Varga Balázs

Nyomtatóbarát változat

Mondókával és lövöldözéssel, egy kicsavart népi rigmussal és egy család szisztematikus kiirtásával kezdődik Jancsó Miklós két évvel ezelőtti filmje. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten minden tizedik percében előkerül egy pisztoly, és minden ötödik percében elhangzik egy anekdota. Temetőben nyitunk és temetőben zárunk, tisztes halomban sorakoznak a hullák, de a halálokkal csak a feltámadások száma vetekedik, ahogy azt már megszoktuk Jancsónál. Hernádival kettesben egyszer már lelövették magukat az Isten hátrafelé megy végén a Halászbástyán, most sem sokat teketóriáznak, ha arról van szó, kit kell eltenni láb alól. Saját magukat sem kímélik, de hát miért kímélnének bármit és bárkit is? Lehet, hogy a számukra semmi sem szent, ám a legapróbb anekdota is számít. Jancsóék országimázsa szabadszájúan perlekedik a konzervatív víziókkal. A Kapa–Pepe filmek (a Lámpás, az ANYÁD! a szúnyogok… és a frissen elkészült Utolsó vacsora) sajátos millenniumi trilógiát képeznek, helyére kerül bennük Emese álma, Kossuth legendája és a Szabadság-szobor története. Kis magyar válogatottak kísértenek, a hetek, a tizenegyek és a tizenhármak (a honfoglaló törzsek, az Aranycsapat és az aradi vértanúk), így együtt tán még sosem emlegették őket, most azonban, laza félmondatokban, egymás mellé kerülnek. És ha már itt tartunk, Budapest-bédekkerként is reprezentatív ez a három film, hiszen a Kerepesi temetőtől a Lánchídig, a Hősök terétől a Parlamentig és a Budapest Sportcsarnokig szinte minden illusztris helyszínt felvonultat. Az ezredvégi Magyarország kísértet-palotájában játszódnak, de azért történelmi huzat söpör végig rajtuk, nehogy már elfelejtsük, kik vagyunk, hol vagyunk, és honnan is jöttünk.

A Lámpást néhány hónap alatt majdnem ötvenezren nézték meg a pesti és vidéki művészmozikban, elsősorban fiatalok, akik a Csillagosok, katonákról tán nem is hallottak. Jancsó egy évvel később a kritikusok díját is besöpörte – egymást megtámogató szakmai és közönségsiker, ki tudja, mikor volt hasonlóra példa, tán csak a Szegénylegények esetében. A Jancsót hosszú éveken át önismétléssel vádoló kritika hirtelen a Mester megújulásáról cikkezett, Buńuel kései filmjeinek zabolátlan szürrealizmusát hozva fel példának. A Lámpás kétségtelenül új sorozatot nyitott, előzmények nélkülinek mégsem mondható. A Szörnyek évadja vagy a Kék Duna keringő kesernyés iróniája kellőképp előkészítette a talajt a fekete komédiák számára. Jancsó operatőrt és színészgárdát váltott (legutóbbi filmjeit Kende János helyett Grunwalsky Ferenc fényképezte; Kozák, Cserhalmi és Udvaros helyett Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Vasvári Emese a vezető színészek), a hosszú snittek és a nagyszabású tömeg-koreográfiák helyébe az epizodikus elbeszélések és a színészi jutalomjátékok léptek, mégsem forgatta fel fenekestől a stílusát. A hányással, veszekedéssel és emberhús-evéssel fűszerezett kerti parti csúcsjelenetét például egy bravúros hosszú beállításban látjuk; a halál és a feltámadás játékai, a trükkös szerepcserék pedig már a hetvenes évek eleje óta vezető motívumai a Jancsó-filmeknek. A technika, a stílus sosem volt kérdés, még kevésbé probléma Jancsó számára, a legutóbbi filmek kötetlen fogalmazásmódja, abszurd és groteszk játékai sem arról tanúskodnak, hogy mostanra valamit „megtanult”, amit korábban „nem tudott” – a szilánkos történetekhez egész egyszerűen a laza, anekdotikus elbeszélésmód illik.

Könnyfakasztóan léha, elegáns és szabad film a Lámpás, lerázza magáról a köteléket, a történetmesélés, a tekintély, a fennköltség ballasztjait, mégsem lesz céltalan tréfálkodás. Szabad ötletek jegyzéke, asszociációk laza sorozata, variációk végtelen menete, akárha kocsmaasztal mellett, egymás gondolatát, történetét továbbgörgető baráti beszélgetés lenne. Nemcsak a szerepek, a történetek is variálódnak, végzetesen téved, aki azt hiszi, a kérdőjelek nélküli igazság és valóság birtokában van. Bizonyos jeleneteiben talán erőltetettnek vagy lötyögősnek tűnik, a szövegelés lendülete, a végiggondolt improvizációk svungja azonban mindvégig kitart. Elég az ősi pikareszk képlet, és kellő fantáziával tökéletes társadalmi keresztmetszetet lehet köréje varázsolni. Túlságosan művelt sírásó, baksisvadász közlekedési rendőr, hisztérikus, újgazdag vállalkozó, simulékony modorú ügyvéd, tetovált kidobóember, tétova hivatalnok, arrogáns maffiafőnök és affektáló luxuskurva – ez csak a töredéke annak a tömérdek szerepvariánsnak, amely a filmben előtűnik. Többnyire elrajzolt, groteszk figurák, mégis, így egymásra halmozódva felérnek egy alapfokú társadalomismeret-órával. Kapa és Pepe folyton-folyvást perlekedő bohócpárosa az ezredvégi magyar világ emblémája: Don Quijote és Sancho Panza, Stan és Pan, Vladimir és Estragon mai társalakjai – és persze karikatúrái.

1999 elején majd egy hónap leforgása alatt követte egymást a mozikban Szomjas Györgytől a Gengszterfilm, Jancsótól a Lámpás, és Grunwalsky Visszatérése. Három bűnfilm, amelyet nem csak a téma, de a Mucsi–Scherer páros, valamint az operatőr, Grunwalsky személye is összeköt, jóllehet a képi világukban alig lehet valami közöset találni. Szomjas, Jancsó és Grunwalsky egyaránt a rendszerváltás utáni átrendeződést, a kilencvenes évek magyar társadalmát próbálták megragadni, más-más metszetben és regiszterben. A Gengszterfilm kisstílű bűnözői, akik életük legnagyobb fogása után épp csak elmenekülni képtelenek a tett színhelyéről; a Lámpás folyton alakot és karaktert váltó, sírgödörből elegáns sportkocsiba szökellő hősei; a Visszatérés kíméletlen és szűk látókörű barbárjai félreismerhetetlenül erről a vidékről származnak. Itt történik minden a szomszédban, a leendő gyilkoshoz olykor átkukucskál a leendő áldozat, a kocsmában együtt isszák a sört, a partikon egymás kezéről csapják le a nőket – nincs mese, az adott alkotó habitusától, indulatától, stílusától függően a történetek lehetnek groteszk krimik, temetői abszurdok vagy naturalista drámák, az attitűd azonban összeköti őket. Nem hajolnak el a győztesek és a vesztesek drámái elől. Sorsokat mutatnak és indulatokat ébresztenek. Biztos, hogy nem szívesen ismerünk bennük magunkra, és arra az országra, amelyben élünk. A napi politikát még csak véletlenül sem érintik, talán ezért is bízhatunk abban, hogy kevéssé fog majd rajtuk az idő. Ha évtizedek múlva valaki a kilencvenes évek Magyarországáról szeretne tájékozódni, talán ehhez a három filmhez fordulhat: mozaikjukból keserű, de érzékletes panoráma bontakozik ki.

• Beszélő évek – 1999