A fényképeskönyv, amiről az alábbiakban szót szeretnék ejteni, tavasszal akadt kezembe egy londoni könyvesboltban, nem sokkal megjelenése után, viszont sokkal az után, hogy átmenetileg ebbe a városba kerültem. Nem tudom, véletlen-e, hogy ennek a két és fél száz oldalas kötetnek a jelentősége számomra éppen Londonban, a praktikusság, a hatékonyság és a célszerűség magától értetődő körülményei között merült fel, vagyis angol közegben, ahol – az élet egy másik lehetséges oldalát tekintve – a biográfiának, az életrajznak, az önéletrajznak, a monográfiának, a valamilyen szempontból nevezetessé vált életút dokumentálásának, leegyszerűsítve: a megtörtént dolgok, a megélt tények józan megörökítésének és egyáltalán a referencialitásnak oly magától értetődő kultusza és rendkívül bonyolultan rétegzett, az elitkultúrát is igen jelentősen befolyásoló praxisa van. Natacha Merritt Digital Diaries (Digitális naplók) című, a Taschen gondozásában közreadott fényképgyűjteményéről mindenesetre mégis azt éreztem, hogy az önéletrajz kontextusában különösen kapóra jön, hiszen a fényképek egymásutánja és az összeállítás koncepciója rendkívüli élességgel veti fel az önéletrajz, a napló, a dokumentum és a műalkotás viszonyát, ráadásul úgy, hogy itt nem írott szövegekről van szó. Ám hogy ez a „rendkívüli élesség” pontosabban mit is takar, ahhoz érdemes előbb röviden körülírni a könyvet – hiszen hazudnék, ha azt állítanám, hogy figyelmemet pusztán ez az elméleti összefüggés irányította volna rá a Digital Diaries-re.
Natacha Merritt munkája – jóllehet egy közismert művészeti kiadónál látott napvilágot – nem képzőművészeti gyűjtemény, és az itt látható képek alkotója egyáltalán nem tekinthető iskolázott képzőművésznek. Merritt viszonyát a huszadik század második felének azokhoz a nagy, hol ironikus, hol önmagukat túl komolyan vevő doktriner művészeihez, akik ugyanabban a körben mozognak, mint most ő, inkább esetlegesnek nevezném. Ami előttünk áll, valamiképp mégis műalkotás. A Digital Diaries darabjait és egészét egy furcsa szenvedély és mánia, az önfényképezés, az önportré, a saját test megörökítésének és képre vitelének szándéka hozta létre, s ami a szemünk elé tárul, az az önfényképezésen belül is egy sajátosan exhibicionista változat: többnyire aktfotókat látunk, mezítelen vagy feltáruló női testeket, elsősorban Merritt testét, de más nők és férfiak testét is, nemi szerveket, önkielégítést, heteroszexuális és leszbikus összeölelkezéseket, szeretkezéseket, első látásra vagy felületes pillantásra igen sokkolónak tűnő pornográf képeket. Ha ezt a leírást egészen szabatosan akarom elvégezni, és a könyvet azok számára is érzékeltetni szeretném, akik még sohasem látták, akkor azonnal hozzá kell mindehhez tennem, hogy a Digital Diaries darabjain, „bejegyzésein” szinte soha nem az ideálisnak elgondolt vagy lehetséges fénykép teljes, szabályos vagy pontosan kivehető változatát látjuk, hanem töredékeket, torzókat, a véletlen és az önfényképezés technikai korlátai, a kamera- és testtartás következtében előálló, a voltaképpeni tárgyból kiszakított darabokat, bizarr módon kivágott-kiválasztott vagy deformáltan kinagyított részleteket. A kivágás, a kiszakítás nemcsak konkrétabb technikai, hanem általánosabb értelemben is érvényes a gyűjteményre, hiszen nem a teljes emberi létezésre vagy életre koncentrál, hanem annak csak egyetlen, meglehet, lényeges elemére, a szexualitásra, és ez még tovább tagolható, mivel egyetlen emberi életből is csak egy viszonylag rövidebb darabot mutat meg: egy fiatal lány átalakulását fiatal nővé. Natacha Merritt, a gyűjtemény szerzője és főszereplője, aki a kötet megjelenésének idején huszonkettedik évében járó, nyúlánk, hosszú fekete hajú, sötétbarna szemű, legörbedő szájú, barna bőrű, talán nem nagyon szép, de igen tetszetős külsejű amerikai diáklány, tizenöt éves kora, első szeretkezése óta rendszeresen lefényképezte saját testét és/vagy az általa átélt nemi aktusokat. A gyűjtemény az elmúlt hét esztendő képeiből nyújt válogatást, korszakonként és fejezetenként nagyjából azonos arányban, bár a súlypont inkább az elmúlt másfél évre esik, arra az időszakra, amikor Merritt felkereste Erich Krollt, a neves New York-i aktfotográfust, aki részben tanácsokkal látta el őt, részben segített a válogatásban, részben előremozdította a képek könyv alakban való megjelentetését – a Digital Diaries-re rányomja bélyegét Kroll jelenléte és lelkesedése, a könyv az ő előszavából, a tanítványával folytatott interjújából, Natacha Merritt róla írt esszécskéjéből, ugyancsak az ő különálló fejezeteket hosszabban-rövidebben bevezető magyarázó szövegeiből és a körülbelül 300 színes képből kerekedik ki.
Az idő rétegződését, múlását, a képek egymásutánjából következő naplószerűséget, a gyűjtemény önéletrajz mivoltát elsősorban mégsem a könyv reflexívebb vagy ideologikus szövegei érzékeltetik (bár valamennyi, nem is teljesen lényegtelen szerepük ezeknek is van), hanem jóval erőteljesebben az a koncepció, amit a szerző és a kiadó az egész kötetben evidenciában tart, és aprólékosan-következetesen végig is vezet. Az összesen nyolc nagyobb fejezet kronologikus rendben sorakozik egymás után, a képeket és az időbeli sorrendet a Merritt által használt kamerák típusának pontos feltüntetése tagolja, az egyes fejezetek a különböző időszakokban használt fényképezőgépek márkáit és szabatos megnevezéseit kapták címükül, a Casiótól az Agfán át a Nikon különböző változataiig. Az egész könyv címében szereplő összetétel jelzője is egyfelől erre az anyag nagyobbik részében használatos technológiára, a digitális kamerák alkalmazására utal – másfelől viszont arra az eljárásra is, hogy az egyes darabokat Merritt úgy nevezte el, mintha azok az internetről letöltött számítógépes képfájlok lennének: leggyakrabban betűk és számok kombinációiból állnak, mindenütt pontot követő, hárombetűs kiterjesztésük van (.jpg, .gif stb.), ami viszont tágabban egy nagyon is a könyv saját korára jellemző kérdéskört, internet és pornográfia viszonyát idézi fel, ahhoz szól hozzá. Nem véletlen az sem, hogy a könyvnek saját weboldala van (www.digitalgirly.com [2]), ami több a szokásosnak mondható promóciós jellegű könyves internetes helyeknél, ugyanis a kötet néhány képének és szövegének közzététele után túllép a könyvön, és Merritt újabb foglalatosságaiba is bevezeti az érdeklődőket. Kroll előszavában (ahol előtérbe kerül Merritt vállalkozásának említett kor-szerűsége és frissessége, a digitálisnak mint a mi mostani időnknek a problémája) és a Merritt-tel készült beszélgetésben egyaránt sok szó esik arról, hogy a felvételekhez kezdetben használt polaroid kamerák, majd később a digitális fényképezőgépek nem képesek ugyanarra a technikai színvonalra, ami ma a hagyományos rendszerű professzionális fényképezőgépekkel és filmekkel akár amatőr szinten is elérhető: az itt látható képek színtartománya, élessége, felbontása, dimenziói vagy más technikai jellemzői valóban alatta maradnak annak a technikai színvonalnak és minőségnek, amit egy színes magazin kézbevételekor vagy akár a nyaralás alatt készült képeink kiváltásakor is ma szinte bármikor és bárhol látunk, ám ez összhangban áll azzal az elvvel, az esetlegesnek és a véletlenszerűnek, a tökéletlennek és az efemernek azzal a szándékos alkalmazásával, ami a fényképek rontottnak tűnő vagy kényszerűen elcsúszott beállításaiban is visszaköszön; ennek a típusú amatörizmusnak a demonstrálása e könyv legfőbb célja: én megmutatom, előjátszom neked, és te, nyájas olvasó, otthon akármikor megcsinálhatod ugyanezt. A könyv külalakja ugyancsak a nem professzionálisra játszik rá, az egész vállalkozás mindegyik rétegében jelen levő elvi és technikai korlátra irányítja a figyelmet: a fényes, élesen ezüstös és a fény felé fordítva szivárványos színekben játszó borító egy polaroid kamera dobozára emlékeztet leginkább.
Az előbb azt írtam, hogy a Digital Diaries tartalma első látásra pornográf, a képek egy részén a nemi szervek, a különböző aktusok részletező közelségben láthatók. Ha elfogadjuk azt az alacsony küszöböt, mely szerint pornográf ábrázolás mindaz, melyben kitárt ölek vagy nemi szervek aktus közben látszanak, akkor a Digital Diaries valóban pornográf: a szemlélő-olvasó óhatatlanul leskelődő lesz ebben a világban. Amit látunk, megítélésem szerint mégsem pornográfia, és ez az ábrázolás módjának köszönhető: először is a rendhagyó töredékességnek, másodszor annak a kimunkálatlanságnak, ami a képeken véletlenszerűségként és alkalmiságként jelenik meg (a jobb képeken soha nem érezni az előre eltervezettséget, a kiválasztott tárgy spontánul és sallangmentesen, paradox módon tulajdonképpen a kikezdhetetlen intimitáson belül artikulálódik). Merritt a kísérő interjúban említést tesz arról, hogy kihívásnak tekintette, hogy egy helyzetet, egy közösülést, egy behatolást, egy testrészt, egy nemi szervet a megszokottól vagy bevettől eltérő módon mutasson meg, másképpen, mint ahogy az az említett dömpingben látható, és erre a „másképpen”-re az önfényképezés korlátozottsága nagyon alkalmas terepet nyújt (megjegyzem, a törekvés mindent összevetve sikeres, de akad néhány olyan kép és beállítás, ahol a pornográf konvenciókat nem sikerül maradéktalanul elkerülnie). Mindehhez itt a nemek szerepeltetésének tekintetében kiegyenlítettség járul (a heteroszexuális pornográfiában mindig a nő a férfi és a néző virtuális vágyának célpontja), férfi és nő Merritt képeinek egyformán, egyenrangúan alanya és tárgya. Idetartozik, hogy a kötetben szereplő nagyszámú kép megfelelően érvényesíteni és érzékeltetni tudja azt a beszédes ellentmondást, ami a képek említett számítógépes elnevezése és a szerző eredeti elképzelése, a szokványosan átlagos, dömpingszerű átélése és a meglepően rendhagyó, egyedi megmutatása között feszül. A pornográfia kikerülése végül és legfőképpen annak a ténynek tudható be, hogy Merritt fotóinak egynémelyikén ugyan jól látható az élvezet, egyetlen képe sincs, ami az elélvezés bemutatását vagy illusztrálását, az aktus beteljesedésének megrajzolását célozná (a konvencionális pornográfiában éppen a férfi elélvezése, az ejakuláció a mindenkori végpont). Ellenkezőleg, a beteljesületlenség az, ami itt jól látható. Az élvezet és az öröm kérdése, ezek eltűnése és felbukkanása pedig ahhoz vezet, amit az egész kötet is felvet, hogy vajon miért olvasható-nézhető ez a gyűjtemény önéletrajzként, s nekem nézőként mi közöm van mindahhoz, amit itt látok?
A válasz egyszerű: azért, amit a könyv leírásaként eddig elmondtam, vagyis hogy a képek sorbarendezésének legfontosabb tényezője maga az idő, ami eleve ráírja a gyűjteményre a feljegyzéssorozat és a dokumentumszerűség jellegzetességeit. Nem lehet eltekinteni ugyanakkor attól, hogy a feltehetően spontán módon készült képek fölött ott áll egy átfogóbb kompozíciós elv, maga a válogatás, a rendelkezésre álló, bizonyára jóval bővebb anyag szelektálása, ami a végeredményt tekintve alighanem a leglényegesebb alkotói gesztus a Digital Diaries létrejöttében, és ami ily módon valamennyire elhomályosítja a képek dokumentumszerűségét. Megcsinált, megkonstruált, elkészített haladványt, egy éppen így elmondott történetet látunk. A múló idő az, ami pontosan kivehető és megkerülhetetlen a képeken, nemcsak abban a tekintetben, hogy megítélhető technikai különbség van a különböző fényképezőgépekkel rögzített képek között, hanem a közelebbről vett tárgy átalakulásán is, a test transzformációján, Merritt önnönmagához és partnereihez való viszonyának átlényegülésén, általánosabb értelemben saját szexualitásának átváltozásán. Erre az átváltozásra, saját érzelmi és szexuális viszonyainak átalakulására a szerző helyenként a kísérőszövegekben is utal, ám maguk a képek mindennél többet mondanak, akár megtervezett beállításról, akár spontán kattintásról van szó. Egy helyen például kiderül, hogy Kroll „kölcsönadta” Merrittnek egyik profi modelljét, történetesen saját feleségét – Merritt róla készült képei elég szokványosak és érdektelenek lettek, szinte kirínak az egész gyűjteményből. Másik példa az érzelmi viszony átalakulására és az egész sorozat időbe-komponáltságára: a kezdeti heteroszexuális képeket követő leszbikus korszak után újra felbukkanó, három-négy képnyi heteroszexuális aktus kézzelfogható tárgyszerűségével, érzelemmentességével, talán mondhatom: durvaságával tűnik ki, és ez nemcsak dokumentál valami önmagától elválaszthatatlant, hanem e mögött minden bizonnyal ott áll a szerzői intenció. De leginkább mégis azon érzékelhető az idő munkája, hogy – bármilyen furcsán hangzik ez – ami lejátszódik a szemünk előtt, az nevelődési-tanulási folyamat, aminek a képsorozat technikai tökéletesedése külön hangsúlyt is ad. Ha úgy tetszik, egy szomorú, elkomorodó történetet nézünk-olvasunk, a fiatal lány szerelmes boldogsága a huszonkét éves nő jóval szenvtelenebb és kiábrándultabb fényképészrutinjával kerül szembe, az örömöt a megszokás és a beletörődés váltja fel, bár Merritt semlegesebb, nem a szexusra koncentráló, hanem saját arcát, száját vagy szempárját a középpontba állító önportréitól a kezdetektől fogva nehezen vitatható el némi egykedvűség, flegmatikusság és boldogtalanság.
Natacha „élettörténetét” úgy mondja el a könyv, hogy valójában a kiinduláskor, a kezdőponton sem tudunk semmit, és tulajdonképpen semmi igazán fontos nem is jut tudomásunkra a szexualitásán túli (vagy inneni) életéről, a valóságos szerzőről. A szerző persze nem halt meg, nagyon is él, éli azt az életét, amibe be akar avatni bennünket. A Digital Diaries a maga torzulásával és töredékes nézőpontjával együtt jellegzetesen huszadik század végi, teljesnek tekinthető önéletrajz, saját médiumát uraló és annak lehetőségeivel élő műalkotás, a kezdeti időket felnagyító és azokat a valóságosnál talán feljebbre emelő, lezáratlan és befejezhetetlen történet, hétévnyi időben, háromszáz képben, e háromszáz kép egymáshoz és a hétévnyi időhöz való kapcsolatában, fennakadások nélkül, szemfényvesztő folyamatossággal és (ezen a helyen valószínűleg nem közhely ez a megfogalmazás) leplezetlen nyitottsággal elbeszélve.
- Kultúra [7]