Demszky Gábor

Nyomtatóbarát változat

’98 februárjában, egy hétfői délután fáradtan ültem az irodámban. Általában a hétfő a legnehezebb napom: délelőtt főpolgármesteri kabinet-, délután fővárosi frakcióülés, majd az SZDSZ ÜT sokszor éjszakába nyúló tanácskozásai a Mérleg utcában. És persze a csak aznap letárgyalható, elintézhető egyéb ügyek és programok. Pihenésképpen bekapcsoltam a televíziót. Akkor még az alkotmányos szokásjog és a házszabály normális értelmezése szerint minden héten volt plenáris parlamenti ülés. A képernyőn épp Horn Gyula beszélt. „Ha mostantól már nem csinál semmit, esetleg elmegy szabadságra, az MSZP akkor is abszolút többséggel nyeri a választásokat” – gondoltam, a nemrég megjelent közvélemény-kutatási adatok alapján. Horn elemében érezte magát. Vízlépcső-ügyben kiosztotta az összes többi párt szónokát, mellékesen Boross Pétert „régi belügyesnek” nevezte, megnyugtatólag hozzátéve, hogy „nincs ezen mit szégyellni”, nem azért mondja. Az a gondolat villant át az agyamon, hogy „ha viszont Horn nem megy szabadságra, akkor lehet, hogy mégsem nyer biztosan az MSZP”. Este a „királyi” TV Híradót néztem. A kormány valamennyi minisztere felvonult. Erőltetett menetben „jó hírek”, átadások, propaganda. Arra gondoltam, hogy a „Pálffy-féle híradó” korábban kabinetet buktatott, ez most megismétlődhet.

Az SZDSZ választási esélyeit illetően nem tápláltam vérmes reményeket. Nem csak a közvélemény-kutatási adatok miatt. A formálódó kampányüzenet lényege az volt: „szavazzatok ránk, hogy az MSZP ne legyen túl erős.” Vagyis nem azért, mert mi vagyunk Magyarország egyetlen következetesen nyugatos, egyetlen igazán szabadelvű pártja, amely egyedül képviseli következetesen az első gyümölcseit már éppen meghozó pénzügyi-gazdasági reformintézkedéseket és az emberi jogokat, hanem azért, hogy kissé visszafogjuk egy másik párt etatizmusát, korporativizmusát, osztogató kedvét, antidemokratikus hajlamait.

Az MSZP-vel kötött koalíciót egyébként annak idején én is támogattam. Mi több, a Városházán is velük léptünk koalícióra. Először úgy tűnt, mind a két koalíciós szerződés megfelel az SZDSZ érdekeinek. A Városházán nem is volt komolyabb probléma, hiszen egyenlő erejű, egymásra utalt felek kötötték azt precíz programegyeztetés után. A kormánykoalícióban mások voltak az erőviszonyok, ott viszont kvázi „koalíciós vétójogot” sikerült kialkudni a tárgyalások során. Ez az első két–két és fél évben többé-kevésbé működött is. Horn kilenc hónapnyi – utóbb végzetesnek bizonyuló – makacskodása után a kormány elkezdte rendbe tenni a gazdaságot, megkötöttük a szomszédos országokkal az alapszerződéseket, és kézzelfogható közelségbe került az ország NATO-tagsága. Ám amikor a krízis mélypontja után a gazdaság növekedni kezdett, az MSZP egyre világosabban értésünkre adta, hogy nincs ránk tovább szüksége. Az alkotmányozás szabotálása, a Nagy Sándor-ügy stb. után a botrányos kereskedelmitévé-pályázat volt az utolsó csepp: ekkor ki kellett volna lépnünk a kormányból. Akkor nem tettük meg, és közvetlenül a választások előtt persze már nem lehetett.

1998 egyébként a szoclib koalíciós kormányzás eredményeinek jegyében indult. Január elsejével megkezdték működésüket a magánnyugdíjpénztárak. Ez volt a talán legnehezebb terület, a társadalombiztosítás reformjának első valódi, komoly eredménye. Az év első hónapjában folytatódott az előző évben megindult gazdasági növekedés. Volt alap az inflációnál nagyobb mértékű nyugdíjemelésre, és a minimálbér is nőtt. Február elején Dánia és Kanada elsőként ratifikálta NATO-tagságunkat. Két hét múlva bejelentették, hogy Magyarország visszafizette utolsó tartozásait is az IMF-nek. 1982-es csatlakozásunk óta először nem tartozunk semmivel a Valutaalapnak. A kormány és a főváros szerződést kötött a négyes metró építésének finanszírozására, és márciusban elhelyeztük az Erzsébet téren a leendő Nemzeti Színház alapkövét.

Ám az MSZP az új esztendőben is folytatta az SZDSZ bedarálását. Ebben érzésem szerint kulcsszerepe volt Hornnak, aki majdnem annyira ellenszenvezett a pártállam demokratikus ellenzékének jogutódjával, mint a nacionalista, neobarokk, úri jobboldallal. Ezenkívül törleszteni akart a koalíciós szerződés által rákényszerített hatalomkorlátozásért: azért, hogy jó néhány populista kezdeményezéséről (pl. a vagyonadó bevezetésétől), hatalmának kiterjesztéséről (pl. Kiss Elemér kancelláriaminiszterré való kinevezésétől) vagy a kormány balra tolásáról (Nagy Sándor bevonásáról) le kellett mondania. Az MSZP – az SZDSZ ellensúlyaként, afféle kiegyensúlyozó politikai manőverekként – rendszeresen kisebb engedményeket tett fő ellenfeleinek. Ilyen volt például a veszteséges Magyar Nemzetnek, a jobboldali ellenzék szócsövének a Postabankon keresztül történő finanszírozása. (Azon a Postabankon keresztül, amelynek közgyűlése pontosan egy hónappal az országgyűlési választások első fordulója előtt dönthetett egy sokmilliárdos alaptőke-emelésről, amelynek nagy részét a költségvetés állta…) Most február végén Horn ismét tett egy gesztust jobb felé: elérte, hogy három hónappal a választások előtt Alexa Károlyt, a meglehetősen militáns MDF-es ideológust nevezzék ki az MTV Hírtanácsának az elnökévé.

Ez ugyanazon a napon történt, amikor a magyar és a szlovák kormány képviselői Pozsonyban aláírták a vízlépcső megépítésének előzetes keretmegállapodás-tervezetét. Horn a nagymarosi vízlépcső felépítésével akarta megkoronázni miniszterelnökségét: a bukott államszocialista rendszer szimbólumává vált antihumánus, környezetromboló beruházás megvalósításával. Ez talán nem is elsősorban az SZDSZ-nek szólt – bár tudta, hogy aznap ül össze az SZDSZ utolsó küldöttgyűlése a választások előtt. Egyszerűen azt kívánta bebizonyítani, hogy alig egy évtizeddel a rendszerváltás után ő már ezt is meg tudja csinálni. Ez a példátlanul önhitt, elbizakodott lépés azután megpecsételte politikai karrierjének és kormányának a sorsát. A szerződés aláírásának napjára a Duna-mozgalmak nagy tüntetést szerveztek. A küldöttgyűlésünkön Kuncze Gábor elnök is, én is élesen elítéltük a megállapodást, és az SZDSZ vezető személyiségei közül, akik tehették, részt vettek a tüntetésen. A rendszerváltás óta az első olyan demonstráción, amelyen együtt vonultak SZDSZ-esek, fideszesek, MDF-esek, MIÉP-esek. Csakhogy hiába tudta mindenki, hogy mi az SZDSZ álláspontja – a közhangulat egyszerre annyira kormányellenes lett, hogy a polgárok nem tettek különbséget a két kormánypárt között. A Fidesz megérezte a nagy lehetőséget: a nagymarosi gát elleni fellépés sodrában az addig még megmaradt morális gátak is leomlottak a mérsékelt jobboldal és a szélsőjobboldal együttműködése előtt.

Az SZDSZ hiába közölte a parlamentben, hogy megvétózza a vízlépcső-szerződést: népszerűségi mutatói továbbra sem kúsztak nyolc százalék fölé. Az MSZP pedig néhány hét alatt leküzdötte magát a folyamatosan javuló Fidesz szintjére. Horn elbizakodottsága, a vízlépcsőügy, Tölgyessy Péter indulása a Fidesz országos listájának egyik vezető helyén, a Torgyánnal kötött egyre nyilvánvalóbb szövetség és a remek PR-kampány előrevetítette az elmúlt három évben a jobboldal fő erejévé felnőtt Fidesz győzelmének a lehetőségét. Volt még néhány gyanús robbantás is, részben vezető ellenzéki politikusok lakása előtt, részben a korábbi maffiás leszámolásokra emlékeztető módon. Ezek felidézték a választókban az MSZP-s miniszterelnöknek a közbiztonságra vonatkozó és az SZDSZ-es belügyminiszter lejáratását célzó korábbi kritikáit – de a szavazófülkében persze mindkét kormánypártot büntették. A két forduló között megtartott Horn–Orbán-tévévita azután, amelyen a kiválóan kommunikáló Orbán a közvélemény egyhangú pontozásával legyőzte a miniszterelnököt, eldöntötte a választások kimenetelét.

Az első forduló az SZDSZ részére katasztrofális eredményt hozott. Az országos lista 7 százaléka és az egyéni jelöltek túlnyomó többségének kiesése kispárti ellenzéki jövőt valószínűsített. A második fordulóra kiderült, hogy vidéken – egy-két város kivételével – minimálisra csökkent a támogatottságunk, de Budapesten is sokat veszítettünk. A vereség előszele ellenére is meglepően sokan jöttek el a Mérleg utcába az eredményeket figyelni és megbeszélni mindkét forduló estéjén. Valaki mellettem meg is jegyezte: ez bizony nem ünneplés. „Majd ősszel ünnepelünk” – válaszoltam, egyszerre tamáskodó és reménykedő tekintetek kereszttüzében.

Természetesen tudtam, hogy azért az ünnepért keményen meg kell harcolni. Az SZDSZ súlyos veresége és az ellenzék győzelme után nem voltam könnyű helyzetben. Csakis a szocialista párttól és persze a jobboldaltól is független, polgári liberális centrum pozíciójából nyerhettem. Két dologra számíthattam. Budapest liberális hagyományaira és kiváló csapatomra, amellyel az előző éveket, ciklusokat végigdolgoztuk.

A kampányunkat erre a két pillérre építettük fel. Világos, érthető formában mutattuk be az előző nyolc év eredményeit: azt, hogy Budapest 1944–45 szörnyűségei, a Rákosi-korszak nyomora és a Kádár-éra szürkesége után a századelő óta először újra európai világvárossá fejlődött. És ugyanilyen világos, egyértelmű üzenetet küldtünk a városban élő, többségükben szabadelvű polgároknak arról, hogy mire számíthatnak, ha a szélsőjobboldali MIÉP támogatását elfogadó – vagyis feltehetőleg e támogatást győzelme esetén pozíciókkal viszonzó – fideszes jelölt, Latorcai János győzne: stagnálásra, provincializmusra, a rasszizmus rendkívüli térnyerésére.

Latorcaival való televíziós vitáim is erről szóltak. Az MSZP jelöltjével nem foglalkoztam különösebben: nem támadtam, de világossá tettem, hogy a szocialistákkal való koalíció továbbra is kizárólag a szabadelvű értékek és célok prioritásának jegyében képzelhető el.

Az országos politikában is eseménydús volt a nyár. A jobboldal kőkemény érdekalapú koalíciót hozott létre. Torgyán – jelöltjeinek a második forduló előtti visszaléptetéséért cserébe, no meg az Orbán-kormány stabil jövendőbeli támogatásáért – megkapta az általa kitalált „vidékfejlesztési csúcsminisztériumot”. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a Kisgazdapárt elnöke a szavazóbázisát jelentő kisbirtokosok veszteségeinek finanszírozására elegendő összeget kap a mindenkori költségvetésben, Orbán egyebekben azt csinál, amit akar. Persze a másik két kisgazdatárca ügyeibe sem nagyon szólhat bele a Fidesz: így azután éppen azt az ügyet adta fel, aminek tulajdonképpen a győzelmét köszönhette, és ahonnan liberális budapesti értelmiségi támogatói bázisa kikerült: a környezetvédelmet. Az euroatlanti integráció három kulcsfontosságú területét, ahol a legnagyobb a lemaradásunk – a hadügyet, az agráriumot és a környezetvédelmet – vetette oda Orbán a lobbi- és pártérdekek áldozatául. Érdekesnek látszott a maffiás leszámolások ügyében tanúsított tehetetlensége miatt két éve menesztett országos rendőrfőkapitány belügyminiszteri kinevezése. Nem tudok arról, hogy van akár egyetlen olyan demokratikus nyugati ország, ahol a rendőrséget felügyelő belügyminiszter maga is rendőrtiszt volt. A mértékadó nyugati sajtó minderre mérsékelten kritikus hangon reagált, a populista ígérethalmaztól megrettent külföldi tőke viszont a választások előtt menekülni kezdett az országból. A BUX-index hónapokon át mélyrepülésben volt.

A Fidesz azonnal megkezdte a rendszerváltó demokratikus konszenzustól való visszalépést jelentő, „kormányváltásnál többet” jelszó beteljesítését. Még a látszatra jó startot jelentő első két lépéséről – a Postabank elnökének leváltásáról és a tb-önkormányzatok feloszlatásáról – is elég hamar kiderült, hogy ezek pusztán visszaállamosítást jelentenek. (Szimbolikus, hogy az év utolsó munkanapján az állam az adófizetők 152 milliárd forintjából pótolta a Postabank veszteségeit, amikor alaptőkéjét ennyivel megemelte. A tb-önkormányzatok pedig ma már egyszerűen a Pénzügyminisztériumhoz tartoznak.) Kiszivárgott, hogy Orbán Simicska Lajost, a Mahir korábbi elnökét, a Fidesz volt fő pénzszerzőjét akarja az APEH élére állítani. Erre a Népszabadság megírta, hogy Simicska egykori jobbkeze a Mahirnál, bizonyos Schlecht Csaba egy csomó köztartozást felhalmozott céget szélhámos(ok)nak adott el. Orbán ezek után dafke kineveztette Járai pénzügyminiszterrel Simicskát. Ezzel egyfelől jelezte, hogy azt csinál, amit akar, és nem érdekli a sajtó, a közvélemény, másfelől azt, hogy a Fidesz javára szolgáló korrupció nem korrupció. Harmadsorban pedig lehetővé tette, hogy egy pártkatona egy fontos állami szervnél, az adóhivatalnál utólag eltüntesse a nyomokat, s a felállítandó – és ilyen körülmények között pártrendőrségként működő – adórendőrséggel fenyegesse politikai ellenfeleit. Ami az igazi rendőrséget illeti, megjegyzendő, hogy az azóta eltelt két esztendő sem volt elegendő ahhoz, hogy Schlecht Csabát bíróság elé állítsák, és ott derüljön ki az igazság.

A közvélemény azonban rosszul reagált a Simicska–Schlecht–Kaya Ibrahim-botrányra, ezért gyorsan kreálni kellett egy másikat. Tíz nap múlva Orbán Viktor bejelentette, hogy az előző kormány állami pénzből ellenzéki politikusokat figyeltetett titkosszolgálati eszközökkel. Az ezt kivizsgálni hivatott parlamenti vizsgálóbizottság másfél év alatt sem tudott semmiféle bizonyítékot produkálni erre. Az augusztusi botrányváltásból az MSZP került ki jobban: az őszi önkormányzati választások előtt lényegében behozta a Fideszt.

Mi Budapesten a politikai kampány mellett végigdolgoztuk a nyarat. Sikerült határidőre átadnunk több komoly és hasznos beruházást. Felújítottunk főútvonalakat, megnyílt a Liliom utcai Kortárs Művészetek Háza, a Trafó és a Szabó Ervin Könyvtár új zenei gyűjteménye. Minden közvélemény-kutatási felmérés szerint végig az első helyen álltam a három komoly jelölt közül a főpolgármesteri posztért vívott versenyben. Miután a felmérések szerint Katona Béla, az MSZP jelöltje ősszel sem számíthatott 10 százaléknál több szavazatra, visszalépett a jelöltségtől. Feltehető volt, hogy támogatóinak zöme is rám kíván szavazni. Igen nehéz helyzetbe kerültem volna azonban, ha egy ellenséges többségű közgyűléssel kellett volna folytatnom a munkát, ezért nagyon fontos volt, hogy az SZDSZ is jobban szerepeljen, mint tavasszal. A kampánycsend előtti utolsó sajtótájékoztatón a Mérleg utcában azt kértem a budapesti polgároktól, hogy kétszer szavazzanak rám: egyszer mint főpolgármesterre és egyszer a velem dolgozó csapatra, azaz az SZDSZ listájára. Az eredmény minden várakozást felülmúlt: három lényegében egyenlő erejű frakció jött létre a Fővárosi Közgyűlésben: egy szocialista, egy liberális és egy konzervatív, s mellettük egy kisebb szélsőjobboldali. Miután az MSZP-vel való városházi koalíció az előző négy évben jól működött, és a Fidesz országos vezetői egyértelműen ellenséges hangot ütöttek meg az SZDSZ-szel és velem szemben, a megfelelő egyeztetések után az addigi koalíciót újítottuk meg.

Bár országos léptékben a legtöbb polgármesteri helyet az MSZP nyerte el, a kormánypártok is jól szerepeltek, budapesti vereségüket azonban láthatóan nehezen emésztették meg. Biztos voltam abban, hogy megpróbálnak majd keresztbe tenni, épp ezért nem is lepett meg különösebben, amikor közölték, hogy nem támogatják a Nemzeti Színház Erzsébet téri felépítését. Ez az önkényes döntés határozta meg a Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésének máskor ünnepélyes hangulatát: kemény szópárbaj után tiltakozó nyilatkozatot fogadtunk el. Beiktatási beszédemben „három európai szellemiségű frakcióról” beszéltem. Közülük a Fidesz–MDF–MKDSZ-frakció a MIÉP-pel szavazott.

Egy héttel a Nemzeti Színházról szóló döntés után Orbánék felmondták a kormány és a főváros között kötött szerződést a négyes metróról. Az injuria annyira nyilvánvaló volt, hogy ez a lépésük már engem is meglepett. Már ekkor is látszott, hogy a többségükben jogászokból lett Fidesz-politikusok nem sokat törődnek a joggal. (Négy héttel később, december elején egyébként újabb pofont adtak a parlamenti demokráciának, megakadályozták, hogy a nyolcéves szokásjog szerint az országgyűlési vizsgálóbizottságoknak ellenzéki elnökeik legyenek.) Két nappal ezután a miniszterelnök bejelentette, nem állítja fel az ítélőtáblákat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a független bírósági szervezetért sem rajonganak, mivel láthatólag nem lehet rá nyomást gyakorolni. Én azonban hittem és ma is hiszek a jogállamiság elvében, ezért azonnal eldöntöttük, hogy szerződésszegése miatt perbe fogjuk az államot. Elsősorban a metró miatt, amit a budapestiek – minden közvélemény-kutatás szerint – nagyon akarnak, és amelyre nagy szükség is van. De azért is, hogy a polgárok lássák: az állam nem élhet vissza ismét a joggal úgy, mint a Kádár-rendszerben, akkor se, ha szeretné. Vagyis a civil kurázsit is erősíteni akartam a jogkövető és jogtisztelő magyar állampolgárokban.

Összességében az 1998-as év egyszerre volt számomra a vereség és a győzelem éve. Az SZDSZ-t tavaszi választási veresége ellenére sikerült Budapesten talpra állítani. Ez a siker egy önmagát és szabadelvű eszméit bátran vállaló, sokat, hatékonyan és egymást segítve dolgozó egységes csapat munkájának és a választópolgároknak küldött egyértelmű, világos üzenetnek volt köszönhető.
A polgárok többsége ugyanis egyszerűen javuló életminőségű és egyben normális, nyugodt légkörű, kultúrharcoktól, ideologizálástól és korrupciós botrányoktól lehetőleg mentes városban és országban akar élni. Ha talál olyan erőt, amelyiknek el tudja hinni, hogy az is ilyen várost, országot akar teremteni, akkor azt támogatja.

• Beszélő évek – 1998