Nyomtatóbarát változat
A Suharto-rezsim egészen a bukását megelőző utolsó hónapokig alapjában véve a stabilitás benyomását keltette – legalábbis úgy tűnt, nem fenyegeti belülről olyan veszély, amely az összeomlásához vezethet, bár a Délkelet-Ázsián végigsöprő pénzügyi válság megmutatta, hogy Indonézia is igencsak megérett a gazdasági reformokra. Ezt erősítették meg egészen más oldalról azok a hatalmas, 1997-es szumátrai és borneói erdőtüzek is, amelyek több százezer hektárnyi ültetvényt és őserdőt pusztítottak el, és nemcsak a két nagy szigetet, hanem időszakosan Szingapúrt, Malajziát, de még Thaiföld déli részét is füstfelhőbe borították. A gazdasági helyzet drámai romlása azonban nem indított (mindjárt látjuk: nem is indíthatott) útjukra átfogó, nyilvános és széles körben támogatott alternatív politikai elképzeléseket. Inkább az elégedetlenség tömeges, csőcselék-gesztusokban kifejezésre jutó dühkitörései, valamint az ezeket követő, brutálisan kíméletlen rendőri-karhatalmi-katonai büntető akciók jelezték, hogy előbb-utóbb, ha máshogy nem, hát külső nyomásra, de mindenképpen történnie kell valaminek.
Suhartóról (Indonéziában nem ritka, hogy csak egy neve van valakinek) több olyan kép is készült 1998 májusában, amelyen a hetvenhét éves, egy enyhe szélütésen már túllévő, amúgy még délceg államfő bal tenyerét a szája előtt tartva, riadt tekintettel a távolba mered. Meglehet, csak a protézisével gyűlt meg a baja, elképzelhető, hogy a jávai etikett rejtelmeiben keresendő a gesztus magyarázata, amit azonban az arckifejezése sugall, az mégiscsak egyfajta értetlen megdöbbenés, pontosabban annak a felismerése, hogy nem ért semmit abból, ami körülötte zajlik. Ez a gyanú sokakban felmerült, amikor a tömeges elbocsátások, az indonéz rúpia összeomlása, az egyre zuhanó életszínvonal miatt egymást érték a nagyvárosokban a fosztogatások, gyújtogatások, kínaiellenes pogromok, a kormányzat pedig éppen ebben a helyzetben látta helyesnek megszüntetni a benzin állami ártámogatását. Pedig a Valutaalap éppen ezen a téren hajlott volna a kompromisszumra a várható – és valóban bekövetkező – újabb zavargásoktól tartva. Azt pedig végképp nem értette senki, miért utazott el Suharto néhány nappal később egy hosszabb nemzetközi tanácskozásra, ahonnan aztán mégiscsak hazatért idő előtt, egy rövid és szánalmas végjátékra.
Indonézia diktátora 1998. május 21-én, helyi idő szerint délelőtt kilenckor televíziós kamerák előtt (a beszámolók szerint egykedvű, érzelmekről nem árulkodó hangon) bejelentette, hogy azonnali hatállyal megválik államfői tisztségétől. Még negyvennyolc óra sem telt el az előző nyilatkozata óta, amelyben azonnali politikai reformokat ígért, továbbá – „mihelyt lehet” – új általános választásokat, amelyeken már nem jelölteti magát. Az a bejelentés azonban – hiába nyomatékosította a Suharto körül elhelyezkedő mohamedán vezetők csoportja, köztük a jelenlegi, immár demokratikusan választott elnök, Abdurrahman Wahid – már nem biztosította számára a méltóságteljes visszavonulás lehetőségét. Addigra a legközvetlenebb környezete is elfordult tőle, és – nyugodtan lehetünk jóhiszeműek – nem egyszerűen gyáva számításból, hanem azért, mert az ország jövője iránt érzett minimális felelősség is ezt indokolta. Más kérdés, hogy a legutolsó pillanatokig senki sem merte ezt megmondani annak az embernek, aki több mint harminc éven át uralta megfellebbezhetetlen tekintélyével a világ negyedik legnépesebb országát. Ráadásul nem csupán uralta, hanem kivezette a nyomorúságból, fellendítette, és önbecsülést adott neki.
De már az is kész csoda, hogy egyáltalán egyben tudta tartani a 13 677 – igaz, ebből csak 6044 lakott – szigetet, nyelveknek, kultúráknak és hagyományoknak, szélsőséges fejlettségbeli és ki tudja, még milyen különbségeknek ezt az egyvelegét. Aligha meglepő, hogy a kohéziós erőt mindehhez nem az egyén szabadsága szolgáltatta.
A holland gyarmati uralom alól fegyverrel és amerikai nyomással felszabadított Indonézia államideológiájának öt alapelvét, az úgynevezett pancasilát a függetlenségi mozgalom vezetője, Sukarno fogalmazta meg. A legfontosabb törekvése az volt, hogy megakadályozza a kilencvenszázalékos mohamedán többség saját hitelvein nyugvó hatalmát. A polgárok alkotmányos kötelezettségévé tette az öt nagy vallási irányzat (iszlám, protestantizmus, katolicizmus, buddhizmus, hinduizmus) valamelyikének a követését. A második alapelv egyfajta internacionalizmus, amelyet a különböző források a népek közötti humánus, békés vagy előzékeny viszony kissé homályos követelményeként értelmeznek. A harmadik alapelv az etnikai megosztottságon felülemelkedő nemzeti szolidaritás és/vagy állami egység. A negyedik elv a konszenzuson nyugvó demokrácia, az ötödik pedig a társadalmi igazságosság. Sukarno az ötvenes évek folyamán felépített egy Pekinggel mind barátságosabb viszonyban álló diktatúrát, amelyet „irányított demokráciának” nevezett. A Nyugattal szemben egyre ellenségesebb politikájában a világon a harmadik legnagyobb, kétmilliós kommunista párt is támogatta, szemben a hadsereg bizonyos (morgolódó) köreivel. Ez a morgolódás a tartós szükségállapot bevezetésére indította Sukarnót.
1965 szeptemberében zajlott le aztán az a kommunista hátterű katonai puccskísérlet, amelyet résztvevői utóbb egy Sukarno megbuktatására tervezett államcsíny megelőzésének szándékával indokoltak. Suharto akkor már a legfelsőbb hadvezetés tagja volt, akárcsak a puccsisták által elfogott, majd meggyilkolt tábornokok. A zendülők egyike harminckét börtönben töltött év után azt állította, hogy tudott a terveikről. Ő azonban a meggyilkolt főparancsnok helyére lépve órák leforgása alatt leverte a rosszul előkészített akciót. Lehet, hogy eleve kettős játékot játszott. Lehet, hogy a kommunista terjeszkedéstől akarta megóvni Indonéziát. Sőt még az is lehet, hogy mindebben szerepe volt a CIA-nek is – tény, hogy Washington azonnal támogatta Suharto és a hadsereg fellépését. (Ne feledjük, javában folyt már a vietnami háború, de ettől függetlenül is hátborzongató elgondolni egy Mao Ce-tunggal rokonszenvező indonéziai kommunista hatalomátvétel geopolitikai következményeit.)
Suharto a saját embereit helyezte a hadsereg kulcspozícióiba, majd fokozatosan átvette a polgári hatalmat is. 1966-ban megfosztotta hivatalától (s 1970-ben bekövetkezett haláláig házi őrizetben tartotta) Sukarno elnököt, s 1967-ben az ország elnöke lett. A puccskísérletet követő hónapokban teljes mértékben felszámolták az indonéz kommunista pártot. A huszadik század egyik nagy tömegmészárlása zajlott le. Óvatos becslések szerint mintegy félmillió, kommunistának ismert vagy gyanított embert öltek meg szerte az országban a katonai halálosztagok és különféle mohamedán ifjúsági szervezetek hozzájuk csatlakozó keretlegényei – sokakat kínai származásuk puszta ténye miatt. A letartóztatások száma megközelítette a kétmilliót, és tízezerszám ítéltek börtönbüntetésre kommunista párttagokat.
1965-ben Indonézia a világ egyik legszegényebb országa volt, gazdasága romokban hevert. Az újrakezdés során Suharto két ellentétes beállítottságú gazdaságpolitikai csoport között igyekezett egyensúlyt teremteni. Egyfelől Nyugaton képzett technokratákkal dolgozott, akik sikeresen kilincseltek támogatásokért, kölcsönökért, az adósságok átütemezéséért, és megteremtették a kedvező feltételeket a külföldi tőke beáramlásához. Másfelől azokra a gazdasági nacionalistákra támaszkodott, akik bizonyos, stratégiainak minősített területeken az importot helyettesítő hazai termelés fejlesztését tartották helyesnek, amihez egy ideig megfelelő hátteret biztosított a jó áron értékesíthető kőolaj. A rossz hatékonyságú, de állami támogatást élvező vállalatok fenntartása csak sokkal később ütött vissza – és nem csak gazdasági szempontból. Ezeknek a cégeknek jelentős hányada ugyanis fokozatosan Suharto szűkebb-tágabb családjának, lekötelezettjeinek az érdekkörébe került, ami nem maradt rejtve a nyilvánosság elől, és a rendszer végnapjaiban a gazdaság atyafiságos, korrupt vonásai is hergelték a közvéleményt.
A közelmúltig azonban összességükben mégiscsak a pozitívumok hatottak elsősorban. Nagyszabású és sikeres családtervezési kampány kezdődött, amelynek a felvilágosító munka volt a fő eleme, nem pedig a másutt alkalmazott gazdasági ösztönzés vagy kényszer. A Világbank támogatásával 1969 és 1982 között másfél millió földművest telepítettek át a túlnépesedett Jáváról és Baliról, főleg Kalimantanra (Borneóra) és Sulawesire (Celebeszre). A termelési módszerek korszerűsítése mellett ennek is köszönhető, hogy a legfőbb élelmiszerből, a rizsből a nyolcvanas évek elejére önellátó lett az ország. A gazdaság növekedési üteme évi hatszázalékos szint körül állandósult. Indonézia lakosságának várható átlagos élettartama 1960 és 1993 között 41-ről 63-ra emelkedett, ami elképesztően nagy javulás. 1961-ben 68, 1990-ben már csak 19 százalék volt a teljesen iskolázatlanok aránya. A lakosság napi kalóriabevitele ugyanebben az időszakban 43 százalékkal nőtt.
Csak hát mindezzel párhuzamosan nőttek a különbségek, a különbségekkel együtt pedig a feszültségek is. A többség kínaiellenes hangulatát most már az tartotta ébren, hogy a lakosságnak mintegy négy százalékát alkotó kínaiak kezébe került a magánkézben lévő ipari termelés hetven százaléka. Politikai jogokat viszont nem szereztek, ami csak növelte a rendszerrel szembeni kiszolgáltatottságukat, a fennálló állapotok változatlanságában való érdekeltségüket, és Suharto melletti elkötelezettségüket. Az elnök szűk baráti körének több sikeres kínai nagyvállalkozó is a tagja lett.
A Sukarno-féle „irányított demokráciát” felváltó suhartói „új rend” két legfőbb ideológiai eleme a határozott kommunistaellenesség és a gazdasági nyitás volt. Központi jelszavai a rend, a stabilitás és a gazdasági növekedés értelmében értett nemzeti fejlődés, amelynek érdekében ötéves fejlesztési terveket is kidolgoztak. Az „új rend” gazdasági lényegét az alkotmányban is rögzítették: egyfelől a családi gazdálkodás elvén működő, joint venture-típusú vállalatok, másfelől pedig állami ellenőrzés az alapvető szükségletek kielégítése és a természeti erőforrások felhasználása terén.
Már az 1945-ös alkotmány is előírta, hogy a parlamentben ne csak a pártoknak, hanem az úgynevezett „funkcionális csoportoknak” is legyen képviseletük. Sukarno a hadsereget is ilyennek nyilvánította, miközben számtalan kisebb pártot betiltott, s csak tíznek a működését engedélyezte. Suharto aztán az 1971-es – tizenhat év után az első – választásokat követően tovább egyszerűsítette a rendszert, és csupán két ellenzéki csoportosulást engedélyezett: egy vallási alapokon álló mohamedán (PPP) és egy laikus pártot (PDI). Mindkettő állami támogatást kapott, még a kongresszusaikat is a kormány finanszírozta, ami természetesen erősen korlátozta a mozgásterüket, akárcsak az összevont jellegükből következő belső megosztottságuk. A kormánypárt pedig a mindaddig semmilyen érdemi szerepet nem játszó „funkcionális csoportok” összessége lett: a katonai irányítás alatt álló GOLKAR. Az ötszáz parlamenti mandátum közül százat eleve a hadsereg képviselői töltöttek be. Később aztán a közalkalmazottak számára kötelezően előírták, hogy választási kampányok idején nyilvánosan szót emeljenek a GOLKAR mellett, és – családjukkal együtt – rá is szavazzanak. Az ellenzéki pártok jelöltjeinek alapos ellenőrzésen kellett átesniük. Így azután kevéssé meglepő, hogy a választásokat sorra a GOLKAR nyerte, 62 és 74 százalék közötti szavazati arányokkal. Suharto rendszeres újraválasztását mindezen felül az biztosította, hogy az elnök személyéről döntő nemzetgyűlésben a parlamenti képviselőkkel azonos számú kinevezett elektor is helyet foglalt, egyfajta bölcsek tanácsaként. A konszenzusos pancasila-demokrácia látszatát mindezek ellenére valamelyest fenntartotta az a tény, hogy a parlamentben olykor mégis folytak hosszas és élénk viták, sőt egyszer még az is előfordult, hogy a kormány visszavonta egyik indítványát.
A GOLKAR a választások megnyerésén kívül tulajdonképpen nem rendelkezett semmiféle érdemi funkcióval – az államfőnek eszébe sem jutott, hogy hivatalosan a vezetője legyen a kormánypártnak. Ő a pártok felett álló integrátornak tekintette magát. Politikai szerepe, befolyása Suharto mellett egyedül a hadseregnek volt, amelyet viszont hatalomra kerülésétől kezdve kézben tudott tartani. A fegyveres erők (ABRI) politikai öndefiníciója egy nem apolitikus, de nem is politikai hatalomra törő szerepkört jelölt ki már az ország függetlenné válása óta. Ez később, a puccs évében, de még az őszi események előtt a dwifungsi (kettős funkció) doktrínájává fogalmazódott át. A dwifungsi értelmében a hadsereg egyrészt fegyveres erő – amelynek külső támadástól nem kell tartania –, másrészt „társadalmi-politikai erő” is, és ilyen minőségében is szerepet kell vállalnia gazdasági, kulturális, sőt vallási ügyekben is az ország helyes kormányzása érdekében. Ez aztán a legkülönfélébb dolgokat jelentette a gyakorlatban: parlamenti mandátumokat, aktív és nyugállományú tábornokok részvételét a kormányban, legalább egy katona jelenlétét a legkisebb faluban is, meghatározó súlyú részvételt a GOLKAR központi, területi és helyi tanácsadó testületeiben, a minisztériumok apparátusában, a tartományok élén.
A pancasila továbbra is az indonéz rendszer ideológiája maradt, sőt a hetvenes évek elején-közepén elsősorban diákmegmozdulásokban megnyilvánuló, egyre erőteljesebb elégedetlenség hatására Suharto már-már egyfajta államvallás rangjára próbálta emelni. A kívánatos cél egy olyan társadalmi rend kialakítása lett, amelynek alapképlete a hagyományos család. Ez pedig az atyai tekintélyen és hatalmon, valamint a közösség érdekei alá rendelt egyéni törekvéseken kell, hogy nyugodjék. Mindez persze nem öncél, hanem a nyugodt, kiszámítható körülmények közötti biztonságos és tisztes megélhetés záloga. Az apafigurát értelemszerűen maga Suharto jeleníti meg ezen a kevéssé mozgalmas élőképen, kinek kegyúri allűrjeiről szólva egyre többen célozgattak az egykori jávai hercegekre.
A pancasila-elvekhez képest az egyéni szabadság szélesítésére irányuló bármiféle törekvés idegenszerű, hamis és ártalmas. Amíg tartott a gazdasági fellendülés, az életszínvonal emelkedett, addig Indonézia lakosságának jelentős része úgy érezte, hogy rendben mennek a dolgok. Habár a társadalmi igazságosságnak a pancasilában lefektetett testvéries elve a szélesedő egyenlőtlenségek, a kivételezés következtében így is sérült, és az efölötti elégedetlenség 1995-től kezdve lényegében folyamatosan kifejezésre jutott. És azután jött a gazdasági válság.
1997 októbere és 1998 áprilisa között háromszor egyezett meg Jakarta a Valutaalappal a válság kezeléséről, mert az indonéz kormány újra és újra megszegte a radikális reformokra vonatkozó ígéreteit. Eközben megkétszereződött a munkanélküliek száma, a száguldó infláció tízmilliókat szorított le újból a szegénységi küszöb alá. Az alapvető árucikkek növekvő hiányát tovább fokozta a népharag elől tőkéjükkel együtt tömegesen elmenekülő kínai kereskedők távozása. Láthatóvá vált, a rendszer képtelen arra, hogy érvényesítse a pancasilában lefektetett értékeket. Az elmúlt két évtizedben megerősödött középosztály számára már csak ezért is egyértelmű lett az átfogó reformok elkerülhetetlensége.
Az utódlás kérdése is megoldatlan volt. Az immár hetvenes éveiben járó államfő a nemzet atyjának alighanem teljes mértékben átélt szerepében valószínűleg túlértékelte saját kiegyensúlyozó szerepét. Közvetlen környezetén belül sem talált önmagához hasonlóan karizmatikus vagy legalábbis vitathatatlan tekintélyű személyiséget, akinek az elfogadása körül nem éleződnek tovább a feszültségek. Nem biztos, hogy ebben tévedett. Tudni lehet például, hogy a lemondását megelőző időben a nevelt fiának tekinthető B. J. Habibie alelnököt is alkalmatlannak tekintette a válság kezelésére. Tény, hogy Habibie enyhén szólva nem élvezte például a hadsereg bizalmát sem. A hozzá hasonlóan nyugati képzettségű katonai vezetők viszont egyáltalán nem óhajtották betölteni a kialakuló hatalmi vákuumot.
Ilyen körülmények között érkeztek el 1998 májusának második felében Suharto végnapjai. Az utolsó pillanatban még a szükségállapot bevezetésének gondolata is fölmerült benne – hozzá is látott az ehhez szükséges rendeletek megfogalmazásához. Aztán mohamedán vallási vezetőkhöz fordult, és a támogatásukat kérte ahhoz, hogy ő maga vezényelhesse végig az elkerülhetetlen politikai reformokat. Végül tizennégy, testületileg lemondott minisztere Habibie-t biztosította támogatásáról. Habibie lojalitását viszont Suharto imént említett bizalmatlansága rendítette meg. Harmoko parlamenti elnök 18-án nyilvánosan lemondásra szólította föl Suhartót, amit a hadsereg főparancsnoka, Wiranto tábornok akkor még mint alkotmányellenes lépést, visszautasított. A diktátor másnapi bejelentése, amelyben megígérte távozását a mielőbb megtartandó választások után, visszhang nélkül maradt. Ekkor már csak a hadseregre támaszkodhatott volna.
A puccsnak még a látszatától is ódzkodó Wiranto 20-án azt közölte vele, hogy a fegyveres erők nem képesek szavatolni a biztonságot Jakartában, ha nem mond le. Igaz, hogy tizenhétezer katona állomásozott a főváros utcáin, igaz, hogy az összeütközés elkerülése érdekében az utolsó pillanatban lefújtak egy tömegtüntetést, de a parlamentet és környéket ekkor már egyetemi hallgatók és oktatók tízezrei szállták meg, és hasonló események zajlottak sok más városban is.
Suharto tehát május 21-én lemondott, Habibie azonnal felesküdött, és hamarosan bejelentette, hogy 1999-ben új választások lesznek. (Suharto 1998 márciusában kezdte meg hetedik elnöki ciklusát, a tíz hónappal korábbi parlamenti választásokat követően.) Megkezdődtek a politikai reformok. Ezután a hatalmas szigetország több pontján is kirobbantak az elfojtott függetlenségi törekvések, etnikai és vallási ellentétek. Nyilvánosságra került, milyen elképesztő gazdasági hatalmat és vagyont halmozott fel a Suharto dinasztia. Különféle ügyekben megkezdődött és azóta is komótosan döcög a felelősségre vonás. Magát Suhartót is egyre csak várják a bíróságon. De mindez már egy másik történet.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét