ellenszenvvel sározta azokat, akik „osztályidegen, (kis)polgári származásúak” voltak, s ennél is becsmérlőbb-gyűlölködőbb hangnemben jelentette fel azokat, akik nem átallottak egyetemet végezni, horribile dictu még dr. jelzést is viselhettek nevük előtt. Az 1948-ig elkülönült szervezeti rendben tevékenykedő Gazdasági Rendőrség vezetője, Villányi András ellen is addig intrikált, míg nevezettet menesztették, stábja jó részét pedig „besorozták” a Péter Gábor vezette ÁVH-ba.
Rajk elleni áskálódásában Péter – idővel – nem kisebb szövetségesre lelt, mint az akkori másik főtitkárhelyettes Kádár János. Az MKP titkárságának 1947. decemberi ülésén ő terjesztette elő intézkedést igénylő napirendi pontként a Rajk László belügyminiszter és az Államvédelmi Osztályt vezető Péter Gábor között egyre inkább elmérgesedő személyi és szervezeti konfliktus ügyét. Ez leginkább abból adódott, hogy a belügyminiszter értelemszerűen tekintette hatáskörébe tartozónak a politikai rendőrség irányítását és felügyeletét. Péter azonban visszatérően sérelmezte, hogy Rajk élni kívánt – és élt is(!) – felettesi jogkörével. A beszámolót követően Rákosi Rajk magatartását pártellenesnek ítélte, és javasolta, hogy kezdeményezzék leváltását.
Kádár is értett a szóból. Ha ebben a – bridzselők úgy mondják – gábliban a gazda a miniszter rovására fogja pártját a (beosztott) kegyencnek, neki is tudnia kell, hogy hol a helye. Annál is inkább, mivel Kádár – éppen Rajkkal való összevetésben – mellőzöttnek érezte magát. Nevezett 1945. májusi hazatérését követően a pártvezetők közül ő volt az MKP – Rákosi mellett – leginkább futtatott favoritja. Kádár hozzá képest inkább a pártépítés – egyébként kulcsfontosságú – apparátcsikjaként robotolt, de a nyilvánosság számára alig volt „saját arca”. A korabeli filmhíradókban Rákosi, Rajk – s mellettük leginkább Gerő – szerepelt önálló híranyagként, Kádár legfeljebb az ő környezetükben „vágóképként” tűnt fel.
Mindennek annyi szerepe van a politikai rendőrség történetében, hogy a belügyminiszteri székében hamarosan Rajkot váltó Kádár megadta azt Péter szervezetének, amit elődje elmulasztott. A Magyar Közösség elleni per, illetve vele szoros összefüggésben a kisgazdapárt 1947. évi szétzilálása nyomán – melyben kommunista szemszögből nézve dicséretes eredményességgel működött közre a politikai rendőrség – Rajk ígéretet tett ugyan Péternek, hogy szervezetét testületileg „előlépteti” ún. középfokú hatósággá, de ezt nem teljesítette. Kádár viszont első intézkedései között sietett honorálni Péter Gábor apparátusának érdemeit. Miután sikeresen lobbizott a pártvezetés fórumain, maga adta ki azt a rendeletet, mely szerint a szervezet 1948 szeptemberétől a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságává alakulva nagyobb mozgásteret, kiterjedtebb hatáskört birtokolva működjön tovább. Az erről való döntéssel egy időben az MDP – szervezeti rendjében egyébként ismeretlen – Belügyi Bizottsága működésének új krédóját is kijelölte: „a demokratikus burok levetésével [sic!] nyíltan marxista-leninistává kell lennie.”[10] A bizottságnak arra is volt gondja, hogy a biztatás mellett „iránymutató dorgálással” is ösztönözzön. Ez a szerv működését illetően szövegszerűen úgy hangzott, hogy – elvárásaikhoz képest – „hiányzik a kellő harci szellem és vadászszenvedély!”[11]
1948 őszi hónapjai külön kitérőt érdemelnek. Két okból is. Egyrészt azért, mert az új belügyminiszter, Kádár János és az új státusú ÁVH vezetője, Péter Gábor között létrejött politikai frigynek – úgy tűnik – ezek voltak a „mézeshetei”. Másrészt azért, mivel ekkor lett az Államvédelmi Hatóság a politikai közélet kriminalizálásának nagyüzemi méretekben működő „beszállítója”. (Nem elsősorban a szervezet „testületi előléptetése” miatt.) Ezzel korántsem kívánjuk bagatellizálni addigi működését. A népbíróságoknak a nyomozati szakban való „aládolgozás” – illetve a kommunistáknak nem tetsző ítéletek esetében a perbe fogottak felmentő ítélet ellenére történő őrizetben tartása –, az ún. legitimisták elleni hajsza 1946 első felében, s azok egy részének csendes Moszkvába expediálása, a már említett „köztársaság-ellenes összeesküvés” izzadtságszagú koncepciójának összetákolása persze épp elég lótás-futást igényelt már korábban is. Éppúgy, mint 1947 nyarán az a rohammunka, amivel – a törvényi kizáráson túl – több százezer választópolgárt ütött el adminisztratív csalásokkal a politika rendőrsége attól, hogy a parlamenti választásokon voksát a szavazóurnába dobhassa. (Amire utalok, külön tétel volt, nem az „alig” hatvanezernyi kékcédulás választási csalás.) Ehhez képest már szinte kényelmes ütemű rutinmunkának számított, midőn 1948 első felében fél éven át végezhette a politikai rendőrség a szociáldemokraták adminisztratív „előszűrését”, nehogy nemkívánatosak is bekerüljenek a munkáspártok fúziójából konstruált Magyar Dolgozók Pártjába. Ezen „tömegügyekhez” képest „kis tételnek” számítottak az olyan, gyors operatív beavatkozást igénylő ügyek, mint a kunmadarasi pogrom, a miskolci lincselés, a pócspetri rendőr-megöngyilkolás, vagy ha egy fél falut végigverni indultak, mert azok papjuk védelmére keltek, hogy elhurcolását megakadályozzák.
Szó sincs tehát arról, hogy korábban ne adott volna elég munkát számukra a politikai vezetés. Addig sem tétlenkedtek, de többnyire egymást követték a kiterjedtebb teendők. Az MDP létrejötte után viszont szinte egyidejűleg szakadtak a nyakukba a különböző nagy volumenű „új megbízatások”. Kádár hivatalba lépése nyomán látott hozzá a politika rendőrsége, hogy összegereblyézzék a Csornoky Viktor volt kairói követ – a menesztett köztársasági elnök, Tildy Zoltán veje – elleni vádakat, melyek fél év múltán a halálos ítélet alapjául szolgáltak. Az ugyanekkor zajló úgynevezett „FM-per” – a korabeli Földművelésügyi Minisztérium tisztviselői ellen indított eljárás – azért is érdemel külön említést, mert ez esetben a „megrendelő” is önkorlátozással élt. Péter utasításba kapta, hogy csak – tételesen rögzített – korlátok között vizsgálódhat. Attól tartottak, hogy ha a szervet korlátok állítása nélkül szabadítják rá az ügyre, a még hátra lévő betakarítási munkák éppúgy veszélybe kerülhetnek, mint az élelmiszer-ellátás. Ezzel szinte egyidejűleg a Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT) kebelében vélelmezett szabotázst Kádár maga „leplezte le”, ami négy hónap múltán kémkedéssel is megtetézett ítéletekbe torkollott. Gőzerővel folyt a Mindszenty hercegprímás elleni propaganda-hadjárat, és persze vele párhuzamosan az aulák, rendházak, templomok, parókiák teljes körű megfigyelése. Ez szó szerint értendő. Péter Gábor fennmaradt – Kádárnak, Farkas Mihálynak és Rákosinak készített – háromnaponkénti jelentéseit tanulmányozva nem túlzás azt állítani, hogy nevezettek ekkor több információval bírtak a magyar katolikus egyház belső viszonyairól, mint Esztergom érseke. Ugyancsak az év utolsó hónapjaiban zajlott a Nemzeti Parasztpárt megtisztítása azoktól, akik Rákosinak a szövetkezetesítést meghirdető programja ellenére továbbra is a magángazdaságot preferáló „paraszti jövendőre” voksoltak. A kontraszelekciós listák összeállítását – ugyanúgy, mint az év első felében a szociáldemokraták esetében – ezúttal is az ÁVH-ra bízták. Ezzel egyidejűleg állították fel a szerv „kulákverő brigádjait”, melyek nem csupán a célcsoportot, hanem a velük szimpatizálókat is móresre taníthatták. Ez – miniszteri instrukció nyomán – azt jelentette, hogy ha az ügy érdekében úgy látták jónak, végigverhették az egész falut.
A fentebb elősoroltak mellett Péter Gábor „önszorgalmára” is találunk példát ebből az időből. A pártfúzióval egyidejűleg kiszélesítette vizslatási körét, s immár saját „egyesült” pártjának összes – különböző szintű – vidéki szervezeteiben is megjelent az ÁVH szeme-füle. Rákosi és a szűkebb vezetői kör erről értesülve jelezte ugyan rosszallását, de több – hivatalosan – ekkor nem történt.[12] Csendben azonban korántsem ódzkodtak felhasználni ezeket az információkat az ugyanekkor megindított ún. tagrevízió során. Ugyancsak Péter „éberségét” tanúsítja, hogy ő – legkorábban reagálva a szovjet instruktorok intelmeire – már 1948 szeptemberére összeállította egy sokfelé elágaztatott, tőről metszett „trockista koncepciós per” komplett forgatókönyvét, melyben a szociáldemokratáktól átigazolt Justus Pált kívánta fővádlottként szerepeltetni.[13]
Kádár 1949 elején hozta szóba először bizalmi testülete (a Belügyminisztérium Politikai Kollégiuma) ülésén, hogy – szovjet mintát követve – felmerült az ÁVH teljesen önálló költségvetési fejezetté, kvázi-minisztériummá tétele. A megvalósításra azonban még várni kellett, mert a későbbiekben – némileg mentegetőzve – többször jelezte: a pártvezetésben „az elvtársak nagyon elfoglaltak”. A krónikás ezen elfoglaltságok, illetve a belőlük az ÁVH-ra háruló tevékenységi körök elősorolásánál a szó legszorosabb értelmében ütközik terjedelmi korlátokba. Az 1949-es év főbb politikatörténeti eseményeiben, a hatalmi berendezkedés ekkori lépéseiben alig említhető olyan terület, ahol mellőzték volna az ÁVH operatív közreműködését. Ténykedésük nagyságrendje öt számjegyű üggyel mérhető, és túlzás nélkül állítható: a kommunista Einrichtungswerk legnagyobb kapacitással s „leghatékonyabban” működő nagyüzeme – 9 ezer főre rúgó munkakönyves állományával és mintegy 35 ezernyi „bedolgozójával” (besúgójával) – az Államvédelmi Hatóság volt.
A politika rendőrsége már az iparból ismert termelési rohamokat megelőzően is minden területen sztahanovistaként dolgozott. De mégiscsak a Rajk-per, valamint a vele párhuzamosan futtatott katonaperek előkészítésében mutatott „helytállásával” érdemelte ki – két fázisban érkező – újabb jutalmát. Kádár János belügyminiszter az utóbbiak kivégzésének másnapján szignálta azt a felterjesztést, mely alapján november 1-jén közel félszáz rendőr – benne az ÁVH majd minden kulcspozíciót betöltő alkalmazottja – kapta meg „kiváló szolgálatteljesítése elismeréséül” a Magyar Köztársasági Érdemrend, illetve Érdemérem különböző fokozatát. Ezzel párhuzamos volt a „csillaghullás”. Mintegy kéttucatnyian kaptak eggyel magasabb tiszti rendfokozatot.
A jutalmazás másik fele karácsonyi ajándékként érkezett. Magyarországon is megalománra sikeredett rendezvényekkel, kiadványokkal tisztelegve ünnepelték J. V. Sztálin 70. születésnapját, de a pártparádé szüneteiben arra is szakított időt a vezetők szűk köre, hogy létrehozza a Belügyminisztériumtól immár teljes mértékben függetlenített, „önálló” Államvédelmi Hatóságot. Az Államvédelmi Bizottság a szentestén, december 24-én hozta meg vonatkozó határozatát, a Politikai Bizottság két nappal később, karácsony másnapján hagyta jóvá az előzetes döntést. Az 1950. január 1-jétől a Honvéd Határőrséget is magába olvasztó Államvédelmi Hatóság új helyzetét illetően most három jellemző momentumot emelek ki.
Rákosi Mátyás immár minden formálisan közbeiktatott áttétel nélkül irányíthatta Péter Gábor apparátusát. Itt ért össze az a két „vektor”, melyet fentebb Rákosi és Péter Gábor 1945 óta meglévő közvetlen, informális összedolgozásaként említettem. Ezt – a következő pontban érintendők alapján – annak ellenére állítom, hogy az ÁVH-t önállósító rendelet szerint a szervet továbbra is a minisztertanács egy tagján keresztül felügyeli.[14]
A szétválás bizonyos mértékig mérsékelte a Kádár és Péter Gábor között az év folyamán szintén kiéleződött hatásköri, illetve presztízskonfliktust. Másképp fogalmazva, 1949 tavaszára véget érni látszottak annak a politikai frigynek a „mézeshetei”, melyet Péter Gábor és Kádár János egy évvel korábban Rajk eltávolítása érdekében kötöttek. Az ÁVH vezetője – ugyanúgy, mint elődje idején – most éppen Kádárral szemben kezdte terjeszteni, hogy a belügyminisztérium vezetése nem támogatja kellő mértékben az „élesedő osztályharc közepette folytatott erőfeszítéseit”. Péter külön szívfájdalma volt, hogy minisztere jó fél éven át nem válogatta be a „saját kádereiből” verbuvált Politikai Kollégium tagjai közé. Úgy is mondhatnók, hogy Péterrel – adott esetben – hasznosnak látta szövetkezni, de nem tartotta számon bizalmas munkatársai között. Amikor meg a Politikai Bizottság mégis utasította Kádárt, hogy az ÁVH vezetőjét vegye be a kollégium tagjai közé, a miniszter végrehajtotta a döntést, de attól fogva sokkal kisebb intenzitással használta irányításra ezt a fórumot. Kádár időnként odajutott, hogy az érvekkel alig meggyőzhető Pétert halmozott pozicionális felsőbbségét emlegetve utasította rendre: tudomásul kéne vennie, hogy ő (Kádár) „a Politikai Bizottság tagja és belügyminiszter egy személyben”!
A Rajk-pert követően végletekig gerjesztett éberségi hisztéria Péter éppen önállósodott cégét is elérte. 1950. február elejétől március végéig „politikai megbízhatóság” szempontjából vizsgálták felül az ÁVH harmincfőnyi szűkebb vezérkarát, majd május–június folyamán ugyanezt folytatták a szerv – mintegy 250 főre rúgó – középvezetői garnitúráján. Az előbbi kör szelekcióját Kádár János Kovács Istvánnal karöltve dirigálta. Saját „éberségüket” is bizonyítandó, az Államvédelmi Hatóság vezérkarának közel harmadát javasolták lecserélni, olyanokat is beleértve, akiket – mint utaltam rá – alig néhány hónappal korábban még „kiváló szolgálatukért” tüntettek ki. Ezek, az általános indoklás szerint, elismerésre méltó módon álltak helyt a háború utáni tisztogatások időszakában, de elbizonytalanodtak, amikor a pártba befurakodott ellenség – azaz a perekben meghurcolt párttársaik – ellen kellett fellépni.
A szelekció személyre szóló indoklásaiban három – általánosítható – tendencia érvényesült. A nem „proli” származású – többnyire tanultabb – vezető káderekről sorra állapították meg azt, hogy „a párttól idegen, opportunista, elpuhult, kispolgári elemek, akik politikailag semmit sem fejlődtek”. Az „egyébként becsületes, párthű, munkásszármazású” vezetőkről meg az derült ki a visszaminősítő jelentésekben, hogy éppen tanulatlanságuk, illetve elemi intelligenciahiány miatt alkalmatlanok tisztük ellátására. Harmadik típusú averziót azokkal szemben fogalmazott meg Kádár minősítő csapata, akik – akkori megítélés szerint is – túljátszották szerepüket. A Katonai Elhárító Főosztály helyettes vezetője, Kardos György azért lett persona non grata, mert „megengedhetetlen módon viselkedett Pálffy [György tábornok] lefogásával kapcsolatban”. A Belső Reakció Elleni Osztályt vezető Horvát Sándor meg – úgy tűnik – melléfogott. Túlzásokba esett „a Dobi elleni intrikák megszervezésekor”, vélhetően ahhoz képest, hogy a kirakat-kisgazda politikusról időközben kiderült: immár több mint egy éve tűrhető módon statisztál Rákosi Mátyás mellett a miniszterelnöki pozícióban. A fenti minősítéscsoportok átvételével folytatódott a belső kontraszelekció a hierarchia alsóbb szintjein is.
A tisztogatás elsődleges következménye az lett, hogy a magát addig érinthetetlennek tudó szerv teljes állománya frusztrálódott. Meglegyintette őket annak a szele, hogy az ő státusuk sem menlevél a meghurcoltatásokból való kimaradásra. Ez viszont frusztrált önvédelemből arra ösztönözte őket, hogy az irracionalitásig fokozzák éberségüket – maga a rendszer intézményesítette az irracionalitást –, ami oda vezetett, hogy a korábbiaknál is kíméletlenebbül jártak el mindazok ellen, akik a kezükre kerültek. Persze hogy voltak az Államvédelmi Hatóságnál olyanok, akiknek – mondjuk így – genetikusan kódolt hajlamuk volt a szadizmusig terjedő kegyetlenkedésre, de ez aligha általánosítható. Az viszont igen, hogy a pártvezetés nyilvános ténykedése és belső elvárásai „politikailag kódolták” beléjük azt, ami napi ügyködésükben embertelenségként öltött testet. A „vadászszenvedély” fölöttesi utasítással való gerjesztése, a „keressék és találják is meg a sorainkba befurakodott ellenséget” – Rákosi szájából elhangzott – instrukció, majd a politika rendőrségét is egymás után érő tisztogatások egy olyan állományt tenyésztettek ki, melynek tagjai maguk is félelemben élve tartották rettegésben az operatív értelemben nekik kiszolgáltatott társadalmat. A mindenáron eredményre törekvés drillje cselekedetet és eljárásmódot(!) motiváló tényezővé vált, hiszen ellenkező esetben róluk is kiderítik: nem elég öntudatosak, éberek, politikailag ingadozók, vagy éppen – szintén korabeli fordulattal élve – maguk is „az osztályellenség, a reakció uszályába kerültek”. Miután soraikból kerültek ki a rendszerré intézményesített irracionalizmus „belső ellenőrzésének” szolgálatvezetői, kihallgatói és foglárai, nagyon is tisztában voltak vele, mit jelent a másik oldalra kerülni, kihallgatottá, őrizetessé, börtön- vagy lágerlakóvá válni.
A politika rendőrsége – ez a fentebb mondottakból kitűnt – valóban különleges szerve volt a Rákosi-korszak pártállami rendszerének. A különlegesség elsődlegesen abban állt, hogy ez a szerv volt minden területre kiterjedően „a párt szeme, füle, ökle”, s mint ilyen testesítette meg az alávetett társadalom számára az ördögök pokolbéli karát, a mindennapi élet részévé váló félelem, rettegés, meghurcoltatás legközvetlenebb „okozóját”. S a korábbiakhoz képest is ekkor vált tevékenysége nyomán valóban tömegessé a represszió.[15] De az ÁVH különleges státusa éppen akkor vált sebezhetővé – a hidegháborús éberségi hisztéria (egyik) következményeként –, amikor formálisan a leginkább önálló volt, illetve annak tűnt. Perzekútora, hivatásos üldözője volt minden olyan megnyilvánulásnak, mely a korabeli ideológiai-politikai megítélés szerint devianciának minősült, sőt ezek devianciává nyilvánításában meglehetősen tág – de tételesen nem rögzített – saját hatásköre volt. Ezzel egyidejűleg vált maga (állománya) is érintettjévé ugyanazon hiszterizált közpolitika rendre „fejek hullását” követelő mechanizmusának.
Az eddig megismert – még csak hozzávetőleges becslést megengedő – részleges kádermobilitási összesítések viszont másra is utalnak. A felmentések, fenyítések, leváltások-lefokozások, áthelyezések, elmarasztaló bírósági ítéletek következtében előálló (kényszer)fluktuáció nem kisebb arányú a politikai rendőrség állományában, mint pl. ugyanezen korszak tanácsrendszerében, a begyűjtési apparátusnál, a termelőszövetkezetek vezető káderei körében. Sőt, épp a minden területen több fordulóban megejtett tisztogatások révén váltak közel egyívásúakká. A tanácsrendszerből – valamint az államigazgatás egyéb területeiről – éppúgy 1952–1953 fordulójára takarították el a háború után egy ideig még megtűrt „régi” tisztviselőket, valamint a koalíciós időszaknak a kommunista pártba lépő első garnitúráját, mint ahogy a politikai rendőrségtől is ekkorra tűnt el „az alapító atyák” jó része. Ennek révén nyertek igazán teret a „fejlődőképes munkás-paraszt káderek”, akiknek a megbízhatóságon túl jórészt abból állt a felkészültségük, amit a különböző gyorstalpaló pártiskolákon, tanácsakadémiákon vagy az ÁVH Félix Dzerzsinszkijről elkeresztelt állambiztonsági tisztképezdéjében plántáltak beléjük.
A korántsem lebecsülhető különbség elsősorban az volt, hogy míg a termelő vagy az igazgatási szféra el- és meghurcoltjai – a közemberek sokaságával együtt – egyértelműen „a rendszer” áldozatának tekinthették magukat, addig az ÁVH állományának hasonló sorsra juttatott hányada egyszerre (időben egymás után) volt ugyanazon rendszer kedvezményezett kádere, majd büntetettje. A „cégen belül” ugyanúgy nyírták egymást az elvtársak, mint ahogy „a Párt” különböző szintű vezető szerveiben mutattak erre példát kenyéradó gazdáik. (Más kérdés, hogy az innét félreállítottakban tudatosult inkább a „halmozottan hátrányos helyzet”: Abból adódóan, amit az „így bánt velem az a rendszer, melyet a legodaadóbban szolgáltam” sommázattal csak jelezni tudunk.)
Minden állítás – fél tucat további kérdés
Az ide vonatkozó források hozzáférhetővé válása – a közelmúlt rendszerváltó politikai közegétől befolyásoltan – fel- és esetenként túlértékelte a politikai rendőrség szerepét a második világháború utáni évtizedek magyar történelmében. Korábban nemcsak a források hiányoztak, hanem az erről való nyilvános diskurzus is tiltott volt. Ebből a szempontból akár érthető is lenne az, hogy a zsurnalisztikával is erősen elegyített historiográfiai inga ellenkező irányban lendült szélső pontjáig. Ennek azonban csak egyik következménye – amint arról fentebb már szóltam –, hogy a politika rendőrségéhez képest az őt tartó pártvezetés személyi és testületi súlyát, jelentőségét értékelik alá. A historiográfiai összefüggések három következményéről ez alkalommal csak tézisszerűen teszek említést.
A módszeresebb – s ezzel együtt kevésbé látványos – feltárás egyelőre még ott tart, hogy nem téveszt(het)i szem elől: a tudományos igényességű múltidézés kijelentő módjához képest e tárgykör felidézésénél még majd minden állító, kijelentő mondat után több – esetenként fél tucat – kérdés, kérdő mondat kívánkozik. Ez arra az irányítási, működési tematikára is vonatkozik, amelyről fentebb kissé bővebben szóltam.
Küldetéstudatos hályogkovácsként, a malomalatti Fekete lexikon[16] mintájára megkomponálható ugyan „a magyarországi kommunizmus fekete könyve” is. Még az sem kizárt, hogy megjelenése esetén a média-equilibrum patrónusai és patrónái segítenék népszerűsítését. A forráscserepeket olvasni tudók pedig – Dávid király krónikásához[17] hasonlóan – zsörtölődhetnének magukban: „bizony mondom, nem csökkent a megválaszolatlan kérdések száma, ráadásul még azon ügyekben is fals az okfejtés, melyekben az egymással összevetett források egyértelműen eligazítanak.”
A harmadik irányú velleitás mindenáron fel kívánja fedezni a paradigma értékűnek remélt újsütetű magyarázatot. Eszerint azért volt a Rákosi-korszakban oly kiterjedt és könyörtelen a társadalommal szembeni megtorlás, mivel csak ily módon remélhették legyűrni a rendszerrel szembeni – úgymond – vehemens „nemzeti ellenállást”. Ez aztán az igazi „Eb ura fakó!”, Ugocsa nem koronáz!”, „Magyarral ne packázz!” – tősgyökeres szakítás mindazzal, ami eddig íratott. Ez az interpretálás negligálja a konstruált perek hamis voltát, a társadalommal szembeni totális terror justizmordjainak egész tárházát. Más megközelítésben a kommunista pártvezetés mellett immár a politikai rendőrség ténykedését is „igazolja”. Ez ugyanis akarva-akaratlanul annak rögzítése, hogy a represszió tényleges cselekmények ellen irányult, illetve a meghurcoltatásnak volt tárgyi alapja, torzításoktól mentesen is hatályos paragrafusokba ütköztek. Sztálin és hűséges ügyésze, Visinszkij meg egykori magyarhoni helytartóikkal együtt dörzsölgethetik aszott kezeiket a túlvilágon: az újabb keletű revizionizmus mégiscsak őket választja a múltidézés zsinórmértékéül: „halál a tényekre, mint a veszett kutyákra.” Annál rosszabb a tényeknek, ha a magyar géniusz töretlen – vagy főnixként újraéledő – „nemzeti ellenállása” csak a források ellenére rekonstruálható. Szekfű Gyula A magyar állam életrajzában a következőképpen sommázta azt a szemléletet, amelyben az egy évszázaddal ezelőtti millennium történeti munkái fogantak s hatottak hosszú ideig a századelő generációira: „a nagyközönség pedig megmaradt az immár végképp antikvált, szinte gyermekesnek tetsző, színpadias történelemszemléletben, meg lévén szíve mélyéig győződve, hogy ez a felfogás az igazi nemzeti, az őseinktől öröklött, amelyhez jó magyarnak ragaszkodnia kötelessége.”[18]
A III. Országos Jelenkor-történeti Konferencián (Debrecen, 2000. augusztus) elhangzott korreferátum szerkesztett változata.
Jegyzetek
[1] Litván György: Mérei és a „Krampusz”. Beszélő, 1999/2., 60–70. o.
[2] Amely az említetteken túl ellenlépéseket – stilisztikailag szörnyű szakzsargonban –, „támadólagos elhárítást” is tervez és végez.
[3] A fordulat évei, 1947–1949. Szerk.: Standeisky Éva–Kozák Gyula–Pataki Gábor–Rainer M. János. 1956-os Intézet, Bp., 1998.
[4] Erre a téziseknek a politikai rendőrség működését taglaló részében térek ki.
[5] A két világháború közötti illegális kommunista pártban létezett egy – mondjuk így – titkosszolgálati csapat, melynek feladatai közé tartozott a konspirált találkozók szervezése, lebukások vizsgálata, ebből adódó intézkedések (fegyelmik, kizárások) előkészítése, a besúgók lehetőség szerinti kiszűrése, a lebukottak hozzátartozóinak segítése, a bebörtönzöttekkel a kapcsolattartás organizálása. „Az elvtársak egymást is figyelték.” A háború alatt ezek egyike volt Péter Gábor, aki – többek emlékezése szerint – már akkor arról ábrándozott, hogy a „rendszerváltás” esetén ő lehetne a titkosrendőrség vezetője. Az illegalitás körülményei között kényszerűen „begyakorolt” konspiratív működési móddal az MKP a háború után sem hagyott fel, beidegzettségként emelte be a már legálisan folytatható politika eszköztárába. Ez és a sztálini Szovjetunióból hazatértek félelem-effektusa sajátos egyveleget alkotva éltetett tovább valamifajta frusztráltságot, ami akár egyes személyeket illetően, akár kollektíve egyfajta (hatalom-)patológiai megközelítést is igényel.
[6] A jelenség nem teljesen ismeretlen, ha mondjuk az ún. miniszter-közvetlen státusokra vagy a hadosztály-közvetlen katonai egységekre gondolunk. Az ún. szürke eminenciásokkal való összevetés azért vitatható, mert számukra – általában – nem szoktak ekkora intézményesített hatalmat (is) biztosítani.
[7] Nevezettek belügyminiszterségük idején egyidejűleg pártjuk főtitkár-helyettesei – és értelemszerűen PB-tagok – is voltak, azaz „kettős státusban” voltak Péter elöljárói.
[8] Lásd a parlamenti pártfrakcióülések, a Szervező Bizottság, Titkárság, Politikai Bizottság fennmaradt iratait, jegyzőkönyveit. A horthysta, fasiszta, nyilas, illetve a konzervatív fogalmak differenciálatlanul értelmeződtek a „reakciós” árnyalatokat nem ismerő szinonimáiként.
[9] Megfigyelésük ezen esetekben is tovább folytatódott, s nevükkel később szinte menetrendszerűen találkozunk a perbe fogottak, elítéltek, internáltak, kitelepítettek névjegyzékeiben.
[10] MOL M-KS 276. f. 84/3. ö. e.
[11] MOL M-KS 276. f. 84/1. ö. e.
[12] PIL 274. f. 11/10. ö. e. A források hézagossága miatt csak töpreng a krónikás: véletlennek tekinthető-e, hogy háromnegyed év múltán, a Rajk-ügy „előmunkálatai” során, azt a Szőnyi Tibort tartóztatják le elsőként, aki a leghatározottabban ellenezve jelezte pártja legfelső vezetőinek, hogy Péter Gábor immár a kommunista pártszervezetek mindegyikét saját ágenseivel ellenőrizteti.
[13] MOL M-KS 276. f. 67/154. ö. e.
[14] 4.353/1949. MT. sz. rendelet. Magyar Közlöny, 1949. december 28.
[15] Gondoljunk a látványos kirakatperek tömeges helyi-területi leképezésére, a kitelepítésekre, az internálásokra, az „árurejtegetők”, „szabotálók”, „beszolgáltatási kötelezettséget elmulasztók”, „az osztályáruló egykori szociáldemokraták”, „a klerikális reakció szekértolói” és egyéb „diverzánsok” elleni eljárásokra.
[16] Kubinyi Ferenc: Fekete lexikon. Malomfalvi Kiadó, 1994.
[17] Stefan Heym: Dávid király krónikája. Bp., 1977. Tudom, hogy e név szalonképessége manapság – viselőjének az egykori keletnémet Stasival való bensőséges kapcsolata miatt – vitatott. Mindazonáltal nem tudom, hogy Somerset W. Maugham, H. G. Wells vagy Graham Greene írói munkásságának értékét, megítélését mérsékli-e az, könyvespolcokon a hátsó traktusba soroltattak-e munkáik azért, mert a maguk korában saját államuk titkosszolgálatának szintén aktív bedolgozói voltak.
[18] Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Bp., 1917 (reprint 1988), 13. o.