Ki hitte volna tíz évvel ezelőtt, hogy Fidel Castro rendszere képes lesz fennmaradni – akárcsak egy-két évig is –, miután összeomlott a Szovjetunió és tábora! Most pedig immár egy egész évtizede, hogy a kubai rezsim, ha nehezen is, de önerőből túléli egykori támogatóit, életben tartóit, és semmi jele, hogy erőinek végére érne. A kilencvenes évek első felét az új gazdasági körülményekhez való alkalmazkodásra fordította az ország, az utóbbi esztendőket pedig annak a bemutatására, hogy nincs az a kényszer, amely rábírhatná a politikai átalakulásra. Az 1999-es év végleg bebizonyította, hogy Kuba – legalábbis Castro haláláig – olyan marad, amilyen. De milyen is voltaképpen?
Öt-hatmilliárd dollárra becsülik annak a támogatásnak az összegét, amelyet a Szovjetunió évente Kuba rendelkezésére bocsátott, de természetesen nehéz volna megmondani, mi az, amit átfog ez az adat, és mi az, amit még hozzá kell ehhez számítani áruban, fegyverekben, puha hitelekben, árucsere-elszámolásokban, és mi az, amit a szovjet tömb többi országa ehhez még hozzáadott. (A KGST tagországaival bonyolódott a kubai külkereskedelem több mint kilencven százaléka.) Nem volt éppenséggel hatalmas összeg egy tizenegymilliós ország számára, a semminél azonban jóval több, és az államháztartás nagyobb réseinek betömködéséhez alighanem elég. A bérek szocialista módra alacsonyak voltak, munkahely – a hozzá járó mértéktartó munkafegyelemmel – mindenkinek jutott, az olcsó alapvető fogyasztási cikkeket amúgy is csak jegyre lehetett kapni. Egyenlőség, valahol a nyomorhatár magasságában. Ennyi volt az, ami 1990–91-ben valóban összeomlott.
A kubaiak többsége számára ez az összeomlás még több nélkülözést jelentett, a jegyrendszer immár lényegében mindenre kiterjedt, bár az áruhiány miatt a jegyek beválthatóságát semmi sem garantálta. A havannai vezetők tisztában voltak a közérzetjavítás fontosságával, és már 1990 októberében bejelentették, hogy a pártapparátus létszámát a felére csökkentik, és az ott dolgozók egy részét termelő munkahelyekre irányítják. Az ennél komolyabb módosító intézkedésekre csak három évvel később került sor. 1993 júliusában Fidel Castro bejelentette, hogy feloldják a nyugati valuta birtoklását három évtizede tiltó rendelkezést. Ez a feketén cirkuláló dollártartalékoknak a hivatalos gazdasági körforgásba történő bevonását jelentette, valamint azt, hogy az emigránsok immár dollárral támogathatták hozzátartozóikat. Ugyanebben az évben több mint száz – alapvetően kisipari jellegű – szakmában engedélyezték az úgynevezett önfoglalkoztatást, vagyis családi kisüzemek indítását. 1994 nyarán Havannában zavargások törtek ki, és ez további – részleges – gazdasági reformok bevezetésére ösztönözte a kubai vezetést. A külföldi tőke bevonása mindenekelőtt az idegenforgalom fejlesztésébe, a szövetkezeti és részben a magánszektor kiszélesítése a mezőgazdaságban a lakosság egy részének az életében is érzékelhető változást hozott. Csakhogy ezzel együtt a legfőbb forradalmi vívmány, a társadalmi egyenlőség is visszafordíthatatlanul fölbomlott, és ez alighanem az első lépést jelentette azon az úton, amelynek a végét a sajátos kubai szocializmus megszűnése jelenti majd – nagy kérdés, hogy milyen körülmények között.
A kubai út különlegességét nem a társadalmi berendezkedés valaminő sajátos vonásai adják. Olyan volt ott is az élet, és, ami rosszabb, a többség számára olyan ma is, mint a mi térségünk valamelyik nem túl vidám barakkjában: lepattant szürkeség, vízhiány és áramszünet, ideológiai vegzatúra, pitiáner, gonosz besúgók hada és tompa kilátástalanság. Akit valamiféle ellenzékiesnek tekinthető viselkedésen érnek, az még a saját lakókörzetében gondosan önszervezett, nemtetszését tettlegesen is kifejező rendpárti csőcselék szidalmaiban is részesül, mielőtt az állambiztonsági szervek komolyabban is hozzálátnak tettei és állóképessége tanulmányozásához. Amiben Kuba más, az a lakosság viszonya ehhez a berendezkedéshez. Többségük számára a rendszer nem kívülről rájuk lőcsölt ballaszt, hanem a saját forradalmuk terméke. Lehet, hogy kicsit ágrólszakadt, lehet, hogy kicsit gonosz – de mégiscsak az övék. Na persze: már akié. 1959 óta úgy egymillióan mentek el az országból, és nagy kérdés, hogy ők, illetve a leszármazottaik mit tesznek majd, ha bukik a rendszer.
A kubai nacionalizmus számára a szakállas forradalmárok kezdetben szó szerint maroknyi csapatának győzelme a Batista-féle, szintén nem túl barátságos és tisztakezűnek sem mondható diktatúra fölött az igazi függetlenség kezdőpontja (elegánsan eltekintve a szovjet függőség tényétől). Ehhez jönnek négy évtized indoktrinációjának sokat ismételt elemei a dicséretes közoktatásról, a példás egészségügyi ellátásról, az alacsony árakról, az olcsó lakásokról, ami mind-mind úgy igaz, hogy a valósághoz semmi köze. Az oktatás agyonideologizált, még ha az írástudás tekintetében Kuba valóban nem áll rossz helyen a térség államai között. Ami az egészségügyet illeti, orvosok valóban vannak a szigetországban, fölös számban is, de a kórházak roskatag tábori lazarettek hangulatát idézik – a többiről fentebb már esett szó. Mégis van – vagy legalábbis a legutóbbi időkig volt – egy olyan számottevő réteg az országban, amelynek a hazafias érzései magának a rendszernek a létén és fennmaradásán alapulnak, és amely Fidel Castrót és Che Guevarát tekinti a nemzet két legnagyobb hősének. És idesorolnák talán Arnaldo Ochoa tábornokot is, az angolai győzőt, ha nem végezték volna ki már tíz évvel ezelőtt, egy koncepciósnak vélhető per következményeként, kábítószer-kereskedéssel kapcsolatos vádak alapján, de erős gyanú szerint valójában Castro-ellenes szervezkedés miatt.
A társadalmi egyenlőség elve csak a legutóbbi évtized folyamán vált hazugsággá – azóta, hogy Kuba gazdaságát a dollár legalizálása két részre ejtette szét. Az egyik oldalon állnak azok, akik dollárhoz jutnak, a másikon azok, akik nem. A dollárosok közé tartoznak az emigránsok pénzküldeményeinek a címzettjei, az idegenforgalomban és annak illegális holdudvarában dolgozók, akik az állami dollárboltokban arcátlan árakon ugyan, de hozzájutnak mindenhez, amire szükségük van. Mindenki más a peso-gazdaság, a jegyrendszer, a munkahelyi tolvajlás keretei közé szorult. Azok, akik csatlakoztak a reform-szektorhoz, a szoros és egyre szorítóbb adózás és ellenőrzés miatt nem kerülnek feltétlenül a meggazdagodók közé. Az 1996-os csúcspontig közel háromszázezren váltottak iparengedélyt, de 1999 közepére már több mint egynegyedével csökkent a számuk.
A hivatalos becslések szerint a kubai háztartások mintegy 55 százaléka jut hozzá legális vagy illegális forrásból dollárhoz. Miközben 1993-ban ötszörös különbség volt a legalacsonyabb és legmagasabb keresetek között, két évvel később már teljesen legálisan előfordultak az alsó szintet százszoros nagyságrendben meghaladó jövedelmek is. Mindez egyfelől az életszínvonal egyértelmű emelkedését jelzi, másfelől viszont azt, hogy kialakul egy leszakadó réteg, amelynek az esetében már egyre nehezebb feltételezni bármiféle, érzelmi alapon megőrzött lojalitást a rendszerrel szemben.
Őket egyetlen dolog kötheti a fennálló helyzethez: az a félelem, hogy jöhet még ennél is rosszabb. Képzeljük csak el a szocializmus bukása utáni Kubát, ahol, ha nem is Fidel öccse, Raúl Castro, de mondjuk a jelenlegi gazdasági tótumfaktum, Carlos Lage alelnök a Nemzetközi Valutaalap embereivel tárgyal. Vagy, és ekkor talán még rosszabb a helyzet, egy hazatért emigránsokat is magában foglaló kormány képviselője, egy visszaprivatizálandó szálloda várományosa egyezkedik hasonló pozícióból azokról a megszorító, racionalizáló intézkedésekről, amelyek mielőbb visszaterelik Kubát a liberális piacgazdasági ráció birodalmába. A vesztes oldalra került kubai közalkalmazott elveszítheti a munkahelyét, állami bérlakásának nehezedő terheit sem képes már viselni, és a valamikori öntudatos hazafiból nyomorúságos pária lesz.
Talán a leendő elesettek egyetértésére számít Castro, amikor a különféle globalizációellenes mozgalmak teljes spektrumának érvkészletéből szemezgetve fogalmazza meg újra és újra a „szocializmus vagy halál” konok jelszavát. Ezzel párhuzamosan egyik nap John Lennon szobrát avatja egy havannai parkban (életében természetesen tilos volt hallgatni Kubában a dekadens Beatlest), másik nap saját népének sokadszori foglyul ejtésével fenyeget, amikor az Egyesült Államok felé vezető telefonvonalak lezárását ígéri egy sérelmesnek érzett washingtoni döntés miatt. És azért gondosan ügyel arra is, hogy a Kuba idegenforgalmában, bányászatában és dohánytermesztésében fantáziát látó kanadai, spanyol, francia, olasz befektetők számára ne tegye politikailag tarthatatlanná a jelenlétet elnyomó intézkedéseivel. Már nem kapnak húszéves börtönbüntetéseket a sokasodó, egymástól független, általában néhány főből álló ellenzéki proto-szervezetek tagjai. A látványos büntetéseket a folyamatos zaklatás váltotta föl.
A Kubával szemben érvényben lévő amerikai gazdasági szankciók körül már régóta húzódnak a viták az Egyesült Államokban, és a konkurencia megjelenése óta egyre erősödik az intézkedések ellenzőinek a tábora. Az ideológiai természetű, történeti összefüggésekbe ágyazott érveken túl az alapkérdés természetesen Kuba jövője. A szankciók enyhítése mellett érvelők egyrészt humanitárius szempontokat vetnek föl, mondván, hogy a gazdasági korlátozások csak a nép sorsát nehezítik, nem pedig a vezetőkét. Másrészt pedig arra gondolnak, hogy a legbékésebb, legsimább átmenetet mégis csak az biztosítaná, ha Castro saját maga látna hozzá azokhoz a politikai reformokhoz, amelyek aztán elvezethetnek… hova is?
Az Egyesült Államokat több múltbeli példán okulva nyilván aggasztja annak a több százezer kubainak a rémképe, akik a szocializmus falainak a leomlásakor úgy döntenének, hogy nincs kedvük odahaza átélni egy fáradságos és hosszadalmas újrakezdést, hanem inkább elindulnak a közeli Floridába. Ezt a rohamot csak gondos előkészítéssel lehet megelőzni, amire egy sokat próbált diktátor talán alkalmasabb, mint egy hirtelen előbukkant, őszinte és naiv, derék demokrata. Az sem volna kellemes Washington nézőpontjából, ha Castro halálát a vesztesek haragjának nehezen fékezhető kitörése követné, ami a pacifikálás nehéz kötelességét róná az Egyesült Államokra. És nem feltétlenül megnyugtató perspektíva az sem, hogy netán az emigráció keményvonalasai rohannának haza kézbe venni Kuba dolgait, magukra haragítva azokat, akik helyben kínlódták végig a diktatúra évtizedeit.
Meglepő volna, ha Castro nem látná át mindezt – megteheti hát, hogy felsrófolja az esetleges reformok árát. Eközben valószínűleg mérlegel is, hogyan kerekíthetné le megnyugtatóan – kiválasztott utód híján – forradalmári, politikusi életművét.
Kuba a fokozatosan növekvő gazdasági és turisztikai érdeklődés ellenére a kilencvenes évek közepére diplomáciai szempontból elszigetelődött. A havannai rezsim propagandisztikus önértékelésének korábban fontos eleme volt az ország nemzetközi súlya, az a képzet, hogy a castróizmus magával az Egyesült Államokkal szemben mutat fel egyfajta alternatívát az amerikai kontinens és a világ számára. Ez a nagyralátó szándék ma sem idegen Castrótól, aki néhány éve például létrehozott egy külföldieket befogadó, ingyen oktató és ellátó orvosi egyetemet, amely az Egyesült Államokból is fogad hátrányos helyzetű diákokat. Egy idei interjúban pedig a következőket mondta: „A mi modellünk működik – nem, mintha bárkinek is ajánlani akarnám, hiszen nem exportálható. Ilyen körülmények között viszont nem Kubának kell alkalmazkodnia a globalizációhoz, hanem úgy kell irányítani a dolgokat, hogy a globalizáció igazodjék Kubához. Mára a világ egyetlen hatalmas bolondokháza lett. A jelenlegi rendszer a vesztébe rohan. Ennek összeomlás lesz a vége.” A látnoki szavak aligha válthatnak ki többet kínos mosolynál, de az utóbbi években mintha Castrónak ezt a gyengéjét ismerné föl a külvilág, amikor új diplomáciai sikerek ajánlatával igyekszik reformokra sarkallni őt – sikertelenül.
1999 elején Bill Clinton jóváhagyott néhány olyan embargóenyhítő intézkedést, amelyek egyértelműen a lakosság életének a megkönnyítését szolgálják. Castro válasza az volt, hogy megszavaztatott két törvényt a havannai parlamenttel: egyet a kábítószer-kereskedőkre kiszabható halálbüntetésről, egyet pedig azoknak a tíztől húsz évig terjedő börtönbüntetéséről, akik olyan információkat szolgáltatnak ki, amelyek elősegíthetnek egy esetleges amerikai agressziót.
Ugyancsak 1999-ben, novemberben Havannában rendezték meg a kilencedik ibér–amerikai csúcstalálkozót. A rendezvény a latin-amerikai országok és a két volt gyarmati hatalom, Spanyolország és Portugália diplomáciai szempontból nem túl nagy jelentőségű eseménye. Castro számára viszont újra és újra lehetőséget ad arra, hogy saját diplomáciai fontosságának a látszatában tetszelegjen. Miután a kubai ellenzéki csoportok nemzetközi megismertetése ekkorra már eljutott végre odáig, hogy nem lehetett többé semmibe venni őket, a résztvevők abban bíztak, hogy az esemény jó alkalom lesz rábírni a hetvenkét éves vezért némi politikai engedékenységre. Az ellenzékiek egy része számára sikerült is kieszközölni a személyes találkozást külföldi politikusokkal, de a többségüket időben elszigetelték. A konferencia után Castro új lendülettel látott hozzá a rendszer bírálóinak zaklatásához. A kubai emberi jogi aktivisták szerint évek óta nem csapott oda akkora erővel a rendszer, mint a novemberi tanácskozást követő három-négy hónapban. Közel hatszáz embert tartóztattak le, helyeztek házi őrizetbe vagy más korlátozó intézkedések hatálya alá. A politikai okból börtönbüntetésüket töltő személyek száma háromszázötven volt 2000 márciusában.
Csakhogy ebben az időszakban a világsajtó éppen nem rájuk, hanem annak a hatéves kubai kisfiúnak a sorsára figyelt, aki novemberben sikeresen élte túl az átkelést Floridába, miközben édesanyja a tengerbe veszett. Elián Gonzálezt a Miamiban élő rokonok maguknál akarták tartani, az amerikai igazságszolgáltatás azonban – alighanem helyesen – úgy döntött, hogy térjen haza Kubában élő édesapjához. Castro hatalmas politikai kampánysorozatot dizájnolt a történet köré. Miután azonban viszolyogtató gesztusokból a másik, az emigrációs oldalon sem volt hiány, ezt a menetet végső soron Castro nyerte meg. És – a holtpontról történő kimozdulás további késlekedése következtében ugyancsak végső soron – Kuba vesztette el.