1971-ben a munkaképes korú roma férfiak körében a foglalkoztatottság 85 százalékos volt. Ez az arány alig különbözött a nem romák 87 százalékától, 1993 végére viszont – szemben a nem romák 64 százalékával – 29 százalékra csökkent. A rendszerváltás és a foglalkoztatás drasztikus csökkenésének éveiben, 1989–1992-ben munka nélkül maradt cigány származású emberek 1998-ra már jó ideje kikerültek a regisztrált munkanélküliek köréből, kiszorultak a munkanélküli-ellátásból, elveszítették a jogosultságukat munkanélküli-segélyre vagy jövedelempótló támogatásra. De, mint ahogy Kemény István írta 1997-ben, a drámai változások ellenére sem szükségszerűen került mindegyikük a társadalom margójára. „A rendszerváltásnak nemcsak vesztesei vannak a romák között, hanem nyertesei is. A romák egy része valamikor kereskedésből élt, és még a szocializmusnak nevezett hadi gazdálkodás idején is próbálta ezt folytatni. Most kinyílt előttük a világ, és élnek is a lehetőségekkel.” (A magyarországi roma [cigány] népességről. Magyar Tudomány, 1997/6. 655. o.) Írásomban arra keresem elsősorban a választ, hogy mely területen és mekkora sikerrel tevékenykedtek 1998-ban (és tevékenykednek valószínűleg ma is) a legális munkaerőpiacról „eltűnt” romák; tartós megélhetést jelent-e számukra tevékenységük; mennyiben befolyásolja előrejutásukat cigány származásuk; milyen sajátos identitással rendelkeznek; illetve hogyan vélekednek a „cigánypolitikáról”.
Maga az adatgyűjtés nem lehetett reprezentatív jellegű, Magyarországon ugyanis a vállalkozásból élők (akár cigány származásúak, akár nem) jelentős hányada a legális és illegális határmezsgyéjén egyensúlyozik. A már-már követhetetlen gyorsasággal változó adózási és társadalombiztosítási szabályok, valamint a közvetlenül a rendszerváltás után felbolyduló tulajdoni és jogi helyzet a magánzóvá váló embereket szinte rá is kényszerítette a kiskapuk keresésére. (A zavarosban való halászás esetenként valószínűleg meg is könnyítette a tőkéjüket, illetve családjuk megélhetését kockáztató vállalkozók megkapaszkodási esélyeit a piacon.) A téma fokozott érzékenysége tehát eleve kizárta a „hagyományos mintavételt”, inkább a különféle roma vállalkozókkal és önfoglalkoztatókkal ismerőseiken keresztül próbáltunk meg kapcsolatba kerülni, és bizalmukat elnyerni. A hólabdaszerű mintavétel a vizsgálatot korlátossá tette ugyan, hiszen például csak a Budapesten és környékén élőkre terjedt ki, ám megítélésünk és reményeink szerint mégis sikerült vele olyan adatokhoz jutni, amelyek mindeddig a kutatók elől rejtve maradtak. Ezzel együtt mindenkit óvnánk az általánosítástól, további elmélyült kutatásokra van szükség egy „valósághoz közeli” kép kialakításához. Most csak az első lépések megtételére volt lehetőségünk.
Az adatgyűjtés két részből állt: egyrészt az előre kidolgozott interjúterv alapján készült beszélgetéseket rögzítettük; másrészt a felvétel körülményeiről, a vállalkozók lakáskörülményeiről a kérdező minden esetben megfigyelési jegyzőkönyvet készített. Az interjúk tartalmazták a válaszadó családjára, képzettségére vonatkozó megállapításokat, munkahelyi vagy vállalkozói karrierjének fontosabb állomásait; amelyek aztán kiegészültek az önállósodás körülményeinek taglalásával. Továbbá érdeklődtünk a vállalkozás általános kondícióiról, a működtetés nehézségeiről, a megkérdezett terveiről, illetve a roma kultúrához való viszonyáról, a származás és a tevékenység esetleges összefüggéseiről. Mivel a beszélgetésekre szinte minden esetben a roma vállalkozó lakásában került sor (és erre kifejezetten törekedtünk is), így megfigyelhettük a lakókörnyezetet, a lakás berendezését, a családtagok öltözködési szokásait és beszédmódját; emellett igyekeztünk tájékozódni más, a vállalkozóval nem szoros családi kapcsolatban álló forrásokból is a család életkörülményeiről, a vállalkozásról. Az ilyen módon szerzett, az interjúkból összeállított képet árnyaló információkat megfigyelési jegyzőkönyvben rögzítettük.
Tevékenységfajták
A roma vállalkozók esetében a tevékenységfajta kiválasztására két dolog hatott döntő és egymással összefüggő módon: az iskolai végzettség és az elmúlt évtizedekben végzett munka. Mintánkban a megkérdezettek 70 százalékánál az általános iskolai végzettség jelentette a legmagasabb képzettséget, és csak 30 százalék esetén beszélhettünk szakmunkásképzőben vagy valamilyen továbbképzésen, tanfolyamon megszerzett tudásról. Diplomás ember nem volt közöttük. Vállalkozóink képzettsége még mindig valamivel jobb volt, mint az országos cigány átlag, de látványosan alatta maradt az össztársadalmi szintnek. A nyolc általános elvégzésével vagy szakmunkás bizonyítvánnyal ma már nehéz versenyképesnek lenni a munkaerőpiacon. Az alacsony iskolai végzettség nemcsak erőteljesen lehatárolja az érvényesülés lehetőségét, hanem szűkíti a munkavállaló látókörét, kapcsolatrendszerét, és hátrányosan befolyásolja tárgyalóképességét, elfogadottságát is.
Többségük szerencséjét az jelentette, hogy a kilencvenes évek elején még nem volt szakképzettséghez kötve a vállalkozói engedély kiváltása. Manapság legtöbbjük már nem is tudná legálisan elindítani vállalkozását. Arról nem is beszélve, hogy az általános műveltségben is meglévő hiányosságok miatt a legtöbbjük képtelen egyedül áttekinteni a speciális ismereteket igénylő ügyvitelt, adózást és a jogszabályokhoz kötődő egyéb feladatokat.
A roma vállalkozók tehát nem a piaci viszonyok aprólékos feltárása, a lehetőségek mérlegelése, kockázatelemzés és üzleti terv készítése után döntöttek, hanem többnyire azt a tevékenységet kívánták magánvállalkozás keretei között folytatni, amelyben korábban alkalmazottként dolgoztak. Jól felismerhető ebben ugyanaz a mód, ahogyan a többségi társadalomban a rendszerváltást követően tömegesen megjelenő tőkehiányos, többnyire önfoglalkoztató vagy családi alapon megszerveződő kényszervállalkozások létrejöttek. A különbség leginkább az ilyen típusú vállalkozások arányában mutatkozik, a romáknál ugyanis túlnyomó többségük így indult el. A mintában szereplő vállalkozók közül 20 százalék építőipari, 25 százalék virágkereskedő és zöldséges, 20 százalék vendéglátós, 45 százalék kereskedő, piacozó, üzletelő volt. Ez azt is jelentette, hogy egyes családok esetleg többféle területen is vállalkoztak, leggyakrabban az építőiparban dolgozó férfi felesége próbálkozott kereskedelemmel.
Az összegyűjtött anyag alapján a vállalkozóvá válás körülményeit és motívumait illetően négy típust sikerült megkülönböztetni: a kényszervállalkozókat, a családi hagyományok folytatóit, a szabadpiaci lehetőségeket felismerő és azokat sikeresen kihasználó self-made man-eket, illetve az (egykori) politikai kapcsolatokat gazdasági előnyökké transzformálókat.
Önfoglalkoztatás kényszerből
„Volt állásom, az építőiparban dolgoztam, kőművesek mellett. De a nyolcvanas évek elején már egyre kevesebb építkezés indult. Így megpróbáltam én is szétnézni másfelé is. Voltak ismerőseim a nagybani piacon, oda jártam ki segíteni nekik, rakodni, amikor nem volt munka az építkezésen. Itt ismertem meg a virágokkal való foglalkozást, de sohasem gondoltam volna, hogy valaha is ezt kell majd csinálnom. A nyolcvanas évek közepén aztán éreztem, hogy kiáll a rudam az építőiparból, nem vártam meg, hogy engem is kirúgjanak, mint másokat.” (Virágkereskedő férfi)
„Először próbáltam rendes munkát keresni, építőiparban, de a kilencvenes évek közepén szinte nem is volt építkezés, meg amikor meglátták a barna bőrömet, több helyen is mondták, hogy »ez nem a ti időtök, füstös képű«. De én nem adtam fel, sohasem féltem a munkától, hiába mondják, hogy a cigány nem szeret dolgozni, elmentem rakodónak, segítőnek a különböző piacokra. Akkor kezdett igazán szerveződni a kőbányai meg a józsefvárosi piac is, akkor kezdtek egyre többen jönni a kínaiak. Nekik szükségük volt olyanra, aki ismeri a várost, meg tud segíteni a rakodásban, ha megjönnek a kamionok. Ezt csináltam vagy másfél évig. Nem fizettek jól, de azért nem haltunk éhen. Amikor aztán a gyerek is akkora lett, hogy a feleségem is jobban tudott tőle mozogni, elhatároztuk, hogy mi is kitalálunk valamit.” (Piacozó férfi)
Az adatközlők legnépesebb csoportja, a válaszadók 45 százaléka tartozott ebbe a kategóriába. Vállalkozásuk elindításának fő indoka a kényszer volt, a nyolcvanas évek végén hirtelen megszűnt a munkahelyük, elbocsátották őket. Az egykori alkalmazottak családja egy csapásra jövedelem nélkül maradt, így nem nagyon volt más választásuk, mint az önfoglalkoztatás. A választott tevékenységük jellemzője, hogy vagy eredeti szakmájukat folytatták egyénileg (építőipar), vagy pedig a „divatosnak, felkapottnak” tűnő, és a környezetükben látott példák alapján magas színvonalú megélhetéssel kecsegtető kereskedelmi tevékenységbe vágtak bele.
Az utóbbi csoportban találhattunk utcai paprikaárust és „rendes”, standdal vagy akár üzlethelyiséggel rendelkező zöldségest is, de jellemző módon inkább a piacozáshoz köthető, divatáruval, ruhával, műsoros magnókazettával kereskedők voltak többségben. Többnyire olyan tevékenységek ezek, amelyekhez nem kell különösebb szakértelem, képzettség vagy tőkebefektetés. Az ilyesfajta vállalkozók közös jellemzője, hogy egyikük sem végzi szívesen bizonytalan megélhetést nyújtó tevékenységét: arra a kérdésünkre, hogy visszamennének-e dolgozni az állandó megélhetést nyújtó és kisebb kockázatú alkalmazotti munkakörbe, egyöntetűen igennel válaszoltak. Jelenlegi tevékenységükben leginkább a bizonytalanság taszítja őket, ugyanis jövedelmük a legkevésbé sem tervezhető előre. Egyikük sem volt iskolában képzett, professzionális kereskedő, hanem a gyakorlatban próbálták elsajátítani a „szakma” fortélyait, de láthatólag még évek után is bizonytalanul mozogtak ezen a terepen. Esetükben nagyrészt egyszemélyes vállalkozásokról volt szó, illetőleg a családtagok vettek részt a munkában, alkalmazottat nem tudtak foglalkoztatni. Bár a mostani körülmények között egy vállalkozásnál elengedhetetlenül szükséges könyvelőt alkalmazni, náluk még erre sem futotta, így inkább saját ügyességükben és szerencséjükben bízva próbálták a hatóságok figyelmét kijátszani.
„Te is tudod, hogy ezt nem szabad csinálni. De azért elmondom, ha nem mondod el senkinek. Tehát hajnalban kimegyek kocsival a nagybani piacra, és megveszem az árut. Ez nem mindig paprika, lehet ez más gyümölcs is, attól függ, hogy minek van szezonja. Aztán a feleségemmel meg a gyerekekkel kimegyünk valamelyik aluljáróba, és ott papírdobozokon árulunk. Mindent száz forintért adunk, ezt az árat szokta meg mindenki, meg ezt lehet jól kiabálni. A gyerekek meg figyelnek közben, hogy jönnek-e a rendőrök vagy a közterületesek. Olyankor szaladni kell. Nem az a baj, hogy felírnak, úgy sincs bejelentett pesti lakásom, hanem az, hogy elveszik az árut. Ezzel odalesz minden pénzünk. Ebből ugyanis nem lehet sokat keresni, minden paprikán csak néhány forint van. Ez csak arra elég, hogy megvegyük a holnapi árut, és együnk valamit, másra nem. Ha elveszik tőlünk mindet, akkor megint a nulláról kell kezdeni.” (Utcai paprikaárus férfi)
A többség 1990 után vágott bele a kereskedésbe, éppen azoknak gyors sikereiből nyerve bátorítást, akik a hiánygazdaságot, a zavaros politikai viszonyokat és a megnőtt utazási szabadságot próbálták meg már az 1980-as évek második felében kihasználni.
„Szüleim segítségével kis üzletet vettem, ahol először én kezdtem el ruhaneműt, játékot, illatszereket árulni. Később ez a feladat barátnőmre hárult, akit utóbb feleségül vettem. Mivel igen komoly gondok voltak az árubeszerzéssel itthon, és én a sok külföldi utazás alatt láttam az árubőséget, elhatároztam, hogy én is kintről fogom beszerezni az árut. A fő irány először Lengyelország lett, innen illatszereket, bőrdolgokat lehetett nagyon olcsón hozni. Aztán működött az NDK-s »pulóveres járat« is. A mai napig sem tudom, hogy miért volt a németeknek ennyi pulóverre szükségük, de hatalmas mennyiségben vásároltak, és utána minden mást meg lehetett olcsón venni. A keleti márka nem került még 5 forintba sem. A játékokat később Csehszlovákiából hoztam. Volt olyan hét, amikor háromszor is megjártam az utat. Később, amikor Ausztriába már szabadabban lehetett menni, sok mindent onnan szereztem be. De voltam néhányszor Törökországban is farmerekért.” (Divatáru-kereskedő)
Az adatközlők közül ez a csoport volt a legszegényebb, de a szegénység jellege már igen változatos képet mutatott. A kereskedők közül ketten voltak, akik szinte nyomorogtak, nekik a kereskedelem valóban csak a naponta kiharcolt túlélést jelentette. Egyikük utcai paprikaárus volt, aki családjával a vidéki munkanélküliség elől menekült a fővárosba, és önkényes lakásfoglaló volt a VIII. kerületben. Hasonló módon élt egy leginkább ruhaneműkkel piacozó férfi is, bár egy 30 négyzetméteres lakást már sikerült szereznie, kocsira azonban neki sem tellett, az árut buszon, villamoson szállította. A többség inkább átlagosnak mondható városi proletár színvonalon élt: volt önálló, egyáltalában nem fényűzően berendezett, átlagban 40-60 négyzetméteres, saját tulajdonú, fürdőszobás lakása. Többnyire rendelkeztek színes tévével, 8-10 éves, használtan vásárolt gépkocsival. Nem éheztek, és a gyerekeiket is tudták iskolázni, de az alkalmazottaknál nem éltek jobb színvonalon, jövedelmükből egyáltalában nem tudtak tartalékolni, felhalmozni. Hajszolt, önkizsákmányoló életet éltek, a számtalan bizonytalanság, bevételeik esetlegessége, valamint az illegalitás és legalitás határán mozgó üzleti tevékenységük traumatizálta őket.
Csak egyetlen ember élt közöttük az átlagnál lényegesen jobb körülmények között, ám hatszobás házát nem jelenlegi vállalkozásának, hanem a korábbi középvezetői beosztásának köszönhette. Az épület fenntartása azonban szinte megoldhatatlan feladat elé állította, olyannyira, hogy a vállalkozás eredményességét is veszélyeztette, szerény bevételét ugyanis a házra költötte. Ám fizetőképes kereslet híján, valamint az érzelmi kötődés (a valamikori jobb élete emléke) miatt nem tudott, és talán nem is akart megválni tőle.
A roma kényszervállalkozók magukat a vizsgálat során a rendszerváltás vesztesei közé sorolták – valószínűleg joggal. A gazdasági szerkezetátalakítás kényszerpályára állította őket, és így váltakozó életszínvonalon, a jövőre vonatkozó elképzelések nélkül, csak a túlélésre rendezkedhettek be. Saját és gyerekeik sorsa bizonytalan, az egyre szigorodó piaci jogrend valószínűleg a jövőben egyre kevésbé teszi lehetővé számukra tevékenységük folytatását. Korábban a kiskapukat kereső, a hivatalok renyheségét, figyelmetlenségét, az átalakulás cseppfolyós viszonyait esetenként sikeresen kihasználó vállalkozásaik szilárd piacgazdasági körülmények és konjunktúra esetén szinte teljesen talajukat veszíthetik. Nemcsak azért, mert az állami szigor és kontroll elsősorban az ő kárukra erősödik, és nemcsak azért, mert a szürke- és feketegazdaság egyre inkább fehéredik, hanem mert egy prosperáló gazdaságban éppen azok iránt a szolgáltatások iránt csökken vagy szűnik meg az igény, amelyeket ők nyújtani tudnak. Alacsony iskolai végzettségük pedig még konjunkturális körülmények között is megakadályozza újbóli alkalmazottá válásukat, érvényesülésüket. Más vállalkozási formákra történő váltásra pedig tőke hiányában nem lesz módjuk.
A családi hagyományok folytatói
Ebbe a csoportba a válaszadók 30 százaléka sorolható, akik jól körülhatárolható területen tevékenykedtek. Egyik jellemző tevékenységük a virágkereskedés volt, amelyet már gyerekkorukban elsajátítottak a szüleik mellett. Ők szinte csak azon nők köréből kerültek ki, akik egykoron édesanyjuk mesterségét, iparengedélyét és üzlethelyiségét is átvehették.
„…Anyám tudott ipart szerezni a háború után, az ő mesterségét folytattam. Ez nagy dolog volt a hatvanas évektől kezdődően, hiszen nem nézték jó szemmel a maszekokat. Én anyám mellett kezdtem a húgommal – ő később önállósodott –, majd halála után szinte automatikusan sikerült átvenni az ő engedélyét és üzletét.” (Virágkereskedő asszony)
Vizsgálódásaink során azt is megfigyelhettük, hogy ezeknek az asszonyoknak a férje többnyire zenész volt, és a tevékenységüket mintegy kiegészítésként végezték, a család jövedelmének nagy része a rendszerváltás előtt a családfenntartó férfi munkájából származott. A magánosítás azonban a vendéglátó egységekre is kiterjedt, és szinte mindenhol szélnek eresztették a nagy létszámú cigányzenekarokat. Ezek a férfiak jellemző módon 1998-ban már csak a feleségük mellett találtak elfoglaltságot, általában árubeszerzők lettek. Elképzelhető, hogy mennyire kínosan érintette a korábban a „cigányság arisztokráciáját” jelentő patriarchális zenész családokat a családfők egyik pillanatról a másikra történő státuszuhanása: az egykoron megkérdőjelezhetetlen tekintélyű pater familias-ok egy csapásra elvesztették a családban betöltött vezető pozíciójukat, és a feleségüktől anyagilag is függő helyzetbe kerültek.
A csoport másik jellemző tevékenysége a vendéglátóiparból kinőtt egyéni vállalkozás volt. Általában itt is több generációra visszamenőleg találtunk professzionális elődöket: pincéreket, szakácsokat, étteremvezetőket. Adatközlőink is ezeket a szakmákat tanulták, immár iskolákban, az elmúlt évtizedekben az állami vállalatoknál dolgoztak, és amikor ezeket a vendéglátó-ipari egységeket privatizálták, szinte magától értetődően, hiszen dolgozók, üzletvezetők voltak, kerültek bérletükbe vagy tulajdonukba.
„A nagymamámnak egy kávézója volt C.-n. Aztán jöttem én. Már először a férjem, ő is szintén vendéglátós volt, üzletvezető. Majd én is elvégeztem az üzletvezetőit, felszolgálóit, majd a melegkonyhás éttermi vezetőit. Harminc évig dolgoztam ebben a szakmában. (…) Van egy fiam, egy lányom, akik szintén vendéglátósok. A fiam nagyobb helyeken dolgozott, a Hotel Intercontinentalban is tíz évig, utána öt év nyugatnémetben (…) A lányom az itthon folytatta ezt a tevékenységet, a vejem szintén. (…) Árpádnak két fia van. Az egyik felszolgáló, a másik szakácstanuló a Hotel Pentában. A lányomnak a fia pedig itt, A.-ban, a Kossuth étteremben felszolgáló.” (Vendéglős és ruhakereskedő asszony)
E csoport tagjai szakmailag képzettek, szakirányú iskolákat vagy tanfolyamokat végeztek, tudatosan készültek erre a pályára. Mégis, kikerülni az állami gyámkodás alól, és önállóan érvényesülni, korántsem volt olyan egyszerű, mint azt eleinte remélték.
„Hát igen, 30 éve van az ember a vendéglátónál. Nagyon szerettük, mert nem is ilyen volt, mint most. Mert megadták a tiszteletet a felszolgálónak. Mert ha valaki felszolgáló volt, annak hírneve volt. (…) Nem úgy, mint most, hogy jó, kiviszi, de nem állnak vele szóba. Valahova bementem C.-n is, ha valami ügyet intéztem, akkora ismeretség volt, hogy nyílt minden kapu előttünk.” (Vendéglős és élelmiszerboltot üzemeltető férfi)
A családi hagyományokat folytatta az a két roma vállalkozó is, aki az apjától tanulta meg a régiségekkel való foglalkozást és kereskedést. Ők mivel 1998-ban már nem rendelkeztek vállalkozói engedéllyel, továbbá igen gazdag emberek voltak, és féltek a környezetüktől, szinte titokban, teljes illegalitásban végezték tevékenységüket.
„Azelőtt volt egy kis üzletünk, rendes iparral, engedéllyel, de ettől meg kellett válnunk. Ennek több oka is volt. Akármilyen jól is keres az ember, az adó és más járulékok már a kezdésnél kezdik elvenni az ember kedvét az egésztől. Másrészt túlságosan feltűnő, ha az embernek régiségboltja van. Mi nem voltunk olyan gazdagok, hogy megakadályozzuk az állandó betöréseket, nem tudtunk pénzt fizetni a »védelemért«, és saját embereket sem, hogy megvédjenek minket és a családunkat. Inkább eladtuk, és így sokkal nyugodtabban vagyunk. Hivatalosan én házfelügyelő vagyok, testvéreim munkanélküliek.” (Régiségkereskedő testvérek)
Az ehhez a kategóriához soroltak viszonylag képzettek: értenek a szakmájukhoz, és tanulták is azt. Elégedettek a vállalkozói életformával, különösen az abból adódó szabadsággal, függetlenséggel és az üzleti sikerekkel. Többnyire elégedetlenek viszont a vállalkozásukat körülvevő kedvezőtlen társadalmi körülményekkel.
A virágkereskedők szinte kivétel nélkül tönkrementek, vagy rövid úton haladtak efelé. Tapasztalatuk szerint a virág napjainkra luxuscikké vált, az emberek többségének még a napi megélhetésre sem telik igazán, nemhogy virágvásárlásra. (A legújabb megfigyelések, vélemények szerint mintha kezdene megfordulni a kedvezőtlen folyamat.) Azzal persze korábban is tisztában voltak, hogy a szakmájuk hullámzó bevételt produkál: néhány fontosabb névnap, ünnepnap és társadalmi esemény idején keletkezett a profit döntő többsége, amely aztán elegendő volt a „vékonyabb” napok kiegészítésére is. Mára azonban olyan kicsi a bevétel, hogy lehetetlenné vált a jócskán megemelkedett bérleti díjak és egyéb terhek viselése.
A vendéglátósoknál a versenyképesség megőrzése érdekében szükséges beruházásokhoz hiányzott a tőke, hitelhez csak számukra teljesíthetetlen feltételekkel vagy elérhetetlen kapcsolatok révén juthattak volna. A szaporodó és tőkeerős konkurencia olykor pillanatok alatt lemosta őket a versenypályáról, ilyen körülmények között kénytelenek felélni befektetésüket vagy túladni vagyontárgyaikon.
Ezek a vállalkozók azonban a felvétel időpontjában még nem voltak elszegényedve. Nekik már a rendszerváltás előtti évtizedekben, az állami irányítás jótékony védelmében sikerült vagyont felhalmozni. A legkisebb lakás is, ahol jártunk, több mint hatvan négyzetméter, igen jó állapotban lévő és felszereltségű volt. Nem beszélve arról a 65 éves özvegyasszonyról, aki családjával egy háromszintes, 580 négyzetméteres, húszszobás házban élt: a felhalmozott értékes bútorok, festmények láttán szinte múzeumban éreztük magunkat.
Összességében azonban anyagi helyzetük évről évre romlott. Majdnem mindegyikük el volt adósodva, a virágosok sorra zárták be üzleteiket, adták vissza bérleményüket; a vendéglátósok pedig gyakori profilváltással, különféle üzlettípusokkal próbálkoztak, de egyre kevesebb sikerrel. Ebben a körben a vállalkozás beindítása idején szinte mindenki tartott alkalmazottat, de 1998-ra erre egyre kevesebbüknek volt lehetősége. Rendelkeztek vállalkozási engedéllyel, hiszen egy éttermet vagy virágboltot nem is lehetne másképpen üzemeltetni, de a közterheket elviselhetetlennek érezték, és állandó tartozást halmoztak fel az adóhivatalnál és a társadalombiztosításnál. Többük ellen már megindult a végrehajtási eljárás, ők már valószínűleg csak lefelé tudnak mozogni a társadalmi ranglétrán, és szerencséjük lesz, ha meg tudnak állni egy még átlagosnak mondható szinten.
A self-made man-ek
A válaszadók 20 százaléka ehhez a kategóriához sorolható: ők azok, akik felismerték az új lehetőségeket a rendszerváltozás környékén. Jó esetben 1998-ra az e típushoz tartozóknak kellett volna a legtöbben lenniük, mivel a vállalkozóvá válásnak alighanem ez lenne a „normális” módja. A társadalmi környezet és a romák történelmileg örökölt hátrányai miatt azonban csak kevesek számára adódott ilyen lehetőség.
A szabadpiac lehetőségét felismerő és kihasználó csoport a korábbi két típushoz képest korántsem homogén társaság. Egyetlen markáns közös vonása, hogy a hozzá tartozók egyöntetűen megfogalmazták: ők már nem akarnak gyárban dolgozni, sok pénzt akarnak keresni, jól akarnak élni, elég szegénységgel volt dolguk gyerekkorukban. Nem kívánják folytatni azt a kilátástalan gürcölést, amit a szüleiktől is láttak. A lehetőségeket azonban különféle módon értelmezték és használták ki. Egyikük például az alvilágban vagy annak környékén mozog, kocsikkal, lakásokkal kereskedik.
„Ózdról származunk, a nagyapám még vályogvető volt, nagyanyám a gyerekekkel volt otthon. Ők még magyarul sem nagyon tudtak, ugyanis oláh cigányok vagyunk. Apám, aki nagy kommunista volt, ledolgozta az egész életét a kohászati művekben, a rendszerváltozás után azonban egyik pillanatról a másikra kitették az üzemből. Pedig azt szerette volna, hogy én is ott dolgozzak, és amikor befejeztem a nyolc általánost, engem is odavitt dolgozni. Nekem akkor sem tetszett már ez a munka, az, hogy fillérekért kellett robotolni éjjel-nappal. Amikor felszámolták a mi üzemrészünket, én tudtam, hogy olyasmit kell csinálni, hogy ne legyek kiszolgáltatva az ilyen változásoknak. Ehhez fel kellett jönni Pestre. Persze a VIII. kerületbe jöttem, itt voltak ismerősök még vidékről. Eleinte én is valamilyen komoly dolgot akartam, de egy szál ruhában, pénz nélkül nem lehet semmihez sem kezdeni. Akartam vásározni, de ahhoz autó meg sokféle áru kellett volna. Aztán akartam zöldséges is lenni, de Pesten ezt már régi dinasztiák csinálják, mellettük nem lehet labdába rúgni. Így elég sokáig mindenféle segéd- és alkalmi munkából éltem. Ebből sikerült annyi pénzt összeszedni, hogy vettem egy tanácsi lakást magamnak, és elkezdtem berendezkedni. De ekkor jött egy barátom, és tanácsolta, hogy ne nagyon rendezkedjek én itt be. Ne konyhaszekrényre meg ágyakra költsem a pénzem, hanem egy kicsit újítsam fel a lakást, és adjam tovább. És neki lett igaza. A lakásra mindig is nagy volt a kereslet, főleg ha nem lerobbant, hanem kinéz valahogy és nem túl drága. Neki is fogtam egyedül, és levertem a vakolatot, ahol rossz volt, újracsempéztem, festettem. Azt a lakást, amit 200 ezer forintért vettem meg az önkormányzattól lerobbant állapotban, a felújítás után 1 millióért adtam el egy vidékről felköltöző roma családnak. Ekkor már tudtam, hogy többet nem fogok nélkülözni. Megvettem a következő lakást, és azt is felújítva, a többszöröséért adtam el. Később, amikor már kezdett jönni a haszon, több lakást is megvettem, és már felfogadtam munkanélküli iparosokat dolgozni. Persze feketén, de így mindenki jól járt: egyszerre több lakás is felújítás alatt volt, és nekem sem kellett már annyit dolgozni.” (Lakással és autókkal üzletelő férfi)
Egy másik beszélgetőtársunk olyan engedély nélküli virágárus volt, aki szisztematikusan küzdötte fel magát segédmunkásból önálló vállalkozóvá. Ám miközben nagyot ugrott a megélhetés terén, a mi fogalmaink szerint ő sem lett klasszikus vállalkozó.
„Nem a tényleges árusítás a fő tevékenységem. A régi időkből sok olyan parasztot ismerek, akik vidéken rengeteg fólia alatt termelnek. Na most ők felhozzák Pestre a Csarnokba, de a nagykereskedők csak nagyon alacsony áron veszik át tőlük. Én többet adok érte, de még így is tovább tudom adni egy kis haszonnal azoknak, akiknek van üzletük. Vagy eleve lemegyek vidékre a megbeszélés alapján a kis kocsimmal, és ott helyben átveszem az egészet. Az a lényeg, hogy nálam mindig jó áru van, ezt tudják a boltosok is. De még egyszer mondom, ez nagyon kicsi üzlet, nem nagyon lehet vele keresni. Néhány forint haszon egy szál virágon.” (Virágkereskedő férfi)
Egyik adatközlőnk olyan vendéglátós volt, aki csak annyiban különbözött az előző típusnál felsorolt vendéglősöktől, hogy a maga erejéből, családi hagyományok nélkül választotta szakmáját, anyagi helyzete azonban megegyezett azokéval. És most következzék egy nagyvállalkozó:
„Katonaidő után én is visszajöttem dolgozni kőművesként. Aztán jött a rendszerváltás. Váltás után volt az a lehetőség, hogy vagy munkanélkülire megyünk, vagy vállalkozást kezdünk. Hála Istennek, azt kell mondani hála Istennek, hogy megpróbáltam, hogy vállalkozó lehessek.”
Kőművesként kezdte, 1998-ra már országszerte ismert és elismert építési vállalkozó volt: lakótelepeket, felsőoktatási intézményeket, luxusvillákat épített alvállalkozóként. 200 állandó alkalmazottja, hatalmas gépállománya volt, csak az autója kb. 5 millió forintot ért. Felesége egy saját tulajdonú kocsmát és egy kb. 1500 négyzetméteres élelmiszerüzletet vezetett. Tipikus újgazdag volt, aki nagyon lentről jött, bár jól-rosszul takargatni próbálta, de önmaga tisztában volt korlátaival, elsősorban műveltségbeli hiányosságaival. Úgy vélte, hogy az igazi társadalmi elismerést legfeljebb csak a gyerekei fogják megkapni. Életelve meglehetősen szociáldarwinista színezetű, és tipikusan az önerejükből érvényesülő elsőgenerációs üzletemberekre jellemző: csak magunknak teremthetünk meg bármit is, aki csak a külső segítségre vár, éhen fog halni. Ezért aztán igen kritikusan szemléli a többi vállalkozót:
„Végső soron én ismerek rengeteg roma vállalkozót. (…) Megvan bennük az a rossz tulajdonság: sokszor azt sem tudják mi a vállalkozás. (…) Hogy elmegyek, egy munkát elvállalok, hogy hogyan kell megjelenni, hogy hogyan is kell bemenni egyáltalán. Hogy egy ilyen versenytárgyalásra hogyan kell elmenni. Szóval én sok emberben nem láttam azt, hogy ő vállalkozó (…) azonkívül, hogy a segge alatt van a kocsija. (…) És én nem csak arra mentem, hogy ilyen keresztek meg gyűrűk legyenek a kezeimen. Nem, én arra mentem, hogy tudjak venni gépeket, tudjak venni ilyen gépet, tudjak venni olyan gépet.” (Építési és kereskedelmi nagyvállalkozó férfi)
Az itt bemutatott emberek anyagi helyzete nagyon jó volt, sőt életszínvonaluk jól láthatóan, egyre inkább emelkedett. Többnyire óriási munkabírású fiatalok, olyanok, akik a nehézségektől nem ijednek meg. Ismerték szakértelmük korlátjait, és ha szükségesnek ítélték, tanácsadókat fizettek meg, alkalmaztak. Valószínű, hogy ők a jövőben sem fognak lecsúszni, és gyerekeik taníttatása révén családjuk tartósan a tulajdonosi középosztály részévé válhat.
A politika haszonélvezői
„És bementem. Soha életemben nem szóltam tömeg előtt. És gátlásaim voltak. És mit adott a jóisten – mert ők ezt már biztosan tudták –, felállt a Népfront megyei elnöke, meg az a munkatárs, aki ezt tervezte, és azt mondta, hogy ő javasolja hogy K. T. elvtárs, munkásőr, párttag, ilyen politikai végzettséggel, őt jelöljék a megyei cigánytanács elnöki pozíciójának betöltésére. Na most ugye, hogy erre senki nem számított volna, pedig volt ott pedagógus cigány, akkor volt ott jogász cigány, voltak kereskedő cigányok, középiskolai végzettségű cigányok. És engem jelöltek…”
Olyan üzletemberrel is találkoztunk, aki a pártállami időszakban megszerzett kapcsolatait tudta gazdasági előnyökre váltani. Tapasztalataink szerint az ő példája egyáltalában nem jellemző a vállalkozóvá lett cigányokra. Az egyszerű gyári munkásként élő férfi politikai megbízhatósága révén bizalmi politikai beosztásba került, és a rendszerváltás éveiben a szinte hetente változó politikai hangulatot és lehetőségeket kihasználva 1989-re a Hazafias Népfront legfelső vezetésében találta magát. Politikai karrierjét, bármennyire is szerette volna, a kilencvenes években nem sikerült ugyan tovább folytatnia, de az azt megelőzően szerzett kapcsolati tőkéjét nagyon jól tudta kamatoztatni. Túltéve magát a politikai mellőzöttség okozta sértettségen, visszatért eredeti foglalkozásához, az építőiparhoz – de immár nem alkalmazottként, hanem vállalkozóként, idővel pedig nagyvállalkozóként. 1998-ban már egész lakótelepek építésével és felújításával foglalkozott a cége. Komoly irodát tartott fenn, vállalkozása nem csak a családjának nyújtott munkalehetőséget, hanem megélhetést biztosított rengeteg alkalmazottnak, köztük mérnököknek, jogászoknak is. Érdekes a vállalkozás beindításának politikai-kapcsolati háttere:
„Ugye a cigány vállalkozóknak, akiknek az érdekeit képviseltem, annak 99 százaléka építési vállalkozó volt. Na most az én általam alkalmazott, szövetségbe alkalmazott építészmérnök műszaki tanáccsal látta el őket. Költségvetést készítettünk nekik, ingyen, bérmentve. Felméréseket végeztünk, legálisan. Tehát megkötöttük az üzletet, szerződéseket kötöttünk helyettük. Akkor műszaki felügyeletet gyakoroltunk a cigány vállalkozó felett, és műszaki kapcsolatot tartottunk a megrendelés alatt. El tudtam adni a cigányokat. Egy végzett, nyugdíjas építész, aki okleveles építészmérnök, statikus, és évfolyamtársaival találkoztunk a megrendelőknél. Nem cigány volt ugye, műszaki ember. Évfolyamtársai ott ültek főmérnöki, vagy akármilyen beosztásban. Másképp fogadtak engem. Nem az én dolgom volt az, hogy a szakmáról beszéljek. Az enyém az volt, hogy X összegért tudjuk elvállalni, Y embert kell biztosítani.” (Építési nagyvállalkozó férfi)
Azt nem sikerült megtudnunk, hogy a vidékről a fővárosba került, szakmunkás végzettségű embernek hogyan is sikerült eleinte az ekkora volumenű beruházásokhoz elegendő tőkét biztosítani. Legfeljebb csak sejtelmes, politikai kapcsolataira tett célzásokkal találkoztunk. Az viszont biztos, hogy a kutatásunk mintájában ő volt a leggazdagabb. Gyerekeit taníttatta, amikor fiát nem vették fel az egyetemre, akkor magánintézményben helyezte el, lánya középiskoláját is pénzzel támogatta. Tudatosan építi előmenetelüket, figyelembe véve, hogy a jövőben milyen szakemberekre lesz szükség a családi vállalat és vagyon továbbviteléhez. Ők már olyan nívón éltek, olyan szintre értek el, ahová a közgondolkodás szerint cigány semmiképpen sem juthat el, így tehát környezetük nem is tekintette őket cigánynak.
Valószínűleg jóval nagyobb lehet azoknak a száma, akik nem egykori politikai megbízatásuk idején keletkezett kapcsolataikat kihasználva jutnak gazdasági előnyökhöz, hanem a rendszerváltást követően kibontakozó roma közélet szereplőjeként, kisebbségi képviselőként próbálnak meg ilyen-olyan vállalkozásokat működtetni. Egy újabb kutatásnak kellene tisztáznia, hogy a roma politikusok jelentős csoportjai képesek-e politikai befolyásukat és kapcsolataikat latba vetni jobb gazdasági pozíciókért.
A siker és a kudarc tényezői
A legalitás határán
A törvényesség betartása vagy kijátszása nem csak a roma vállalkozók eredményessége esetében meghatározó: a mintánkban szereplők szinte kivétel nélkül a szükséges engedélyek birtokában kezdték el tevékenységüket. Amikor azonban rájöttek, hogy ezzel milyen terhek szakadtak a nyakukba, a legtöbben megrémültek. A merészebbek visszaadták az ipart, és lényegében teljesen illegális körülmények között próbáltak meg lavírozni, bár ezzel azt kockáztatták, hogy lehetőségeik túlságosan szűk területre korlátozódnak.
A többség azonban félig-meddig megmaradt a legalitás keretein belül, és itt próbálta megtalálni a számára is használható kiskapukat. Tipikus példa, hogy akik alkalmazottakkal dolgoztak, nem jelentették be őket. Találkoztunk olyan nagyvállalkozóval is, akinek 200 állandó munkatársa közül átlagban csak 30-50 volt így-úgy (például minimálbérre bejelentve) legalizálva. De hasonlóan széles körben alkalmazták a közterhek halasztott fizetésének módszerét is.
A tőke és hiánya
„Volt egy ilyen pályázat, amit munkanélkülivé vált cigányok számára írtak ki. Hogy adnak 50 ezer forintot. De ezzel nem lehet csinálni vállalkozást, építőiparit meg pláne nem. (…) Kellene egy roma bank, ahol a cigányoknak kellene esélyt adni rá, hogy foglalkoztathassák a helybeli munkanélkülieket.” (Építési kisvállalkozó)
Leginkább a vendéglősöknél és építési vállalkozóknál van szükség komolyabb beruházásra. Az előbbieknél ez modern felszereltségű üzlethelyiséget, szakképzett alkalmazottakat jelent; az utóbbiaknál megfelelő gépparkot, adminisztrációs hátteret és biztos munkatársi kört. Hitelhez jutni 1998-ban azonban (a romáknak is) csak komoly fedezettel és piaci alapon megállapított kamatokkal lehetett.
Alkalmazottakkal vagy nélkülük
A dilemma sokakban megfogalmazódott, de voltaképpen csak az építési és vendéglátós vállalkozóknak volt meg a lehetőségük arra, hogy „külsős munkavállalókat”, tehát nem segítő családtagokat is alkalmazzanak. Igaz, náluk a lehetőség egyben kényszer is. A kereskedők viszont a család segítségével is el tudták látni feladatukat, ráadásul akkora bevétellel is csak kevesük rendelkezett, amely lehetővé tette volna, hogy maguk helyett vagy mellett személyzetet tudtak volna alkalmazni.
Jövedelmezőség és vagyon
A jövedelmi viszonyok a vizsgált személyek körében igen változatosak voltak. A legnagyobb számban lévő kényszervállalkozók a mindennapi megélhetés biztosításának szintjén nemigen jutottak túl. A nettó jövedelmük 1998-ban havonta 30 és 100 ezer forint között mozgott, de ebből el kellett tartani 4-5 fős családjukat. Felhalmozásra nem volt lehetőségük, félő volt, hogy a néhány év alatt felépített tisztességesnek mondható életszínvonaluk bármelyik pillanatban összeomolhat, és családjukat is a romok alá temeti. A munkanélküliség réme állandóan fenyegette őket.
„Nem éltünk rosszul a 80-as években. De nem is tartogattuk a pénzt. Amíg egy gyári munkás éveket várt egy balatoni beutalóra, mi többször is voltunk a családommal évente. És nem a menzán étkeztünk. Mi nem vártunk tíz évet, hogy kiutaljanak egy Trabantot, lehetett azt venni rögtön is, csak pénz kellett hozzá. Nem tartogattunk semmit, jól éltünk. De ez már csak a múlté. Most a következő hétre kell mindig gondolni.” (Vásározó)
Valamivel jobb helyzetben voltak a családi hagyományok folytatói, nekik már az elmúlt évtizedekben sikerült az átlagnál nagyobb vagyont felhalmozniuk, amely azonban a megváltozott körülmények között nyereséggel nehezen tőkésíthető, ráadásul folyamatosan fogy. Az ilyen vállalkozóknál a legtöbbször már csak a státusszimbólumnak számító házuk őrizte meg régi dicsőségüket. A konkurenciával lépést tartó vendéglátósok bevételei elérték a havi 2-3 milliót is, erre azonban már 1998-ban is kevés példát találtunk, a lassú vagyonfelélés sokkal inkább jellemző volt. Ez a folyamat a vizsgálat időpontjában a virágosoknál már lényegében lezárult.
Kevesen voltak, akiknek a mindennapi megélhetést biztosító stagnálás mellett felhalmozásra is lehetőségük nyílt. A rendszerváltást követően „megtollasodó” vállalkozók karrierjüket tudatosan építették, helyzeti és kapcsolati előnyeiket elsősorban racionális döntéseik révén ragadták meg. Havi jövedelmüket megbecsülni sem tudtuk. Viszont feltűnő volt más csoportokkal ellentétben, hogy a fogyasztáson és státusjellegű beruházásokon túl mennyit áldoztak gyerekeik taníttatására. Vállalatépítkezésük ugyanis alapjában véve dinasztikus jellegű, tehát aspirációikban nem pusztán a gyerekeik minél kedvezőbb kilátásai motiválják őket: iskoláztatásukat a vállalkozásuk jövőjét illetően is kulcsfontosságúnak tekintik.
Cigány és nagyvállalkozó
A megkérdezettek egyöntetűen azt válaszolták, hogy cigány származásuk miatt soha nem akadályozták őket a gazdasági érvényesülés során.
„Régen a munkahelyemen csak annak mondták, hogy »lusta cigány«, aki nem akart rendesen dolgozni. A többieket nem különböztették meg. Nem is tartom helyesnek, hogy ilyen sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Szerintem azok a cigányok, akik politizálnak, ebben látnak üzletet. Azok a cigányok, meg akik csak azért sírnak állandóan, hogy el vannak nyomva és várják a segítséget, azok nem érdemelnek semmit. Én is munkanélküli lettem egyik napról a másikra, de nem kezdtem el sírni, hanem feltaláltam magamat. Enélkül már a családommal együtt régen hajléktalanként haltam volna éhen. Tehát nem politizálni kell, meg sírni, hanem dolgozni, és egy kicsit okoskodni.” (Romungro származású zöldséges)
Véleményük szerint, mivel ők dolgoznak, és mindent megtesznek saját boldogulásuk érdekében, szinte nem is tekintik őket romáknak. Származását egyikük sem tagadta el, bár nem tartották igazán lényegesnek, tiltakoztak minden megkülönböztetés ellen. A saját boldogulásukat illetően a polgárosodást, az erőltetett ütemű beilleszkedést (voltaképpen az asszimilációt) tartották elsődleges fontosságúnak. A megkérdezettek többsége – akik meg vannak győződve sikerességükről – azzal áltatja magát, hogy a cigányság elleni gyűlöletet csupán egy szűk réteg váltja ki, amelynek tagjai életvitelükkel, szegénységükkel, bűnözésükkel és állandó segélyért könyörgésükkel nekik sem szimpatikusak. És amennyiben sikerül megértetniük a többségi társadalommal, hogy „ők nem olyanok”, akkor a cigányellenesség is elkerüli őket. A tőlük eltérő életformát élő vagy más, rosszabb helyzetben lévő cigányokkal a legkevésbé sem szolidárisak.
„A kereskedelemből kifolyólag nagyon sok emberrel megismerkedtem, és az volt a benyomásom, hogy nagyon igénytelen a cigány embereknek egy része. Azt mondják a gyereknek, hogy ne tanulj, úgy te is meg tudsz élni, mint mi. Pedig ez nem így van. Ma már még egy takarítónőnek is érettségije van, másképp nem alkalmazzák. Nem veszik észre ezek az emberek, hogy pusztulásra vannak ítélve. Az állam nem fog olyanokon segíteni, akik magukért sem tudnak vagy akarnak tenni valamit. Először ezt a gondolkodásmódot kellene kitörölni a cigányokból, és csak utána lehetne megváltoztatni az előítéletes társadalom gondolkodásmódját. A legzavaróbb a dologban pedig az, hogy ezzel az igénytelen réteggel azonosítják az összes többi, rendes, dolgos, tanult romát is.” (Romungro származású divatáru kereskedő)
A cigány szegényekkel szembeni ellenérzésüknél talán csak a cigány politikusokkal szembeni nagyobb. Nem is igazán tarják szükségesnek az elkülönült, etnikai színezetű politizálást, mivel véleményük szerint az még inkább növeli a távolságot köztük és a többségi társadalom között. De ha már mégis, akkor új vezetőkkel történő „valódi érdekérvényesítésről, az igazi esélyegyenlőség megteremtéséről, munkahelyteremtéssel párhuzamosan zajló gazdasági felemelkedésről” ábrándoznak. A cigánypolitikának és a cigány politikusoknak a szemükben egyetlen legitim törekvése lehet csupán: a „cigánykérdés” megszüntetése.
Romungro–oláh cigány ellentét
Azokban a cigányokban, akik a magyar társadalom legalább átlagos megélhetési szintjére felemelkedtek, erős önvédelmi reflex alakult ki a szegénységgel szemben. A szegénységet pedig múltjukkal azonosítják, régi kultúrájukkal, illetve nyelvükkel, amelyet többnyire már valóban régen elvesztettek, de amelyet a tradíciókból legtöbbet megőrző oláh cigányok még birtokolnak.
A megkérdezettek döntő többsége magyar anyanyelvű cigány (romungro) volt, csak néhányan tartoztak az oláh cigányok közé. A köztük lévő évszázados ellentétek a mai napig megmaradtak, de erősen átalakult formában. A romungrók polgárosultnak, a társadalmi normákat tiszteletben tartóknak érzik magukat, akiket a többségi társadalom is elfogad. Ők a hagyományos cigány kultúrához, nyelvhez, életmódhoz az elmaradottságot, a szegénységet, a henye naplopást társítják napjainkban.
„A társadalom azt hiszi, hogy minden cigány ilyen: munkakerülő, csavargó és bűnöző. Pedig ők csak egy kisebbség a kisebbségen belül. Elegem van abból, hogy nekem, aki egész életében dolgozott, taníttatta a gyerekeit, polgári életet tudott kialakítani, közösséget kelljen velük vállalni. Azt tekintik cigányzenének, amikor az oláh cigányok elkezdenek kannákkal meg kanállal zörögni. Az ilyen emberekkel én soha még szóba sem álltam. Apám idejében még büszke lehetett arra valaki, hogy cigány. Már ha úri cigány és zenész volt. Apám az ilyen »tapasztó cigányoknak« még a köszönését sem fogadta, de nem is mertek volna szólni neki. Ő grófoknak muzsikált, és anyám mesélte, hogy még a fehér inget is összetépte, ha nem volt rendesen kivasalva. Évtizedekig a szomszédom volt egy jogtanácsos, volt miniszterhelyettes is, és ez az ember segített felhozni a csomagokat a kocsiból, nagyon sokszor ült itt a konyhában, és amikor a feleségem megkínálta a töltött káposztából, kezet csókolt neki. A gyerekeink együtt nőttek fel. És most ezek után komolyan meri nekem valaki azt javasolni, hogy tanuljak meg oláh cigányul? Mi közöm van nekem hozzájuk?” (Romungro származású kereskedő)
Az oláh cigányok ezzel szemben csak magukat tartják „igazi” romának, megítélésük szerint a romungrók olyan öngyűlölő, minden megalkuvásra képes emberek, akik szégyellik származásukat, és az elismerésük fejében minden igényét kiszolgálják a mindenkori hatalomnak.
Éppen példátlansága miatt is érdemes megjegyezni, hogy az egyik legnagyobb vállalkozónak számító romungró viszont az oláh cigány mentalitást (elsősorban a romani butyit) tartja elismerésre méltónak, az ő értékeiket szeretné elsajátítani és követni:
„Volt velük kapcsolat, mert az oláh cigányok mindig értelmesebbek, legalábbis én az oláh cigányokat értelmesebb romáknak tartottam, mint a magyar cigányokat. Amíg a magyar cigányok dolgoztak, verték a vályogot, ők kereskedtek. Őbennük megvolt az a kis rafináció, gondolkodtak, szóval merészebbek voltak, mint a magyar cigányok. Szedték a tollat, szedték a vasat, rongyot. Akkor is dolgoztak, csak másként, mint a magyar cigányok. Hanem ésszel, egy kis okossággal.” (Romungro származású építési nagyvállalkozó)
A kutatást a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Műhelyében, Kemény István szakmai irányítása mellett végeztem. A lényegesen hosszabb, több adatot, teljes interjúkat is tartalmazó tanulmány 2001 tavaszán jelenik meg a Romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság című tanulmánykötetben.
- Roma-dosszié [6]