Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Az már 1998 őszére napnál világosabbá vált, hogy a Fidesz véresen komolyan gondolja a „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” jelszavát. Az sem maradt titok, hogy célkitűzései megvalósítása érdekében nem fog válogatni az eszközökben sem. Innen nézve 1999 a belpolitikában valóban újat nem hozott. Annak lehettünk tanúi, hogy a Fidesz tényleg agresszív elszántsággal dolgozik stratégiai célkitűzései megvalósításán, és eközben tényleg nem válogat az eszközökben. Meg annak, ami ebből következett.

Országátszabási buzgalom


Nagy kár, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak legenergikusabb, legkövetkezetesebb és legelszántabb vezető kormánypártja előtt nem olyan célok lebegnek, amelyek jobban harmonizálnak az ország érdekeivel. A Fidesz ugyanis – nagyon indokolt a klisé használata – jobb ügyhöz méltó buzgalommal dolgozik grandiózus országátszabási tervén.

Orbán Viktorék valamikor az 1994-es választások után a fejükbe vették, hogy az MSZP győzelmének és az MSZP– SZDSZ-koalíció létrejöttének mély, strukturális okai voltak. Az MSZP azért nyert, mert a rendszerváltás ellenére övé (illetve holdudvaráé) maradt a gazdasági hatalom, és megőrizte informális hatalmát a társadalom és az intézmények fölött. A koalíciót pedig nem két párt kötötte, hanem a gazdasági és társadalmi hatalom birtokosai léptek szövetségre benne az intellektuális élet SZDSZ által képviselt hegemónjaival. „Összenőtt, ami összetartozik” – fogalmazott Orbán Viktor.

A diagnózis – melynek szellemi atyja Tellér Gyula, az első parlamenti ciklus SZDSZ-es parlamenti képviselője – rendkívül pesszimista. Lényegében azt prognosztizálta, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció leválthatatlan. Miután ez mégis megtörtént, kézenfekvő lett volna arra a következtetésre jutni, hogy a diagnózis, bár tetszetős féligazságokra épült, téves volt. Ehelyett a kormányra került Fidesz kemoterápiát kezdett adminisztrálni egy olyan országnak, amelyről kiderült, hogy jobboldali perspektívából is csak náthás volt, de már abból is kigyógyult. Légkalapáccsal esett neki azoknak a „megalvadt kádárista struktúráknak”, amelyekről éppen akkor bizonyosodott be, hogy a politikai hatalmi viszonyok nincsenek beléjük fagyva. Nem egyszerűen arról van szó, hogy megmámorosította őket a hatalom, bár miért pont erre lettek volna immúnisak. Sokkal inkább az motiválja őket, hogy tartóssá, megismételhetővé tegyék a csodát, a nem MSZP (és nem SZDSZ) kormányra kerülését, amelyet a vízen járáshoz foghatónak tartanak. Ehhez a telléri diagnózis sugallata szerint meg kell változtatni a gazdasági, társadalmi és kulturális élet erőviszonyait, egyensúlyt kell teremteni, mert eddig lejtett a pálya. Ez az, amit Fidesz-doktrínának lehet nevezni.

A Fidesz-doktrína vezérlő elvei

Sok minden, amit a Fidesz kormányra kerülése óta tett – minél nagyobb botrány keveredett belőle, annál inkább –, logikus eleme annak a cselekvési tervnek, amely ebből a doktrínából következik. A csodaszámba menő módon megszerzett kormányzati hatalom nyújtotta lehetőségeket nem szabad elherdálni – hangzik a vezérelv. Ebből adódik, hogy a Fidesznek az állami szerepvállalásról vallott korábbi (’94-es választási programjában még egyértelműen és következetesen) liberális elveit ki kellett dobnia. Az MSZP (és az MSZP csatlóspártjaként elkönyvelt SZDSZ) mindenre rátelepedő hatalmát csak a végrehajtó hatalom szégyenlősködés nélküli kihasználásával lehet ellensúlyozni, és különösen csak így lehet ellenhatalmi bázisokat létrehozni a gazdaságban, a civilszférában, a tudományos és kulturális életben, valamint a médiában. (Tiszta szerencse, hogy a Horn-kormány e tekintetben liberális retorikájától való különbözés kényszere alatt a társadalomépítő és népboldogító állam eszméjével való barátkozást már a kormányra kerülés előtt meg kellett kezdeni.)
A rendszerváltás után kialakult „konszenzusos demokrácia” a status quónak, a fennálló hatalmi viszonyoknak kedvez, tehát fel kell rúgni. A jogállamiság és a hatalommegosztás elveinek, valamint a kormánytól független intézmények autonómiájának vallásos tisztelete gátolja a végrehajtó hatalom fegyverként való forgatását, ezért kontraproduktív luxus, amelyet a „polgári kormány” nem engedhet meg magának.

A másik vezérlő elv, amely szintén logikus folyománya a Fidesz-doktrínának, hogy a Fidesznek mint a posztkommunista hegemóniával szembenálló pártnak a jobboldalon helye, mivel az MSZP-t és a hozzá átállt SZDSZ-t csak jobbról, minél szélesebb körű jobboldali összefogással, a hagyományos magyar jobboldalra jellemző érzelmek mozgósításával lehet opponálni. Ennek fényében félrevezető az a kérdés, hogy a Fidesz vezetői őszintén gondolják-e, amit mondanak, vagy csak cinikus, meggyőződés nélküli hatalomtechnikusok. Időközben nyilván meg is barátkoztak azokkal az eszmékkel, amelyek érvényesülését elősegítik. De hogy ez mennyire van így, nem különösebben érdekes. Ahhoz képest, hogy mennyire monomániásan ragaszkodnak alapmeggyőződésükhöz, a hagyományos magyar jobboldal eszmevilágához fűződő viszonyuk mindenképpen instrumentális. Ez az eszmevilág egyrészt azért hasznos számukra, mert az ellenkultúrát valami köré szervezni kell, és semmi más nem áll rendelkezésükre. Másrészt pedig azért, mert önjáró módon biztosítja a közbeszéd radikalizálódását, a kulturkampfos indulatok elszabadulását, a kulturális-szellemi élet kettéhasadását, és ez elvben elősegíti a társadalom két olyan ellenséges szavazótáborba való szervezését, amelyek között az átjárás pszichológiailag költséges.

Szakkényszerek


Természetesen egyáltalán nem lenne felfűzhető erre a szálra minden, ami 1999-ben történt és fontos volt. A Fidesz-kisgazda koalíció végezte a dolgát, vagyis jól-rosszul kormányozta az országot a szakkényszerek (Niklas Luhmann) által kijelölt meglehetősen szűk ösvényen. Fenntartás nélkül elismerte szakkényszernek a nyugati integráció által támasztott követelményrendszert, noha az az eszmevilág, amelyet saját kulturális bázisaként kezel, rendkívül ambivalens a nyugati integráció kívánatosságát illetően.

Március 12-én Magyarország Lengyelországgal és Csehországgal együtt a NATO tagja lett. Március 24-én a NATO a koszovói albánok védelmében tizenegy hétig tartó légi háborút indított Jugoszlávia ellen, így Magyarország is – passzív – hadviselő féllé vált. Az Orbán-kormány komolyan vette a NATO-tagságból ráháruló kötelezettségeit: szövetségesi megbízhatóságból jól vizsgázott. Az összképen az sem ront jelentősen, hogy – részben talán belpolitikai megfontolásokból – megkísérelt olyan ellenszolgáltatást kiügyeskedni (a vajdasági magyarok autonómiájának a háborús célok közé való felvételét) a NATO-akció támogatásának fejében, amelynek teljesítésében nem reménykedhetett. (Szabó János honvédelmi miniszter bugyuta viselkedése viszont rávilágított arra, hogy a kisgazdákkal kötött koalíciónak nagy ára van.) A kormány egy nehéz és bonyolult helyzetben összességében megfontoltan és felelősségteljesen cselekedett, ami az MSZP-ről nem volt elmondható.

Nem rontotta az Orbán-kormány EU-csatlakozásunk esélyeit sem. Magyarország 1999-ben is megtartotta első helyét a csatlakozási tárgyalásokat folytató kelet-közép-európai országok között. Nyilván lehet vitatkozni Orbán Viktornak a nemzetközi parketten is agresszív magatartásának célszerűségéről, vagy arról a kormányzati meggyőződésről, hogy a derogáció-kérelmek számának szaporítása a nemzeti érdekek szívós védelmezésével egyenlő. De az Európai Bizottság októberi országjelentése pozitív volt, ha tartalmazott is bírálatot. Egyebek mellett szóvá tette a jelentés a kormánynak a médiák ügyeibe való beavatkozását, amelyet a „médiaegyensúly” megteremtésének, a „szociálliberális médiauralom” megtörésének vágya motivál.

A Fidesznek tehát fontos a jobboldal integrációja, de nem mindenáron. Legalábbis 1999-ben még nem volt az. Fórumokat teremtett egy olyan eszmevilágnak, amelynek számos eleme összeegyeztethetetlen a nyugati integráció gondolatával, sokat tett azért, hogy a mainstream tiszteletreméltóság látszatát kölcsönözze neandervölgyi eszméknek, de egy ponton túl nem hagyta, hogy ez az eszmevilág konkrét tetteit vezérelje. Nemcsak a nyugati integráció esetében volt ez így, hanem a gazdaságpolitikában is. A miniszterelnök kedvenc rádióműsorának, a Vasárnapi Újságnak antiszemitizmusba ojtott antikapitalizmusa nem köszön vissza a kormány gazdaságpolitikai intézkedéseiben. (Bár Surányi György vegzálása a jegybanki függetlenség eszméjével szembeni jobboldali gyanakvásnak tett gesztus is volt, nemcsak bosszú a Fidesz gazdasági programjának elemzéséért, amely a kampány idején szivárgott ki az MNB-ből.)

Nemzeti kemoterápia

Leszögezhetjük tehát, hogy a Fidesz által az országnak adminisztrált kemoterápia 1999-ben – és mind a mai napig – azonnali katasztrófát nem okozott. De bajt eleget, és köztük olyanokat is, amelyek hosszú távon katasztrófákba is torkollhatnak. A Fidesz stratégiai célkitűzései akkor is veszélyesek lennének, ha elvben egyet lehetne velük érteni. A társadalom fenekestül való felforgatására irányuló nagyszabású tervekkel ugyanis az a baj, hogy mindig szándékolatlan következményekkel is járnak, amelyek rendszerint több kárt okoznak, mint amennyi hasznot szándékolt következményeik hoznak.

De kezdjük azokkal a bajokkal, amelyek nyilvánvalóak. A kisgazdapártnak a kormányzati hatalomba való beemelése eleve nem ígért sok jót. Az egységes jobboldal megteremtésének szempontjából ügyes megoldásnak bizonyult, hogy Orbán a kisgazdákat saját minisztériumaikban hagyta szabadon garázdálkodni. Ily módon az FKGP önmagát tette tönkre, a Fidesz pedig minimalizálni tudta saját felelősségét. De az országnak rengetegbe került annak demonstrálása, hogy a Torgyán-párt alkalmatlan az ország vezetésében való részvételre. Pepó Pál ámokfutására szeptember elején figyelt fel a közvélemény, amikor elindította Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója elleni vendettáját. Pedig Pepónak sokkal több van a rovásán. Mérhetetlen károkat okozott a környezetvédelem ügyének, a kevés környezetvédelmi szakember közül több tucatot kényszerített pályaelhagyásra. „Egy éven belül hét környezetvédelmi felügyelőség élén kilenc ízben hajtott végre személycserét, átalakította a Környezetgazdálkodási Intézetet, és leváltotta teljes vezérkarát, átszervezés címén pedig 49 főt helyezett át a földművelési tárcához” – írta a HVG év végi számában.

Persze a kompetenciát és tetterőt sugárzó Fidesznek is volt olyan minisztere – Deutsch Tamás, aki sikeres államvizsgája jutalmaként az év első napján kapott bársonyszéket –, aki csetlő-botló agresszivitásával csak azért nem okozott túl nagy kárt, mert a magyar focin nem lehet rontani. De Kovács Attila MLSZ-elnök elleni háborúja éppoly elfogadhatatlan volt jogállami szempontból, mint Aradi Csaba Pepó általi kinyírása – függetlenül a két célpont minőség- és karakterbeli különbségétől.

Pepó és Deutsch jogállami elvek iránti demonstratív módon mérsékelt tisztelete nem két inkompetens miniszter egyéni eltévelyedése volt. A törvények kijátszása, az alkotmányos és törvényes keretek feszegetése, sőt alkalmankénti áthágása, 1999-ben is kormányzati gyakorlat volt, azóta is az, mint ahogy ezt több politikai elemző érzékletesen leírta. Az Országgyűlés ülésrendjének önkényes megváltoztatása, alkotmánybírósági határozatok önkényes értelmezése, az ellenzéki önkormányzatok „kiszárítására” irányuló törvénytelen igyekezet, bírói ítélet figyelmen kívül hagyása a négyes metró ügyében, a Nemzeti Színház felépítése körüli túlságosan kreatív jogászkodás, a táblabíróságok felállításának elmulasztása, a médiakuratóriumok kormánypárti megszállása még csak nem is kimerítő lajstroma a Fidesz vezette kormány 1999-ben elkövetett jogszerűtlen önkényeskedéseinek.

Ezek közül nyilvánvalóan a parlament folyamatos ülésezésének beszüntetése a legsúlyosabb kihágás. Ebben az esetben mind a cél, mind a cél elérését szolgáló eszköz az alkotmányosság kereteit feszegette. Egy kormánynak joga van azon eltűnődni, hogy miként tudná csökkenteni az ellenzék hatékonyságát. De parlamenti demokráciában az ellenzék hatékonyságának a parlament devalválása árán való csökkentése nem lehet cél. Ha egy kormánytöbbségnek ez eléggé el nem ítélhető módon mégis eszébe jut, bele kell nyugodnia, hogy az ellenzék a változtatáshoz nem járul hozzá. Nem cselekedhet önkényesen, és ezt nem rejtheti olyan jogi fügefalevél mögé, amely egy zugügyvédet is pirulásra kényszerítene. Végül az alkotmánybíróság elmarasztalását nem értelmezheti jóváhagyásként, kihasználva azt a körülményt, hogy a mulasztásos alkotmánysértésnek nincs szankciója. (A médiakuratóriumok kormánypárti megszállása, amely hasonló módszerekkel történt, csak azért esik enyhébb megítélés alá, mert a közszolgálati rádió és televízió mégsem demokratikus alapintézmény.)

„Si vis pacem, para bellum”

A Fidesz-doktrína szerint a gazdasági és kulturális hatalom újraelosztására a demokrácia kibontakoztatása, a rendszerváltás megmentése érdekében van szükség. A Fidesz tehát meghirdetetett szándéka szerint a demokrácia védelmében használ a demokrácia minőségét rongáló eszközöket. A kliensrendszer ellen akar saját klientúra megteremtésével harcolni. Azért szeretné saját hatalmát tartóssá tenni, mert veszélyesnek tartja egy politikai monolit tartós kormányzását. Azért törekszik az MSZP hatalmát konszolidáló kétpártrendszer megteremtésére, mert azt szeretné, ha az MSZP eltűnne a politikai életből. Azért cselekszik a késő kádári logika szerint, mert szeretné felszámolni a késő kádári logika érvényességét.

Mindebben nyilván fontos szerepet játszik a nyers hatalomvágy, és az ezt leplező képmutató bújócskázás. De részben ennél is veszélyesebb dologról van szó. Tölgyessy Péter írta le több ízben, hogy a Fidesz politizálásának rákfenéje a háborús észjárás. Ebben Tölgyessynek mélyebben igaza van, mint ahogy ez fejtegetéseiből kiderül. A háborús észjárással nemcsak az a baj, hogy kártékony, szükségtelen és kontraproduktív durvulásra ösztönöz. A háborús észjárással, a háború logikájával az a legnagyobb baj, hogy eredendően és lényegileg különbözik a béke logikájától, amelynek a demokratikus politikai versengést jellemeznie kell. Edward Luttwak, a katonai stratégia neves amerikai szakértője mutatott rá, hogy katonai stratégák nem találnak semmi furcsát paradox állításokban, mivel a háború logikája paradox logika. A „si vis pacem, para bellum” (aki békét akar, készüljön a háborúra) paradox logikája civilek számára is értelmezhető, a „leromboltuk a falut, hogy megmentsük” kijelentésé már kevésbé (egy amerikai parancsnok tette a vietnami háborúban), noha ennek is van értelme, a falut ugyanis katonai értelemben valóban megmentették a Vietkongtól. De ennek a paradox logikának nincs érvényessége az élet semmilyen más területén, így a demokratikus politikai versengésben sem. A demokráciát nem lehet lerombolása révén megmenteni, nem lehet néhány utolsó nagy törvénysértést elkövetni, hogy a jövőben minden törvénysértés lehetetlenné váljon.

A féligazságokat tartalmazó diagnózisra épülő Fidesz-doktrína olyan cselekvési tervet adott a kormánynak, melynek megvalósításával nem izmosabbá, hanem gyengébbé válik a demokrácia. Már a társadalomátszabási terv azonnal észlelhető, közvetlen hatására is. Közép- és hosszú távon még súlyosabb károk keletkezhetnek, köztük olyanok is, amelyek előreláthatatlanok. A társadalom bonyolult szerkezet, a társadalmi csoportoknak nem lehet menetparancsot adni. A háborús észjárás pedig ragályos.

A Fidesz vezérei feltehetőleg kéjes elégtétellel figyelték, hogy az SZDSZ a súlyos 1998-as választási vereség után képtelen volt talpra állni. De az bizonyára tompította efelett érzett örömüket, hogy az év végére az MSZP már magasan vezette előttük a népszerűségi listákat. Vagyis a Fidesz 1999-ben sok mindent elért: elmozdulás történt a számára előnyösnek gondolt kétpártrendszer irányába, sikerült kormánybarát közszolgálati rádiót és televíziót létrehoznia, kormánybarát történelemkutató intézetet gründolnia, az ’56-os Intézettől a költségvetési támogatást megvonnia stb., csak éppen ha decemberben választások lettek volna, az MSZP abszolút többséget kapott volna. Tehát a Fidesz elképzelései már ilyen rövid távon sem váltak be tökéletesen. Azt pedig lehetetlen előrelátni, hogy mit hozna hosszú távon a kétpártrendszer, ha a háborús észjárással sikerülne kikényszeríteni. Jó okkal feltételezhető, hogy inkább rosszat – esetleg igen rosszat –, mint jót.


A legkopásállóbb hagyaték



A kulturális élet és a médiaviszonyok jelentőségének túlbecsülése értelmiségiek által gyakran elkövetett hiba. Ráadásul annak a folyóiratnak a szerzői és olvasói, amelyben ez az írás megjelenik, abba a körbe tartoznak, amely kárára a kormány a kulturális hatalmi viszonyokat meg akarja változtatni, és ebbéli igyekezetének azonnali és közvetlenül érzékelhető kellemetlen kihatásai vannak. Mégsem hiszem, hogy elfogult vagyok, amikor úgy gondolom, hogy a szellemi élet – és ezen belül a média – viszonyaiba való kormányzati beavatkozásnak lehet hosszú távon a legkártékonyabb hatása, olyan hatása, amelynek a következményei beláthatatlanok. Nem az ad okot aggodalomra, hogy „szoclibnek” bélyegzett kulturális intézményektől forrásokat vontak meg, „nemzeti-keresztény-konzervatív” intézményeknek pedig forrásokat juttatnak. Ez csupán a „három té” politikájának fideszes utánérzése, a „két té” politikája, amely elvileg természetesen helytelenítendő, a csak tűrteknek kellemetlen és általában vérlázító. Aggodalomra annak egy része ad okot, ami a támogatott körbe bekerült, amire a két té politikája ráütötte a szalonképesség pecsétjét, ami hivatalosan előnyben részesítendő az SZDSZ „álliberalizmusával” szemben. Az, ami még néhány évvel ezelőtt is hetekig tartó botrányt okozott, ma gyakran észrevétlenül hangzik el. A Fidesz által tartott védernyő alatt a szélsőjobb olyan kérdéseket tematizált, amelyek a Fidesz kormányra kerülése előtt nem voltak a mainstream nyilvánosságban tárgyalhatók. A mainstream közvélemény ingerküszöbe magasabbra került. Olyan jelenség játszódott le, amelyet Patrick Moynihan amerikai szociológus és nyugalomba vonult szenátor defining downnak nevezett: a deviáns megnyilvánulások megszaporodására a közvélemény komfortérzete megőrzése érdekében úgy reagál, hogy szigorúbb kritériumokat alkalmaz a deviancia definiálására, és így tartja azt szinten.

A szélsőjobboldali nézetek nem operatívak, nem határozzák meg a kormány cselekvési irányát.  Ezt úgy is lehet mondani, hogy a kormány nem szélsőjobboldali, nem antiszemita. De ez a nem szélsőjobboldali és nem antiszemita kormány saját kulturális háttere részének ismeri el a legkacifántosabb szélsőjobboldali és antiszemita nézeteket is. Erkölcsi védelmet és pénzügyi támogatást nyújt nekik a „szoclib” establishmenttel szemben.

Nincs olyan érett demokrácia, ahol a magyar közszolgálati rádió és televízió egyes műsoraiban, valamint egyes kormánybarát sajtótermékekben propagált nézetek olyan nyilvánosságot kapnának, mint nálunk. Nincs olyan érett demokrácia, ahol a kormány által preferált rádióműsorokban és lapokban a demokráciát népámításnak mutatják be. Nincs olyan érett demokrácia, ahol a kormány pozitívan diszkriminál szélsőjobboldali, nácigyanús eszméket a baloldali eszméket ellensúlyozandó. Az az amerikai polgár, aki a Vasárnapi Újságban hallható, a Demokratában olvasható antiszemita uszításhoz hasonlóra vágyik, neonáci weboldalakra van utalva.

Ebből nem következik szükségszerűen, hogy nem létezhet demokrácia ott, ahol a szélsőjobboldali, kvázi náci, antiszemita eszméket és eszmeforgácsokat a liberalizmus, a szociáldemokrácia, a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia eszméivel elvileg egyenrangú antropológiai hipotézisekként kezelik. De erre még nem volt példa. Lehet attól tartani, hogy ez nem vezet jóra.

Nem elképzelhetetlen, hogy a Fidesz-kormány legkopásállóbb hagyatéka egy olyan nagy létszámú szubkultúra lesz, amely posztmodern úzus szerint identitásában fogja magát sértve érezni, ha nem kapja meg a neki kijáró tiszteletet azért a vélekedéséért, hogy a vérvád igaz. Amely igaza tudatában fog magának fórumot, műsoridőt követelni, esetleg pozitív diszkriminációt a múltbeli háttérbe szorításért, hogy sikeresen versenyezhessen.

• Beszélő évek – 1999