A 2000-es évben valószínűleg a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház A mandátum című előadása dicsekedhetett a legtöbb kitűzött bemutatóval. A színház – 1999/2000-es évad elején kiadott – műsortervében még nem szereplő, Mohácsi János által rendezett Erdman-drámát az április 20-ára tervezett bemutató után három héttel, május 12-én láthatták először a nézők. (Erre a csúszásra persze számítani lehetett, hiszen a Mohácsi-előadásokról köztudott, hogy nemigen készülnek el a kitűzött időpontra.) A mandátumot az előző nyíregyházi Mohácsi-rendezés, a Krétakör sikere után már mind a helyi közönség, mind a szakma nagyon várta. Az évad végi mindössze három előadás híre hamar elterjedt, ám a legtöbben csalódottak voltak, jobbat vártak. A rendező is érezte a hibákat, hogy – ahogy a kritikák is írták – a második felvonás gyengébbre sikerült: tovább dolgozott az előadáson, majd a meghirdetett október 14-e helyett 21-én újból bemutatót tartottak A mandátumból.
Nyár közepén mindenkit váratlanul ért a megdöbbentő hír: meghalt Kerekes László. A nyíregyházi színház oszlopos tagja, 2000-ben Jászai-díjat kapott, elismert, sikeres és remek színész volt. A színház igazgatósága a társulat nevében szétküldött egy levelet a sajtónak, amely így hangzott: „A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulata szomorúan értesíti a közönséget, hogy drága kollégájuk, a pótolhatatlan Kerekes László elvesztése miatt a budapesti repertoáron is szereplő előadásaikat (A vágy villamosa, Ványa bácsi, Krétakör, A viszontlátás trilógiája) nem játsszák tovább.” Szép gesztus lehetne, ha nem lenne az az érthetetlen következetlenség, hogy a nemrég bemutatott A mandátum című előadást, amiben Kerekes László szintén játszott, nem vették le a műsorról. A „pótolhatatlan Kerekes László” helyett Puskás Tivadar állt be az előadásba.
Nyikolaj Erdman A mandátum című drámája a nagy októberi szocialista forradalom utáni években játszódik. Nagyezsda Petrovna, az elszegényedett Guljacskin család feje férjhez akarja adni lányát, Varvarát, egy gazdag család fiához. Hozományként „csupán” egy kommunista rokont kell felmutatniuk. Míg a család Pavel Szergejevics, Varvara bátyja párttagságának megszerzésén munkálkodik, egy régi ismerős Guljacskinéknál hagy egy ládát megőrzésre. „A ládában van minden, ami Oroszországban Oroszországból megmaradt”, történetesen a cárnő ruhája, amit Guljacskinék, kíváncsiságuktól vezérelve ráadnak a cselédlányukra. A cselédlányt ruhástul a ládába zárják a vőlegény családjának érkezésekor, majd a láda a vőlegény lakásába kerül. Ott aztán mindenki azt hiszi a cárné ruhájába öltözött lányról, hogy ő Anasztázia nagyhercegnő, elterjed a híre a házban, sorra jönnek az emberek tiszteletüket tenni a leendő cárné előtt, és persze minél nagyobb pozíciót szerezni a restauráció utáni időkre. Varvara vőlegénye gyorsan elveszi a „cárnét”, s végül csak Pavel Szergejevics hosszas győzködésére hiszik el, hogy az, akit ők nagyhercegnőnek hittek, valójában cselédlány.
A dráma nem pusztán annak kifigurázása, hogy az emberek mennyire számítók, alakoskodók, hogy szerepet játszanak nemcsak mások, de néha már önmaguk előtt is, és hogy az élet lényege a hazugság, hanem a mindezeket kikényszerítő viszonyokat, a diktatúrát, a kor abszurditását is megmutatja. Mohácsit is ez, a kommunizmus, a hatalom pszichológiája érdekelte.
Természetesen Mohácsi István és Mohácsi János – mint ahogy az már lenni szokott – átdolgozta a darabot, beleírt jeleneteket, szereplőket, s a próbafolyamat alatt a színészek ötletei is bekerültek az előadásba. A végeredmény azonban nem igazán tér el sem gondolatilag, sem stilárisan az eredeti műtől. Ennek oka talán az, hogy maga az alapul vett dráma nyelve a Mohácsi-előadások nyelvéhez hasonló – akárcsak Mohácsi, Erdman is tökéletesen tudja ábrázolni a nyelv által a világ abszurditását –, és hasonlók a figurák is. Mohácsiék szövegbeli és dramaturgiai ötletei, változtatásai eredményeként egy élvezetes, szórakoztató, jó, de – elkerülhetetlen az összehasonlítás – Mohácsi más előadásainál gyengébb hatású előadás született. Hogy miért? Az eredeti és az újonnan teremtett világ ugyanis lényegileg nem különbözik egymástól, így a Mohácsi-előadásokra jellemző eklektikusság – amely nem pusztán a különböző szövegek konfrontációját jelenti, de az előadások minden elemében és minden pillanatában megmutatkozik – nem jöhet létre. Ennek hiányában az előadás nem tud igazán mélyebbre hatolni, megreked a szóviccek, kifacsart közhelyek, abszurd poénok szintjén, ami végeláthatatlanul hömpölyög a három és fél órás előadás elejétől a végéig. Az első felvonás pattogó ritmusa, a másodpercenként nevetésre ingerlő szövegei után a második felvonás lassúbbnak, vontatottabbnak tűnik. Az eredeti drámában is gyengébb ez a rész, és Mohácsi minőségileg is tagadhatatlanul jelentős változtatásai, dramaturgiai és szövegszintű „belepiszkálásai” ellenére sem tudta az előadásban az első résszel egy szintre hozni.
A dramaturgiai munka legradikálisabb eredménye egy új szereplő megjelenése a történetben. Ez a kulcsfontosságúvá váló szereplő nem más, mint a Télapó, akiről a történet legvégén kiderül, ő maga Vlagyimir Iljics Lenin – álruhában. Az előadás elején sok szó esik arról, hogy Lenin állítólag álruhában jár-kel a nép közt. Addig-addig beszélnek róla, míg végül megjelenik, s ledobva álruháját, „igazságot oszt” a népnek. Egyszerre agitátor és prédikátor, nyájas és erőszakos. Benne ölt testet a hatalom, és általa lepleződik le annak mechanizmusa: a barátságos, jóságos igazságtevő, ha kell, érzéketlen igazságosztó és rendteremtő is. Bár Mohácsi megváltoztatta a dráma végét, az így született történet, akárcsak az eredeti dráma, mégis befejezetlen maradt.
A köztudottan nagyszerű nyíregyházi színészek jóvoltából remek figurákat láthatunk a színpadon. A folyamatos kavalkádból kitűnik a Guljacskin család hármasa. Gazsó György Pavel Szergejevicse egyszerre mulatságosan értetlen és szerencsétlen, infantilis anyukakedvence, miközben meglepően rafinált, felelőtlenül magabiztos. Gazsó mindezt hihetetlen bájjal tálalja, mint ahogy báj van abban is, ahogy Csoma Judit hajhálóval a fején, görnyedt háttal és térddel pattog és hisztériázik. Csoma intenzív jelenléte még erőteljesebbé teszi az elszegényedett, méltóságát vesztett Nagyezsda Petrovna alakját. Ő hordja a házban a nadrágot, kiosztja a feladatokat, bár az eseményeket nem mindig tudja követni, és néha a saját árnyékától is megijed, de itt senkinek nem lehet ellenvetése. Célja, az anyagi jólét újbóli megteremtése érdekében bármire képes, egyszerre több vasat is tart a tűzben, de arra azért figyel, hogy ha a vas túlságosan felforrna, akkor se az ő kezét égesse meg. Szabó Márta elviselhetetlen affektálással és groteszk mimikával mutatja be a csúnya, kissé butuska Varvarát, aki magányosságát, kiszolgáltatottságát, szerencsétlenségét olykor flegmasággal és pökhendiséggel kompenzálja. Hármuk hatalmas energiával, remek humorral megjelenített figurája, felszabadult játéka, lendületes, színes alakítása az előadás legnagyobb húzóereje.
A mandátumról már az első bemutató előtt nagyon sokat beszéltek. Mohácsi és a nyíregyháziak már megmutatták, mire képesek együtt – a nézőknek elvárásaik voltak, az elvárásoknak pedig nagyon nehéz megfelelni: bármilyen jót is csinálsz, csalódni fognak. Ez történt Nyíregyházán is. A mandátum ugyanis egy élvezetes, humoros, egy percig sem unható, mozgalmas előadás, a 2000-es év talán egyik legjobbja. A más Mohácsi-előadásokkal való összehasonlítás ugyanakkor törvényszerű, elkerülhetetlen.
Az elmúlt négy Országos Színházi Találkozón sok-sok díjjal jutalmazott nyíregyházi társulat az 1990-es évek folyamán az ország egyik legjobb színháza lett. Nem lehet nem beszélni róla.