Lajos Sándor

Nyomtatóbarát változat

1999-ben sok csalódással kellett szembenézni a magyar színházi életben (is). Igaz, a rendszerváltással nem dőlt össze a korábbi színházi rendszer, és akárhogyan is nézzük, ez komoly eredménynek tekinthető. Viszont az összedőlés megakadályozására tett erőfeszítések megakadályoztak sok olyan változást, amelyeknek egy évtized alatt bármilyen időkben, akár „békeidőkben” is végbe kellett volna menniük, nemhogy olyankor, amikor alapjaiban változott meg nemcsak a társadalom, de a mindennapi életmód, ezen belül a kultúra fogyasztásának hogyanja is. Ennek következtében aztán a színházi szakma egyszer csak ott találta magát, hogy hosszú-hosszú évek óta ugyanazokon az egyre unalmasabb kérdéseken rágódik, és nem jut közelebb nemhogy a válaszokhoz, de új kérdésekhez sem. A színházról szóló nyilvános megnyilatkozások tetemes része fanyalgás meg múltba révedő bezzegelés lett: temetik a színházat mifelénk manapság. Még bizarrabb, hogy szinte mindenkire átragadt ez az „egyenmísz”, nemcsak azok fújják ezt a nótát, akik koruknál és helyzetüknél fogva erre predesztináltak (vagyis az öregedő középszerűek hada), hanem az egykori dicsőséges harcok hősei, sőt a fiatalabbak is.

Mindig voltak, vannak, lesznek ifjú tehetségek. Ezek egy része mindig jókora adag publicitással is meg van dobva, hiszen mindig voltak, vannak, lesznek, akik iparszerűen űzik a sztárcsinálást. Persze a munkával létrehozott érték és a plakátnépszerűség nem mindig (elég ritkán?) esik egybe, de azért hosszú távon nehéz elhitetni, hogy a bolhának az egész elefántház kijár. 1999-re több nimbusz-lufi kipukkadt, mások meg hiába dolgoztak tovább egyenletes színvonalon, rájuk unt a „közvélemény”. Közben lassan, de biztosan tovább izmosodott az a tévhit is, hogy bizony ezek a mai fiatalok, ezek valahogy nem az igaziak.

Pedig ez nincs így, nem lehet így. Olyan igaziak ezek a „mai fiatalok” (már ha egyáltalán létezik ilyen kategória), hogy igazibbak nem is lehetnének. Minden ilyen kételyre alaposan rácáfol például egy 1999 végén bemutatott előadás, amely körül azonban nem volt különösebb csinnadratta, bár Budapesten is vendégszerepelt aztán egy okos és hasznos programsorozat keretében. Hogy nem lihegték úgy körül ezt a bizonyos Peer Gyntöt, az elsősorban annak köszönhető, hogy Sepsiszentgyörgyön készült a produkció, Budapesttől 700 kilométerre, pedig ebben a városban még a 250 kilométerre lévő Nyíregyházáról is az az általános vélemény, hogy messze van. Az a szívet melengető ebben a történetben, hogy egyáltalán nem olyan, mintha 1999-ben játszódnék: fiatalok valahol a periférián, nem túl jó körülmények között értékes, fajsúlyos előadást hoznak létre. Persze azért annyira nem lehetünk romantikusak, hogy ne lássuk, egyáltalán nem a véletlen műve, hogy minőség született a Tamási Áron Színház előadásában. Hiába huszonéves a címszereplő és a rendező egyaránt, komoly múlt és jó iskolák vannak már mögöttük. Gyerekes bizalom jellemzi azt, ahogy ebbe a közös munkába belevágtak, és felnőttes józanság, ahogy megvalósították a nagyralátó tervet.

Barabás Olga rendező Tompa Gábor tanítványa volt, és Bocsárdi Lászlóval együtt öt év alatt összeszokott színészcsapatot gyűjtöttek maguk köré a sepsiszentgyörgyi színházban. Számos sikeres produkciót mutattak be, különösen emlékezetes volt Barabás Olga Don Juanja, ahol már igencsak a maga elképzelései szerint szabta át Moličre szövegét, megelőlegezve ezzel az egészen bátor Ibsen-átiratot.

Fontos megemlíteni, hogy az erdélyi színházi élet – mind a bemutatók (és nézők) számát, mind a minőséget tekintve – komolyabb tényező annál, mint ahogy ez mostanáig az anyaországból látszott. Immár kilenc erdélyi városban működik hivatásos társulat, és ezek némelyike igen magas színvonalon dolgozik. A tömegesen áttelepülő középnemzedék könnyen-gyorsan átadta a helyet a fiataloknak, másrészt igen gyümölcsöző a román színházzal való szoros együttélés.

Ennek az erdélyi színházi életnek fontos része Barabás Olga is, ez az alacsony, halk szavú, mosolygós lány, akit gyakran megbántanak azzal, hogy nem nézik ki belőle: bizony ő az az erőskezű rendező, aki ezeket a markáns előadásokat létrehozza. A sepsiszentgyörgyi színház viszonya természetesen nem konfliktusmentes a várossal, gyakran hangzik el például az a vád, hogy Barabás Olga inkább követi a bukaresti román színikritikusok ízlését, és a sikeres fesztiválszereplések fontosabbak neki, mint a magyar kultúra ápolása, terjesztése. Sőt, még azt is megengedte magának, hogy egyenesen Budapestről kérjen fel vendéget a Peer Gynt főszerepére, mintha nem lenne neki elég jó az a társulat, amelynek építésében maga is tevékenyen részt vett. Onnan nézve talán így is lehetett látni azt, hogy Hajdu Szabolcs érkezett Székelyföldre megformálni egy nagyon sajátos Peer-figurát.

Hajdu Szabolcs is rendhagyó figura, kicsit talán maga is rásegít, hogy legendák alakuljanak ki körülötte (nem véletlen, hogy ennyire passzol alakjára Peer Gynt szerepe). Hol mint színházrendező, hol mint filmrendező, hol mint színész bukkan fel, több munkán dolgozik egyszerre, látványosan abbahagyja valamelyik tevékenységét, hogy aztán váratlanul megint belekezdjen valamibe. Gyakran visszatérő motívum nála a szülővárosa, Debrecen, ahová vissza-visszatér dolgozni is: egykori amatőrszínész társai extrém és szuggesztív figurákként tűnnek fel filmjeiben és színházi előadásaiban. Hajdu mint filmes dolgozott marosvásárhelyi színésznövendékekkel, és itt ismerkedett meg Barabás Olgával, akit rögtön fel is kért egy filmjébe szereplőnek, anélkül, hogy látta volna a rendezőt valaha is játszani. A Kicsimarapagoda című film alapján úgy tűnik, beigazolódott a megérzése. Barabás Olga pedig úgy hívta meg Hajdu Szabolcsot a Peer Gyntre, hogy sohasem látta színpadon játszani. Az előadás bizonyította, jó volt a megérzés. Eddig a romantika. A hazai alternatív-független színházi-filmes világ egyik jelentékeny figurája odacsöppen egy erdélyi kisvárosba, ahol évek óta komoly műhelymunka folyik. Innentől már a romantikátlan profizmus következik.

Barabás Olga maga gondozza előadásainak szövegét, ami a próbafolyamat során nyeri el végleges formáját. Ezúttal nem sok maradt Ibsenből, pontosabban a felületi meséből: bizonyos szereplők lettek kiemelve, és a köztük lévő viszonyok lettek feltárva. A színpadkép hajót formáz vitorlákkal, árbocokkal, és folyamatosan jelen van valamennyi szereplő, de jobbára csak párjelenetek zajlanak. Látjuk a maga útját fáradhatatlanul kereső Peer Gyntöt, aki össze-összetalálkozik egy-egy olyan figurával, aki valamilyen, Peer számára kínálkozó lehetőséget testesít meg. Aztán a végén vitorlát bontanak, és Peer Gynt vezetésével elhajózik az egész furcsa panoptikum. Nem mesélődik el tehát az egész kacifántos sztori, de magát a lelki értelemben vett történetet végigélhetjük Peer Gynttel.

Nehéz meghatározni az előadás stílusát vagy műfaját, és igazából nem is vesztünk vele sokat, ha ezt nem tesszük meg. Kockáztassuk meg a kijelentést: az bizony költészet, ami a színpadon zajlik – nem nagyon van mit magyarázni rajta. Erős képek vannak, végig szól a zene, némafilmes stílusú, akrobatikus betéteket látunk időnként, de bőven hagy teret a rendezés a színészi alakításoknak is – minden szereplőnek jut legalább egy „nagyjelenet”, és jelentőséggel bírnak a mások jelenetei alatt a háttérben végzett szöszmötölések is. Hajdu Szabolcs Peer Gyntje rendkívül közvetlen, személyes hangon tud megszólalni. Huncut kölyökkutya, bájosan átlátszó hazugságokkal, amiket olyan átéléssel ad elő, hogy már maga is elhiszi őket. Ugyanakkor nem infantilis és nem súlytalan, bohóckodásával nem bagatellizál. Fontos értéke az előadásnak, hogy találkozott benne két autonóm alkotó, akik tekintettel tudtak lenni egymásra: Hajdu Szabolcs önállóbban dolgozik a szerepében, mint általában a színészek szoktak, ugyanakkor nem telepedett rá az egész előadásra, hagyta, hogy közben Barabás Olga megrendezze azt.

Ezt az előadást többször is érdemes megnézni, és legyünk patetikusak: itt kezdődik az igazi színház. Van a rossz előadás, amit egyszer is kín végigülni. Van a jó előadás, ami egyszer élvezetes, de már ennyitől is kiadja mindazt, ami benne van, a második megnézés nem több, mint nosztalgiázás az első megnézéssel kapcsolatban. Aztán van a színházművészet, amikor számos rétege van az előadásnak, amikor fokról fokra lehet felfedezni benne mindenfélét, és bizony érdemes a résztvevőkkel végigélni a produkció fejlődését, mert nemcsak szakmai szempontból érdekesek a változások, hanem a nézői élmény is teljesen megváltozik. Ibsen szövegmonstrumából, illetve a sepsiszentgyörgyi előadás megalkotóinak ötletáradatából szükségszerűen kevés fért el végül az előadás keretein belül, és jó néhány helyen felfedezhetők a vágások nyomai (sokszor csak egy villanás maradt egy folyamat helyén, és ettől meredek váltások, bicsaklások lettek). Egyes problémákat lehetne boncolgatni az előadással kapcsolatban, de ez nem von le a kezdeményezés értékéből. Nagyot nem hibáznak az alkotók, az előadás szövete, matériája kifejezetten egységes. Akartak valamit, és azt el is érték, elkerülve megannyi veszélyt. Mintha vezette volna valami a kezüket… És semmiféle kukacoskodó kritika nem képes megváltoztatni azt az elemi jellemzőjét a sepsiszentgyörgyi Peer Gyntnek, hogy érdemes többször is megnézni, tehát művészetről van szó.

Barabás Olga és Hajdu Szabolcs tehát: tessék, itt vannak a sokat hiányolt fiatalok. Huszonéves alkotók, akik felnőtt módon dolgoznak. Sikeresek, de mégsem tartoznak a csak ideig-óráig futtatott sztárocskák közé, hiszen úgy volt 1999-ük, hogy volt előtte 1998-uk és lett utána 2000-ük is. Barabás Olga létrehozta a húszas évek Berlinjét megidéző Alexanderplatzot, amely már intézményes háttér nélkül jött létre Marosvásárhelyen. (Ez az erdélyi magyar színházi életben újdonságnak számít, ott most kezd értelme lenni a annak a kifejezésnek, hogy „alternatív színház”, amely nálunk már nem különösebben jelent semmit, többnyire családi kisvállalkozásokat és apró haknimanufaktúrákat takar.) Ezeknek az úgynevezett alternatívoknak a 2000. évi szemléjén okozott kellemes meglepetést Hajdu Szabolcs, aki váratlanul megjelent debreceni szabadcsapatával, akikkel az általa írt darabot adták elő. Úgyhogy Barabásnak és Hajdunak lesz 2001-ük is, egészen biztos vagyok benne. Aki meg aggódni akar, az csak aggódjon nyugodtan…

• Beszélő évek – 1999