Nemrég fölhívott egy férfi, és egykori barátságunkra hivatkozva találkozót kért tőlem. Elhozná egy barátját is, mondta.
Barátja nagymenő számítógépes vállalkozóként mutatkozott be. Noha Vladimir Meciar ex-miniszterelnök kormánya az egyik legfontosabb ügyfelének számított, az illető segítette az akkori ellenzéket is – és mivel ez utóbbi jelenleg kormányon van, ő most kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik. Megtudta, hogy újságunk egyik szerkesztője cikket ír az ő múltbéli ügyleteiről. A vállalkozónak több száz alkalmazottja van, s jelentős külföldi befektetőket hozott Szlovákiába – mégis, ha most kedvezőtlen színben tüntetnénk őt föl, kénytelen lenne embereit kirúgni és Monacóba távozni, ahol immár felesége és fia is él. Kinek lenne jó ez az egész, kérdezte tőlem. Mint mondta, vagyona tízmillió dollárt ér, és nyugodt szívvel visszavonulhatna Monacóba. Ha a szerkesztő mindenképp írni akar róla, tette hozzá, legalább kikérhetné a véleményét. Majd megadta huszonnégy órás elérhetőségű mobilszámát, noha ő maga másnap Hong Kongba utazott.
Egykori barátom helyeslően bólogatott, majd megjegyezte, hogy a mostani kormányzat jó kapcsolatokat tart fenn az illetővel, hogy ő maga is nagyon hálás neki, és kár lenne egész eddigi munkáját egyetlen cikkel romba dönteni.
Miután elmentek, azon töprengtem, valójában mit is akartak. Fölhívtam egy ismerősömet, aki már régóta vállalkozó volt és ismerte a szlovák helyzetet, és röviden elmeséltem neki beszélgetésünket.
„Tiszta sor”, mondta ismerősöm. „Amikor a barátod azt mondta, hogy barátjának jó kormányzati kapcsolatai vannak, az valójában azt jelentette, hogy az egyik miniszter szeretné, ha a vállalkozót békén hagynák. Amikor a vállalkozó tízmillió dolláros vagyonát említette, tulajdonképpen pénzt ajánlott neked. Vagyona valójában annak tízszerese, de számításaim szerint ő a tízmillió három százalékáig lenne hajlandó elmenni, ami háromszázezer dollár, de ez tőled függ. Most várják, hogyan reagálsz. A barátod egyfajta közvetítő. Szóban ne mondj semmit, lehallgathatják a beszélgetést. Vagy írd az összeget egy papírra, vagy mutasd meg az ujjaidon, miközben az időről társalogtok.”
„De hisz én egy független napilap főszerkesztője vagyok”, fakadtam ki.
„Persze”, mondta, „csakhogy az effajta vállalkozók háromféle embert ismernek: a becsületes idiótát, akivel nem érdemes tárgyalni; a balekot, akit pár ezerért meg lehet vásárolni; végül pedig, a dörzsölt üzletembert, aki ért a pénzhez. Tőled függ, melyik kategóriába akarsz tartozni.”
Ez a főszerkesztői életből vett rövid epizód egy fontos változásra mutat rá, amely az utóbbi években ment végbe Szlovákiában. Nevezetesen, hogy a média hatalma a politika területéről áttevődött a gazdasági szférába, és hogy az üzletemberek sokkal inkább fenyegetik a média függetlenségét, mint bármely politikus. Annak az újságnak a története, amelyet az alábbiakban mondok el, jól szemlélteti a média és az üzleti világ hatalmának erősödését és a politikai hatalom egyidejű gyengülését.
Pontosan tíz évvel ezelőtt szlovák újságírók egy csoportja a fejébe vette, hogy kormányközeli napilapot alapít. Természetesen az akkori, a kommunizmus bukása után felállt kormányra gondoltak. Felkérték a kabinetet, hogy legyen az újság kiadója, azaz adjon kezdőtőkét az elinduláshoz – cserében biztosították a kormányt, hogy lojálisak lesznek hozzá. Részt vettem az egyik előkészítő beszélgetésen, amely a kormány képviselői és az újságírók között zajlott. Ma is emlékszem a jelenlévők megütközésére, amikor azt kérdeztem tőlük, hogy mi lesz az újsággal és a szerkesztőséggel, ha megváltozik a kormány.
Naiv kérdésem dacára a napilap megszületett. Kezdetben meglepően sikeres volt, mivel az olvasók valóban akartak egy kormányhű lapot. Valamiféle bizonyosságra szomjaztak egy olyan világban, amely napról napra bizonytalanabbá vált. Egy idő után a napilap megszűnt nyereségesnek lenni, és a kormány vállalkozóknak adta el (akiket a privatizáció során szintén segített). De az újság helyzete tovább romlott, mert – mivel időközben új kormány állt föl – az olvasók megszűntek bármely kormánynak hinni.
A történet vége a következő. Jó egy évvel ezelőtt, a legnagyobb kereskedelmi tévéadó, amelyet az összlakosság fele néz, megvásárolta a lapot, amelynek most hatalmas reklámja van, a tévé hírműsorainak népszerű riporterei dolgoznak neki, és végül a példányszáma megemelkedett. Tíz évvel ezelőtt ez egy kormányhű újság volt, azaz gyökerei a politika világába nyúltak. Mára viszont egy kereskedelmi tévéadóhoz lojális újság lett belőle, amely az üzleti életből táplálkozik.
Ez a tévétársaság élő példája annak, ahogyan a média és a politika közötti kapcsolat a visszájára fordult. Több mint két évvel ezelőtt a társaság vezérigazgatója a politikusokra kényszerítette azon elképzelését, hogy ki legyen a miniszterelnök és az államfő. Sok választásuk nem volt, engedelmeskedniük kellett, ha meg akarták nyerni a választásokat, ezáltal megszabadítva Szlovákiát Vladimir Meciartól. Tény, hogy a vezérigazgató jelöltjei valóban miniszterelnök és államfő lettek, s ma mindannyian látjuk, hogy választása távolról sem volt a legjobb, de már túl késő.
Az üzleti szféra, a média és a politika mostani viszonya – ahol a politika a gyengébb fél – természetes következménye a szabadpiac kialakulásának, és nem lenne túl okos dolog siránkozni a pénz hatalma miatt, amely korrumpálja az újságírókat, főszerkesztőket és médiatulajdonosokat (remélem, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy én nem tartom magam megvásárolhatónak). A szlovák médiapiac jó példája annak, hogy mind a szabadság eszménye, mind az újságírók szabadságvágya illúzió volt csupán. A kilencvenes évek elején az újságok alapítói és tulajdonosai is gyakran a szerkesztők voltak. Abban az időben ezt a függetlenség garanciájának tekintették, jóllehet igen hamar kiderült, hogy ők a lehető a legrosszabb tulajdonosok voltak. Végül apránként valamennyien eladták részüket újabb tulajdonosoknak, akik hamar elfelejtették, hogy személyük a függetlenség garanciája. A szlovák újságok döntő többségükben alja szlovák vállalkozók kezeibe kerültek, akiknek vagyona homályos eredetű volt. Akkoriban a szlovákok szerették azt hallani, hogy a szlovák média szlovák ellenőrzés alatt áll, ellentétben a magyar vagy cseh médiával, amelyet (másokkal együtt) a németek tartottak a kezükben. Mindamellett a nemzeti vállalkozók rosszabb tulajdonosnak bizonyultak, mint a szerkesztők. A médiát a politika befolyásolására és saját vállalkozásaik támogatására szolgáló üzleti eszközként használták, és használják ma is.
Az elmúlt tíz esztendő fontos, az emberek szabadság- és függetlenségkereső vágyát érintő leckét adott fel egész Közép-Európának. Megmutatta, hogy mind az ideológia, mind a szabadságot és a függetlenséget elnyomó rendszer a status quo megőrzését szolgáló, primitív módszerek voltak. Manapság az elnyomás sokkal kifinomultabb formáival találkozunk, amelyek a demokratikus, versenyszellemű környezetben gyorsan fejlődnek, és amelyeket nem könnyű felismerni. Ha fel is ismerjük, nem könnyű ellenállni nekik. A szabadság és függetlenség ma olyan értékek, amelyeket egyre nehezebb mérni, és legtöbbször csak a saját lelkiismeretünkre és méltóságunkra hagyatkozhatunk. Függetlenségünkért a társadalom ma már nem tüntet ki tiszteletével, vagy éppen gyűlöletével, ahogyan régen tette. Egyáltalán nem törődik a szabad és független újságírókkal, akiket egyébként is nehéz megkülönböztetni a korruptaktól. A rendszer, amelyben élünk, nem buzdít arra, hogy szabadok legyünk, igaz, a kommunizmussal ellentétben, nem is büntet meg miatta. A rendszer előnye a megszorítások és határok különböző variációinak pluralitásában rejlik – még azok számára is van hely benne, akik a saját méltóságukat keresik. És ez – az eddig mondottak ellenére – több, mint amit tíz évvel ezelőtt vártam és reméltem.