1998-ban érettségizett az osztályom. Átéltünk addigra mindent, amit négy év alatt egy gimnazista osztály átélhet, volt részünk jóban és rosszban, nagyon jóban és nagyon rosszban egyaránt. Volt három öngyilkossági kísérlet az osztályban. Lett egy súlyos drogfüggő, aki azóta meggyógyult. Volt két kényszerbetegünk és két anorexiásunk. Volt sok szorongó gyerek, teljesítménykényszerrel, rendmániával, megfelelési kényszerekkel. Volt sok gyerek, akit elvesztettünk: aki nem bírta az iskolai követelményeket, aki önmagával nem bírt ezekben az években, aki jobb eredményekre vágyott, aki kipróbálta magát egy évig Amerikában, aki megbukott, aki ellehetetlenült. És volt sok gyerek, akit megtartottunk: aki hozzánk jött át az előző osztályából, aki Amerika után nálunk fejezte be a gimnáziumot, aki a betegségéből nálunk gyógyult fel, aki mellett a mi osztályunk tartott ki a legnagyobb bajban is. Volt több szerelem: némelyik máig tart, némelyik nem tart ugyan, de máig nem bírtak kikeveredni belőle. Van, aki azóta boldog és kiegyensúlyozott ember lett, és van, aki azóta omlott össze.
Volt olyan tanára az osztálynak, akit nagyon szerettek, és elment két év után. Volt olyan tanár, akit elismertek és becsültek, de távol maradtak egymástól. Volt tanár, akitől szenvedtek három vagy négy éven át. Volt tanár, akitől mindvégig féltek. Volt tanár, aki miatt majdnem elment valaki az osztályból. Volt tanár, aki nem tanított semmit, és volt, aki nagyon sokat. Volt tanár, akihez visszajárnak azóta is. Volt, akitől féltek, de visszajárnak. Volt, akit szerettek, mert kedves volt. Volt, akinek az értékeit csak negyedik végére fedeztek föl.
Volt sok nagy teljesítményünk és volt sok katasztrófa-pillanatunk. Volt diák, akit el akartam küldeni az osztályból. Az osztály ellenállt nekem, megharcoltak azért a fiúért, megvédték. Örülök, hogy így történt. Másszor is összefogott az osztály ellenem, igazságtalannak tartottak egy osztályzatot, negyvenöt percig ültek némán. Örültem, hogy van erejük ehhez, örültem, hogy az egymás iránti szolidaritásuk minden más érzésük fölébe kerekedett. Volt néhány buli elsőben: kipirult arcok, boldog mosolyok, eufória. Csináltunk vetélkedőt az egész iskolának, sok munkával, sikerrel. Csináltunk irodalmi kávéházat az iskolának, írókkal, költőkkel: jó volt. Voltunk téli hóesésben szánkózni, voltunk nagy őszi esőben a Börzsönyben, voltunk Harkányban és Pécsett, és a következő évben visszamentünk, mert ott milyen jó is volt. Voltunk az őrségben, és voltunk Sopronban. És nem mentünk el Bécsbe és Prágába, pedig végül is szerettünk volna. Sok filmet megnéztünk, és összevesztünk ugyan, de az jó élmény maradt. Péntek délutánonként nagyon sokan bent maradtak az iskolában. Ott ücsörögtek, beszélgettek, bolondoztak, ettek, ittak. (Ez utóbbit később tudtam csak meg, amikor negyedikben elmesélték. Nem baj.) Volt sok kudarcom, ami mégis megmaradt, sőt fontos lett. A néptánc, a tanulásmódszertan, a pszichodráma. Sok sikerem, ami mégsem lett fontos.
Születtek igazi barátságok, történt a négy évben valami fontos, valami alapélmény, valami el nem múló. És persze maradt sok hiányérzet: másképp kellett volna, nem eléggé örültünk neki, nem vettük észre, nem használtuk ki. Minden megtörtént, aminek kell, de nem egészen úgy és nem egészen annyira, mint kellett volna. De ez sem egészen igaz. Merthogy negyedikben már – talán – nagyon szerettük egymást. Szemérmesen, de azért kimondva. Vagy pontosabban: kimondatlanul, de szemérmetlenül. És jöttek az igazi jó pillanatok. Főleg a negyedikes irodalomórák. Talán – biztosan – soha nem tanítottam a huszadik század irodalmát úgy, mint náluk. Evidensen nagy élmény volt szinte minden: Babits és Bulgakov, Thomas Mann és Kosztolányi, Musil és Salamov, és talán mindenek fölött József Attila. Eleven volt minden, tétjük lett az óráknak, túl voltunk tananyagon és osztályzatokon, az izgatott minket, amit olvastunk. Nem sokszor történt ez meg velem. Aztán a többi jó pillanat: a tánctanulás, a Desperado, a negyedikes osztálykarácsony, a szalagavató. A születésnapom (a negyvenedik), besötétített énekteremben, sok gyertyával és még több csokival, zongoraszóval, feliratokkal és nevetéssel, sírással, őszinte meghatódással.
És jött a tanév vége, és a történet, amit el akarok mesélni. Merthogy mindez csak előzmény volt, magyarázat, talán az érthetőség kedvéért. Meg itt kell egy mentegetőző megjegyzés, némi önfelmentés. Mert a történet csak részben szól a ballagásról és az osztályomról, legalább ilyen nagy részben rólam és az én viszonyomról az osztályommal. A történet önző történet, és másként nem is tudom elmesélni. Holott az osztályról is szól, vagy főleg róluk, illetve arról az egész kapcsolatról, és azokról az értékekről, amikben éltünk. Vagyis ők is meg én is, és ebben az évben, az utolsóban találkozott ez a kettő (előtte csak nagyon csikorogva), és ebben az utolsó történetben találkozott a kettő leginkább. Önző a történet abban az értelemben is, hogy nem is magáról a ballagásról szól, az csak a háttere, hanem a ballagási ajándékról, amit kaptam.
Csütörtökön volt az utolsó magyaróránk, úgy szerveztem, hogy ez legyen egész középiskolai – és így egész iskolai – életük utolsó órája. Felolvastam nekik és meséltem róluk, a négy évről, arról, milyenek voltak négy évvel azelőtt, még mint gyerekek, és milyennek látom őket most, hogy felnőtt tizennyolc-tizenkilenc évesek. Hogyan változtak, mit szerettem, mi maradt meg bennem róluk – kiről-kiről külön és róluk így együtt. Odaadtam mindenkinek az ajándékomat: egy kis csomagot, benne egy gyertyatartóval és egy papírlappal. A gyertyatartót keramikus készítette az előző hetekben, vele együtt terveztük meg, és mindegyikbe bele volt vésve annak a gyereknek a keresztneve, akinek adtam. És kapott mindenki egy-két mondatot, a legfontosabb üzenetemet számára, az elkövetkezendő életére, tanácsot, intelmet, köszönetet, bíztatást.
Pénteken délelőtt nem volt tanítás, este jött a ballagás. Szép volt mindenki, mint ilyenkor mindig, örültünk és meg voltunk hatódva, borzongtunk és flegmáskodtunk. Ajándékként indulás előtt megkaptuk egy kedves tanáruktól a szalagavató-táncunk zenéjét, annak a felszabadult örömével indultunk el az osztályból, és jó volt minden, a termek, a zsúfoltság a folyosókon, a mormogásba fulladó és újra megerősödő ének. És este tíz után lett vége, virágözönnel, szülőkkel, rokonokkal, és utána indultak el szerenádot adni hozzám. (A többi tanárnál már voltak az előző napokban, és a hét különleges hangulatában, felzaklatottságában és meghatottságában ennek nagy volt a súlya. Sok emberi élmény érte őket ebben a pár napban.) Éjjel negyed tizenkettő tájban értek hozzám, sok gyertyával, szépen énekelve. Negyedórányi éneklés után felhívtam őket a lakásba. Itt szépek és felszabadultak voltak, ettünk, ittunk, aztán leültünk a szobában, ki hová tudott, székre, ágyra, matracra, földre. Következett az ajándék: egy nagy tálca, rajta harmincegy fém teadoboz, négyszögletes a fiúktól, henger alakú a lányoktól, mindegyikben másfajta tea, a dobozok alján pedig a nevek, melyiket kitől kaptam. Tudták, hogy szeretem a teát, sokat teáztunk is együtt, a kávéházban, a szertáramban, örültem hát neki.
De a rendkívüli ajándék csak ezután következett. M. elővett harminckét példány aznapi Népszabadságot, és azt mondta, figyeljünk. K. pedig elkezdett felolvasni egy cikket. „Jó ballagást, tanár úr!” Ekkor még csak megborzongtam. Láttam a cikket délelőtt, átlapoztam. „Az iskola egészen a legutóbbi időkig az általános műveltség alapjainak elsajátítását tűzte célul a gyerekek elé. Mostanában egyre többen az iskolán kívüli életben közvetlenül hasznosítható tudás átadását kérik számon tőle. Nem is nagyon lehet ellene szólni, ha a gimnáziumban többet foglalkoznak a diákok az internet kezelésének elsajátításával, mint a régmúlt irodalmának megszerettetésével.” Itt eltávolodtam a szövegtől, nem érdekes, azt gondoltam, kis moralizálás következik ballagás alkalmából az iskoláról, nem éreztem, hogy közöm lenne hozzá. Utólag tudom: ravaszul és okosan csőbe húzott a szerző, Kelen Károly.
K. folytatta: „Azért is lepődtem meg, amikor egy szülő elmesélte, hogy a mai ballagásra készülő gyermekén és osztálytársain néhány hete különös izgalom lett úrrá. Felfedezték ugyanis, hogy a soros budapesti könyvaukción egy huszadik századi nagy magyar költő első kiadású verseskötetét kínálják megvételre. A költő ezt a kötetet saját kezűleg dedikálta egy barátjának, a Nyugat híres szerkesztője fiának. A gyerek magyartanár-osztályfőnökét pedig, aki a kötet címét adó Nincsen apám-verset is tanította negyedikben az osztálynak, éppen úgy hívják, mint akinek a dedikáció szól.” Kapcsoltam: Fenyő Györgynek szól az ajánlás, Fenyő Miksa fiának, József Attila barátjának, úristen, gondoltam, ilyen nincs is, hogy találtak egy olyan kötetet, amit nekem dedikált József Attila, még ha nem valójában, de mégis, formálisan, vagy áttételesen, üzenetként vagy csak játékból!
K. folytatta: „Micsoda ballagási ajándék lenne!
A gyerekek lelkesedését a szülők is osztották, és összeadták a szükséges pénzt. Úgy számoltak, hogy a húsz-egynéhány ezer forintos kikiáltási árról körülbelül nyolcvanezerig mehet föl a licit: egy-egy gyerekre valamivel több mint 2500 forint jut. És esetleg kevesebb is elég lehet.” Itt már csak hallgattam, nem gondoltam semmire. Nem volt már sem szavam, sem mozdulatom. Hallgattam.
„Komolyan felkészültek, tapasztalt antikvárius tanácsát is kikérték, és annak megfelelően egy beavatott tanárjukkal az utolsó sorban foglaltak helyet, minden tárcsaemeléssel kivártak a harmadik Senki többet…-ig, és megpróbálták nem mutatni, milyen fontos nekik a dolog. Na, ez sikerült a legkevésbé.
De nem valószínű, hogy emiatt vesztették el a licitet. Többen is alkudtak rá, különösen egy úr látszott hajthatatlannak. Kilencvenezer forint fölötti összeget adott érte.
Nyilván neki még fontosabb volt – gondolták a gyerekek, és kicsit szégyellték is, hogy közreműködtek az ár felhajtásában. Nélkülük talán olcsóbban is megkaphatta volna az, akinek annyira kellett. Igazi József Attila-rajongó lehet.
Azért kár, hogy a tanár úr nem teheti polcára a kötetet. Biztosan nagy becsben tartotta volna, és élete végéig emlékeztette volna a jövő héten magyar érettségit író osztállyal folytatott négyéves küszködésre. Meg arra, hogy megérte.
Csalódván az irodalomban, másnap a gyerekek rávetették magukat az internetre. S lám csak, mit találtak: valaki 220 ezer forintért kínálja megvételre az ő első kiadású József Attilájukat…”
Ültem a földön, a szobám közepén, bent az osztályom közepén, a két kezemmel támasztottam a fejemet, sírtam. Kifelé és befelé egyaránt. Nem azért, mert nem kaptam meg a könyvet, hanem mert ezt a történetet megkaptam. Lassan ocsúdtunk. A történetet mindenki pontosan tudta, de a cikk, a Népszabadság-beli, az, hogy ezt este fölolvashatják majd nekem, az meglepetés volt. M. tudott csak róla, a többieknek elállt a lélegzete. És következtek a részletek. Az, ahogyan E. fölfedezte az interneten az aukciót, az aukción a könyvet. Az, ahogyan még aznap este felhívta G.-t, és ő elkezdett szervezkedni. Az, ahogyan Gy.-t, a történelemtanárt beavatták a tervbe, de szigorúan titkoltak előttem mindent. Az, ahogyan összegyűjtötték a pénzt. Az, ahogyan Á. és Z. elmentek Gy.-vel az aukcióra. Ahogyan Z. nem bírván a licit feszültségét, bele-belekiabált. Ahogyan ők elkeseredtek. Ahogy másnap az osztály elkeseredett. Ahogy Z. megtalálta másnap az interneten a könyvet. Aztán ahogy megszervezték a mégis-ajándékot, a teát. Ahogy mindenki fölírta a dobozra a nevét, de ezzel a csalódással a hátuk mögött.
A történet annyira kerek, annyira teljes, annyira szép, hogy olvasva el sem hinném, túlságosan didaktikus is, így a ballagás napján. A cikk is pontos, tömör, szép. Talán csak az utolsó bekezdésbeli „csalódván az irodalomban” formula nem igaz, de ez már nem baj. A történet annyira kerek és teljes, hogy már nem nagyon lehet mit hozzátenni. Legfeljebb a tanulság van még hátra, a magyarázat és az értelmezés. És egy utótörténet, hogy még kerekebb legyen.
Mi lehet a történet tanulsága? Az, hogy mindenféle pedagógiai erőfeszítés hosszú távon értelmezhető csak. Ha arra gondolok, hogy az alatt a négy év alatt, amíg együtt voltunk, mennyit kínlódtunk, mennyi erőfeszítés tűnt hiábavalónak vagy legalábbis alig-érdemesnek, és milyen szépen értelmet nyert minden az utolsó évben, és még inkább az utolsó hónapokban, és még koncentráltabban az utolsó hetekben, napokban, percekben és ebben a történetben, akkor az egész iskolai létre úgy gondolok, mint értelmes és hasznos történetre. Tanulság az is, hogy minden rejtett utakon történik, búvópatakok vannak egy-egy osztályban, amelyek ki tudja, mikor törnek elő. Titkos áramlások szőnek át egy-egy osztályt, rejtett szálak és rejtett lehetőségek. És a ballagás, a búcsúzás még nem is zárja le végleg a történetet: sok a még kiaknázatlan lehetőség, a barátságok folytatódnak és meghalnak, új barátságok jönnek létre még osztályon belül is, csoportok erősödnek meg és hullanak szét, és értelmezik át újra és újra a korábban történteket. Tanulság, hogy vannak szép és őszinte gesztusaink, hogy képesek vagyunk ilyen gesztusokat tenni a másik ember felé, kamaszként is, iskolában is – bár lehet, hogy főleg kamaszként és legkönnyebben az iskolában. De nem: aki egyszer egy ilyen történet részese és formálója volt, nem könnyen felejti el, szóval lehet abban bízni, hogy ezek a gyerekek fognak tudni felnőttként is hasonló gesztusokat tenni. Vagyis az iskola hatása még hosszabb távon értelmezhető, mint az előbb írtam, nem a négy (vagy hat, nyolc) év távlatában, hanem negyven, hatvan, nyolcvan év távlatában. Tanulság, hogy lehet történetet is adni ajándékba, hogy ebben az esetben a tárgyi ajándék, a tea nem más, mint emlékeztető egy másik ajándékra, arra, hogyan akarták megvenni a József Attila-kötetet, és hogyan vallottak kudarcot. Tanulság, hogy a kudarc is lehet érték, vagy pontosabban: válhat értékké, még szigorúbban: formálható át értékké. Mert ez a történet nyilván még tökéletesebb lett volna egy első kiadású József Attilával, de így sem érzek semmiféle hiányt. Ez az elmesélt történet, ez a cikk, ez a sok jól megőrzött titok, ez a felolvasás ott a szoba közepén, a gyertyák között, az osztályommal, mindez együtt: önmagában az ajándék és önmagában a tanulság.
És az utótörténet. Másfél hónappal később, túl az érettségiken, a szóbeli után tartottuk az érettségi bankettet. Ott kaptam még egy ajándékot. Egy könyvet. Négy év antológiája – ez a címe. Ott van benne a Messze… messze Babitstól, a Számvetés József Attilától, egy részlet a Száz év magányból, két levélrészlet egy század eleji magánlevelezésből, az egyik fiú családjának hagyatékából, a Zabhegyező egy verse angolul, A gyávaság jelentései A Mester és Margaritában („A gyávaság a legfőbb bűn”) című negyedikes házi feladat, Arany Jánostól a Letészem a lantot, három kis Goethe-vers, a Remény, a Gond és a Vagyon, egy ceruzarajz egy boltíves ház belső udvaráról, egy tanulmány harmadikból Rimbaud Egy évad a pokolban című prózaverséről („Új virágok, új csillagok, új húsok, új nyelvek”), egy Vas István-vers, a Nekem elég. Van benne egy játékos vers, amelyben a teljes osztálynévsor olvasható, hexameterbe szedve, egy Heltai Jenő-dalocska, Az esernyő, egy jellemzés, amit én írtam egy diákomról két évvel korábban, két vers, amit egy diákom írt, egy dal a Berlin fölött az égből („Mikor gyermek volt a gyermek…”), a Hadd legyen című Sztevánovity Dusán-szám, Heinrich Böll egy anekdotája a munkamorál csökkentéséről, amit az egyik diák fordított németből, Dsida Jenő verse, a Nagycsütörtök, egy negyedik év eleji házi feladat Kafkáról („Idegenebbül, mint egy idegen” – Az elidegenedés Franz Kafka műveiben). Van a kötetben egy képvers, József Attila egy 1936-os fényképe A Dunánál szövegéből megrajzolva, néhány részlet a Tonio Krögerből, egy szabad asszociációs szöveg a négy év mondataiból, képeiből, olvasmányaiból, emlékeiből, verseiből. Két svéd gyermekvers Ingrid Sjöstrandtól, egy rajz egy kislányról és egy rózsáról. Egy novella, Valami címmel, abban az évben írta az egyik diák. Szilágyi Domokos Kényszerleszállás című verse, egy tanulmány Varlam Salamov kolimai novelláiról, ismét József Attila, a Minden rendű emberi dolgokhoz. Egy elsőben írott dolgozat: Alázkodjam meg a fiam gyilkosa előtt? – Az agg Priamosz monológja, még egy József Attila-vers, A vergődő diák, két vers egy diáktól, 1996-ból és 1998-ból, Egy Heine-vers, az Áll egy fenyő (utalásként rám és egy két évvel korábbi mulatságos magyarórára), A Hosszú Kések Éjszakája című Efrájim Kishon-humoreszk (utalásként a másodikos családlátogatásokra), egy szénrajz egy gyermekét ölelő anyáról, részlet A kis hercegből, egy tanulmány harmadikból: „Küzdj és bízva bízzál” – Mennyiben megalapozottak az Úr utolsó szavai Az ember tragédiájában?, két részlet a Bibliából, egy 14 évesen írott, azóta sem befejezett novella, A holdsugár-motívum a világirodalomban és A Mester és Margaritában című tanulmány, végül pedig Arany rezignált és játékos két verssora: „Nincs már széna, nincs már abrak, / Édes munkám, tűzbe csaplak!”
A másik könyv hiányából született ez a könyv. Sikerült az előző veszteséget alkotássá formálnia az osztálynak. Azt nem kapták meg – ezt megalkották. És hogy el ne felejtsem, a lényeg: minden lap alján ott áll annak a neve, akitől az adott szöveget vagy képet kaptam. Mindez pedig – Weöres Sándorral szólva – „bőrbe kötve / mindörökre.”