Oravecz Imre vaskos könyve már megjelenése pillanatában jókora ovációt váltott ki olvasóiból. Volt, aki az (immár kismonográfiát is kiérdemlő) életmű folytonosságában vizsgálta. Volt, aki az úgynevezett népi irodalom későn hozott gyümölcseként fogyasztotta. Volt, aki a valóságábrázoló olvashatóság dogmáját látta benne igazolódni. S volt, aki mindezen markáns véleményektől feltüzelve vette kézbe a Halászóembert. S most ilyen olvasónak mondanám magam én is.
„…eggyé váltam Dregollyal, / megsemmisültem, újjászülettem benne, // már többször írtam róla, / nevének említése nélkül, réges-régen egy verset, / melynek címe később kötetcím lett, / aztán szabályos prózát, / később egy rímes, majd időmértékes elégiával próbálkoztam, / és talán most sem utoljára idézem fel.” (Dregoly) Íme tehát az 1972-es Héj című verseskötettel induló, igencsak változatos Oravecz-életmű 1998-as egységesítő kulcsa: a gyermekkori tájék, a valóságban tovatűnt, de a képzeletben mindvégig dédelgetve megőrzött imaginárius övezet. Mely övezet azonban nem is annyira a szerzőnek nyújt megnyugvást – ami ugye elsősorban magánügy volna: a nosztalgikus visszavágyódás lelki-lélektani kezelésének privát vállalkozása –, mint inkább az olvasónak kínál egyfajta otthonosságérzetet – ami ugye immár közüggyé válhat: az ideiglenes szálláskeresés és -találás közösségi kalandjává. S most ilyen értelemben beszélnék az Oravecz-könyv letagadhatatlan sikeréről, azon belül hangsúlyosan nem a valóságleképező alkotás, hanem a valóságra vonatkoztató olvasás lehetőségeiről, mely lehetőségek – s ez talán különösebb bizonyítás nélkül is állítható – természetesen minden egyes olvasónál más és más valóságra utalnak. Hiszen miközben átutazóként Oravecz Szajla nevű falujában vendégeskedünk, megszülethet bennünk az igény, hogy otthonra leljünk a saját falunkban vagy városunkban is – egyszóval, hogy rendet teremtsünk a saját életünkben. Ki-ki a maga portáján sepreget tehát: Oravecz „töredékeket” ír „egy faluregényhez”, az olvasó pedig feljegyzéseket készít Oravecz könyvéről – ámde mindketten az otthon- és rendteremtés vágyától sarkallva.
Az „otthon” és a „rend” kifejezések persze metaforikusan (is) értendők. Hiszen otthon- és rendteremtés az is – hogy még egyszer visszatérjek könyvünk 1998-as fogadtatásához –, ha valaki az írói-költői életmű környezetében helyezi el a Halászóembert; vagy az is, ha másvalaki a szociografikus természetű népi irodalom hagyományának előterében olvassa Oravecz könyvét; de még az is, ha ismét másvalaki a kissé ezoterikus kortárs irodalmi alkotások okozta csömör enyhítő szereként fogyasztja szerzőnk jóval demokratikusabb természetű munkáját. No de – ahelyett, hogy azt firtatnánk és bírálnánk, vajon kinek miféle „otthont” és miféle „rendet” jelent Oravecz munkája – talán érdemes vallatóra fognunk a mindenkori otthonkeresés kényes természetét, azaz hogy egyidejű igényét és esélyét. S így a Halászóember kapcsán érdemes feltennünk az átfogó kérdést: ha már megszületett bennünk az igény, van-e esélyünk a hazatalálásra, s ha igen, miként beszéljünk róla úgy, hogy ezzel ne sértsük mások otthontalanság-élményét, sőt éppen hogy otthonkeresésre buzdítsuk őket is? Szelíden, okosan, gyönyörködtetve. Mint ahogyan szerzőnk is szelíden, okosan és gyönyörködtetve kínálja fel az olvasás lehetőségét – az olvasás lehetőségével élni óhajtók számára.
„…így szakadt meg ember és állat bensőséges kapcsolata…” (A lovakról) Az általános érvényű kijelentés önmagában nézve persze biceg. Noha a kötet beszélője igencsak fontos igazságot mond ki, ám ezt az igazságot valószínűleg mi akkor is megszimatolnánk, ha ő éppenséggel nem nyilatkoztatná ki, hanem csupán sejtetné, sugallná. Mint ahogyan a szajlai Barczai család fokozatos degenerálódásának története is kellőképpen lenyűgöző-elgondolkodtató, s az maradna még az alábbiakban kiemelt summázó kijelentés nélkül is – hiszen a tények önmagukért beszélnek, amennyiben önmagukat szervezik meggyőző szövegtörténéssé, következésképpen nem volna feltétlenül szükségük az általánosító-bölcselkedő kommentárra: „…így Elek maradt utolsónak a nagy portán, / őrá hárult a gyászos feladat, / neki kellett levezényelnie a gazdaság felszámolását, / megtagadnia, elfelednie egy tudást, egy életmódot, egy kultúrát, / melyet hada tökélyre emelt.” (Barczai-had) (kiemelés – B. S.) Ám a testes kötetben alig-alig akadunk ilyesféle szájbarágó általánosításokra. Szerzőnk sokkal inkább beszámol, regisztrál, felsorol – azaz magával ragadó, monoton retorizáltságú szövegvilágot hív életre, amelynek mind térbeli kiterjedése (lásd például: Baji-kút, Baji-pást, Kalub Alatt, Temető Mellett stb.), mind pedig időbeli beágyazottsága (lásd például: Tizennyolcadik század, Katonasírok, Recsk, Beszélgetések nagyapámmal stb.) egyaránt mélyítik és rétegezik – és nem pusztán szajkózzák! – a nógrádi tájegység közel- és régmúltjának történelmi tapasztalatait, többnyire a saját idillikus gyermekkorára visszatekintő felnőtt perspektívájából. S ennek a lemondó-rezignált látószögnek a talán egyedül lehetséges nyelvi megfelelője: az emlékezetben megtartó felsorolás – de nem a rabelais-i (többek között Esterházy Péternél is fellelhető) paródia értelmében, hanem egyfajta gyászbeszédszerű retorika fokozásos enumeratiójának jegyében. Lásd például a Séta című darab variációs oda-
vissza utalásokkal térben és időben egybeszőtt szólamát: „Ez volt a portánk, fiam, / ez a kert, / itt szemben, / itt állt a ház, / hol születtem, / és gyerek voltam, mint most te, / nem mindjárt az út mellett, / kicsit beljebb, / a kiskert mögött, / hol az a kőrakás van…” (kiemelések – B. S.) S ez a szövegszervező elv a kötetegész minden rétegében fellelhető: a ciklusok között, a ciklusokon belül vagy éppen a ciklusok egyes darabjaiban. De még a szépirodalmi művek esetében oly ritka Névmutatóban is.
A variálva sulykoló, azaz motívumokat ismétlő és szaporító felsorolásoknak, egyszóval a Halászóember lenyűgöző dologi és nyelvi bőségének köszönhetően Oravecz Imre privát valósága olyan alternatív nyelvi valósággá vált, amely meghív minket, sőt saját privát valóságunk újratapasztalására sarkall minket. Más szóval tanító, lelkesítő és gyönyörködtető példát mutat nekünk – a retorikai illustratio értelmében. S erre a példára – az otthonra találás Oravecz-féle olvasandó (sőt talán elsajátítandó) legendájára – valószínűleg nemcsak a kötet 1998-as megjelenésekor, de mostani és jövőbeli újraolvasásakor is szükségünk volt, van, lesz.