Részletek
Egy román értelmiségi pokoljárása
Mihail Sebastian publicista, író, dramaturg. 1907. október 8-án született Brăilán. Eredeti neve Josef Hechter, írói álnevét Szent Sebestyéntől kölcsönzi. Tanulmányait Bukarestben és Párizsban végezte, hazatérte után majdnem minden jelentős román folyóiratnak volt munkatársa. Ennek ellenére „…az irodalomtörténet elsősorban mint kiemelkedő drámaírót tartja számon. Alkotásai legegyénibb vonása a költői atmoszféra és a komikus és komoly között húzódó határ bizonytalansága. (...) …a szereplők, kiszabadulva hétköznapjaik nyomasztó konformizmusából, a szabadság, a fantázia világában élnek. Sebastian színházának modernsége abban áll, hogy bár mindez álom, játék, de segítségével a szereplők egy pillanatra kiléphetnek szürke életükből, és ezt tudatosan vállalják.” (Világirodalmi Lexikon, 12.) Ismertebb színdarabjai: Játék a boldogsággal (Jocul de-a vacanţa), Lapzárta előtt (Ultima oră) és a Névtelen csillag (Steaua fără nume). Ugyanakkor Sebastian regényíróként sem kevésbé jelentős: Akácok városa (Oraşul cu salcîmi), Menedék (Accidentul).
Talán legfontosabb „műve” mégis 1935–1944 között írott naplója, amely 1996-ban jelent meg Románia egyik legelőkelőbb kiadója, a Humanitas gondozásában. Kiadását váratlanul heves sajtópolémia követte, mintegy szomorú és tanulságos igazolásaként a napló 1944. augusztus 30-án kelt bejegyzésének: „Románia csak akkor eszmélhet fel, csak akkor térhet magához, amikor eljön a felelősség felvállalásának az ideje.” A napló kiadása körül dúló vita sajnos mindennél ékesebben jelzi, hogy messze még ez az idő. Sokan a napló eredeti szövegének meghamisításával, a válogatás tendenciózus voltával vádolták a kiadót. Sajnálatos tény az is, hogy nem is annyira a nyíltan nacionalista sajtó kelt ki a napló ellen, hanem inkább a magukat demokratikus beállítottságúnak valló – vagy annak képzelő – lapok. Egy a zsidó hitközséghez közel álló könyvkiadó (Universul Dalsi) 1999-ben kiadott egy több mint 400 oldalas kötetet, amely a naplóra megjelent reagálásoknak csupán egy részét tartalmazza.
A vita folytatódik – vagy egy helyben áll? Ki-ki újra és újra ismételgeti meggyőződését, rögeszméjét. Gabriela Adameşteanu – a 22, a demokratikus értelmiség egyes számú hetilapjának főszerkesztője – egyike a kivételeknek. Bevallja, Sebastian naplója segítette hozzá, hogy leszámoljon a hamis illúziókkal. Az olvasói levelek reagálása egyöntetűen elítélő, egyesek követelik Gabriela Adameşteanu leváltását a lap éléről. Ilyen sorokat olvashatunk a lap 2001. április 13-27-i számában: „Sebastian naplója nem szolgálhat útmutatással a romániai zsidókérdést illetően. A Vasgárda nem szerepel az európai fasiszta pártok listáján, mint például a Nyilaskeresztesek. (...) Sokan azzal rágalmazzák a román kultúra legjelentősebb alkotóit, hogy kacérkodtak a fasizmussal, fasisztaszimpatizánsok voltak. (...) 1940 nyarán Sztálin 3000 zöldingest küldött Romániába, hogy a román kommunisták támogatásával destabilizálja és kompromittálja a Vasgárdát. (...)
A két világháború között egyetlen zsidót sem gyilkoltak meg, azokkal a bizonyos pogromokkal(?!) és deportálásokkal. Vallomással zárom soraimat: nem voltam vasgárdista, de… kommunista sem.”
Az utolsó mondat ékes példája a román értelmiség nagy része által felvállalt szlogennek: az antikommunista harc végső soron minden eszközt szentesít, beleértve a pogromokat is. Iszonyatos, elfajzott etika ez, amely talán magyarázattal szolgál arra is, ahogyan Gabriel Liiceanu – a Humanitas tulajdonosa, igazgatója – Sebastian védelmére kelt. A Zsidó Hitközségben felolvasott írása, a „Sebastian, mon frere” kétértelmű szöveg. Hamis, erőltetett párhuzamot von a zsidóság fasizmus alatti üldöztetése és a „nem párttagok, polgári eredetűek” üldöztetése között a kommunizmus alatt. (A Sebastian mon frere egyébként majdnem ugyanolyan heves vitát váltott ki, mint maga a napló.)
A napló egyszerre műhelynapló, politikai napló és korrajz. Mintegy a sors fintoraként, a történelem mintha saját magát plagizálná – a napló megjelenése ugyanazokat a szenvedélyeket korbácsolta fel, mint Sebastian 1934-ben megjelent első jelentősebb írása, a romániai zsidókérdésről szóló „Kétezer éve…” (De două mii de ani) című regénye. A regény előszavát – amely az antiszemitizmus teológiai igazolása – Sebastian mentora, a Vasgárda-ideológus Nae Ionescu írta. Sebastian a „Hogyan lettem botrányhős” (Cum am devenit huligan) című írásával vágott vissza a támadásokra. „Nem ez az első alkalom, amikor középre kerültem – a szélsőjobb meg a szélsőbal ideológiai gépfegyverei közé” – írja. És nagyjából ekkor – 1935 táján – kezdődik az, amit Sebastian-paradoxonnak nevezhetnénk.
Amint Alice Kaplan írja: „Mihail Sebastian pokoljárása egyedülálló jelenség. (...) Kezdetben nem az állam vagy Hitler szónoklatainak a visszhangja, vagy a reakciós román kormány veszélyezteti létét. A veszélyt legközelebbi barátai és munkatársai jelentik.” A jelenleg is folyó polémiák alapja is ebben a paradoxonban keresendő. Ma már nem Sebastian zsidósága a tét, hanem a mítoszrombolás: a román értelmiségi elitnek a szélsőjobboldal térhódításával szembeni passzivitása és opportunizmusa – a rinocerizálódás – kiteregetése. Mert a napló végső soron erről szól. Tragikuma pedig Sebastian meghasonlottságában, Kafkai sehova nem tartozásában keresendő. Zsidóságát végig vállalja – de románnak érzi magát. („Ha egy békés szigeten élnék, fikarcnyit sem törődnék azzal, hogy zsidó vagyok” – írja a naplóban.) Zsidóságát olykor csak defenzív módon éli meg – a naplóban ugyanolyan fontossággal bír a jom kippur, mint a nagyhét.
Sebastian azonban elsősorban román értelmiségi. És azt hiszem, a Nae Ionescuval, Mircea Eliadéval és Camil Petrescuval való barátsága is ebből a szemszögből értelmezendő. Nemcsak a Vasgárda-terror támogatói ők, hanem a román szellemi élet legnagyobbjai is egyben. Mihail Sebastiant ezekben az években ugyanis vasgárdista barátai támogatják – munkával, anyagiakkal, lehetővé teszik színdarabjainak színrevitelét, regényeinek közlését, ami a legjelentősebb román regényírók közé emeli.
Sebastian naplójában végig ott kísért regényeinek következtetése: az élet maga, mint olyan, nem megélés, hanem szemlélődés tárgya. Regényhősei a hétköznapok konformizmusából törnének ki – politikai szinten Sebastian a román antiszemitizmus konformizálódását panaszolja fel. Politikai éleslátásával hamar felismeri, hogy nem a jelenségek, a megnyilvánulások a félelmetesek – bár a vasgárdát mindvégig annak tartja –, hanem intézményesülésük.
1944 után ugyanazzal a döbbenettel és undorral szemléli a rinocerizálódás újjászületését, új megnyilvánulási formáit: 1944. augusztus 21-én azt írja: „Gratulálok magamnak. A Romănia Liberăval való együttműködésem hamar véget ért, mielőtt még a nevemet adtam volna hozzá. (...) A doktriner imbecilitást nehezebb elviselni, mint az egyszerű elhülyülést”. (Doktriner imbecilitás alatt a középszer opportunizmusát érti.) Előre látja, hogy az új rendszerben sincs helye – ebben a periódusban jószerével minden felkínált pozíciót, állást visszautasít. „Kifinomultság nélküli világ ez. Minden, amit szerettem – a kifinomultság, az erkölcsi ízlés, az irónia, az eszmék tiszteletben tartása, az élet esztétikai síkon való szemlélete – lehetetlen ebben a világban, amelynek sürgősebb megoldanivalója van: az éhség és a hideg. Azt hiszem, áltatjuk magunkat, amikor azt hisszük, hogy szabadságszomjunk ugyanaz, mint a tömegeké. Mi a Montaigne-féle szabadságra áhítozunk – a magányát védő értelmiségi szabadságára. A parasztoknak és munkásoknak – a plebsznek – egyszerűbb, elemibb igényei vannak.” Újabb meghasonlásokat nem kellett megélnie. 1945 májusában, a világháború vége után pár héttel halt meg, autóbalesetben.
A részletek válogatása a Sebastian-paradoxont hivatott hangsúlyozni.
S. Á.
Vasárnap (1935. március 17.)
Fáradtan érkezem az állomásról (reggel hatkor keltem, hogy Brăilára menjek, most értem haza). Nem akarom holnapra halasztani a mai feljegyzést, a vonatban megfogadtam, hogy megírom.
Nae Ionescuval[1] utaztam. Előadást tart Galaţi-on (Jelek és szimbólumok). Reggel semmi érdekes nem történt: politizáltunk, újságot olvastunk, szóba elegyedtünk egy bájos, mulatságos kislánnyal. Brăilán leszálltam, és megegyeztünk, hogy este a vonaton találkozunk.
Este valóban ugyanabban a fülkében utaztunk. Velünk tartott Vechiu professzor is, a brăilai argetoianisták[2] vezetője. Ízelítőt kapunk Nae elképesztő politikai magyarázataiból és ötleteiből.
Ő alapítja meg a Vaida-féle[3] mozgalmat. (Tíz napja még az ellenkezőjét állította.) Ő is, a Gárda is támogatni fogja, de együttműködésről szó sincs. Elismeri, hogy a numerus valahicus agitációs platform, nem program. Belátja, hogy úgysem lehet alkalmazni. „Az ilyesmi csak következmény lehet, egy általános keretváltozáson belül.”
A terve pofonegyszerű. Tătărescut[4] megtartani a kormány élén. Egyelőre – mondjuk – úgy három hónapig, amíg a Vaida-mozgalom megerősödik. Egy Vaida-kormányban 60 vasgárdista képviselő volna, a többi, pártonként 10-15, úgyhogy „őfelsége ellenzéke a Gárda lehetne.” Mi sem egyszerűbb, a Vaida-kormány bukása után a Gárda kerülne hatalomra.
Nem tudom, mennyi esélye van a tervnek. Azt hiszem, csekély: túlságosan is fellengzős. Ugyanakkor logikus is – ez csak nyilvánvaló.
Kissé nyomasztott Nae modora. Kombinátori, ravasz…. polgárpukkasztó. Ezt meg ezt mondta Averescunak, hogyan sikerült átvernie Brătianut,[5] hogyan kapott össze Brassóban Vaidával?
– Seggre ejtettem.
Szívesebben látom az előadóteremben, annyi szent.
Az enyhe szégyenérzés siralmas lelkiállapottá fajult, amikor visszatértünk a fülkébe. Micsoda pojáca ez az ember! A fülkében két hadnagy ült. Szóba elegyedett velük, lyukat beszélt a hasukba, amíg azt sem tudták már, melyik bolygón élnek. Nae ajkára kiült a győzni akarás, a diadal, hogy íme, sikerült megbotránkoztatnia őket. Kihasználja a hallgatóság riadt meghökkenését, és elképesztő módon adja elő a mondanivalóját, amint egy-egy helyi kérdést általános világtörténelmi mederbe terel. A küszöbön álló francia-német háborúról esett szó éppen.
– Hülyeség. A kulcs Szingapúr. Európa most ott játssza ki a kártyáit. Németország nélkül mind játszhatja. Ez van uraim!
Szingapúr? Az is lehet. De érvelése, mint villámcsapás érinti a hallatóságot, amely még át se gondolhatta a kérdést.
A hadnagyok elképedten, áhítattal nézik – tekintetükben az igazság kinyilatkoztatása utáni hirtelen megvilágosodás. Nae ráérzett erre, és vígan sütkérezett visszfényének melegében.
Alig egy óra alatt mindent elmesélt nekik: hogyan vészelte át a müncheni forradalmat, hogyan írta meg a forradalmár miniszterek beszédeit, hogyan ért véget a forradalom egyidejűleg a dachaui pénzgyárral, hogyan ügyködött Epp tábornok, stb., stb. Évekkel ezelőtt mindezt végighallgattam már a Cuvîntul[6] szerkesztőségi szobájában, a falhoz tapadva.
Aztán frissebb eseményekre terelte a szót. Becknek[7] azt tanácsolta Varsóban, hogy feltétlenül közeledniük kell Németországhoz. Karl Radeknek[8] elmagyarázta, hogy Sztálin utóda Dzsingisz Kán lesz. Berlinben azt mondta egy tábornoknak… rányitotta egy miniszter szemét arra, hogy…
– Személyesen is ismeri Hitlert?
(A hadnagy kérdése a szónoklat közepébe vágott. Jól tudtam, hogy Nae sohasem látta Hitlert. Kertelés nélkül bevallotta tavaly is, a nyáron is. De megengedheti-e magának, hogy két csodálójának csalódnia kelljen benne?)
– Ismerem. Találkoztam vele. Hitler nagy politikus, uraim. Maguk is tudják, ott van Trockij, roppant okos fickó, és az a hülye Sztálin… (elővigyázatosan másra tereli a szót, de a hazugság az hazugság marad… magafitogtató, öncélú hazudozás, mert nem bírná ki, ha csak egy kicsit is megtépázódna hetvenkedésének dicsfénye.) …t perc múlva Vechiu is rákérdez:
– Ismered Hitlert? – és ő még egyszer rávágja, hogy igen, de aztán gyorsan másra siklik, és én nem tudom, hogy restelli-e magát, vagy csak egész egyszerűen unja már a végletekig feszíteni a húrt.
Ugyanolyan a modora, mint 15 éve, a Capşában.[9] Zöldfülű még ez a drága Nae Ionescu.
Szerda (1935. november 27.)
Mennyi érdekes megírnivalóm volna! Olybá tűnik, soha nem borított el még ennyire a tennivaló (holott jószerével semmit sem fejezek be: idegeskedem, mindent összezavarok, mindent elhalasztok).
Nae nyitó előadásáról azonban feltétlenül szólnom kell. Az idén „politikai logikai” kurzust tart. A bevezető előadás azonban afféle vasgárdista hitvallás. A diákokat választási kampányba csalta. Dicsőítette a „politikai generációkat”, amelyek jogosan veszik át az „írástudók nemzedékének” a helyét – ez utóbbinak bűnéül rója fel, hogy „írástudó”. A politika cselekvést jelent, életet, valóságot – eleven kapcsolatot a léttel. Az írás absztrakció, tehát jól teszitek, amit tesztek, tietek az igazság, hurrá, hurrá, hurrá!
A végén (jelen volt még Ghiţă,[10] beszédes, lehengerlő hallgatásba burkolózva, Mircea[11] és Vasile Băncilă[12]), eszébe juttattam 1928 májusában írt cikkét, a „Mit gondol az ifjúság” címűt, amelyben Petroviccsal beszélgetve kijelenti, hogy az új nemzedéket nem az utcán kell keresni, az agitátorok és huligánok között, hanem a könyvtárakban, ahol a kultúra reprezentatív értékeit őrzik.
– Igen, akkor más idők járták – vágta rá zavartalanul. Azóta minden megváltozott. Akkor a szellem pillanata volt – most a politikáé.
Szegény Nae! Milyen hamar alacsonyodik le…
Ha már a politika színterén vagyunk, meg kellene említenem, hogy hétfő este, a színházból kijövet, a Continentalnál rövid, feszült vitába bonyolódtam Mirceával. Nem először. Elnézem, amint egyre inkább jobbra tolódik. Amikor kettesben vagyunk, elég jól kijövünk egymással. A nyilvánosság előtt azonban jobboldalisága egyre szélsőségesebb és határozottabb. Kihívó agresszivitással elképesztő ostobaságot vág a fejemhez: „Minden nagy alkotó jobboldali.” Ilyen egyszerű ez.
Én azonban nem hagyom, hogy nézeteltéréseink árnyat vessenek az iránta érzett szeretetemre. A jövőben minden „politikai vitát” kerülni fogok vele.
(...)
Megemlíteném a Credinţa perét[13] is. A védőbeszédem telitalálatnak bizonyult. Éreztem, hogy az egész törvényszék feszült figyelemmel követi szavaimat, éreztem a gratulációkból, és abból is, hogy az ellentábor egyre ingerültebb lett. És mindennél jobban éreztem a teremre telepedő csendből, és abból, ahogy az addigi tréfálkozások, kötekedések mint tapadós, idegszálakkal teli fluidum ülték meg a termet.
Mondanom sem kell, hogy a Credinţa ügyvédjeinek gondjuk volt rá, hogy a bíró előtt zsidóságommal példálózzanak. Medrea megígérte, hogy majd ellátja a bajomat. Félig tréfásan mondtam is Marysének,[14] hogy alig várom a napot, amikor Vulcănescu, Gabriel, Titel és Tell[15] kiegyeznek majd Sandu Tudorral, Stancuval és Medreával,[16] mert akkor rájönnek majd arra is, hogy a büdös zsidók a felelősek ezért az egész viszályért, főleg én, aki íme ilyen széthúzást okoztam keresztény felebarátaim között. Rossz tréfának tűnik – de plauzibilis.
Ezenkívül semmi. Érzem, amint napról napra egyre jobban eldurvulok, eltompulok, és olybá tűnik, hogy már nem várok semmiféle megváltást.
Hétfő (1936. június 15.)
Szombaton és vasárnap két futballmeccsre is elmentem, Camillal[17] és Dragoş Protopopescuval. Kínos volt, főleg azért, mert miután kimentünk, Dragoş autójába kényszerültem, éppen Dragoş mellé, az első ülésre.
Nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek: „Vasgárdista vagy, avagy sem? Ha az vagy, akkor légy olyan kedves, és légy következetesen az.” (Tiszta sor, hogy jobban szeretem az egyértelmű, hajlíthatatlan magatartást, például a Moţa-félét.[18])
Dragoş joggal vághatott volna vissza: „Zsidó vagy, avagy sem? Ha az vagy, akkor ne adj nekem kezet, és ne fogadd el az én kézfogásomat.”
Nem először merül fel bennem, hogy talán merevebbnek és hajlíthatatlanabbnak kellene lennem, még a magánéletemben is.
Túlságosan is alkalmazkodó és rugalmas vagyok – és ezt a szót, itt, most, lekicsinylő értelemben használom, mintegy megbélyegezendő énemnek ezt az alkalmazkodó, megalkuvó részét.
Dragoş P., aki még mindig azt hiszi, hogy testi-lelki jó barátja vagyok Naénak, szórakoztató történetet mesélt (még az is lehet, hogy csupán e történet kedvéért jegyeztem fel a mai napot?)
Mi van Naéval? – kérdi Dragoş (amikor a Jianu úton haladtunk át, a professzor lakásának a közelében). – Mostanság nehéz idők járnak Naéra. A németek előtt lejáratták. Biztos forrásból tudom, hogy Ion Săn-Giorgiu[19] Berlinbe vitte a Nae Blankhoz[20] írt levelét, és a levelet ott több miniszternek is megmutatta. Sőt, mi több, nagyon úgy tűnik, hogy maga a király bízta meg vele, a király pedig, akinél ott a levél eredetije, odaadta… Săn Giorgiunak, de csak azért, hogy megmutassa a németeknek. Persze, hogy Şeicaru[21] keze is benne van az intrikában, ő is megőrzött egyet a levél másolatából.
Noha érdeklődéssel hallgattam végig a történetet, megpróbáltam véka alá rejteni kíváncsiságomat, nehogy Dragoş gyanút fogjon, és elkezdjen kertelni.
– Nem tudom… nem bírom elhinni…
– Márpedig nekem elhiheted, a helyzet súlyos. Beszélni szeretnék Naéval. Figyelmeztetni kell Naét.
Szerda (1936. június 24.)
A törvényszéken botrány és verekedés. (És én alig két napja még azon győzködtem magam, hogy felhagyok az írással, és ügyvéd leszek.)
Lehet, hogy szervezett pogrom felé haladunk. Tegnapelőtt este úgy húsz diák leütötte az utcán Marcel Abramoviciót (a brassói Rachel tánti Marcelját), aztán, miután elájult, bevonszolták a diákotthon pincéjébe. Két óra múlva „bocsátották el” – a ruhája véres volt, rongyokban lógott, a fején mély seb tátongott.
Tegnap, a törvényszéken, lelökték a lépcsőn Sicu Davidoviciót, és elverték Leibovici Marcut is. Lám csak, ezt nevezik sorsszerűségnek. Az egyetemen is őt verték a leggyakrabban.
A Gabroveni utcában – Carol Grümberghez mentem éppen – harci készültség. A zsidó kereskedők leeresztették a redőnyeiket, úgy várták a támadókat – elszántan, ellenállásra készen. Azt hiszem, nincs más kiút. Ha már megdöglik az ember, legalább husánggal a kezében haljon meg. Az sem kevésbé tragikus, de – valamelyest – kevésbé nevetséges.
(...)
Csütörtök (1936. június 25.)
Összefutok ma Camil Petrescuval a Capşában. Felháborodik, amiért meg merem pendíteni előtte, hogy az antifasiszták craiovai pere barbár körülmények közt folyik.
– Ezt a bandát nem kellene bíróság elé állítani. A börtönben a helyük. Per nélkül tíz, nem, húsz évet kellene rájuk sózni. Ehelyett meg alkalmat adnak nekik, hogy kommunista propagandát folytassanak a tanúikkal és ügyvédjeikkel.
Amikor kijöttünk a Capşából, alig néhány lépést tettünk az utcán, és megint elkezdte magyarázni a bizonyítványát az antiszemita atrocitásokat illetően.
– Sajnálatos tény, de a zsidókat terheli a felelősség.
– Miért, Camil?
– Mert túl sokan vannak.
– A magyarok nincsenek még többen?
– Lehet, de legalább egy tömbben élnek, ugyanabban a régióban. (Nem értettem az érvelést, de nem firtattam tovább a témát. Minek említeném fel azt a bizonyos, 1934 januárjában folytatott beszélgetést? Kiismertem – ma már nem tud meglepni semmivel, csak deprimál.)
Folytatta a magáét:
– A zsidók folyton provokálnak. Sunyi népség. Folyton a más dolgába ütik az orrukat. Túlságosan is nacionalisták.
– Camil, döntsd el végre. A zsidók nacionalisták vagy kommunisták?
– Minek nézel te engem? Négyszemközt vagyunk, hogy vagy képes ilyesmit kérdezni? Mi más a kommunizmus, ha nem a zsidók imperializmusa?
Camil Petrescu beszél így. Camil Petrescu, Románia egyik legcsiszoltabb elméje. Camil Petrescu, Románia egyik legérzékenyebb lelkialkata. Hogyan élhetne meg valaha is Románia egy forradalmat?
(...)
Péntek (1936. szeptember 25.)
Tegnap este egy viszonylag mérsékelt, a külpolitikáról és Titulescuról szóló beszélgetés során Mircea hirtelen kitört, váratlanul felemelte a hangját, a rá jellemző, meghökkentő és elképesztő vehemenciával:
– Titulescu? Bitófára vele! Kivégzőosztag elé vele! Golyót bele! A nyelvénél fogva kellene felakasztani!
– Miért, Mircea? – kérdem én meglepődve.
– Azért, mert áruló. Hazaáruló. Titkos szerződést kötött az oroszokkal, háború esetén átengedi nekik Bukovinát és a Máramarost.
– Honnan veszed?
– Condiescu tábornok mondta.
– Neked ennyi elég? Nem gondolod, hogy a forrásod kissé elfogult? Nem látod, micsoda földtől elrugaszkodott értesülés?
Hosszan, meghökkenten nézett rám, képtelen volt felfogni, hogy akad még valaki, aki kételkedik az efféle „igazságban”. Később hallottam, amint azt súgja Ninának:
– Sajnálom, hogy megmondtam neki.
Mintha hozzá akarta volna tenni még: „annyira elvakult, hogy nem értheti meg”.
Mircea minden ízében, a végletekig jobboldali. Abesszínia ügyében Olaszország pártját fogta. Spanyolország esetében Francóét. Nálunk Codreanu híve.[22] Mindent megtesz – kínos, siralmas erőfeszítés – hogy leplezze érzéseit, legalábbis előttem. Olykor azonban felülkerekednek rajta, és ilyenkor ordítozni kezd, mint a tegnap este is.
Mircea Eliade vakon hisz az Universulban. Értesüléseit Stelian Popescutól[23] szerzi be – vakon hisz benne is. Akármilyen képtelen vagy tendenciózus legyen is egy hír, Mirceában hiszékeny hallgatóságra lel. Sajátos az a naiv mód, ahogyan kétségbeesik, kiereszti a hangját, és minden öngúny nélkül terjeszteni kezdi azokat az elemistáknak való rémhíreket, amelyeket a városban, a Vremea és a Cuvîntul szerkesztőségében hall. „Titulescu eladott minket az oroszoknak.” „Titulescu átengedett a spanyol kommunistáknak 25 Franciaországból rendelt repülőt.”
Szeretném száműzni beszélgetéseinkből akár a legcsekélyebb politikai célzást is. De vajon lehetséges-e? Az utca már elnyelt minket, és még a legártatlanabb gondolatmenetben is érzem, hogyan tágul közöttünk a szakadék.
Vajon ennyiért már elveszítem Mirceát? Vajon képes leszek elfeledni mindazt, ami oly rendkívüli benne: nagyvonalúsága, életereje, embersége, túláradó szeretete, fiatalossága, gyermekessége, őszintesége? Nem tudom. Érzem, hogy kínos hallgatás telepedik közénk, és csak félig fedi el a magyarázatokat, amelyeket magunk elől is titkolunk, talán, mert mindketten tudjuk az igazat. Ekként halmozok kiábrándulást kiábrándulásra – s ezek között nem a legcsekélyebb Mircea jelenléte az antiszemita Vremeában. (Kényelmes, mintha mi sem történt volna.)
És mégis, mindent megteszek, hogy megőrizzem.
Péntek (1936. november 6.)
Tegnap ebéd Mirceánál. Csendes, fegyelmezett külpolitikai beszélgetés. Megpróbáltam közömbösnek mutatkozni – mintha csak merő tényekről beszélnénk, mintha mellőznénk minden önálló véleményt, benyomást és állásfoglalást.
Szó szerint idézem Mircea egyik figyelemre méltó mondatát:
– Inkább egy kis Románia, a tartományok nélkül, polgársággal és szellemi elittel, mint egy proletár[24] Nagy-Románia.
Nyugodtan beszélt. Mintha nem is érzékelte volna a saját szavainak iszonyatos horderejét.
(...)
Szerda (1936. december 16.)
Tegnap Vişoieniéknél.[25] Marietta[26] a külföldi filmek betiltása mellett kardoskodott.
– Mindenki beszéljen románul – követelte némi vehemenciával. Azt hittem, tréfál. Megjegyeztem, hogy a szinkronizált filmek – amelyek más nyelven szólnak, mint amelyen megalkották őket – barbár hatást keltenek.
Marietta elsápadt, felemelte a hangját, fuldokolni kezdett, mintha semmit se hallott volna már a saját könnyeitől, és azon a jellegzetes fejhangján azt rikácsolta:
– Véget kell vetni ennek a botrányos helyzetnek. Romániában vagyunk, itt románul kell beszélni.
Nem akartam ilyen kínos beszélgetésbe bonyolódni. Megelégedtem hát annyival, hogy enyhe iróniával (amit mellesleg észre sem vett) megjegyezzem:
– Marietta drágám, a nacionalizmusod kezd aggasztóvá válni.
Fogalmam sincs, megértette-e, hogy mire célzok, mert valójában a péntek esti kiruccanására gondoltam, amikor is verseket szavalt egy a Vasgárda által szervezett ünnepségen, a Zöld Házat,[27] támogatandó, „a Spanyolországban a marxizmus ellen küzdő vasgárdisták szellemi védnöksége alatt”. Nem tudom, megértett-e, s már azt sem tudom, vajon a szívére vette volna-e a megjegyzésemet. Szegény lány, érzi, hogy ebben a rendszerben nincs mire várnia. Egy Zelea-Codreanu uralta rezsimben megtalálná a helyét, afféle lokális Leni Riefenstahl lehetne belőle. Marietta mindenesetre benyújtott egy pályázatot.
Kedd (1937. március 2.)
Hosszú politikai vitába bonyolódtam Mirceával. Lehetetlen visszaadni a történteket. Költői volt és zavaros, csupa felkiáltás, indulatszó, idézőjel… Semmit sem érteni belőle, csupán vallomását – ezúttal végre lojális –, hogy mennyire szereti a Gárdát, hisz benne, és reménykedik a győzelemben. Ioan Vodă cel Cumplit, Mihai Viteazu, Ştefan cel Mare, Bălcescu, Eminescu, Hajdeu – mindannyian gárdisták voltak a maguk idejében. Mircea összevissza idézgetett belőlük…
Még azt se mondhatnám, hogy nem mulattatott. Mircea szerint a diákok, akik a tegnap este Iaşiban lemészárolták Traian Bratut[28] nem vasgárdisták, hanem… kommunisták vagy nemzeti-parasztpártiak. ęgy, szó szerint. Ami pedig Gogu Rădulescut[29] illeti (vagy Gogu uraságot, ahogy Mircea ironikusan emlegetni szokta), a liberális diákot, akit vizes kötéllel vertek el a Gárda székházában – úgy kell neki. Ezt érdemlik az árulók. Ő – Mircea Eliade – nem elégedett volna meg a veréssel, a szemét is ki kellett volna szúrni. Aki nincs a Gárdával, aki nem csatlakozik a Gárda politikájához, az nemzetáruló, és nem érdemel jobbat.
Lehet, hogy valamikor majd újraolvasom a fenti sorokat, és nem jön majd, hogy elhiggyem, hogy Mirceát idézem. Azért még egyszer hangsúlyozom, hogy szó szerint idéztem a szavait, nehogy véletlenül elfelejtsem. Talán eljön majd az idő, amikor a dolgok eléggé lecsendesednek ahhoz, hogy felolvassam ezt az oldalt Mirceának, és megérjem, hogy hallatára elvörösödik a szégyentől.
Példának okáért nem akarom elfelejteni, mivel magyarázza, hogy szívvel-lélekkel csatlakozik a Gárdához:
– Mindig is hittem a szellem elsőbbségében.
Mircea nem szélhámos, nem hülye. Csak naiv. Milyen katasztrofális tud lenni a naivitás!
Holnap reggel Brăilára megyek, úgy néz ki, hogy Baba és Caroline tánti kétségbeejtő helyzetbe kerültek.
Szerda (1937. december 22.)
Tegnap voltak a választások. Meglepő a vasgárdisták elsöprő sikere a Képviselőházban. 30-35 képviselőről beszélnek. Mögöttük szavazatok százezrei, egész megyék kerültek a Vasgárda kezébe. A németországi „1930 szeptembere” ismétlődik meg itt és most.
És mégis, a reggeli napfény, a levegő, az utcákon uralkodó allégresse felelőtlen nemtörődömséggel tölt el.
Utána pompás, délutánba nyúló ebéd a Capşában, Blankkal, Ghereával és Theodorian asszonnyal.[30] Micsoda felelőtlenség jele ez – hiszen lehet, hogy mindannyiunk sorsa ma dől el. De tudom, hogy nekünk nincs már nyerni- vagy vesztenivalónk. Elméletileg minden elveszett. Ami következik, az a börtön, nyomor, menekülés – vagy még annál is rosszabb.
És mégis, felelőtlenül, szórakozott kíváncsisággal szemlélem a eseményeket, mintha csak egy nagy szenvedélyeket kiváltó meccs nézője volnék. Az biztos, hogy valóban nagy szenvedélyekről van szó. Most, este tíz órakor, a kormánynak alig 37-38 százaléka van, és úgy tűnik, már lehetetlen meghamisítani az eredményt. Ha ma éjszaka nem történik aritmetikai csoda, akkor ez az első román kormány, amely a választásokba bukik bele. Feltéve, hogy holnap reggelig össze nem omlik az egész rendszer. Az is megeshet.
De – kérdem én – vajon mennyit változtat ez – változtat bár egy jottányit is – a sorsomon, a sorsunkon?
Csütörtök (1937. december 30.)
Ma betiltották a Dimineatát[31] az Adevărult[32] és a Luptát.[33]
Victor Eftimiu kilépett a Parasztpártból, és belépett a Goga[34] pártjába. Úgy néz ki, hogy nemsokára kinevezik színházi főintendánsnak.
Camil Petrescu felhív, Eftimiu pálfordulását kommentálja:
– Tudd meg, ha tényleg kinevezik a színházak élére, másnap az első dolgom az lesz, hogy belépek a Vasgárdába, és többet nem köszönök neked.
– Camil drága, légy olyan kedves, és értesíts majd telefonon, hogy előbb én ne köszönjek neked. Megkönnyítem a helyzetedet.
Megvonták az újságírók utazási kedvezményét. Eltiltották a zsidókat az újságírástól.
– Végső soron – mondja Camil –, ismerd csak be, hogy a zsidók túlságosan is visszaéltek a helyzettel.
Beismerem – megengedhetem-e magamnak, hogy ne ismerjem be? Mindent beismerek.
Egész nap otthon ülök, Charles Morgan Sparkenbroke-ját olvasom. Milyen messze repít ez a könyv a mától! Millió mérföldnyire.
Péntek (1938. január 7.)
Tegnapelőtt Naénál voltam. Óvakodtam a látogatásról írni. Vegyes érzelmekkel mentem el tőle: a rokonszenv, ingerültség, kétely és undor elegyével. Amint elnéztem szigorú, szomorú személyét hatalmas dolgozószobájában, ahogy annál a hosszú, fekete íróasztalnál ül, haja megőszült, szeme mintha mélyebben ülne, a szemöldöke is deresedik már – valamit mondott, és mintha szó szerint idézett volna Charles Morgan regényéből – („nincs hívságosabb, meddőbb dolog az iróniánál – az élet túlságosan komoly ahhoz, hogy ironikusan vegyük”), olybá tűnt hirtelen, hogy maga a megtestesült Sparkenbroke áll előttem. Nem álltam meg, hogy ne mondjam meg neki is – nem minden érzelemtől mentesen.
Később azonban visszanyertem az én régi Nae Ionescumat – cserfes, ügyeskedő, gyerekes és fondorlatos.
– Az imént mondtam nekik Berlinben… Beszéltem az egyik miniszterükkel. Részletesen elmagyaráztam neki, hogy melyek a hitlerista rezsim alapvető jegyei. A pasas szótlanul végighallgatott, végül felállt, s azt mondta: „Professzor úr, még ma elmegyek a Führerhez, hogy közöljem vele, alkalmam nyílt elbeszélgetni az egyetlen emberrel, aki megértette a nemzetiszocialista forradalmat.”
Aztán elmesélt egy csomó kulisszatitkot, háttér-információt a kormányról, az Adevărul betiltásáról, különféle miniszterekről, a külügyi helyzetről (mindez – érthető módon – „magunk közt legyen mondva”), végül kitért a jövőre is.
Goga antiszemita intézkedései felháborítják. Csúfot űznek az emberből, nevetségesek, komolytalanok, arról nem is szólva, hogy milyen barbár, kapkodó módon hozták meg őket.
– Nem fér a fejembe, hogy képes valaki azt állítani, hogy a román állampolgárok egy egész csoportja egyöntetűen eleven hússal való üzérkedéssel foglalkozik. De hiszen ez rágalom! Minden román állampolgárnak jogában áll beperelni a minisztert hitelrontásért! Hát mi folyik itt? Ki látott már ilyet, azt hiszik ezek, hogy lehetséges egymillió embert öngyilkosságba hajszolni és lealacsonyítani, anélkül hogy az állam alapjaiban inogna meg?
Megpróbáltam lecsendesíteni, és biztosítottam, hogy a zsidók lassú vagy akár erőszakos kiirtása nem is olyan súlyos kérdés, főleg, hogy a Vasgárda se szánja más sorsra őket.
– Ténybelileg ez igaz, de szellemi síkon már nem – vágta rá Nae. – Hiába gúnyolódsz, értsd meg már végre, hogy egy ember, aki azért végez veled, hogy gúnyt űzzön belőled, és egy olyan között, aki megöl ugyan, de közben fáj a lelke érted – hatalmas a különbség.
Stb., stb. Visszaadhatok-e szóban egy Naéval folytatott beszélgetést? Egymillió dolog, egymillió ítélet, naiv elszólás, megérzés, fenyegetés, megoldás és magyarázat.
Mindebben azonban semmit sem találok a magam számára.
Tegnap reggel villámlátogatás Blanknál. Olyannyira tanácstalan vagyok, hogy mindenütt értesülésekre és véleményekre vadászok.
– Nekünk, zsidóknak az egyetlen reményünk az, ha a Goga-kormány hatalmon marad – állítja. Ami utána jön, az végtelenül súlyosabb lesz.
Azon kapom magam, hogy némi félénkséggel írok ebbe a füzetbe. Arra is gondoltam, nem lehetetlen, hogy házkutatást tartsanak nálam. Alig létezhet egy naplónál „botrányosabb” bűnjel.
Balcic. Szombat (1938. április 30.)
(...)
Húsvétra lejött Nae Ionescu. A háza a központ felé esik, hát meglátogattam. (Azt hiszem, múlt szombaton történt, az érkezésem napján.)
Ugyanaz a változatlan, örök Nae. Teketória, felvezetés nélkül hirtelen mesélni kezdett, elmondta, hogy mit mondott Nicholsonnak, aki, ez csak természetes, seggre esett Naétól. Nae utánozhatatlanul megjátszott felszabadult szerénysége! Az akcentusa! Milyen gyerekes is valójában, mindent megtesz, hogy magára terelje a figyelmet, epatírozzon, és én is gyermeki örömmel megyek bele a játékba, örökös csodálatommal, várakozó meglepettségemmel, hódolatom megjátszott visszafojtásával.
Nae sajátos gyerekessége az utolsó dolgok egyike, amelyhez képes vagyok még ragaszkodni.
Nicholsonnak (angol munkáspárti képviselő, aki két héttel ezelőtt volt Bukarestben) azt mondta, hogy semmit sem érthet meg Romániából, amíg az „egyéni szabadság” kritériumának alapján próbál ítélkezni. Ezt mi nem ismerjük el értéknek, az egyén szabadsága kölcsönportéka, a román nemzet szerves fejlődése során túllépett már rajta, meghaladta, és semmiképp sem tekinti érvényesnek magára nézve.
– Remek – szerettem volna visszavágni Naénak. – De amikor egy pompás balcici villa teraszáról, vagy egy káprázatos băneasai palota erkélyéről beszélsz, az öltönyeidet Londonból hozatod, a fehérneműdet Bécsből, a kapud előtt egy Mercedes-Benz vár, ez az egész elmélet nagyon reakciósnak tűnik. Vajon nem öntudatlan önvédelem csupán?
Szerda (1938. május 11.)
Nae Ionescut letartóztatták.[35] Semmit sem tudni pontosan. Mircea nem telefonál, és én sem lehetek rámenős, rámenősségem a jelenlegi körülményeket tekintve, indiszkréciónak tűnne.
Úgy néz ki, hogy szombat reggel tartóztatták le. Nem tudom, hogy lesz tovább. Valóban Csíkszeredára vitték volna? Ott lesz a kényszerlakhelye? Belekeverik a Codreanu-perbe? El fogja veszíteni a katedráját?
Nagyon elkeseredtem a történtek miatt. Milyen különös sors!
(...)
Szerda (1938. november 30.)
Corneliu Codreanut ma éjszaka meggyilkolták és elásták, Duca és Stelescu gyilkosaival együtt.[36] Állítólag „őrizet alóli szökés”. Túlságosan is gyorsan és váratlanul történt minden, még mindig nem tudom felmérni, hogy mi jöhet még ezek után.
Azonban nem lehet nem észrevenni, hogy a belpolitikai viszonyok szokatlan határozottságról árulkodnak, ami a helyzet normalizálódására vall. A külpolitika azonban annyira zavaros és szerencsétlen, hogy bármennyire szeretné is az ember, nem lehet optimista.
Péntek (1938. december 2.)
Döbbenet és csend. Merev, halotti csend. Az a benyomásom, hogy senki sem ocsúdott még fel az első perc döbbenetéből.
A dolgok logikája szerint ez az elfojtott rettegés antiszemita robbanáshoz vezethet majd. Csak biztonsági szelep ez, és nem kizárt, hogy épp a kormány fogja kinyitni. És meglehet, hogy most is mi fizetjük meg az árát.
Szombat (1938. december 10.)
Kedden, Mikuláskor, virágot és néhány sort küldtem Ninának, a névnapjára. Megírtam nekik, hogy nem szívesen keresem fel őket, mivel Mircea, bár régóta Bukarestben van, nem ad életjelt.
Tegnap, az Alapítványnál levél várt tőle. Semleges hangnemű, udvarias köszönőlevél volt, udvariassági gesztus, hangneme nem szívélyes, nem is elutasító: „Nehéz megpróbáltatásaink miatt Mircea és én teljesen elszigetelődtünk a világtól.”
Nagyon is jól megértem őket. Érzem, hogy Codreanu halála óta úgy érzik, hogy gyászba kell borulniuk. Ha fogadnának engem, tán azt éreznék, hogy elárulták az ügyet. Jóvátehetetlen dolgok, amelyek még az emlékeknek sem hagynak helyet.
Nae közben aláírt egy nyilatkozatot, amelyben szolidaritását fejezi ki a 318 „vaslui-i bajtárssal”.
A szöveg ma reggel minden lapban megjelent, fakszimilében. Amikor megláttam a Nae kézírásának határozott, már-már nyomdai jellegét, valami meghatározhatatlan, homályos érzés támadt bennem, hogy a történtek valamennyire engem is érintenek.
Szerda (1939. június 21.)
Suchianu vagy két héttel ezelőtt elmesélte, hogy Nae Ionescu „könyörögve” kért audienciát Armand Călinescutól, az audiencián pedig térden esdekelve kért bocsánatot, mindazért, amit tett.[37]
Ostoba történetnek tűnt, nem is fáradoztam azzal, hogy feljegyezzem. Most viszont Mirceától megtudtam, hogy Nae tényleg leutazott Bukarestbe, valóban volt egy beszélgetése Armanddal, heves vitára került sor, és úgy tűnik, hogy Armand roppant nyugodt és magabiztos volt, Nae viszont elveszítette az önuralmát. Másnap újabb beszélgetésnek kellett volna következni, de ezt felsőbb parancsra lemondták, és ezen az éjszakán Naét visszavitték Csíkba. Jelenleg Brassóban van, kórházban.
Nem tudni, mi az igazság, de az az érzésem, hogy a szegény professzornak nem adatott meg, hogy nyugodtan várhassa az „események folyását” – ami az ő esetében azt jelentette volna, hogy még bízhat a jövőjében, és nem kell tovább vergődnie, hogy elmozdulhasson a holtpontról.
Rettenetes ennek az embernek a sorsa – és óhatatlanul is gyakran gondolok rá.
Szerda (1939. szeptember 20.)
Titu Comarnescu[38] meséli, hogy a minap politikai vitába bonyolódott Mirceával, aki filogermánabb, mint valaha, és olyan franciaellenes és antiszemita, mint még soha.
„A varsói lengyel ellenállás – mondja Mircea – valójában zsidó ellenállási mozgalom. Csak a zsidók képesek arra, hogy nőket és gyermekeket vessenek be az első vonalban, folyton visszaélnek a németek skrupulusaival. A németeknek nem érdekük tönkretenni Romániát. Csakis a németpárti politika menthet meg minket. Megoldásként csak egy George Brătianu-Nae Ionescu-kormány jöhet szóba. A szovjet államok már nem képviselnek semmilyen veszélyt, részben azért, mert lemondtak a kommunizmusról – egyébként ne feledjük azt sem, hogy a kommunizmus nem összetévesztendő a marxizmussal, és nem feltétlenül zsidó –, másrészt pedig lemondtak már Európáról, és kizárólag Ázsiát vették célba. Ami a bukovinai határon történt, kész botrány, újabb zsidóhullám árasztja el az országot. Inkább a német protektorátus, mint egy újabb zsidóözön Romániában.”
Comarnescu biztosít, hogy szó szerint adta vissza a Mircea mondókáját. Most már értem, miért olyan tartózkodó, ahányszor politikáról esik szó, és miért menekül látszólag a metafizikába – szerinte azért, hogy megmeneküljön „a politika borzalmaitól”.
Lám, lám, hogyan gondolkodik volt barátod, Mircea Eliade.
Csütörtök (1939. szeptember 21.)
A bíróságon voltam, a soromra vártam éppen, amikor egy asszony, a félelemtől sápadtan, az ügyvédek padja felé hajolt, és valakinek azt suttogta:
– Lelőtték Armand Călinescut –, bemondta a rádió.
Azonnal taxiba ültem, és hazarohantam. Mindenki ott volt lent Pascaliéknál, a rádió köré zsúfolva, a rádió azonban csak a szokásos zeneműsort sugározta. Vajon mi történt? Egy félórával azelőtt a bemondónő velőtrázó sikollyal félbeszakította a műsort, aztán gyorsan hadart néhány zavaros szót a miniszterelnök meggyilkolásáról. (...) Utána szünet, folytatták a műsort, végül egy speaker bemondta: „É sajnálatos incidens miatt meg kellett szakítanunk a műsort.”
Azt hittük, rossz vicc csupán. Felhívtuk Rosettit, ő is annak vélte az egészet. Mindenesetre semmit se tudott. Kimentünk a városba, de zavargásnak, nyugtalanságnak semmi jelét nem lehetett észlelni. A délutáni újságok a szokásos módon 4 órakor jelentek meg.
És mégis, alighogy hazatértem a Calea Victoriére, Alice Theodorian telefonált, aki Armand sógornőjétől hallotta a hírt (akit pár nappal azelőtt ismertem meg, éppen Alice-nál): igen, igaz a hír, Armandot megölték, ma 1 óra, fél 2 körül, az autójában, egy vasgárdista csoport több sorozatot adott le rá. Úgy tudni, egy fásszekér alatt várták autója felbukkanását. Ugyanakkor egy másik csapat a rádió felé iramodott, és beadta a hírt. Mindkét csapatot elfogták – de Armand halott.
Ha igaz a hír, a helyzet katasztrofális. Nem csak a belső helyzetről van szó. A belpolitikai helyzet – így vagy úgy – még megoldható. De itt már a németekről és oroszokról van szó, akik most bevonulhatnak az országba, „rendet csinálni”, vagy hogy „megvédjék vértestvéreiket”.
Mindent elveszíthetünk egyik óráról a másikra, egyik napról a másikra, mindent: menedékünket, kenyerünket, a biztonságérzésnek még azokat a morzsáit is, amelyek megmaradtak, és az életünket.
(...)
Azt hiszem, ahhoz a fajtához tartozom, aki kész a halálra, könnyen beletörődik. Eszem ágában sincs védekezni, menekülni innen.
Szombat (1939. szeptember 23.)
A gyilkosokat – most sem tudom, hogy hatan voltak-e vagy kilencen „a gyilkosság színhelyén kivégezték”. Otthagyták őket a járdán egy napra – éjszakára is –, és a fejük mellé táblát állítottak „hazaárulók” felirattal.
Tegnapelőtt elmentem a tett színhelyére (az Elefterie híd másik oldalán van). Ezrével jött a tömeg, biciklin, autón, autóbusszal vagy gyalog. Hatalmas zsibvásárt rendeztek. A tömeg röhögcsélt, viccelődött. Egy csapat katona vigyázott a rendre – az én ezredemből –, és alig sikerült visszatartania a tömeget a kivégzettek holttestétől. (Gondolj bele, ha behívtak volna, most én is ott lennék az őrségben.) Akinek nem sikerült az első sorig tolakodnia, semmit se látott. Egy asszonyság azt mondta:
– Rendet kellene tartani, két sorra oszolni, hogy mindenki láthassa.
A környékben lakók létrákat hoztak, aki jobban akart látni, 2 lejért felmászhatott a létrára, és fentről nézelődhetett, soron kívül.
– Nem éri meg! – mondta egy alak, aki kifizette a 2 lejt, de csalódott. – Nem éri meg, csak a lábukat lehet látni.
Iszonyú, apokaliptikus, megalázó látvány. Úgy tűnik, hogy mindenhol ugyanez a műsor ismétlődött meg, minden részletében azonosan, Craiovában, Ploieşti-ben, Turnu Severiben. A londoni rádió szerint „tízesével folynak a kivégzések”. De azt suttogják, hogy nem tízesével, hanem százasával. Pontosabban: négyszázat lőttek agyon. Azt mondják, minden bebörtönzött és deportált vasgárdistát legyilkoltak.
Vajon mi történt Naéval? Rosetti érdeklődött utána, de azt a választ kapta, hogy „két napja eltűnt”. Mit jelent az, hogy „eltűnt”? Megszökött? Vagy elvitték és fogva tartják? Lelőtték?
Telefonáltam Mirceának, aggódtam az ő sorsáért is. Ő maga vette fel a telefont, a Revista számára írt cikk korrektúrájáról beszéltem. De amit tudni akartam, megtudtam: Mircea él.
Hétfő (1939. szeptember 25.)
Nehéz szívvel értem haza; megdöbbentett, ami történt, és ami történhet még. A halottak számát nem tudni biztosan: tízek, százak, ezrek.[39] Rîmnicu Săraton, éjszaka kettőkor agyonlőtték Mişu Polihroniadét, Tellt és a többieket („gépfegyverrel”, állítja Nina), utána közszemlére tették a holttesteket a börtönudvaron. Majdnem minden nagyobb városban ugyanaz a helyzet. (Legalábbis ezt rebesgetik: Constandache és Onicescu, mind máshonnan jöttek, de azt mondják – bár mindig Ninán keresztül értesülök – hogy a saját szemükkel látták.) Tegnap a Stúdióban, próba közben Marietta Sadova könnyekben tört ki, azt mondja, hogy „minden csíki gyereket” kivégeztek. A vaslui-iakat hasonlóképpen. Köztük Belgeát és Garniceanut. Estére már biztosnak tűnik, hogy Naét is agyonlőtték. Rosetti este benéz Camilhoz, és megerősíti a hírt. Később, éjszaka felhív, hogy Nae mégis életben van, otthon van, beteg, de él.
Képtelen vagyok politikailag megítélni ezt a drámát. Emberileg elborzaszt. Holott jól tudom, hogy ezek az emberek mindannyian, együtt is, külön-külön is szenvtelenül szemlélték volna a vasgárdista terrort, és a legnagyobb szenvtelenséggel irtottak volna ki minket. Tudom azt is, hogy az elvakultságuk nem ismer határokat. És mégis, mégis, mégis szomorú vagyok, levert, keserű a szájam íze.
(...)
Mişu Polihroniade,[40] egy politikai ügy vértanúja? Semmi sem predesztinálta a mártíromságra. Ez az egész tévedés, félreértés, tragikus tréfa! Nem, hiszen ő nem ezt akarta, nem is hitt benne, sohasem képzelte volna. î, ahogyan az élet többre vagy kevesebbre szán, mint amennyit akarunk tőle, vagy mint amennyit elbírunk! Valójában milyen kevés függ tőlünk! Mennyi láthatatlan, távoli következményt hordoznak gesztusaink, baleseteink, történéseink. Ez a gyerek csak egy képviselői széket akart – vagy legalább egy államtitkári pozíciót. És lám, forradalmárként végzi. Azt hiszem, élete utolsó pillanatában sem értette meg, hogy miért fordultak tragikusra a dolgok, és hogy hol siklott ki minden.
Délután meglátogattam Mirceát. Reggel találkoztam Ninával az Alapítványnál, sápadt volt, a szeme kisírt, a kezét tördelte:
– Megölik Mirceát, ne engedjétek, hogy megöljék Mirceát.
Azért mentem el hozzájuk, mert tudtam, hogy senkinek sincs mersze felkeresni őket. Minden elválaszt minket, az égvilágon minden, de arra gondoltam, hogy bátorságot önt bele, ha valaki szóba áll vele, még akkor is, ha csak én vagyok az. Nyugodt volt, lecsillapodott. Rosetti beszélni fog Raleával[41] és Iamandival, de az is lehet, hogy a felsőbb kapcsolatait is beveti, hogy biztos helyre menekítsék Mirceát. Együtt siránkoztunk – de mindketten a magunk módján. Olybá tűnik, nekem több erkölcsi jogosultságom van a kétségbeesésre, mint neki. Mert Mircea – a maga módján – akarta a történteket, cinkosa is volt.
Magatartása ma félelmetes, ésszerűtlen. Az ő esetében túl sokat mondok azzal, hogy magatartás. Csak a maradványai: visszafojtott kirobbanások, mélységes undor és valami iszonyú gyűlölet, amely mintha ki akarna törni belőle, de nem tud. Azt mondta, hogy a megtorlás gyalázatos dolog most, hogy „az ellenség ott a határon”. De amikor meggyilkolták Armand Călinescut, az ellenség vajon nem volt „ott a határon”? Rákérdeztem, vállat vont.
Nem azért kerestem fel, hogy vitatkozzam vele, nem is azért, hogy igazat adjon nekem. Nem most egyenlítjük ki a számlát. Talán valamikor, később, amikor mindez a múlté lesz – ha még élünk. Az az érzésem, hogy kétségbeesett dühvel, mintegy megtorlás gyanánt, egy német vagy orosz megszállásban reménykedik.
– Hiszek a román nép jövőjében – mondja –, de a román államnak el kell tűnnie.
Bosszankodva jöttem el tőle. Minden próbálkozásom, hogy szót értsek vele, hasznára legyek, és éreztessem vele, hogy nincs egyedül, csődöt mondott.
Péntek (1940. március 15.)
Meghalt Nae Ionescu.
Szombat (1940. március 16.)
Amikor – két órával a halála után – bementem Nae Ionescu házába, hisztériás sírógörcsöt kaptam, képtelen voltam uralkodni magamon.
Nae magával vitte életem egyik részét, amely vele együtt immár végleg lezárult.
Milyen különös sorsa volt ennek a rendkívüli embernek, akinek az élete nem teljesedett ki, céljai megvalósulatlanok maradtak, legyőzték – ha nem esne nehezemre, mondhatnám azt is, hogy lecsúszott.
Azért is szerettem annyira, mert olyan kevéssé volt szerencsés. Milyen szégyentelen és sértő a többiek sikere! Şeicaru köszöni szépen, egészséges, gazdag és győzedelmes, Manoilescuból[42] miniszter lesz, Tătărescu miniszterelnök, Herescu megkapta a professzori kinevezését, Corneliu Moldovan irodalmi díjat kapott, és kávéházi csevegéssel tölti az idejét, Victor Eftimiu fogadásokat ad…
Nae Ionescut nem veszik komolyan, és 49 éves korában, szárnyaszegetten meghal.
Péntek (1940. május 31.)
Az északi hadtest még kitart Dunkerque-nél, megpróbál hajóra szállni. Calais és Lille – elesett. A déli hadtesthez való csatlakozás lehetőségéről már rég nem esik szó. Már csak az északi harcok végét várják, a kapitulációt vagy a visszavonulást. 12, 24 vagy 48 óra alatt állítólag meglesz. És azután? Attól félek, a németek újrakezdik az offenzívát Párizs felé, és még erősebben félek attól, hogy a Somme-on nem elég erős a front. Ami a Meuse-nél történt, sajnos megismétlődhet a Somme-nál – erődítmények híján hamarabb megadja magát. Lehet, hogy az olaszok csak az új offenzívát várják ahhoz, hogy ők is belépjenek a háborúba. Állandóan erről beszélnek, már rég készülnek rá.
Többé nem lehetek „objektív”. Az úgynevezett „objektivitás”, amelyet annyi embernél látok (köztük Camilnál), elfogadás, beletörődés, önfeladás. Nemcsak a németektől való félelem hatalmasodik el az embereken – sokan rokonszenveznek velük. „Belevaló fickók”!
Az emberek csak elképednek – de nem szörnyednek el, holott azt kellene.
Erre gondoltam az este, amikor Ion Marin Sadoveanut[43] hallgattam, aki bécsi benyomásairól mesélt, ahonnan épp visszatért. Biztosra veszi, hogy a németek győzni fognak. Azt állítja, hogy a németek eddig csupán az erőforrásaik (emberek, anyagok, élelmiszer stb.) 4 százalékát vetették be a háborúba. Mindez kihoz a sodromból, annál is inkább, mivel „objektív” módon fejtegeti mondanivalóját, és a tetejében afféle atyáskodón-mélabús pózzal beszél a franciákról: „…sajnálom őket, de semmit sem lehet tenni értük”.
Ezeknek az objektív embereknek egy pillanatra sem jut eszükbe, hogy a német győzelem rabszolgaságot jelent, az ő rabszolgaságukat. A különbség csak annyi, hogy ami őket rabszolgasorba juttatja, az minket a halálba küld. És ez a különbség szögesen megváltoztatja a nézőpontot.
Kedd (1941. január 21.)
Forradalom? Államcsíny? Szombat éjjel a Brătianu sugárúton meggyilkoltak egy német őrnagyot. Még nem tudni, hogy merénylet volt-e, vagy közönséges bűncselekményről van szó csupán. Ha mégse ismeretlen a tettes, nem közönséges járókelő volt az, egy bizonyos görög polgár, hanem Axiotti, a volt bokszbajnok, akkor valószínű, hogy jelentéktelen incidensről van szó csupán, talán érzelmi afférról.
Az esetnek valójában semmi köze a tegnap lavinaként ránk zúduló politikai eseményekhez. A reggeli újságokban megjelent egy rendelet, amelynek értelmében felszámolják „a románosítási bizottságokat”. Délután megtudtuk, hogy Petrovicescu[44] tábornokot leváltották a belügyminisztérium éléről. Estefelé a diákok kiáltványt tettek közzé, amely követeli: 1. Riosüanu[45] eltávolítását, akit azzal vádolnak, hogy az angol szabadkőművesek bábja, és támogatta a német őrnagy meggyilkolását; 2. Petrovicescu tábornok visszatérését; 3. vasgárdista kormányt.
Este 10 után vagy 5-6 ezer vasgárdista felvonulást rendezett a Calea Victorién, és azt kiabálták: „Le Rioşanuval!” Vasgárdista kormányt akarunk! Le a szabadkőművesekkel!”
Éjjel 12 órakor már a rádió is sugározta a diáktüntetést. A reggeli újságok késve jelentek meg. Nem tartalmazták a kiáltványt, csak a belügyminiszter leváltásáról szóló rendeletet, ezenkívül pedig (de nem a Cuvîntulban) közölték Antonescu tábornok nyilatkozatát. A tábornok szerint Petrovicescu leváltása szükséges lépés volt a rend visszaállítása és a gazdasági hanyatlás elkerülése céljából. Egy óra körül, amikor hazafelé mentem, megszűnt a közlekedés a Calea Victorie és az Alacalay között. Úgy tűnik, hogy a rendőrkapitányságot – amelyet elfoglaltak a vasgárdisták – megostromolta a hadsereg. Négy óra felé, amikor visszatértem, a helyzet változatlan volt. Rosetti szerint ma éjszaka minden prefektust leváltottak az országban. Antonescu tábornok felhívást intézett az országhoz: „24 órán belül helyreállítjuk a rendet.”
Éjfél fele jár. Néha hallom az ablakaim alatt elhaladó vasgárdisták csoportjait, amint az Atheneum felől a Pénzügyminisztérium felé igyekeznek, és kórusban énekelnek. A város mégis nagyon csendesnek tűnik. A rádió felolvassa az elnökség felhívását: 10 óra után kijárási tilalom van.
Ma este befejezem La Fontaine meséit – egy ideje nagy gyönyörűségem telik benne. Az utolsó fabula, felhívásával az egyedüllétre, mindenki számára tanulsággal szolgálhat.
Cette lecon sera la fin de ces ouvrages
Puisse-t-elle etre utile aux siecles a venir.
Szerda (1941. január 29.)
Ma hivatalosan is nyilvánosságra hozták a civil lakosság soraiból kikerülő halottak számát. Valamivel több mint 300. Nem tudni, közülük hány a vasgárdista, és hány a zsidó. Túlságosan alacsony szám ez. Több mint 6000 zsidó halottról beszélnek. Lehet, hogy az áldozatok számát nem lehet megállapítani. Talán sohasem fogjuk megtudni. Rengeteg zsidót öltek meg a băneasai erdőben, a holttesteket levetkőztették, és otthagyták az erdőben. Azt rebesgetik, hogy sokat gyilkoltak le a străulesüti-i mészárszékben. Iszonyatos, leírhatatlan módon megkínozták és megcsonkították őket. Mindenkit, válogatás nélkül. Jacqes Costin testvérét alig ismerték fel a rokonai a halottasházban. A fején négy golyó ütötte seb tátongott. Beiler ügyvéd testét szétlyuggatta a golyó, a torkát átmetszették előtte.
Csodával határos megmenekülésekről is beszélnek. (Aderca komikus ártatlansággal, véletlenül a Burghelea utca 3.-ba kopogott be, épp egy vasgárdista fészekbe, és békés állampolgárként valami információkat kért! Este szabadon engedték, összeverve, de nem számít, élve került ki onnan! Közben másokat ugyanott, ugyanazon a napon, meggyilkoltak.) A legdöbbenetesebb eset, amelyet eddig hallottam, egy ügyvédé: Mircea Beinert kedd reggel elkapták az utcán, Băneasára vitték, tarkón lőtték, a holttestet otthagyták a hóban, ám a halott reggelre magához tért a hidegtől, és arra ébredt, több száz holttest veszi körül: de őt is beleszámítva, három áldozattal „csak részlegesen” végeztek. Egész egyszerűen fantasztikus!
Biberi[46] most érkezett meg Turnu Severinről. Azt mesélte, hogy a lázadás ott olyan csendesen folyt, hogy akinek nem volt rádiója, rá se jöhetett, hogy valami szokatlan történik az országban. Az ottani vasgárdisták, kezes bárányként, az első pillanatban megadták magukat.
Tegnap letartóztatták Haiget. Ma este alapos házkutatást rendeztek náluk (Camil mondja). De, azt hiszem, se Haignek, sem Mariţicának nem esett baja. Az efféle forradalmárok mindig megússzák. Cioculescu[47] és Streinu,[48] akikkel tegnap találkoztam, roppant elégedetten nyugtázzák az eseményeket, nem izgatja őket, hogy hogyan lesz tovább. Ami engem illet, magamról nem állíthatom ugyanezt – kétségek gyötörnek, és félek. Úgy tűnik, hogy a kormány habozik, visszakozik, keresi a megbékélést, halogat, ahol csak teheti. Cioculescu és köztem az a különbség, hogy ő megengedheti magának, hogy hűvös fejjel mérlegelje a történteket, az én esetemben azonban az életem a tét.
Egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy válsághelyzet esetében nem a semleges magatartás a legmegfelelőbb ablak, ahonnan az eseményeket szemlélni kell, ha meg akarja érteni őket az ember.
Csütörtök (1941. január 30.)
Mindenhol feldúlt otthonokat, kifosztott házakat látok, betört ablakú, kirabolt és szétzúzott boltokat, még a nem zsidó utcákban is. Ki hitte volna, hogy a pogrom hulláma egyetlen éjszaka alatt ide is elér! Ma reggel elszörnyedve néztem, mi maradt abból a szerencsétlen vegyeskereskedésből a Traian utcában. Újra arra gondolok, elborzadva, mi történhetett volna szerda éjszaka, ha otthon maradok.
Sok olyan ember van, aki azt az éjszakát távol töltötte a családjától, és másnap reggel már senkit, és semmit sem talált. Újra lepergetem a szemem előtt, és újra meg újra átélem azt az iszonyatos éjszakát.
Ma reggel elesett Dern.
Berlinben ma délután Hitler rendkívül hosszú beszédet tartott, és bejelentette, hogy Németország még az idén megnyeri a háborút.
Kedd (1941. február 4.)
(...)
Ami a leginkább elborzaszt a bukaresti vérengzésben, az a történtek végletekig elfajult, bestiális módja. A borzalom még a hivatalos közlemény száraz hangvételén is átüt, ahogyan bejelentik, hogy kedden, 21-én éjszaka, a jilavai erdőben meggyilkoltak 93 személyt („személy” – íme, a végső eufemizmus a zsidó számára). Amit hallottam, az még a hivatalos közleménynél is rettenetesebb. Most már bizonyos, hogy a străulesüti-i mészárszéknél legyilkolt zsidókat a nyakuknál fogva kampókra akasztották, a leölt marhák helyébe. Minden holttestre címkét ragasztottak, „kóser hús” felírással. Ami pedig a jilavai erdőben legyilkolt zsidókat illeti, előbb pucérra vetkőztették őket (mert, ugye, kár lett volna a ruháikért), utána agyonlőtték, és egy halomba hányták őket. Dubnow könyve sem szolgál kegyetlenebb részletekkel.
(...)
Az emberek sohasem olyan érdekesek, mint egy-egy hirtelen politikai fordulat pillanatában. Az ember egyik napról a másikra megtagadja a múltját, módosít a tényeken, szépíti őket, magyarázkodik, egyetért, kimagyaráz, elfelejti azt, ami kínos, csak arra emlékszik, ami jól jön neki. Ha ez a hirtelen pálfordulás csak némi cinizmussal járna – ez még elviselhető volna. De mintha bennük lakozna a következetesség démona is, amely arra ösztökéli őket, hogy ma – amikor ellene fordultak – éppúgy viselkedjenek, mint tegnap, amikor még a régi rendszer hívei voltak – vagyis magatartásuk és hozzáállásuk lényegében változatlan. Camil e tárgyban felülmúlhatatlan. Olykor mulatságos is. Nincs nála tanácstalanabb, mintha kifutott volna a lába alól a talaj, minden ízében reszket a félelemtől, határozatlan és hisztérikus, rémeket lát, katasztrófát jósol – aztán, a tőle megszokott, diadalmas mosollyal kioktat, nemcsak azt magyarázza el, hogy ő mindent előre látott, de azt is, hogy ha „rá hallgattak volna”, ő mindent képes lett volna megakadályozni. A vasgárdistáknak lapos közhelyeket pufogtatott (de még itt is az alárendeltjei közvetítésével, szerencsétlen nőszemélyeket és szegény, fiatal családokat használt fel e célra). Nem restellte megírni, aztán kézről kézre terjeszteni, mint „bizalmas okmányt”, azt a kínos, siralmas szeptemberi értekezést, amelyben azt bizonygatja, hogy ő világéletében vasgárdista volt, és ha igaz is, hogy a barátom volt, az sem kevésbé igaz, hogy Nae Ionescu viszont az én barátom volt (jogilag is tisztázni akarta a helyzetét).
Ma Camil ugyanolyan hevesen bizonygatja, hogy márpedig ő sohasem volt vasgárdista, és (szó szerint idézem) ő csakis a mai rendszerben találhatja meg a helyét, mivel ez a rendszer a nemzeti értékeket képviseli.
Azt hiszem, ennek az embernek a legjellemzőbb vonása a reflexió hiánya – csakis ezért mesélheti el (közben észre sem veszi, milyen ocsmányságról van szó), hogy Poldy Stern megkérte, rejtsen el a számára néhány iratot – ő azonban nemcsak visszautasította Poldyt, hanem rögvest felhívta Zăvoianut, az akkori rendőrfőnököt, jelentette neki a történteket, és hozzátette azt is, hogy ő, Camil Petrescu, semmiért sem vállal felelősséget, és nem szavatolja, hogy azok a bizonyos iratok csak ártatlan kereskedelmi szerződéseket tartalmaztak volna, vagy csak dollárokról lett volna szó! Feljelentés, a legalja fajtából – és Camilban nincs meg a kellő érzékenység ahhoz, hogy felmérje saját tettének a súlyát, és elborzadjon tőle!
Hétfő (1941. február 10.)
(...)
Szombat reggel, Eugen Ionescu, miután alaposan berúgott, néhány koktéltól, egyszer csak elkezd mesélni nekem az édesanyjáról. Hallomásból régóta tudtam, hogy ő is zsidó – de sohasem ejtettünk szót róla. Amilyen részeg volt, mindent kipakolt, könnyített a lelkén, mintha ez lett volna az, ami annyira nyomasztotta azelőtt, mintha ez rágta volna a lelkét. Igen, az anyja craiovai zsidó lány volt, a férje elhagyta Franciaországban, magára maradt a két kisgyerekkel, és zsidó maradt haláláig, amikor is ő – mármint Eugen – saját kezűleg megkeresztelte. Ezek után hirtelen azokról beszélt, akiknek nem ismerik zsidó voltát: Paul Sterian,[49] Radu Gyr, Ignătescu...[50] Dühödten, bosszúsan beszél róluk, mintha bosszút akarna állni rajtuk, vagy inkább, mint aki szívesen felszívódna körükben.
Szegény Eugen Ionescu! Hogy vergődik, szenved, kínlódik és bujkál, és milyen jelentéktelen dolog miatt! Meg szerettem volna mondani neki, hogy menyire megkedveltem – de túlságosan részeg volt ahhoz, hogy érzelmes hangot üthessek meg vele.
Szerda (1941. február 12.)
A Nemzetiben Mircea Eliade Iphigeniájának a bemutatója. Természetesen nem mentem el. Képtelen vagyok bemutatókra járni, főleg erre, amely minden szinten vasgárdista jellegű (a szerző, a színészek, a téma és a publikum) – mintha vasgárdista gyűlésen kellett volna részt vennem. Úgy éreztem volna, hogy egy „fészek-összejövetelre”[51] megyek. Giza felhívott, azt mondja, az előadás hatalmas sikert aratott. Akaratlanul is megerősítette a gyanúmat: „nehogy betiltsák az előadást” – sopánkodott. Megnyugtattam, hogy nem fogják betiltani – meggyőződésem, hogy semmi sem fog történni. Tény, hogy a szöveg hemzseg az utalásoktól, a sorok közül minden kiolvasható (már tavaly, első olvasatra feltűnt), de akkor is bajos betiltani egy Iphigenia-előadást. A szimbólum túl vastagra sikeredett – a darab alcíme „Iphigenia avagy a vasgárdista áldozathozatal” lehetne. Most, öt hónap kormányzás, három nap lázadás, annyi gyilkosság, tűzvész és rablás után – nem mondhatni, hogy nem találó.
(...)
Az amerikaim, akitől angolul tanulok, Roosevelt-ellenes, angolellenes, németbarát. Afféle Wheeler szenátor.
Cioran, noha nyakig benne ült a lázadásban, megtarthatta a párizsi kultúrattaséi pozícióját, ahova Horia Sima[52] nevezte ki, néhány nappal a bukás előtt. Az új rendszer fizetésemelést is hozott neki! Pár nap múlva indul. Ez aztán a forradalom!
Csütörtök (1941. március 28.)
Megrendülten fogadtam az esti híreket, aggódom az elkövetkezőktől. Régebben – még a vasgárdisták alatt is – az antiszemitizmus aljas volt és bestiális, de törvényen kívüli. Ez az egy mentsége még megvolt. Az ember bármikor a hatóságokhoz fordulhatott – ha csak színleg is. A hivatalos rendeletek megőriztek egy szemernyit az igazságszolgáltatás reményéből. Mára már az igazságszolgáltatásba vetett csekélyke remény is oda. Minden reggeli újság a címlapon hatalmas betűkkel közli a hírt: a zsidó vagyonok elkobzását. A többi hír (a háború, az afrikai bevetések, Belgrád bombázása…) valahol hátul kullog. Ma, 1941. március 28-án az a legfontosabb hír Romániában, hogy elkobozzák a zsidók ingatlanait. Más nem számít! (...)
Camil Petrescu azon sopánkodik, hogy neki nem jut egy sem a zsidóktól elvett házakból.
– Én soha nem kapok semmit – pendíti meg félszegen.
– Most más a helyzet – válaszolom neki –, mert most, ha kapnál is, biztos nem fogadnád el!
– Hogyhogy nem fogadnám el? Miért ne fogadnám el?
Nyugodtan beszélt, és rájöttem, nemcsak hogy semmi rosszat nem lát abban, hogy bitoroljon egy házat, amely nem az ő tulajdona, amelyet egy zsidótól vettek el, de még el is várja, hogy kiutaljanak neki egy ilyen ingatlant, és nagy csalódás lesz a számára, ha mégsem kapja meg.
(...)
Csütörtök (1942. július 9.)
(...)
Tegnap este bementem a Capşába. Rosettiért néztem be, találkozót beszéltünk meg. A mellettünk levő asztalnál Ion Barbu[53] és Onicescu. Előttük kiteregetve az esti újságok. Barbu az afrikai front térképét tanulmányozta éppen, nagy csalódást okozott számára, hogy Rommel nem nyomult előbbre. Onicescu lelket öntött bele:
– Akármilyen erős is egy dugattyú, mindig visszaugrik, miután működésbe lendül. Az el-alameini megtorpanás is csupán egy ilyen effektus.
Barbu továbbra is vigasztalannak tűnt.
– Meg aztán – folytatta Onicescu – nem látod, mi történt északon? Szétzúztak egy 50 hajóból álló amerikai konvojt.
– Szétzúzták őket! – kiált fel Barbu, és felderül az arca.
Jól elszórakoztam rajtuk. Olyanok voltak, mint két zsidó, aki a kávéházban folytat stratégiai megbeszélést – ugyanaz a félelem és szenvedély munkálkodott bennük –, csakhogy ők a barikád másik oldalán állnak.
(...)
Szerda (942. december 23.)
(...)
Emil Gulianról semmi hírünk.[54] Felhívtam Ortansát, kétségbe van esve. „Csak tudnám, hogy életben van” – hajtogatja. Emil november 15-én írt utoljára. 18-án volt a volgai és a doni csata, és azóta nem adott életjelt. Túlságosan borzalmas volna, ha elveszítenénk. Miért őt, miért éppen őt? Mircea Eliade akarta ezt a háborút. Mircea várta ezt a háborút, hitt benne, hisz benne – de azért Lisszabonban él. Emil Gulian essen el a fronton? Egy olyan fronton, amelyhez semmi köze?
Hétfő (1943. január 4.)
Mától kezdve a zsidók nem 5, hanem 10 dekával kevesebb kenyeret kapnak, mint a keresztények. Tíz adagból négyet meg se kapunk.
Rebreanu[55] a Shylock előadására készül a Nemzetiben. Camil Petrescu (az este mesélte el, hogy mi történt) megkérdezte, vajon az a jelenet, amelyben Shylock fellázad az antiszemita gyűlölet ellen („Éa zsidó nem ember? Nem vérzik, ha megsebzitek?”) nem lesz-e nehezen előadható a jelenlegi körülményeket tekintve?
– Nem – vágja rá Rebreanu – nem, ha egyszer antiszemita színezete van.
– És – tette hozzá Camil – ez az ember írta az „Icig Strul, a hadiszökevény”-t.
Hétfő (1943. október 11.)
Szombaton volt jom kippur.
Nem próbálok meg rendet rakni a „judaizmusomban”. Böjtöltem. Este elmentem a templomba, hallani akartam a sófárt.[56] Megkíséreltem elmotyogni – valaki válla felett – az utolsó Uvinu Malkeinut.[57]
De vajon miért? Hiszek? Hinni akarok?
Nem, nem, még ennyit sem. Csak egyszerűen annyi értelmetlen, következetlen gesztus közepette egy kis csendet és melegséget akarok becsempészni az életembe.
Csütörtök este, Rebreanunál meghallgattam Camil darabját.
Sokat haboztam előtte – utána pedig nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy mégis elmentem. Nem lett volna szabad.
Jobb, ha Rebreanuval csak a háború után találkozom. Most nincs mit mondjak neki. Főleg nem nála, otthon.
De itt van ez a gyengeség, ez a közöny, ez a szenvtelenség, amely mintha előre jelezne minden későbbi feledést és megalkuvást.
Vajon visszatalálok ezekhez az emberekhez? Vajon a háború nyomtalanul múlik el, anélkül hogy eltépné ezeket a kötelékeket? Vajon „korábbi” és „majdani” életem között nem történik semmi megmásíthatatlanul visszavonhatatlan?
Akkor pedig miért? Mire jó?
(...)
Péntek (1944. szeptember 1.)
Mindenki tájékozatlan, nem tudja, hogy mihez kezdjen, és fél. Az orosz katonák nőket erőszakolnak meg (Dina Cocea mesélte tegnap). A katonák megállítják az autókat, kitessékelik belőlük a sofőrt és az utasokat, a volánhoz ülnek, és eltűnnek. Kifosztott boltok. Délután vagy három katona berohant a Zahariába, feldúlták a vaskasszát, elvitték az órákat. (Az óra a kedvenc játékszerük.)
Képtelen vagyok túlságosan a szívemre venni minden eseményt és incidenst. Valahol normálisnak tűnik. Talán helyesnek is. Nem lenne igazságos, ha Románia túl könnyen megúszná. (...)
Végül is az oroszok birtokon belül vannak. A lakosság, zsidók és románok egyaránt – visszataszító módon viselkednek. A sajtó undorító. Mircea Damian, Cristobald stb.
Ma reggel azt az ostoba hibát követtem el, hogy elmentem Dorian úrfihoz, egy „írói tanácskozásra”. Tehetetlenül szemléltem a „zsidó írók szakszervezetének” a megalakulását – az élén Benador, Călugăru és Dorian állnak. Nímandok, ismeretlen nevek – a kétségbeesett lecsúszás és a robbanó középszerűség keveréke, a régi ambíciók, régi nyomorúságok magamutogató orcátlansággal születnek újjá.
Nem tudom megbocsátani magamnak a saját gyávaságomat, hogy nem kiáltottam a pofájukba, mit érdemelnek.
De ez az utolsó eset, hogy hasonló csapdába hagyom magam ejteni.
Kedd (1944. szeptember 5.)
(...)
Camil Petrescu holtsápadtan, rettegve kapaszkodik belém és Beluba. Megsajnáltam. Halálosan retteg. Mindenáron bizonyítani akar, mentegetőzik, folyton kimagyarázkodik. Mások bezzeg, nem kevésbé „fasiszták”, elég pofátlanok ahhoz, hogy felcsapjanak a demokrácia és hajlíthatatlanság önjelölt prófétáinak. Szegény Camil meg tisztázni próbálja magát. Folyton ezt csinálta, II. Károly alatt is, a vasgárdisták alatt is, Antonescu alatt is: ő mindig tisztázta magát.
Összefutok Coceával, alaposan lehord:
– Ti hoztátok a nyakunkra a németeket, ti, a Cuvîntultól.
– Te hoztad őket a nyakunkra, te dolgoztál a hitleristáknak – vágom a fejéhez, ugyanabban a hangnemben.
Mély benyomást gyakorolhattam rá. Fortyogott a dühtől. Lehet, hogy új ellenséget szereztem magamnak.
Torkig vagyok már az egésszel: mi az Isten, egy életen át csak „az egyik a Cuvîntultól” leszek?
Szeretném végre megírni a könyvemet a háborúról. Minél hamarabb. Szeretnék könnyíteni a lelkemen – szeretnék végre megnyugodni.
Fordította, válogatta és a bevezetőt írta: Saszet Ágnes
Jegyzetek
[1] Nae Ionescu (1890–1940) filozófiai tanulmányokat végzett Bukarestben és Németországban, Münchenben doktorált. 1919-től egyetemi tanársegéd Bukarestben, 1925-től egyetemi professzor, logikát ad elő. A 20-as évek végén a Cuvîntul igazgatója. Karizmatikus személyisége döntő hatással volt az „új nemzedékre” (Eliade, Cioran, Sebastian). Nae Ionescu a 30-as évek elején II. Károly király szürke eminenciása volt, de 1933-ban szakítanak, és Nae Ionescu a király legkeményebb ellenfeleihez közeledik, a Vasgárdához, amelynek ideológusává válik. 1938-ban pár hónapra lágerbe zárják. Gondolkodásának fő elemei: metafizikai és teológiai alapokon definiált antiszemitizmusa (például Mihai Sebastian „Kétezer év óta” című könyvének előszava) és ortodox szellemiségű nacionalizmusa. Románia modernizálása és a demokrácia ellenfele, németbarát. Eugen Ionescu így emlékszik vissza: „Ha nincs Nae Ionescu, vagy ha nem veszett volna össze a királlyal, vajon megszületett volna az az értékes 35-40 között vezetők nemzedéke? Nae Ionescu miatt mindannyian fasisztává váltak. Egy reakciós, ostoba és rettenetes Romániát kreált.” (Levelek Tudor Vianuhoz, Minerva Kiadó, Bukarest, 1994, 274. o.)
[2] Argetoianu hívei. Constantin Argetoianu (1871–1955), politikus, az I. világháború végéig a Konzervatív Párt képviselője. Később (1920) Averescuval közösen, a Néppárt – egy autoriter jobboldali párt – alapítója. Alexandru Averescu (1859–1938) katonatiszt, egy hónapig (1918. január 29. – február 27.) miniszterelnök.
[3] Vaida mozgalma, Alexandru Vaida-Voevod (1872–1950), a Parasztpárt egyik vezetője, a bukaresti parlament tagja 1906-ban. 1935-ben kilép a Parasztpártból, amiért nem támogatták „numerus valachus” tervezetét, amely a román etnikumúakat előnybe hozta volna minden más – tehát nem csupán a zsidó – etnikummal szemben, megalapítja a Román Frontot, amelyet Vaida mozgalmának neveztek.
[4] Gheorghe Tătărescu (1866–1957), liberális politikus, miniszter és miniszterelnök több kormányban is az Antonescu-diktatúra előtt. 1944 után (1947-ig) együttműködik a Petru Groza-kormánnyal, a Liberális Pártból kiszakadt csoport élén. Politikai fogoly 1955-ig.
[5] Bratianu, Gh. történész, híve Románia közeledésének a hitlerista Németországhoz.
[6] Cuvîntul, 1924-ben alapítják Nae Ionescu vezetésével, az „Új Nemzedék” publikációjának tartják, 1934-ben, miután Duca miniszterelnököt meggyilkolták a vasgárdisták, egy időre a lapot betiltják. Nae Ionescu egyes cikkeit úgy tekintik, mint amelyek közvetlenül uszítottak a miniszterelnök meggyilkolására. 1940-44 közt a lapot – amely ekkor már a Vasgárda hivatalos lapja – P. P. Panaitescu vezeti.
[7] Józef Beck, lengyel belügyminiszter.
[8] Karl Radek, a Komintern vezetőségének tagja.
[9] Capşa, ma is működő elegáns kávéház Bukarestben.
[10] Gheorghe Racoveanu, publicista, teológiai esszék szerzője.
[11] Mircea Eliade, Nae Ionescu diákja és tanítványa, a Cuvîntul szerkesztője, a Criterion Szövetség tagja (1932-34). 1927-ben közli az Itinerariu Spiritual-t, és ezzel a fiatal nemzedék „szóvivőjévé” válik. A Cuvîntulban közölt 12 cikkében határozza meg „misszióját”: a kultúrában „megvalósulni”, a fiatal értelmiségiek tartsák magukat távol a politikától. 1937-38-ban több írásában is egyértelműen támogatja a Vasgárda mozgalmat, közeledik az „ortodoxia gondolataihoz”, a „szellem új arisztokráciájának” szelleméhez, a demokrácia és a liberalizmus visszautasításában. 1938-39-ben néhány hónapot koncentrációs táborban tölt, ennek ellenére a háború kezdetén állást foglal a németek mellett. 1940-ben diplomata, előbb Londonban, majd Lisszabonban.
[12] Vasile Băncilă (1898–1979) filozófus, esszéista. Lucian Blaga csodálója, a filozófiában az „autohtonizmus” – kulturális etnocentrizmus – gondolatának terjesztője.
[13] A volt Criterion – egy Nae Ionescu által patronált és szellemiségének hatása alatt álló irodalmi csoport – néhány tagja elleni rágalmazási per.
[14] Maryse Nenişor – Dumitru Iuca (liberális politikus, 1937-ig belügyminiszter) lánya.
[15] Mircea Vulcănescu filozófus, Gabriel Negri balett-táncos, Petru Titel Comarnescu és Al. Cristian Tell belekeveredtek a Credinţa szerkesztői elleni konfliktusba.
[16] Sandu Tudor, a Credinţa igazgatója, baloldali újságíró. Zaharia Stancu, író, baloldali újságíró, a 60-as évek végétől az Írószövetség elnöke.
[17] Camil Petrescu prousti hatásokat mutató regényíró, filozófus.
[18] Ion I. Moţa, a Vasgárda egyik vezetője a spanyol polgárháborúban hal meg. Máig is a „kommunizmus elleni hősi küzdelem vértanúja” a romániai közvélemény nagy részének szemében.
[19] Ion Săn-Giorgiu, dramaturg, szélsőjobboldali publicista.
[20] Blank, II. Károly király kamarillájának tagja.
[21] Pamfil Şeicaru – a Curentul nevű napilap igazgatója (1928-1944).
[22] Corneliu Zelea Codreanu, 1919-ben diák a Iaşi Egyetem jogi karán, a diáklázongások karizmatikus vezéregyénisége, antiszemita (a numerus clausus bevezetését követeli), ortodox misztikus nacionalista. 1927-ben megalapítja a Mihály Arkangyal Légiót, ebből született később a Vasgárda. A jelenlegi poszt-vasgárda példaképe. E körök terjesztik azt a hazugságot, hogy a Vasgárda bűnei, gyilkosságai csupán Codreanu halála után, utóda, Horia Sima vezérlése alatt történtek.
[23] Stelian Popescu, ügyvéd, politikus, az Universul című lap igazgatója, a 30-as évek második felében az antiszemitizmus felé közeledik.
[24] A kéziratban a „proletár” szó ki van húzva, és „szovjetizált”-ra javítva.
[25] Constantin Visüoianu, diplomata, politikus, Sebastian barátja.
[26] Marietta Sadova, színésznő.
[27] Zöld Ház, vasgárdista otthon.
[28] Traian Bratu, a Iaşi Egyetem rektora, akit egy vasgárdista diákcsoport megtámadott.
[29] Gogu Rădulescu, ekkor kommunista szimpatizáns, később az RKP (Román Kommunista Párt) egyik vezetője, a í89-es forradalom után elítélik, börtönbe kerül. Ugyanakkor őt tartják a „liberális” értelmiség konzekvens pártfogójának, többek közt Ana Blandiana költő, a kemény antikommunista Polgári Szövetség elnöke is részt vett temetésén 1991-ben.
[30] Alice Theodorian, Caton Theodorian lánya, Aristide Blank barátnője.
[31] Dimineaţa – (1914–1937) baloldali, demokratikus, marxista hangvételű lap.
[32] Adevărul – demokratikus napilap, 1937-ben a Goga–Cuza kormány felfüggeszti kiadását „zsidóbérencség”, „zsidóbarátság” miatt.
[33] Lupta – (1921–1937) baloldali lap.
[34] Octavian Goga (1881–1938) költő, politikus, pártjának neve Nemzeti Keresztény Párt, 1937–38 között miniszterelnök, ekkor születik meg az első zsidótörvény, ekkor kezd közeledni Románia a náci Németországhoz.
[35] Nae Ionescut a csíkszeredai táborba internálták a Vasgárda elleni megtorlási akció keretében.
[36] Mihail Stelescu, vasgárdista vezér, volt elvtársai gyilkolták meg, miután elhagyta a mozgalmat, és Codreanu ellenfelévé vált.
[37] Armand Călinescu, miniszterelnök.
[38] Titu Comarnescu, Petru Comarnescu (1905–1970) egyike a fiatal „Criterion”-istáknak, aki társai többségével ellentétben – akik a szélsőjobb felé meneteltek – demokratikus, baloldali, haladáspárti.
[39] Armand Călinescu miniszterelnök meggyilkolása után megtorlásként 252 vasgárdistát agyonlövettek. Közöttük a Criterion Szövetség két volt tagját: Mihai Polihroniadét és Alexandru Cristiant.
[40] Mihai Polihroniade, publicista, a Criterion tagja, vasgárdista. Sebastian iskolatársa volt.
[41] Mihai Ralea, esztéta, a Viaţa Romînească szerkesztője, a nyugati orientáció és a demokrácia híve.
[42] Manoilescu, a korporatizmus elméletének híve.
[43] Ion Marin Sadoveanu (1893–1964) író, a színházak igazgatóságának igazgatója.
[44] Constantin Petrovicescu tábornok, az első Antonescu-kormány (1940. szeptember – 1941. január) belügyminisztere, akit a második Antonescu-kormányban (1941. január – 1943. január) Dumitru I. Popescuval helyettesítenek.
[45] Alexandru Rioşanu ezredes, a rendőrség és a Siguranţa (titkosszolgálat) főnöke.
[46] Ion Biberi író.
[47] Şerban Cioculescu, kritikus.
[48] Vladimir Streinu, kritikus.
[49] Paul Sterian, avantgárd költő.
[50] Constantin Ignătescu, író, publicista (Rampa, Ultima oră, Viaţa Romănească stb.).
[51] A „fészek” – a vasgárdista szervezetek alapsejtje.
[52] Horia Sima, a Vasgárda vezére Codreanu meggyilkolása után a Vasgárda-lázadásig. Románia Nemzeti-Vasgárdista Állam volt, „kétfejű” kormányzással, Antonescu volt az állam vezetője, a Kondukátor, Horia Sima pedig a miniszterelnöki tanács alelnöke, az ország második embere. A lázadás leverése után Horia Sima Németországba menekült.
[53] Ion Barbu, matematikus és avantgárd költő, a Vasgárda-mozgalom „útitársa”.
[54] Emil Gulian, költő, meghalt a fronton.
[55] Ion Rebreanu sikeres regényíró, a román írók szövetségének elnöke, a Nemzeti Színház igazgatója.
[56] Kosszarvból készült kürt, megfújása jelzi a böjti napok végét.
[57] Héberül „Avinu-malkenu” (Atyánk, Királyunk) – a litánia kezdete bűnbánati és böjti napokon.