1944-ben Magyarországon kevesebb mint három hónap alatt – gyorsabban, mint bárhol másutt – deportáltak 430 000 embert, és ezzel „megoldották” a nem Budapesten élő zsidók „kérdését”. Szakemberek körében mind a mai napig vitára ad okot annak megállapítása, hogy mi tette lehetővé ezt a páratlanul gyors és alaposságában katasztrofális akciót, illetve hogy e deportálás mögött milyen meggondolások álltak.
A magyar társadalom mind a mai napig nem volt képes feldolgozni a zsidónak nyilvánított magyarokkal történtek traumáját. Sokakat már a kérdés feltevése is felbőszít, mondván, mások is szenvedtek, miért állítják előtérbe azt, ami a zsidósággal[1] történt. Mások szerint a történtek minden mással összehasonlíthatatlanok és kizárólag az irracionális gyűlölettel magyarázhatók. Valamilyen formában a kérdés szinte mindenkit érint, és ez az érintettség nagymértékben megnehezíti a szembenézést és a megértést.
Az alábbiakban megkíséreljük, hogy reprezentatívnak tekinthető mintákon bemutassuk a magyar (nem zsidó) értelmiség viszonyát ehhez a kérdéshez. E bemutatással a következő, később kifejtendő állításokat kívánjuk igazolni:
1. A zsidótörvények támogatói korántsem csak a németbarát erők köréből kerültek ki, létrejöttükben széles körű társadalmi konszenzus uralkodott.
2. A magyar kormányzat a „zsidókérdés” „végleges megoldásának” 1944-ig történt elodázásával nemcsak a Harmadik Birodalom, hanem a lakosság és az értelmiség jelentős részének akaratával is szembeszegült.
3. A zsidók háttérbe szorítását követelő értelmiségiek döntő többsége egyúttal más „idegenek” – azaz a „svábok” (magyarországi németek) – visszaszorítását, illetve erőszakos asszimilálását is támogatta. Idegengyűlöletük tehát korántsem csak a zsidóságra korlátozódott.
Zsidóság és a magyar társadalom
A vagyon újraelosztásának igénye
A tulajdonviszonyok újrarendezése Magyarországon számos politikust és közgazdászt foglalkoztatott. A szakemberek között egyetértés volt abban, hogy a félfeudális és egyenlőtlen vagyoneloszlás a magyar társadalom modernizálásának fékje. Az egyre növekvő szociális feszültségek termékeny táptalajt biztosítottak az erőszakos megoldásokat hirdetőknek. Magyarországon 1884-ben bukkant fel először az antikapitalista érvekkel operáló politikai antiszemitizmus, mely a XIX. század elején új erővel lángolt fel.[2] A zsidóság vagyoni felülreprezentáltsága éppúgy közismert volt, mint a magyar főnemesek vagyoni helyzete, és ez számos politikust az újraosztás megtervezésére sarkallt: „Akkora vagyonátadást fogunk kivetni, amilyenre a magyar történelemben, de még a nemzetközi történelemben sem volt példa! Reméljük, hogy így sikerülni fog a pénzügyi egyensúlyt helyreállítani” – mondta Szende Pál pénzügyminiszter az ország pénzügyeiről 1918. december 1-jén.[3] Bár Szende kijelentésében semmilyen antiszemitizmus nem érhető tetten (ő maga is zsidó vallású volt), nyilvánvaló, hogy a vagyonátadás leginkább az ország lakosságának 5 százalékát kitevő zsidóságot sújtotta volna, mely a nemzeti vagyonnak hozzávetőlegesen 20-25 százalékát birtokolta. A zsidóság vagyoni felülreprezentáltsága még inkább nyilvánvaló, ha a legnagyobb adófizetőket vesszük tekintetbe. Budapesten a statisztikai hivatal 269 milliomost tartott nyilván, akik közül 175 volt zsidó vallású.[4]
Baloldali kontra jobboldali vagyonelosztás
A Népköztársaság politikai tehetetlensége és a Tanácsköztársaság terrorja teljesen diszkreditálta a baloldali vagyonelosztási javaslatokat, a mérsékelt keresztényszocialista elvek pedig éppen békés és konszenzuális jellegük miatt nem voltak kellően népszerűek, így a harmincas évek radikalizálódó kül- és belföldi klímája miatt gyorsan teret vesztettek. Helyettük egyre inkább népszerűsödött az a gondolat, hogy a magyar szociális problémákat vallási, pontosabban „faji” alapon, a zsidóság háttérbe szorításával kell megoldani (ezen ekkor még természetesen nem megsemmisítést, hanem kivándoroltatást értettek).
Ennek a gondolatnak a jegyében fogant az a törvény is, amely Európában elsőként „népfajok, nemzetiségek” szerinti arányokat írt elő az egyetemre felveendők körében. Kevéssé ismert, hogy többen már ekkor, a törvény előkészítése során követelték a „numerus nullust” és a zsidók teljes kitelepítését.[5] A törvényjavaslat vitájában is az az indoklás szerepelt, hogy azért van törvényi szabályozásra szükség, mert ennek hiányában „az egyetemi ifjúság” (azaz a Turul és az Emericana bajtársi szövetség) a „saját vérmérséklete szerint”, pogromszerűen oldja meg a kérdést, (mint ahogyan a lengyel egyetemeken ez meg is történt). Az 1919-1920-as év szemesztereinek kilengései és a később is rendszeresen előforduló egyetemi randalírozások, illetve az emiatt elrendelt kényszerszünetek élő példaként bizonyították, hogy a törvényjavaslat mögött komoly tömegigény húzódott meg.
A faji alapon differenciáló szociálpolitikának már az 1920-as években is voltak lelkes hívei. Tévedés volna azt gondolni, hogy ezek az emberek műveletlen, világtól elrugaszkodott futóbolondok lettek volna. A numerus clausus törvényjavaslat a Budapesti Egyetem orvosi karáról indult ki, és a parlamentben 64 képviselő közül csak heten szavaztak ellene (a szavazásról a képviselők többsége ismeretlen okból távolmaradt). A „The Jewish Question in Hungary” című könyv szerzője, Prohászka Ottokár a kor legelismertebb egyházi személye volt, az 1918–1919-es forradalmakat csak „zsidó lázadásnak” aposztrofáló Méhely Lajos,[6] a sokatmondó A Cél címre hallgató „fajbiológiai szemle” szerkesztője, akadémikus és elismert egyetemi tanár, csakúgy mint Orsós Ferenc akadémikus, a Magyar Orvosi Kamara elnöke és később a Katynba küldött nemzetközi orvoscsoport vezetője. Méhely lapjának olvasói közé nem kisebb tudósok tartoztak, mint Teleki Pál, egykori és leendő miniszterelnök.[7] Utóbbi az 1920-as évek végén legalábbis fültanúja volt annak, amikor szobája előtt a keresztény hallgatók verték zsidó pályatársaikat, hogy azok ne juthassanak be a vizsgaterembe, és ne kaphassanak diplomát. Miközben ablaka alatt üvöltöztek és verekedtek, Teleki így nyilatkozott az újságíróknak: „Nem zavar a lárma, mert úgyis a tengerről felelnek, és így e zajongás megfelel a tenger lármájának.”[8] Teleki 1927-ben azt a nyilatkozatot is aláírta (sok más egyetemi tanárral együtt), mely tiltakozott a numerus clausus rendelkezéseinek enyhítése ellen, és 1939-ben is kijelentette az Imrédytől átvett második zsidótörvény kapcsán, hogy azt nem találja elég szigorúnak – annak ellenére, hogy 1940-ben már arra hivatkozott, hogy indoklását ő írta.[9]
Az antiszemitizmus hordozói
Az antiszemitizmus viszonylag korai elterjedtségét igazolják az 1927-ben kirobbant tömeges tiltakozások és egyetemi atrocitások a numerus clausus törvény megszüntetésének bejelentése miatt. Tiltakoztak az Emericana, Turul és Csaba bajtársi szövetségek, a Társadalmi Egyesületek Szövetsége (TESZ), az orvosok, mérnökök, ügyvédek szakmai egyesületei.
Az értelmiségen belül talán az orvosi kar volt a leginkább megfertőzve az antiszemitizmussal, köszönhetően az ekkoriban divatos szociáldarwinista nézeteknek is. Esetenként ehhez határozott progresszív érdeklődés társult. Gera József nyilas pártépítés-vezető éveken keresztül Makón volt körorvos, és tapasztalhatta a mezőgazdasági munkások nyomorát. Szociális érzékenysége mellett a népszaporodási érdeklődés és a fasiszta Olaszországból, valamint a nemzetiszocialisa Németországból érkező orvosi szaklapok – melyek bizonyították Gerának, hogy „milyen nagyon szép és komoly munka folyik ott” – indították el őt a politika felé.[10]
Hasonlóan nagyfokú antiszemitizmus uralkodott a mérnöki karban, ellentétben az ügyvédekkel, akiknek csoportszolidaritása a mérnöki-orvosi szakmáét sokszorosan felülmúlta.
Az antiszemita intézkedések helyeslőit nem kizárólag a „jobboldaliság”, „németbarátság” vagy „náciszimpátia” jellemezte. Gyakran ennek az ellenkezője állapítható meg: Teleki Pál, a Magyarországra menekült lengyeleket támogató páter Varga Béla[11] vagy Makkai János,[12] a második zsidótörvény parlamenti előadója és a népi írók mind németellenesek és adott esetben antifasiszták is voltak. A nyilaspárt alapítói közül Szász Béla történész egyben a németellenes Bartha Miklós Társaság[13] alapító tagja is volt. Méhely, a magyarországi antiszemitizmus és fajbiológia élharcosa tanulmányok sorozatát publikálta a „sváb” veszélyről, melyekben leszögezte, hogy „a német fajában sem testileg, sem lelkileg sohasem válhatik magyarrá”.[14] Az 1947-ben antikommunista összeesküvésként elhíresült „Magyar Közösség” már 1938-ban megalakult, igaz ekkor még a náci terjeszkedés ellen: tagjai csak magyar származásúak lehettek, ugyanakkor németellenességük nem zárt ki bizonyos mértékű antiszemitizmust. Teleki politikai tevékenysége és öngyilkossága, valamint Makkai 1944-es Gestapo általi letartóztatása is azt bizonyítják, hogy az antiszemitizmus és az antifasizmus korántsem volt összeegyeztethetetlen.
Igaztalanul és akarata ellenére Szekfű Gyula is azok közé tartozott, akik 1944-ben hivatkozási alappá váltak a deportálást szorgalmazók körében, hiszen a szélsőjobb veszélyt érzékelő Szekfű a harmincas évek második fele után egyre inkább a polgári antifasiszta szellemi ellenálláshoz csatlakozott. 1920-ban jelent meg „Három Nemzedék” című műve, melyben a kor közbeszédjéhez képest szinte mérsékelt hangnemben foglalkozott a szerinte káros zsidó asszimiláció hatásaival is. A zsidóság Szekfűnél nem faj, hanem társadalmi kategória volt. Külön teret szentelt annak a tézisének, mely szerint az arisztokrácia tette lehetővé a zsidóság beáramlását Magyarországra.[15]
Az úri, vallási alapú antiszemitizmus minden negatívuma ellenére sem volt képes arra, hogy megszüntesse a magyar zsidóság polgárosulását és asszimilációját. Az egyetemeken ugyan csökkent a zsidók száma, de a szabad foglalkozásokban arányszámukat továbbra is messze felülmúló százalékban helyezkedtek el zsidók. Hozzá kell tennünk: állami orvosi és mérnöki helyekre alig vettek fel zsidónak minősített személyeket. Arányuk 1935-ben 1,6 százalék volt a tisztviselők, 12 százalék a kereskedelmi és 4,6 százalék a polgári iskolai tanárok között. Ezzel szemben az ügyvédek 49,2 százaléka (1920-ban 50,6 százalék), az orvosok 34,4 százaléka (1920-ban 46,3 százalék) volt zsidó. Újságírók, színészek számára 1938-ig semmiféle korlátozás nem létezett. A numerus clausus az utóbbi szakmákban tehát nem tudta jelentősen korlátozni a zsidó származásúnak minősítetteket.[16]
Az egyházak
Egyházi részről az antiszemitizmus komoly támogatottsággal rendelkezett. A tévesen értelmezett keresztény hagyomány módot adhatott antiszemita indulatok alátámasztására. Sajátos módon azonban nem ez a középkori antijudaizmus volt a meghatározó a két világháború között: éppen a szociálisan érzékeny, reformpárti és haladó egyházatyák voltak azok, akik leginkább támogatták az antiszemita intézkedéseket, mert abban a társadalom modernizálásának lehetőségét látták.
Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök, az „ország apostola”, korának legismertebb hitszónoka volt. 1911-ben három műve is indexre került, mert egyházának cenzorai túl „modernistának” ítélték őket. Prohászka sok paptársával ellentétben komolyan vette egyházának szociális tanítását, és tenni akart a szegény néposztályok felemelkedéséért. Kezdettől fogva bekapcsolódott a politikai katolicizmus küzdelmeibe, és a hazai keresztényszocialista mozgalom szellemi vezére lett. 1916-ban saját földreformtervezetet is készített, melyben a frontharcosok földhöz juttatását javasolta. Prohászkában ekkor kristályosodott ki az az elképzelés, hogy a háború után elkerülhetetlenek lesznek a szociálpolitikát és a politikai struktúrát demokratizáló reformok, mint például az általános választójog bevezetése. Egyházával ellentétben eleinte megértést mutatott az őszirózsás forradalom iránt, és a Tanácsköztársaság kikiáltásakor is elismerő pásztorlevél kiadását tervezte, amit a dogmatikus kommunista rezsim hiúsított meg. 1919 után Prohászka a „keresztény kurzus” szellemi vezérévé vált, de hamar csalódás töltötte el, mert felismerte hogy a hatalom csak frázisaiban követi elveit. Szellemi hatása meghatározó volt a Horthy-korban: 1927-ben bekövetkezett halála után sorra alakultak az országban és a határon túl is a „Prohászka-körök”.
Prohászka nézetei az antiszemitizmust illetően viszont nem változtak. „A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet” – írta 1893-ban. A zsidóság „sakterkezek alatt vérbe akarta folytani a magyarságot” – ezt már 1923-ban, Tiszaeszlár után 40 évvel írta.[17] Ezért jogos nemzeti önvédelemnek tartotta a „pozitív”, azaz a keresztényeket előnybe helyező antiszemitizmust, és a liberalizmus mételyével a „hungarizmust” állította szembe. 1920-ban megjelentetett, zsidókérdést tárgyaló műve adta a szellemi alapot a képviselőháznak a numerus clausus törvény elfogadásához, amit Prohászka publicisztikájában már 1918-tól követelt. A könyv a zsidóságot az ország és középosztályának kulturális eljudaizálódásáért tette felelőssé. Halála után Prohászka megfellebbezhetetlen szellemi tekintéllyé vált. Gondolatai közül kiemelték antiszemitizmust legitimáló érveit, melyek így önálló életre keltek, és az antiszemiták fő hivatkozási alapjává váltak: Bosnyák Zoltán például a zsidótörvényekben Prohászka szellemiségének beteljesülését látta, és a szélsőjobboldali sajtó (Harc, Függetlenség, Új Magyarság, Magyarság) 1938–1944 között hemzsegett a régebbi Prohászka-írásoktól.[18] Azt a tényt, hogy Prohászkától a népirtó antiszemitizmus távol állt, követői nem vették figyelembe.
Ravasz László református püspök 1944-ben elborzadt és tiltakozott, amikor a deportálások körülményeiről értesült. Számára viszont a zsidókérdés már 1917-ben faji kérdés volt.[19] Parlamenti felszólalásaiban konzekvensen támogatta a zsidótörvényeket, és „Zsidókérdés az egyházban” címmel külön könyvet is írt 1939-ben. Ennek megfelelően a fajvédő Endre Lászlóhoz hasonlóan sokan a zsidóság elleni szellemi harc vezetőjének tekintették őt, amit Endre 1936-ban hozzá intézett, nyelvtanilag nehezen értelmezhető levelezőlapja is bizonyít: „Nemcsak mint a magyar közélet és a magyar protestánsok főpapját, hanem mint boldogult Prohászka Ottokár szellemi örökségének letéteményesének BUÉK.”[20] Endre népbírósági tárgyalásán is Ravaszra és Szekfűre hivatkozott, mint olyan személyekre, akik gondolkodásmódját kialakították, és bár nem említette, magával Prohászkával is levelezett.
Ravasz 1944-ig nem is okozott az antiszemitáknak csalódást: egy 1942-ben elhangzott rádióprédikációban például a zsidók és a cigányok keveredése ellen is tiltakozott, és panaszkodott, hogy utóbbit még nem korlátozza törvény: „Tudományosan még nincs eldöntve, hogy a zsidófajtával való keveredés a magyar fajtára előnyös-e, vagy hátrányos. Ameddig az egyéni tapasztalatok érvek, inkább az utóbbit lehetne állítani. Magyar és zsidó külön-külön több értékes egyedet termel mint keveredve. (...) A magyarságtudomány tegye módszeres vizsgálat tárgyává, s ha úgy találná, hogy a magyar–zsidó-keverék nem szerencsés, meg kell tenni a védő intézkedéseket. Azt már világosan látjuk, hogy a magyar-cigány keveredés ártalmas, ennek megfelelő intézkedés még nincs (...) a tiszta fajiságú magyar a sarokban áll, s a kevert, vagy idegen fajok az asztal tetején ágálnak. Egyenjogúságot a magyaroknak – Magyarországon”[21] – mondta a református püspök. Ravasz vezetése alatt számos olyan intézkedés született, mely a zsidók áttérését volt hivatott nehezíteni. A református egyházi zsinat többséggel szavazta meg azt a rendelkezést, mely szerint áttértek keresztelése egyéves várakozási idő előtt tilos. Az ezt megszegő papok ellen kivétel nélkül fegyelmi eljárást indítottak.[22] A második zsidótörvényt a felsőházban mind a katolikus, a református és az evangélikus egyházfők (Serédi Jusztinián, Ravasz László, Raffay Sándor) támogatták.
A népi írók
A szociálpolitika forradalmasítói Magyarországon a népi írók voltak, bár az első szociográfiai műveket két szélsőjobboldali szerző, Oláh György és Milotay István[23] publikálta. Oláh 1928-ban megjelent művének címe, „Hárommillió koldus” a kommunista szitokfrazeológia kedvelt fordulatává vált, Milotay „Az ismeretlen Magyarország” című 1930-ban megjelent munkája pedig a „Magyarország felfedezése” könyvsorozat előfutárának is tekinthető. Emellett Oláh „Jajkiáltás a Ruténföldről” címmel egy másik szociográfiát is publikált szülőföldjéről 1928-ban.
A harmincas évek falukutató mozgalmából nőttek ki azok a szociográfiák, melyek a magyar falu nyomoráról adtak megrázó képet. A népi írók mozgalmához különböző nézeteket valló személyek tartoztak. A zsidó származása miatt meggyilkolt Sárközi György és Szerb Antal vagy Kerényi Károly és a későbbi nyilas Erdélyi József[24] vagy Matolcsy Mátyás 1939 előtt együtt publikáltak, Matolcsy Kerényivel együtt szerkesztette a Válasz című lapot is. Sajátos jelenség, hogy a progresszív népi írók többsége aktív módon részt vett az antiszemita közhangulat kialakításában, miközben saját zsidó barátait sok esetben nem tagadta meg. Erdélyi már 1919-ben is írt antiszemita verseket, és 1944-ben nyíltan kiállt a nyilasok mellett, de katonatisztként példásan bánt munkaszolgálatos beosztottjaival, és honoráriumát megosztotta a zsidó Pap Károllyal. Ugyanekkor nyilas lapok kiemelten közölték uszító vérvádas „Solymosi Eszter vére” című versét. Minden egyéni kiállás és embermentés ellenére nem tagadható az a tény, hogy a faji alapú szociálpolitika szellemi megalapozásáért és gyakorlati megvalósításáért felelősség terheli a népi írók jelentős részét is. Ez a felelősség mértékében rendkívül eltérő, és a népi írók zöme soha sem süllyedt le Erdélyi József paranoiás antiszemita színvonalára. A népi írók néhány kivételtől eltekintve eredendően németellenesek, majd 1944-ben már antifasiszták is voltak, legtöbbjük embereket is mentett. Korábbi megnyilatkozásaik azonban arról tanúskodnak, hogy ők is részt vettek annak a rasszista közbeszédnek a kialakításában, melytől később maguk is visszaborzadtak.
A Válasz, Kelet Népe, Magyar Élet,[25] Magyar Út,[26] című lapokba írt Féja Géza, Sinka István, Kodolányi János,[27] Darvas József,[28] Kovács Imre, Németh László, Veres Péter[29] és sok más, fontos magyar író. Míg a Válasz egyszer sem és a Kelet Népe csak egyszer közölt antiszemita jellegűnek is tekinthető cikket, addig az utóbbi lapokban a harmincas évek közepétől az említett szerzők kollektívumként beszéltek a „zsidókról”, és a „faji” megkülönböztetés szorgalmazói voltak, bár a nyilasmozgalmat határozottan elutasították, sőt egyesek, mint például Darvas vagy Kodolányi, rokonszenveztek a Szovjetunióval.[30] 1934-től Gömbös Gyula reformpolitikájának jegyében Kodolányi és Féja posztokhoz juthattak a Magyarország című lapnál, Németh pedig egy évre a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője lett, 1940-től pedig a Híd című képes hetilap főmunkatársa. Bár a Zilahy Lajos által meghirdetett Új Szellemi Front ötlete Gömbös érdektelensége miatt elsorvadt, a népi írók egyre fontosabb szerephez jutottak, és publikációikkal meghatározták a harmincas évek második felének politikai diskurzusát. Féja, Erdei, Darvas, Illyés, Kodolányi, Kovács Imre, Veres olyan, mai szemmel rasszistának és sovinisztának nevezhető egyesületek életében is részt vettek, mint például a Törzsökös Magyarok Budapesti Asztaltársasága.[31] Ebben az egyesületben csak „fajmagyarok” szerepelhettek.
Kovács, Darvas, Erdélyi irodalmi díjat is kapott a szélsőjobboldali Oláh Györgytől, az Imrédy Béla által alapított Egyedül Vagyunk[32] című lap főszerkesztőjétől. Ebben a lapban, mely Thomas Mannt csak mint „eltorzult emberi szörnyet”[33] emlegette, írt a népi írók jelentős része is. Más jobboldali lapokban is hirdették a kultúrharc és a zsidótörvények szükségességét, többen tiszteletbeli tagságot is vállaltak a Turul Szövetségben. A népi írók reformtörekvéseinek sajátos bizonyítéka, hogy sokan – mint például Darvas, Erdélyi, Kodolányi, Féja – 1945, illetve 1956 után kiválóan integrálódni tudtak a pártállami rendszerbe is.[34]
A „kétfrontos harc”: zsidó- és németellenesség
Szabó Dezső nyomán általános volt az a nézet, hogy a magyarság boldogulását két belső ellenség teszi lehetetlenné: „az értelmiségi helyekre tolakodó zsidók” és „a földet elfoglaló svábok”.[35] Bajcsy-Zsilinszky Endre szinte teljesen elszigetelődött, amikor 1938-ban – volt fajvédő létére – nem volt hajlandó teljes mértékben csatlakozni az antiszemita közbeszédhez, és ezt a „svábok” elleni uszítás fokozásával sem tudta kompenzálni. Illyés Gyula[36] a Nyugat 1932. augusztusi számában a „judeo-germán” Budapest szellemi hegemóniájáról panaszkodott, és 1938-ban Párizsban Károlyi Mihálynak is kijelentette, hogy csak a zsidó földek felosztását tartja szükségesnek.[37] Az első zsidótörvény kapcsán leszögezte, hogy a magyar kultúra védelmében szükségesnek tartja a törvényt, és nem hajlandó „hősi halált halni” lakáj-drámaírókért, zughírlapírókért és leánykereskedőkért. Azt az ellentmondást, hogy a törvények nem tehetségtelenség, hanem származás alapján tettek különbséget ember és ember között, Illyés ekkor még nem oldotta fel.[38] Hozzá kell tennünk: Illyés 1941-től teljesen szakított ezzel a magatartással: védelmébe vette az üldözött írókat, lapjában publikálási lehetőséget biztosított nekik, és 1944-ben felajánlotta Sárközi Györgynek, hogy elbújtatja.
A zsidók és németek elleni kétfrontos harc jegyében indult az ország legfontosabb ellenzéki (nota bene zsidó tőkéből pénzelt) lapja, a Magyar Nemzet is. 1938. augusztus 25-én Pethő Sándor bemutatkozó cikkében meghirdette, hogy a lap küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon, és a félreértések elkerülése végett leszögezte azt is, hogy „nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Erre nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsőbbségének szerves és intézményes megalapozása.” Ezután azonban arra célzott, hogy hiba volna csak a zsidókérdéssel foglalkozni, hiszen „nemcsak zsidó imperializmus fenyegeti a magyar érdekeket”.[39] Megállapításával nem lett volna semmi baj, hiszen a Harmadik Birodalom csakugyan súlyos fenyegetést jelentett. Ez azonban semmiképp sem legitimálhatta a hazai nemzetiségek kulturális és politikai jogainak csorbítását, amit Pethő és szerkesztősége viszont összekapcsolt a zsidókérdéssel.
Ez az ellenségkép még Bibó István és Reitzer Béla 1938-ban írt ponttervezetében is visszaköszön, melyet a Márciusi Front számára készítettek.[40] Bibó a zsidóság kapcsán egy vázlatában vejéhez, Ravasz Lászlóhoz hasonlóan leszögezte, hogy kulturális szempontból „nem a saját országunkban vagyunk”;[41] éleslátása azonban már ekkor sem engedte meg neki, hogy a zsidókat politikai és gazdasági szerepükért felelőssé tegye. Emellett azonban követelte a „külön érdekvédelmet folytató német és zsidó eredetű rétegek közéleti vezető szerepének és hangoskodásának a megszüntetését”.[42] A „hangoskodás” kifejezést Bibó később ugyan átjavította „hatalmi helyzet”-re, de ezzel is csak azt bizonyította, hogy hisz egy zsidó és egy sváb disszimiláció veszélyében, ami ekkor még nem volt egyéb vad kényszerképzetnél. Ekkor még a Volksbund sem létezett, voltak ezzel szemben állandó iskolabezárások és a német nemzetiségűeket sújtó szekatúrák.[43] Komolyabb zsidó vagy cionista „hangoskodásról” a tények ismeretében egyáltalán nem lehet beszélni.
Öt hónap múlva Reitzer Béla kétségbeesett levelekkel bombázta Erdei Ferencet, és kérlelte, hogy írja alá a Makay Miklós által szervezett zsidótörvény ellen tiltakozó ívet. Erdei azonban Bibóra hallgatott, aki kétszer is megírta Erdeinek, mennyire „életbevágóan”[44] fontos kimaradni az aláírók sorából. Ugyanez ismétlődött meg 1938. december 24-én, amikor Erdei megtagadta a tiltakozást az újabb zsidótörvény ellen Sárközi Györgytől is, mondván, zsidókért nem kapható „keresztes lovaggá” lenni, azonban mindenre, amit tehet, kész „azokért a zsidókért, akik már nem azok (...)”.[45]
A „kétfrontos harc”: antiszemitizmus és antikapitalizmus
Erdei inkább a pozitívum oldaláról értékelte a zsidótörvényeket, mert a meghirdetett „őrségváltás”[46] felemelkedési lehetőséget biztosít az alsóbb néposztályoknak, és ezzel előkészíti a permanens forradalmat. Az „így kiszélesedett középosztálynak az alján olyan nyugtalanabb és érzékenyebb elemek is helyet foglalnak, amelyek fogékonnyá váltak a magyar társadalom alsóbb osztályai felé is és komolyabb érdeklődést mutatnak társadalmi kérdéseink gyökeres (!) megoldása irányában. Ez a középosztály lett a melegágya és a közössége azoknak a reformmozgalmaknak, amelyek a mérsékelt korszerű átalakulás vonala alatt a gyökeres (!) átalakulás eszméit képviselték. E reformmozgalmak a korábbi években inkább a jobboldali radikalizmus felé, a legutóbbi időben pedig fokozottan a baloldali radikalizmus felé mutatnak”[47] – fejtette ki 1943-ban Balatonszárszón. Csak sejthetjük, mit értett Erdei a kétszer is hangsúlyozott „gyökeres megoldás” és a prognosztizált „fogékonyság” alatt: minden bizonnyal lelkileg már ekkor egy embertelen rendszerrel azonosult.
Az antikapitalista áramlatok képviselőinek zöme egyúttal antiszemita húrokat is pengetett. A népi írók esetében ez elvileg nem lett volna szükségszerű: hiszen társadalomkritikájuk tárgya a keresztény arisztokrácia feudális nagybirtokrendszere volt. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a falukutatók jelentős részének fantáziáját nemcsak a feudális nagybirtok felszámolása, hanem a teljes „őrségváltás” foglalkoztatta.
Kodolányi életrajza kapcsán csak mellékesen szokás megemlíteni, hogy 1939-1940 között a Turul Szövetség hetilapja, a jobboldali Nemzetőr című lap szerkesztői posztját töltötte be. Azt pedig, hogy a későbbiekben is publikált szélsőséges orgánumokban, végképp elhallgatják életrajzírói. A korabeli sajtót átlapozva azonban érdekes felfedezésekre bukkanhatunk: Kodolányi nemcsak ebben a rövid egyéves szerkesztői korszakában, hanem 1939-től 1943-ig hirdette az antiszemitizmust. 1941-ben például a Magyar Élet hasábjain vette védelmébe a Turul Szövetséget, mely épp „numerus nullus” bevezetését követelte.[48] Kodolányi harcos védelmezője volt a negyedik zsidótörvénynek is. Amikor Schlachta Margit 1942 nyarán minden képviselőnek a készülő törvény ellen tiltakozó levelet küldött, Kodolányi felháborodottan követelte a felelősségre vonását: „Vajon Schlachta Margit nővér (sic) röpiratára mikor felel méltóképpen a Magyar Kultúra? Avagy ő is rablásnak, fosztogatásnak minősíti a zsidó földbirtokok kisajátításáról szóló törvényjavaslatot?”[49]
A jobb- és baloldali szociálpolitika szellemi rokonságát jól illusztrálja Féja Géza munkássága. Féja „Viharsarok” című művével vált ismertté, melyben éles hangon és megrázó erővel bírálta a nagybirtokon kialakult társadalmi viszonyokat. E műve miatt nemzetgyalázásért perbe fogták, de az eljárás felmentéssel zárult. Féja azonban már 1936-ban kifejtette gondolatainak lényegét, és erre a nyilasokkal szemben is szívesen hivatkozott, akik megrótták túlzott „jobboldalisága” miatt: „A különleges szabadságot élvező kapitalizmus már azt képzelte, hogy gyarmaton űzi kisded játékait. E felismerés alapján írtuk 1936-ban Magyar gyarmat című cikkünket. Hol voltak akkor még a nyilasok a Kárpát-Duna-Nagyhazával, a gyepűkkel…?”[50] Féja szerint a kapitalizmus alapvetően zsidó jelenség: „A magyar szabadságeszme és radikalizmus nagyon kapóra jött a zsidóságnak, szívesen támogatta, hogy subája alatt észrevétlenül a saját szabadságeszményét vigye diadalra.”[51] Ezzel szemben Féja nem hagyott kétséget afelől, hogy „minden történelempolitikai írásában a magyarság egyik legkártékonyabb korszakának minősítette a magyar liberalizmus korát”,[52] mert az valójában „a zsidóság új hódító hadjáratának” teremt életteret. Az 1945 után is tisztességes karriert[53] befutó népi író saját szakterületén nem maradt a puszta kritikánál. Kolosváry-Borcsa Mihályhoz hasonló gyakorlati javaslatokat is tett: „Elég volt az irodalmi bújócskából! Söpörjük ki kíméletlenül szellemi életünkből mindazokat, akik álnévvel takargatják valódi érdekeiket és céljaikat. Bűntársaik sem érdemelnek kíméletet.”[54] Hogy Féját 1942-ben nem a karrierizmus és a kor sajátos narratívája ragadta magával, azt az a tény is bizonyítja, hogy már 1938 decemberében, a Kelet Népében megbélyegezte Fejtő Ferencet, mert a zsidótörvények hatására Párizsba „szökött”, és végkövetkeztetésképp azt írta: „A Fejtő-Fischl típusnak mielőbb pusztulnia kell a magyar életből.”[55]
Féja a népi írók többségéhez hasonlóan a kommunista rezsimben is hű maradt elveihez. Az MSZMP népi írókról szóló határozatához intézett hozzászólásában hasonlóan „álcázott polgárokat” emlegetett, elutasította a „polgári individuális demokráciát”, és kifogásolta a zsidó „túlérzékenységet”. Emellett természetesen a magyar néppel össze nem forrott „német származású elemek” ócsárlása sem maradhatott el, akik szerinte származásuknál fogva a fasizmus és az antiszemitizmus szálláscsinálói voltak.[56]
A falukutató népi mozgalomra 1945 után akasztották rá egységesen a „baloldali” jelzőt. Maguk a kortársak ezt korántsem érezték ennyire egyértelműnek. Rajniss Ferenc az Új Magyarság 1937. november 7-i számában arról cikkezett, hogy a falukutatással az a legnagyobb baj, hogy a zsidóság és az egész baloldal a maga számára sajátítja ki ezt a mozgalmat. Hogy ezt az érintettek mennyire hagyták, talán már az eddig idézett állásfoglalásokból is kikövetkeztethető. A Márciusi Front írói kapcsán a Magyar Út 1938. májusi számában megjelent cikk utalt arra, hogy már egy éve követelték: „Helyet nekik a jobboldalon! Két hónappal ezelőtt megállapítottuk: a szakadék nem olyan mély már, s most kötelességünk elismerni: a híd épülni kezd a szakadék fölött. De tudjuk hogy ezek még csak a kezdő lépések…” A hídépítő szerepére a népi tábor nagy része vállalkozott, de aktivitásban Féja közülük is kitűnt. Három évvel később ugyanabban a lapban saját és a népi mozgalom helyértékét mintegy kijelölte azzal, ahogyan a nyugatosokkal kapcsolatban leírta: „Kétségbe voltak esve, hogy ezek a gójok esetleg össze tudnak fogni, talán a magyar sorskérdések megoldása is helyes útra tér, és mi lesz akkor? Hiszen a támadó zsidó fajvédő csoport léte a belső magyar meghasonlásra épült…”[57]
Németh László „külön útja”
Féjával, Kodolányival és Böszörménnyel ellentétben Németh László nem dörgölődzött szélsőjobb mozgalmakhoz. Személye Magyarországon sokak számára vonatkoztatási pont, születésének századik évfordulója az év államilag kiemelt ünnepe. A „zsidókérdés” Némethet is foglalkoztatta, és 1934-től 1942-ig számos cikkben ismertette megoldási javaslatait, melyek szerint a „zsidóság elillan fölfelé, a gyermektelen jómód retortáin”.[58] Az utólag ízléstelennek ható hasonlattal Némethnek igaza volt, mert a zsidó születések számának csökkenése és a középosztály bővülése csakugyan magától is megoldotta volna a felülreprezentáltság kérdését. Saját numerus clausus javaslata szerint nem a zsidóság arányszámát kellene maximálni, hanem a szegény sorsú magyarok felvételét kellene minimálisan előírni – ebből is látszik, hogy Németh a társadalom modernizálását tartotta fontosnak, a jogfosztó antiszemitizmussal nem vállalt közösséget. Megnyilatkozásaiban csak a szenvtelenség, érzéketlenség és a „mindig másokat hibáztató” sértett attitűd kifogásolható, mint ahogyan egy 1940-ben írt szövege is mutatja: „A zsidókérdés ma világkérdés, az egész világ oldja meg (sic). A mi zsidóink is az egész világhoz fellebbeztek, a felajánlott helyi megoldást elhárítva. De talán még sem fölösleges most elmondani, hogy mi is volt az, amivel ők nem álltak szóba s amit mi írók ma is szívünk szerinti megoldásnak tartunk. A mi javaslatunk két részből állt: a nagyipari üzemek és a bankok nacionalizálása, emberiesség a kis zsidókkal. Ha ezt csinálják meg, a zsidók jelentősége annyira lecsökken a gazdaságban és szellemben, amennyi a zsidótörvény előtt volt a köztisztviselői karban. S mit csinált a két zsidótörvény? Kiszóratott egy csomó kis és közép zsidót s bepumpált helyükbe egy csomó keresztényt: a tőke azonban megmaradt azoknak a halálra sértett embereknek a kezében, akikében odáig volt. Márpedig egy ember s különösen a nagy állású ember onnan kapja a jellegét, ahonnan a fizetését. Mi tehát kinyomva a zsidókat, akik mások mint zsidók úgysem lehetnek, legfeljebb haragosabb zsidók, zsidóvá tettük a keresztény középosztály elég jelentős részét. Természetes, hogy a tőke onnan választ, ahonnan legtöbb megértést remélhet. A zsidóság így a zsidótörvényben is, akarata ellenére is pompás eszközt kapott, hogy mindazt ami a nemzetben hozzáhúz, de talán nem is húz hozzá, csak az érdekét, a félelmét vagy az ellenszenvét osztja, megszervezze. Tudják, kik ragadnak be ebbe a keretbe. Körülbelül az, amit mint Habsburg-romot írtunk le (...) Ezek természetesen mindannak az ellenkezőjét csinálják, amit a magyar radikalizmus követel.”[59]
Németh zsidóképe kezdettől fogva rasszista alapokon nyugodott: „A zsidó test és a zsidó szellem akárhogy keveredik európaiak közé, tüstént kiismerkszik (...) Faji disziplinájuk az egész világon páratlan” írta már 1927-ben.[60] A túlburjánzó zsidó irodalom kapcsán arról elmélkedett, hogy az átszivárgó „méreganyag” mennyire káros, illetve hogy a „veszedelmes gócok” maguktól eltokolódnak. 1934-ben a Hatvany Lajos ellen írt cikkében „Shylock humanizmusa = humanista inkvizíció” kitétellel jellemezte a nyugatosok humanizmusát. A „kis zsidókkal” szemben ugyan emberiességet hirdetett, de a zsidótörvények hatására vészesen csökkent benne a megkülönböztetés kis és gazdag zsidó között – a zsidók számára egyre inkább sértett és bosszúszomjas „Shylock”-ká váltak (aki „köszörüli a kést” és akinek csak a [keresztény] szív kell). Ezzel egybecseng, amikor azt írta: „A mi asszimilánsaink szerepe nem ott válik visszataszítóvá, ahol a vákuumba beözönlenek és azt mégiscsak kitöltik, hanem ahol elfoglalt helyeiket védve a feltörekvő magyarok (...) irtóivá lesznek.”[61]
Az igazság kedvéért le kell szögezni, hogy Németh nemcsak a zsidókat, hanem a svábokat is utálta. Erről tanúskodik azon mondata is, mely szerint „Galíciából a Ferencvárosba vagy Budakesziről a városházára mindig könnyebb az út mint a magyar falukból (sic) a magyar fővárosba.”[62]
Németh a nyilasokat és a nácizmust is utálta. 1944-ben bujkálnia kellett, de zsidókkal kapcsolatos gondolatai a nyilasok körében hivatkozási alappá váltak. Az Összetartás című lapban 1944. október 15. után több ízben is Némethet méltató írások jelentek meg.[63] Németh 1943-ban Balatonszárszón azt a megállapítást tette, hogy a magyarság sokkal jobb kondícióban fogja megélni a háború végét, mint húsz évvel korábban. „Háborús veszteségei kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész.” Mindenben tévedett. Az ország szörnyű veszteségeket szenvedett, és az értelmiség felelőtlen hozzáállásának következtében, ha valamilyen ideológia terjedhetett, akkor az csak a sértődöttségből fakadt. Ebből következett az a nézet, hogy a bajokért mindig más (hígmagyar, zsidó, sváb, szovjet stb.) a hibás, és hogy a tulajdonjog nem szentség (mivel mi többet vesztettünk – vagy kevesebbet nyertünk –, mint mások).
Egy magyar közgazdász kibontakozása: Matolcsy Mátyás
A bosszúálló zsidó rémképe radikalizálódott szélsőséges mértékig a tehetséges közgazdászban, Matolcsy Mátyásban[64] is, aki korántsem volt híján a szociális érzékenységnek – példaképe apja volt, aki falujában elvből ingyen gyógyított, bár egyetemi állással is rendelkezett a fővárosban. Matolcsy hároméves külföldi tanulmányútja során bányákban és gyárakban fizikai munkát vállalt, bár tanulmányaihoz állami ösztöndíjat is kapott. 1935-ben publikálta „Az új földreform munkaterve” című művét. Ugyanekkor ismerkedett meg Kovács Imrével, a jeles falukutatóval, együtt jártak a latifundiumokra, együtt észlelték a „sváb terjeszkedést”, és együtt gyűjtötték össze a „Néma forradalom” című, botrányt kiváltó szociográfia anyagát. Véleményük megegyezett: Magyarország fejlődésének kerékkötői a feudálkonzervatív rendszert pénzelő zsidó nagytőkések és az egykézéssel földet tezauráló svábok, valamint a nagybirtok, mely akadályozza a magyar nép „fajfenntartó szaporodását”. Ekkor alakulhatott ki az a sajátos, ki nem mondott munkamegosztás kettejük között, hogy 1944-ig Matolcsy a zsidók, 1945 után Kovács a svábok deportálásának szellemi megalapozásáról gondoskodott.
Matolcsyról kortársai és a népi írókkal rokonszenvezők igen meleg hangon emlékeztek meg. Hiszen ő volt az, aki középbirtokos létére parlamenti képviselői mandátumát 1935-től arra használta fel, hogy védelmébe vegye a népi írókat. Így ő volt az is, aki 1937. november 3-án felolvasta a képviselőházban 15 író és művész (köztük Bartók, Móricz, Erdei, Zilahy és mások) nyilatkozatát, melyben az említettek tiltakoztak az alkotói szabadság megnyirbálása és egyes írók (Féja, Illyés) perbe fogása ellen. Megjegyzendő – és a kor hangulatára jellemző –, hogy eközben folyamatosan kikérte magának, hogy őt ezért „zsidóbérencnek” nevezzék. A barátság Matolcsy nyilas korszaka miatt sem sérülhetett különösebben, mert Matolcsy „kedves barátom” címzéssel kérte fel 1943-ban Erdei Ferencet arra, hogy a magyar falu témakörben egy előadást tartson. Ugyanebben a levélben kérte Erdeit arra is, hogy a „cenzúranehézségekre”, melyek mindkettőjüket nyomasztották, legyen tekintettel.
Kovács Imre 1945-ben így nyilatkozott Matolcsyról a népbíróság előtt:
„Vádlott bátran vette fel a harcot a nagybirtok ellen, olyan erővel, mint előtte senki más. Életének centrális problémája volt a földreform, mert szerelmese volt a magyar földnek. Nem találtak még magyar embert, aki úgy akart a paraszton segíteni, mint ő. Mániával kereste azt a területet, ahol ezt megvalósíthatja. Először a kormánypártba lépett (...) átlépett a kisgazdapártba (...) Később ezt a pártot is otthagyta és a Kállay pártba lépett be. (...) Darvas Józseffel, Erdei Ferenccel, Veres Péterrel és velem együtt indult el a vádlott, mi azonban megmaradtunk irodalmi síkban, addig a vádlott politikai vonalra vitte át az agrárkérdést. Az én véleményem szerint, hogy most földreform van, az némi részben vádlottnak is köszönhető.”[65]
Kovács Imrének sajátos módon igaza volt: Matolcsy politikai tevékenysége hatszáznyolcvanezer hold újrafelosztható földdel gyarapította az állam vagyonát. Kovács azonban cinikusan elhallgatta, hogy ezen földek tulajdonosait és bérlőit Matolcsy törvényjavaslatai alapján rabolta ki a magyar, és gázosította el a német állam. „A mi programunk szerint a zsidónak nincsen joga a földhöz”[66] – hangzott el szájából a Parlamentben 1941 tavaszán, – „nem a harmadik zsidótörvényt, hanem a végleges megoldást várja a magyar társadalom. A mi álláspontunk a teljes zsidótlanítás alapján áll. (...) Többször hangsúlyoztam, hogy mindenféle szentimentalizmust félre kell itt tenni.”[67]
Ennek megfelelően Matolcsy elutasította az 1942. évi XV. törvénycikket, mely a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanjainak kisajátítását rendelte el, mert nem tartotta elég radikálisnak. A törvény ugyanis több kivételt engedett meg (például 5 hektár alatti területnagyság), és állami kártalanítást helyezett kilátásba. Matolcsy ezzel szemben az összes zsidó munkatáborba zárásáról és deportálásáról ábrándozott.
Kovács Imre kénytelen volt kitérni Matolcsy parlamenti antiszemita kirohanásaira is. Szerinte mindez bocsánatos bűn volt, hiszen a GYOSZ révén a gazdag zsidók (!) finanszírozták Gömbös választási kampányát: „1944-ben a gazdag zsidók csak a saját bőrüket mentették, és nem törődtek szegényebb sorstársaikkal. Abban az időben tehát a zsidóság felső rétegeit támadni nem számított antiszemitizmusnak. Egyébként is a vádlott a zsidóságot csupán annyiban támadta, amennyiben az akkori rendszerbe bele volt ágyazva.”[68]
Kovács Imre pontosan tudhatta, hogy hazudik: hírhedt „Egy batyuval” című cikke, mely a magyarországi németek elűzését követelte, Matolcsy cikkének plágiuma volt. Matolcsy 1940-ben írta le: „A munkatáborok létrehozása feltétlenül helyes… gyökeres megoldás a kivándorlás… menjenek ők is úgy… egy szál batyuval vagy zöld ládával a vállon.”[69] Cikkének témája azonban nem a svábok elűzése volt. Cikkének szalagcíme „Akikről szívesen lemondtunk volna – 1 millió erdélyi zsidó” elárulja, hogy Matolcsy nem kívánt „kis” és „nagy” zsidó között különbséget tenni. Kivándorlási ötlete sem csak az erdélyi zsidókra vonatkozott: 1939-ben vezércikkben írta „Kivándorolni” címmel, hogy amennyiben a zsidóság nem megy önként, akkor a Szovjetunióba kell áttenni őket. „Internálótáborba velük, ne pedig munkatáborba. A zsidóknak ebből az országból, erről a földről távozni kell”[70] – szögezte le egy parlamenti interpellációjában. Telepítéseket más népcsoportok részére is javasolt a nyilvánosság előtt: 1937-ben például szükségesnek tartotta csongrádi és szentesi kubikusok betelepítését a Dunántúlra, „az ottani svábság ellensúlyozására”.[71] Sajátos módon Matolcsy mentőtanúi Kovács Imre mellett a kommunista párt soraiból kerültek ki. Matolcsy a tervgazdálkodás lelkes híveként cseppet sem állt távol a kommunista párt ideológusaitól: a Szovjetuniót és a Harmadik Birodalmat egyformán a gazdasági rendszerek „csúcsának” tartotta.[72] Ez a rokonszenv is megnyilvánulhatott abban, hogy 1944-ben több kommunista párttagot szabadított ki az internálásból, és vett védelme alá.[73]
A zsidó nagytőke különböző okokból és különböző módon, de hasonló mértékben tartozott a náci és a kommunista értelmiség szemében a megsemmisítendők kategóriájába. A nácik számára emellett azonban más megsemmisítendő kategóriák is léteztek. Kevesen tudják, hogy az elgázosítások első áldozatai nem zsidók, hanem német szellemi fogyatékosok voltak. Matolcsy a náci Németországban tanulmányozhatta a tervgazdálkodást és a népességpolitikai módszereket. Minden bizonnyal tudott a T-4 akcióról, mely a szellemi fogyatékosok fizikai megsemmisítésének programja volt. Parlamenti felszólalása, melyben Németországra hivatkozott, ahol „az osztó igazság kegyetlen szigorú végrehajtása” teremtette meg azt a „nyugalmat”, mely elengedhetetlen a „a közellátás nagy és nehéz feladatainak megoldásához”,[74] erre enged következtetni.
Matolcsy egyik első munkája a magyarországi jövedelem-eloszlási viszonyokat tárta fel. A magyar társadalmat foglalkozási ágak szerint nyolc csoportra osztotta (mezőgazdasági munkás, cseléd, kisbirtokos és kisbérlő 10 holdig és 10-100 hold között, bányász, ipari és közlekedési dolgozó, önálló kisiparos, ismeretlen foglalkozású vagy véderő tagja). Kimutatása szerint e kategóriák, melyek a társadalom 80 százalékát teszik ki, átlagos évi jövedelme 183 és 442 pengő között differenciált. Ezzel szemben a lakosság 19,6 százaléka a jövedelmek 38 százalékából részesedik, és a legfelső 0,6 százalék a jövedelmek 20 százalékát mondhatja magáénak.[75] A jövedelmek szórása és aránytalan eloszlása jóval nagyobb eltéréseket mutatott, mint Németországban vagy az USA-ban, és valós szociális probléma volt. A zsidóság arányszáma is nagyobb volt, mind a teljes lakossághoz képest, mind az egyes foglalkozási ágakban. Matolcsy ezeken változtatni szeretett volna…
Matolcsy és a redisztribúció
A szociálpolitikai megközelítés
Matolcsy kutatásait alapvetően a szociálpolitika kérdései határozták meg. Külföldi útjain szorgalmasan tanulmányozta az állami szociálpolitikai módszereket és az amerikai New Dealt. Gömbös „új generációjának” tagjaként 1935-ben került be a parlamentbe. Harminc évével ekkor ő volt a legfiatalabb képviselő. A legaktívabb interpellálókhoz tartozott, parlamentben elmondott beszédei 662 oldalt tettek ki. 1937-ben már rendszerváltást követelt, melynek lényegét abban látta, hogy meg kell szüntetni „a jövedelemelosztás kirívó egyenlőtlenségeit a javak igazságosabb elosztása által (...) gondoskodni a dolgozó tömegek szociális ellátásáról.”[76] Erre a liberális kapitalizmus azonban nem alkalmas, ezért át kell térni az irányított tervgazdaságra. A szovjet tervgazdaság egyetlen hibája, hogy ott nem az orosz nép, hanem a „nemzetközi zsidóság érdekei” érvényesülnek. Matolcsy azt is deklarálta, hogy célja az osztályok nélküli társadalom[77] és a kapitalizmus jelenlegi termelési formáinak teljes lerombolása. Ezzel viszont azt is leszögezte, hogy szociálpolitikai nézeteit nem kizárólag a zsidó tőkével szemben kívánja érvényesíteni. A földosztás esetében is hangsúlyozta, hogy „helytelen ennek megoldását kizárólag a zsidó birtokok elintézésének vonalára csúsztatni”.[78] Ennek szellemében követelte az összes stratégiai fontosságú üzem államosítását és munkatáborok felállítását az ideiglenesen munkanélküliek állami nagyberuházásokon történő bevetése céljából.[79] Nem meglepő, hogy több esetben „lekommunistázták” nézeteiért. Voltak, akik ezt honorálni is tudták: ő volt az egyetlen jobboldali képviselő, aki meghívást kapott a szovjet követségre az 1940. november 7-én tartott fogadás alkalmából. A szovjet tervgazdaság előnyeit még 1944-ben sem szűnt meg méltatni, és arra hivatkozott, hogy a szovjet polgárok is mennyi nélkülözést viseltek el abban a hitben, hogy „jelenlegi szűkös életük vezet el néhány generáció után az általánosan magasabb életszínvonalhoz”.[80] Matolcsyban sajátos kettősség élt a baloldali politikai programok tekintetében. A gazdasági módszerek elismerése mellett már 1937-től a baloldal esküdt politikai ellensége volt: követelte a szociáldemokrata párt betiltását, és egyenlőségjelet tett zsidók és kommunisták között.
Matolcsy már a földreform kapcsán is megállapította, hogy az azonnali földosztás a nemzetgazdaságnak hatalmas veszteséget okoz, hiszen a kisgazdaságok létesítése tőkeigényes, a nagygazdaságok eszközállománya pedig részben megsemmisül, mivel nem vehető használatba. A szerkezetátalakítás megközelítően 3,5 milliárd pengős költségét lehetetlen takarékoskodásból előteremteni, de külföldi kölcsönökkel sem. Az azonnali földreform kiadásai mintegy húsz évre vetnék vissza a nemzetgazdaságot, és átmenetileg 30 százalékkal csökkenne az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Magyarországon Matolcsy szerint a reformok legfőbb kerékkötője az alacsony tőkeképződés. A tőkeakkumulációt 1934-ben még három módszerrel szerette volna meggyorsítani: a nagybirtokok örökösödési adójának felemelésével és progresszív alkalmazásával, az idegen állampolgárok földjövedelmének progresszív elvonásával, a nem fix fizetésekből származó nagyjövedelmek igaz bevallásával.
Az utolsó pontban megfogalmazott lehetőséget azért tartotta fontosnak, mert tisztában volt azzal, hogy a legnagyobb volumenű adócsalásokat a legmagasabb jövedelműek követik el. Vélelmezése szerint az 1932-ben 20 000 pengőnél többet keresők legalább 27 millió pengőt tagadtak el jövedelmükből, mivel csak 14,3 milliót vallottak be. Ezért javasolt intézkedéseket eme vagyonok alapos megadóztatására. Könyve előszavában leszögezte, hogy a gazdaság feladata a magyar faj fenntartása, és „azt az embert, aki nem tud szervesen bekapcsolódni a nemzet egyetemes törekvéseibe, mint kóros sejtet a nemzet élő organizmusa ki kell, hogy taszítsa magából”.[81] Hogy ezzel elsősorban a zsidókra célzott, azt bizonyítja „Új Élet a magyar földön” című, 1937 folyamán írt és 1938 februárjában kiadott tanulmánya is, melynek már a fülszövegében közölte: „A magyar nemzet testét ugyanazok a fekélyek borítják, amelyek a háború előtt elgyengítették és az 1918. évi tragikus összeomláshoz vezettek. (...) Megvizsgálandó a magyar élet minden területe és a beteg rohadt részeket ki kell operálni, hogy új élet indulhasson a magyar földön.” Ezt a továbbiakban a Németh Lászlótól kölcsönzött „fagyöngy-metaforával” (zsidó = fagyöngy a magyar nemzet testén) operáló bevezetőt a falukutatók műveire való hivatkozás követte, majd az az ígéret, hogy a kötet elolvasása után az olvasó meg fogja találni a „kétségbeesetten keresett MEGOLDÁST” (sic). „Teljes rendszerváltozásra van szükség” szögezi le a továbbiakban. Ennek alapfeltétele: „1. A magántulajdon szentségének és sérthetetlenségének elvét fel kell adni úgy, hogy a magántulajdon római jogi, tehát pogány fogalma helyett (!) a keresztény civilizációnak megfelelő fogalmat határozunk meg. 2. A tulajdonnal mindenki csak addig és oly módon rendelkezhet, amíg a nemzet egyetemes érdekeit nem sérti.”[82] A továbbiakban tételesen felsorolta az állam összes bevételi forrását, és minden adónemet külön elemzés alá vett. Rendszerváltás alatt a nagybirtokok felosztását, a gazdaság államosítását, az irányított tervgazdálkodás bevezetését értette. Kifogásolta a győri program finanszírozását, mert az számítása szerint 58 százalékban a középosztály és a kispolgárság adójából történik, és javaslatot tett a zsidó nagytőke progresszívebb megadóztatására. A Kisgazdapártból 1938 márciusában történt kilépését is azzal indokolta, hogy Eckhardt Tibor nem hajlandó határozott kiállásra a zsidókérdésben, és nem szakította meg kapcsolatait a liberális sajtóval. Parlamenti felszólalásaiban is visszatérő gondolat volt, hogy a zsidó „faj” magyarországi térhódítása és majdnem kétmillió ember kivándorlása nem következhetett volna be a liberálkapitalista rendszer nélkül.[83] Matolcsyban feltehetően 1934 és 1938 között kristályosodott ki az a gondolat, hogy a tőkeképzésre nemcsak a sokéves állami takarékoskodás ad lehetőséget: az állampolgárok számának csökkentése szintén tőkeakkumuláló hatású, hiszen vagyonuk az országban marad. A zsidóság kitelepítésével egy csapásra rendelkezésre állt volna az a tőke, mely a szerkezetátalakításhoz szükségesnek látszott. „Föld, Nép, Élet” című 1941-ben megjelent munkájában ezt még megtetézte azzal a javaslattal, hogy ezzel párhuzamosan haza kell telepíteni a tengerentúlra kivándorolt magyarokat, akik vagyona jóval a magyar átlag feletti, és ezzel „komoly tőkeképzésre volna lehetőség”, illetve „a kiszorításra ítélt zsidóság helyét” is nagyszerűen be lehetne általuk tölteni.[84]
Nem mulasztotta el, hogy a zsidótörvények parlamenti vitáiban jobbról támadja a beterjesztett törvényjavaslatokat. Kifogásolta, hogy egyáltalán felmerülhet a zsidó földtulajdonosok kártalanítása, szerinte ez teljesen felesleges. Ezért egyik zsidótörvényt sem fogadta el. Több felszólalásában követelte a zsidók deportálását.[85]
Népességpolitikusként számításokat végzett a magyarországi keresztény és zsidó háztartások számáról, és az azokban felhalmozott értékek mennyiségéről is. ď vezette be a „reprezentatív háztartási statisztika” és az „élelmiszerkosár” fogalmát a magyar tudományos életben. A Parlament 1942. évi június 24-i ülésén erre alapozva intézett interpellációt a közellátásügyi miniszterhez: „Budapesten (...) 50 000 zsidó háztartás van, (...) az egész országban 180 000 (...). Ha ezek felét kikapcsolnám azzal, hogy szegények, bár nem így van, s ha csak 100 000 olyan családot veszek, amelyről az adatok szerint tudomásunk van, akkor tessék meggondolni, ha a 100 000 háztartás mindegyikében csak félmázsa szappan van, pedig sokkal több van, akkor 50 000 mázsa szappan tárolódik mind ezekben a háztartásokban. Hány magyar család asszonyai állnak sorba és nem tudnak szappanhoz jutni (...)?
Ha ugyancsak félmázsát veszek – pedig sok bödönről van itt szó – libazsírból van néha 45-50 kg, tehát minimálisan azt veszem, hogy 100 000 zsidó háztartásban egyenként félmázsa zsír, ez ugyancsak 50 000 mázsa, 500 vagón zsírt jelent… Az a véleményem tehát, ha valamit el akarunk érni, akkor ott keressünk, ahol van, és ne a zsellérkunyhókban, ahol már eleve biztos volt, hogy nincs semmi. Hivatkozom Németországra, ahol ebben a tekintetben, példásan oldották meg a közellátás nagy és nehéz feladatait (...) Kérem a kormányt, a haladéktalanul szigorú rekvirálás bevezetésére a Lipótvárosban és az összes zsidó háztartásokban.”
Felszólalásaiban nem hagyott kétséget afelől, hogy a vagyonújraosztást hetek alatt meg tudná szervezni: „Nem szükséges sok előkészület, lassú keresztül vitele a zsidók kikapcsolásának, ez – miként a jó operáció – gyorsan elvégezhető. Olyan törvényt kell hozni, ami a zsidó vagyont minden vonatkozásában kikapcsolja.” Ezután arra utalt, hogy teljesen elegendő, ha valamilyen szimbolikus térítést kapnak a zsidó tulajdonosok, majd így folytatta: „A törvényt sürgősen végre lehet hajtani. Például a kisebb 5-10-20 holdas zsidó birtokoknak átvételét hetek alatt el merném intézni”[86]
1942. június 5-én kelt vezércikkében a zsidó földek igénybevétele kapcsán kevesellte, hogy a 12 milliárdosra becsült zsidó vagyonból az állam csak kétmilliárdnyit vesz igénybe, és követelte a zsidó vagyon kérdésének teljes „likvidálását”: „hozni kell olyan javaslatot és törvényt, amely a további tízmilliárd igénybevételét is eszközli, és itt csak egyetlenegy szempontot kell szem előtt tartani. Nem azt, amit x-szer hallunk erről az oldalról, hogy mi lesz a zsidósággal, méltánytalanság éri, stb. Nem is érdekel hogy mi lesz velük, hogy mit kapnak”[87]
Matolcsy nemcsak a gazdaság, hanem a kultúra területén is szükségesnek tartotta a zsidótlanítást és a kártalanítás nélküli kisajátítást. Hiszen nemcsak javaslatot tett új díj létrehozására – Horthy István Irodalmi és Tudományos Nagydíj néven (nem zsidók részére) – hanem terjedelmes indoklásában azt is indítványozta, hogy a „lélekmérgező” Baumgarten-díjat is ki kellene sajátítani, vagy legalábbis ellensúlyozni káros hatását.[88]
Az újraosztás mellett Matolcsynak a népességpolitika is szenvedélye volt. 1939. május 9-i parlamenti beszédében kijelentette: „A liberálizmusnak szörnyű bűnei vannak, a liberálizmus számlájára írandó az a szörnyű faji mérleg, amely a háború kitörése előtti években előállt. Másfélmillió magyar paraszt helyébe egymillió külföldi zsidó. Ezt a problémát kell most megoldani.” Hivatkozott Szekfűre, aki az arisztokráciát tette felelőssé a bevándorlás megengedéséért. „A zsidóság a nemzeti jövedelem 30 százalékát bírja. Gazdaságilag vezet. Helyes, ha a tisztviselőket átcserélik keresztényekre, de ezzel még nem oldódik meg a jövedelemeloszlási különbség. Könyörület nem kell hogy bennünk felébredjen.”[89]
Az ilyen általános kirohanások mellett sokszor egyedi esetekkel is foglalkozott képviselőházi felszólalásaiban, illetve publicisztikájában. Ennek megfelelően interpellált a Goldberger-üzemben tapasztalható „nemzetellenes állapotok” miatt, mert az üzem 83 tisztviselője közül 44 minősült zsidónak. Szívén viselte keresztény tüzelőanyag-kereskedők panaszait is, és kérte a közellátásügyi minisztert, hogy „ilyen tiszta, világos esetben a legkegyetlenebb módon irtsa ki a jugoszláv zsidó Krauszokat és Bajaikat.”[90]
Gazdaságpolitikai érvek
Gazdasági elemzéssel a két háború között elsősorban a Gazdaságkutató Intézet és a Magyar Nemzeti Bank elemző osztálya foglalkozott. Utóbbi intézmény híres volt anglofil beállítottságáról: antiszemita megnyilvánulások a Magyar Nemzeti Bank vezetői részéről Imrédy kivételével nem ismertek. Egy feltehetően 1939-ben írt bizalmas tanulmány a gazdaság válságával kapcsolatban mégis ugyanazokra a következtetésekre jutott, mint Matolcsy, azzal a különbséggel, hogy megoldási javaslatot nem tartalmazott. A tanulmány megállapította, hogy a gazdaság újjáépítéséhez szükséges tőke pénzrontással nem teremthető elő, és leszögezte azt is, hogy a túlnépesedés miatt a magyar gazdaság exportálható élelmiszer-feleslege „változatlan összfogyasztás mellett 1945 körül” tűnik el, „miután a (...) népesség (...) a szaporodás arányának csökkenése ellenére növekszik.”[91] A tanulmány leszögezte azt is, hogy a magyar élelmiszerexport valójában csak látszólagos, mert a belső fogyasztás kedvezőtlen struktúráján alapul: a hús- és tejtermékek európai átlag alatti fogyasztása teszi csak lehetővé viszonylag nagy mennyiségű takarmánybúza exportját, melyet elvileg az országban kellene felhasználni. Amennyiben a magyar lakosság annyi húst, tejet és sajtot fogyasztana, mint a holland vagy francia lakosság, akkor az exportálható gabona mennyisége minimálisra csökkenne. Mindezen negatív hatások már a Monarchia éveiben is jelentkeztek volna, ha az 1903-1912 év átlagában nem vándorolt volna ki a természetes szaporulat 44,5 százaléka, azaz évente körülbelül 237 000 ember.[92]
Nem meglepő, ha ennek nyomán Magyarországon már a harmincas években felerősödtek az „idegenek” kivándorlását szorgalmazó hangok. Sajátos módon nem csak az 1919-es fehérterrorista tisztek, hanem egyetemi és kutatóintézeti státussal rendelkező mérnökök, orvosok és közgazdászok is a zsidók kivándoroltatásában látták Magyarország szociális gondjainak megoldását – természetesen úgy, hogy a kivándoroltatni szándékozottak vagyona lehetőleg az országban maradjon.[93] Matolcsy a deportálások szorgalmazása mellett az államháztartás karbantartását is fontosnak tartotta: „a fölös vásárlóerő elvonását én elsősorban a zsidó vagyon és főleg a zsidó jövedelem nagyon erős elvonásával tartom lehetségesnek”.[94]
Visszavonulás a tudományba
Matolcsy a kormányzóhelyettes-választás miatt ellentétbe került a nyilasokkal. Szálasi megtiltotta frakciójának, hogy részt vegyen az erről szóló szavazáson. Matolcsy évfolyamtársa volt Horthy Istvánnak, és ezért megszavazta Horthy István kormányzóhelyettességét. 1942 márciusában kilépett a nyilaskeresztes pártból, és 1943-ban belépett Kállay Magyar Élet Pártjába. Antiszemita megnyilvánulásai jelentősen lecsökkentek, a Sztójay-kormány alatt aktív politikai tevékenységet nem fejtett ki. Minden jel szerint a zsidóvagyon újraosztásának lebonyolítása sem izgatta már. Csupán arra volt hajlandó, hogy ismerőseinek lobbizzon: a nagykátai termelőszövetkezetnek például elintézte 100 használt zsák kiutalását Rein Mihály Tápióbicskéről deportált zsidó vagyonából.[95]
1944 márciusa után a Gazdaságkutató Intézet igazgatójává nevezték ki. Ami ezután történt, ahhoz nem volt közvetlen köze. Személyesen nem vett részt a deportálások gyakorlati lebonyolításában és a zsidó vagyon újraosztásában. Erre azonban nem is volt szükség. A piszkos munkára bőven akadt jelentkező, miközben Matolcsy a tudós elefántcsonttornyából szemlélte az eseményeket, sőt adott esetben embereket is mentett. Gondolatai eredeti szándékának megfelelő életre keltek, és megvalósításuk már nem a tudományos szakember feladata volt.
A népbíróság előtt Matolcsy arra hivatkozott, hogy antiszemita megnyilatkozásai csupán 3 százalékát teszik ki tudományos és politikai munkájának. Ugyanerre hivatkoznak azok is, akik a tanulmányunkban idézett értelmiségiek (például Németh László) életművét védelmezik. Ugyanez az érv azonban Imrédy vagy Teleki, sőt Szálasi vagy a nyilas képviselők jelentős része esetében is felhozható. Fiala Ferenc, Kóródy Tibor, Csia Sándor, Budinszky László és még sok társuk 1944-ben embereket is mentett. A vidéki magyar zsidóság 99 százalékos deportálásához minden jel szerint az életművekben tetten érhető 3 százalékos antiszemitizmus is elegendőnek bizonyult.
Utószó
Sokak szerint Auschwitz abban különbözött a Gulagtól, hogy előbbiben az ölés öncéllá vált, míg utóbbiban a fő szempont nem a fizikai megsemmisítés, hanem a termelőerő kihasználása és az átnevelés volt. „Nem kell hangsúlyoznunk a magyar zsidók deportálásának gazdasági és katonai értelmetlenségét 1944 tavaszán (...) a zsidók és cigányok futószalagszerű megsemmisítésének semmilyen instrumentális jellege nem volt, önmagában vált a rezsim céljává és a háborús viszonyok közepette minden katonai és gazdasági irracionalitása ellenére valósították meg”[96] – írta például Enzo Traverso marxista történész. „A klasszikus marxizmus (...) képtelen volt elismerni, hogy a zsidók megsemmisítésében az ideológia primátusa érvényesült a gazdaság fölött”[97] – teszi ehhez hozzá annak indoklására, hogy a holokauszt materiális okokkal nem magyarázható. Hasonlóan érvel Krausz Tamás is, aki szerint Auschwitz és a Gulag között az alapvető különbség abban áll, hogy a náci megsemmisítő táborokban nem folyt gazdálkodás, csak a halottakkal.[98]
Krausz azonban nem említi, hogy megsemmisítő táborba 1944-ben csak olyanok kerültek, akiknek munkaereje náci becslés szerint „nem állt arányban” az életben tartásukhoz szükséges eszközök értékével.[99] Auschwitz nemcsak megsemmisítőtábor, hanem a Harmadik Birodalom legnagyobb munkaerő-elosztó központja is volt: azokat a szerencséseket, akik túlélték az első szelektálást, két héten belül átirányították különféle munkatáborokba. Ezekben is embertelen körülmények uralkodtak, de e táborok célja a gyilkolással szemben gazdasági tervek teljesítése volt.
Matolcsy említett gondolatai nyomán fel kell tennünk a kérdést, hogy a magyarországi deportálásra csak és kizárólag az irracionális antiszemitizmus miatt került-e sor. Az előbbiek alapján joggal feltételezhető, hogy a halálvonatok mögött hideg és racionális gazdasági számítás is állt.
A holokauszt olyan tervgazdálkodásként is értelmezhető, melyben központi utasítások alapján nemcsak az áru-, hanem az emberfelesleg is megsemmisítésre kerül, amennyiben ezt vélt gazdasági érvek indokolják. Német részről szintén megfigyelhetők hasonló utilitarista szempontok: Auschwitzban egyetlen transzport sem hagyta el szelekció nélkül a rámpákat. Mindez nem enyhíti, hanem súlyosbítja azok felelősségét, akik a népirtást kitervelték – aljasságuk éppen a racionalizálni vélt tömeggyilkosság motívumával ragadható meg.
A deportálások megvalósítása katasztrofálisan hatékonynak bizonyult. Alkalmat adott a szelektív tudomásulvételre, mindenki arra hivatkozhatott, hogy csak a törvényben lefektetett és közgazdaságilag indokolt szabályok végrehajtásáért felelős. A polikratikus végrehajtás miatt a teljes folyamatot nem volt kötelező, de nem is lehetett teljesen átlátni. Egyszerűbbnek és egyúttal olcsóbbnak is bizonyult az a magatartás, mely ezt nem vette tudomásul, és a felelősség alól úgy bújt ki, hogy a „legvégső” „megoldást” átengedte a németeknek. Hiszen azt nagy nyilvánosság előtt többször is deklarálták, hogy a deportálásokból nem fog visszatérni senki. Szálasi 1943-ban arról értekezett, hogy a győzelem után a világ zsidóságát az USA-ba fogják deportálni, ahol az ezáltal életre kelő „nemzeti mozgalom” majd kénytelen lesz „végleg” rendezni a zsidóság sorsának kérdését. „Az amerikai nép lelki beállítottságától, elsősorban a zsidóktól nyert erkölcsi, szellemi és anyagi neveltségétől fog függeni, hogy ennek a kérdésnek elintézésénél a katyni gyakorlatot fogják e alkalmazni. Az európai és ázsiai nagyterek népeinek nem lesz idejük, hogy arra figyeljenek hányszor ugat fel a colt »Texasban vagy Arizonában« és tesz pontot sok évezredes vándorlásban volt nép élete mögé. Ezeket a gondolatokat Amerikának hagyjuk.”[100]
Az előbbiekben ismertetett adatok nyomán fel kell tennünk a kérdést, hogy a magyar holokauszt megtörténtében mennyiben volt szerepe német kényszerítésnek. Azt is érdemes végiggondolnunk, hogy a magántulajdon szentsége elvének 1938-tól történt törvényszintű megsemmisítése mennyiben alapozta meg az 1945 utáni szocialista társadalmi modell redisztribúciós módszereit. Feltételezzük, hogy a magyarországi antiszemitizmus azért lehetett annyira népszerű, mert sokan sajátos megoldási lehetőséget láttak benne az ország elmaradottságának felszámolására. Az, amit ezért fizetni kellett, az alapvető erkölcsi normák feladása volt.
Jegyzetek
[1] A továbbiakban a „zsidó” és a „zsidóság” kifejezéseken mindazokat értem, akik vagy magukat zsidónak tartották, vagy akiket zsidónak tekintettek a származásuk alapján, amit 1920 után a rasszista törvényekkel kodifikáltak is. A két kifejezésnek tehát használatomban se etnikai, se vallási jelentése nincs.
[2] A magyarországi antiszemitizmus történetére lásd Gyurgyák János: Zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. (Budapest, 2001) című kötetét.
[3] Szende pénzügyminiszter az ország pénzügyeiről. In: Népszava, 1918. dec. 1. 9–10. o., idézi Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., 2001. 100. o.
[4] Pelle János: A gyűlölet vetése. A zsidótörvények és a magyar közvélemény. Budapest, 2001, 120. o.
[5] A numerus nullust követelő parlamenti és publicisztikai reakciókra utal: N. Szegvári Katalin: Numerus Clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon, 103., 116., 120., 129. o. Forrásértékű emellett még Haller István: Harc a numerus clausus körül. Budapest, 1926. című műve.
[6] Méhely Lajos (1862-1953) a fajbiológiai kutatások megalapítója, a szociáldarwinizmus magyarországi úttörője, nemzetközi hírű tudós. 1880-tól tanársegéd, 1910-től akadémiai rendes tag, 1915-től a bölcsészkaron egyetemi tanár. Fő kutatási területe a hüllők és csúszómászók élettana, publikációit maga illusztrálta. Ő fordította Brehm: Az állatok világa című művének első három kötetét. A húszas évektől tudományos munkássága mellett és helyett egyre inkább a fajbiológia témájáról írt értekezéseket, egyre uszítóbb stílusban. Tudományos és áltudományos műveinek száma már-már grafomán hajlamai miatt szinte áttekinthetetlen. A személyét ért támadások miatt 1930-ban akadémiai tagságáról lemondott. Prohászkához és Szabó Dezsőhöz hasonlóan a magyar politikai antiszemitizmus atyja volt, hatása a szélsőjobboldali politikusok vagy Teleki esetében kimutatható. A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy szemben követőivel, Méhely a zsidóságot soha sem akarta teljesen eltávolítani Magyarországról. Mind az elpusztítás, mind az elűzés gyakorlatát annak „erkölcsi gyalázata” miatt elvetette. (Méhely: Az én antiszemitizmusom. Budapest, 1930, 36. o.)
A népbíróság fegyházbüntetésre ítélte.
[7] Méhely hatása Teleki politikai retorikájában is tetten érhető: a Teleki által oly szívesen használt „magyarabb magyar” szófordulat ugyanis eredetileg Méhelytől származik (Méhely Lajos: Fajvédelmi gondolatok, Budapest, 1928, Magyarabb Magyarországot. Gratz Gusztávnak válaszul. Budapest, 1929)
[8] Az Egyenlőség, 1927. október 29-i számának „Kiverték őket…” című vezércikke idézte Teleki Pált.
[9] Lásd erre Teleki Pál beszédét a képviselőházban 1940. december 3-án.
[10] A Szálasi-per, 381–382. o.
[11] Varga Béla 1941. július 1-jén felszólalt a házassági törvény szigorú végrehajtása mellett, és követelte a harmadik zsidótörvény következetes végrehajtását.
[12] Makkai eredetileg a nemzetiszocializmust népszerűsítő művet is írt (Germánia új utakon. Bp.-Pécs, 1932), valamint Némethy Imrével közösen „A zsidótörvény. Tasnádi Nagy András előszavával. Bp. 1939” címmel részletes ismertetést és magyarázatot is publikált.
[13] A Bartha Miklós Társaság 1925. április 2-án alakult, indulásakor tagjai közé tartozott József Attila, Kodolányi János, Lakatos Péter Pál is. A népi írók első közös fellépése is a Bartha Miklós Társasághoz köthető. 1930-tól József Attila és Kodolányi kilépett, a tagság szélsőjobb irányba tolódott. 1936-1939 között a társaság ismét a népi írók fórumává vált, 1938-ban Matolcsy Mátyás is elnöke volt, utóda Kodolányi lett, de a társaság 1939-ben megszűnt. Részleteiben lásd: Sebestyén Sándor: A Bartha Miklós társaság. Budapest 1981.
[14] Méhely Lajos: A magyar kisebbségi iskola. In: A Cél, 1937, Budapest, 17. o. Hasonló írásai a lapban: Német aknamunka (1934), Magyarok és svábok, A németek Magyarországon. Fajbiológiai tanulmány.
[15] 1944. február 12-én az Egyedül Vagyunk interjút készített a Zsidókérdést Kutató Intézet vezetőjével, Bosnyák Zoltánnal, aki szellemi mentorai között Szekfű Gyulát is megemlítette. Részlet az interjúból: „Szekfű? – kérdezzük meglepetve. – Ő igen, de nem a mai, népfrontos Szekfű Gyula. Mert volt ám egy másik Szekfű Gyula is, aki a Három Nemzedékben a liberális Magyarországról írott korrajzában a zsidóság szerepét is behatóan tárgyalta.” Bosnyák azonban elhallgatta, hogy Szekfű ezt teljesen más összefüggésben tette, mint ő.
[16] N. Szegvári Katalin: Numerus Clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. 188. o.
[17] Gergely Jenő: A napbaöltözött ember című Prohászka-monográfiájában félreértelmezettnek nevezi Prohászka antiszemitizmusát, mondván, ő mindig megkülönböztetést tett jó és rossz zsidó között. Prohászka azonban ezt másképp látta: „Teljesen igaz, hogy vannak derék zsidók, de a zsidóság idegen, kereszténységet leszorító, honfoglaló, minket kisajátító, idegen hatalom. (...) Itt egy romlott, hihetetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloska-invázióról, patkány-hadjáratról, egy kérdés van: hogyan védekezzünk!” (Idézi Kis György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával. Budapest, 1987, 246–254. o.) Megemlítendő, hogy Prohászka példaképének tekintette a patologikus antiszemita Méhely Lajost. „Méltóságod voltaképpen a mi vezérünk, aki a nagyharangot veri félre: mi csak a csilingeket rázzuk” írta egy hozzá címzett levélben 1926. november 11-én. (Méhely Lajos: Vallomások, Budapest, 1940, 12. o.)
[18] Néhány példát idéz Nyerges András: Jobb- vagy balkánaán, Budapest, 1998, 206. o.
[19] Ravasz László válasza a Huszadik Század körkérdésére, in: Huszadik Század, 1917, II. k. 126. o.
[20] A levelezőlapot idézi Karsai-Molnár: Endre-Baky-Jaross, 624. o.
[21] A rádióbeszédet idézi Karsai-Molnár: Endre-Baky-Jaross, 624–625. o.
[22] Rátkai Károly: Nyílt levél Haypál Bélához a keresztelést megtagadó papokról. In: Képes Figyelő, 1946. november 23.
[23] Milotay kritikusan viszonyult a népi írókhoz, „baloldaliságuk” miatt, de lapjában publikálási lehetőséget biztosított nekik, és ismertette műveiket.
[24] Erdélyi József Bibó vagy Darvas szerint csak „Solymosi Eszter vére” című versében volt antiszemita. Valójában Erdélyi már 1919-ben írt antiszemita verseket, melyekről életrajzában azt hazudta, hogy azokat „nem merte” publikálni – 1938-tól azonban ez a félelme megszűnt, és több tucat verset jelentetett meg, melyek közül a Solymosi Eszter még az enyhébbek közül való. Erdélyi fontos feladatának tekintette a zsidóság trójai falovaként aposztrofált „beteglelkű József Attila” kultuszának felszámolását is (Egyedül Vagyunk, 1943. január 29.). Erdélyi 1945 után először Romániában húzta meg magát, majd 1947-ben önként jelentkezett a budapesti politikai rendőrségen. A népbíróság többéves börtönbüntetésre ítélte, melyet részben le is töltött. 1954-ben Darvas József rehabilitálta, és megjelent újabb verseskötete is.
[25] A kormánypárttól jobbra álló Magyar Élet című lap 1936–1944 között jelent meg, 1938-ban Matolcsy Mátyás volt főszerkesztője, ő vitte sikerre a lapot, mely ekkor 3500 példányban kelt el. Felelős szerkesztő 1938–1944 között Fitos Vilmos, 1943-tól Kristó Nagy István segédszerkesztő. A lap munkatársai számos antiszemita írást jelentettek meg, cikkeikben visszatérően használták a „faj”, „fajiság” kifejezést.
[26] A Magyar Út eredetileg a Soli Deo Gloria protestáns főiskolai szövetség lapja volt, 1934-től jelent meg havi két számmal, 1940-től hetente. Impresszumában „világnézeti és társadalompolitikai hetilap”-ként jellemezte magát, mely a „magyarság faji felemelkedésért küzd”.
[27] Kodolányi 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, 1939-ben a zsidótörvények „lagymatag” végrehajtása miatt tiltakozott, ugyanebben az évben vehette át az Endre László által életre hívott Magyar Irodalompártoló Társaság deklaráltan „ellen-Baumgarten” Ferenc József-díját is. 1939 nyarától a Turul szövetség Nemzetőr című lapjának főszerkesztője, de publikált a Magyar Élet és az Egyedül Vagyunk című lapban is. 1941-ben kioktatta Szent-Györgyi Albertet, aki azt állította, hogy az egyetemi ifjúsági szervezetben legalább 6 százalék erejéig a zsidóságnak is helye van. Visszatérő témái közé tartozott a zsidó és a német térfoglalás, több cikkben is kifejtette, hogy zsidók esetében a tulajdonjog szentségéhez nem kell ragaszkodni. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy 1944-ben Kodolányi megpróbált segíteni Sárközi Györgyön (ellentétben Szabó Lőrinccel, aki korábban azt ajánlotta Sárközinek, hogy legyen öngyilkos, hiszen Hitler győzelme elkerülhetetlen). Bibó mellett Kodolányi volt a népi táborból azon kevesek egyike, aki utólag hibának, sőt véteknek nevezte saját 1944 előtti magatartását. 1948–1954 között nem jelentek meg művei, de 1955-től Révai József támogatásával visszatérhetett az irodalmi életbe, felvették az írószövetségbe, és sorra kiadták könyveit.
[28] Darvas Józsefnek (1912–1973) jelentős szerepe volt a Márciusi Front létrehozásában, írásai megjelentek a szélsőjobboldali Egyedül Vagyunk című lapban is. 1941-ben Oláh Györgytől Ferenc József-díjat kapott, 1945–1946 közötti publicisztikájában a zsidók keretlegény mentalitásáról és a sárga csillag „nemesi kutyabőrként” való használatáról cikkezett (pl.: Fekete úr élni akar In: Szabad Szó, 1945. december 11.). 1945-től haláláig országgyűlési képviselő, a Parasztpárt alelnöke, 1947-től 1956-ig építésügyi, illetve közoktatásügyi miniszter, 1957–1959 között a Hunnia filmstúdió igazgatója, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, a Hazafias Népfront alelnöke, az Elnöki Tanács tagja.
[29] Veres Péter 1945 előtt szemben állt a hatalommal, így nem kokettált a Gömbös-féle Új Szellemi Fronttal sem. Nézetei azonban nem voltak mentesek a rasszizmustól és szélsőjobboldali retorikától: 1937 októberében két tanulmányt is írt „Fajszocializmus vagy tiszta szocializmus”, illetve „Vértörzs, néparc, ideáltípus” címmel. Ugyanebben az évben írta, hogy az „Anschluss” szükséges és üdvözítő. A magyar értelemben vett „nemzeti” és „szocialista” jelzők végigkísérték egész publicisztikáját. Nem volt hajlandó aláírni a zsidótörvények elleni tiltakozást azzal, hogy az a középosztály és a zsidóság belügye. Révai József 1945 után mindig kiállt mellette, 1950-ben és 1952-ben Kossuth-díjat kapott.
[30] Kodolányi 1941. június 22. után nem sokkal azt írta egy levelében a Szovjetunió megtámadásáról, hogy „nekem fáj a dolog”, és lelkendezve írt a szovjet szövetkezeti formákról, „a népi kultúra csodálatos felvirágoztatásáról”, mert „a Szovjetunióban négymillió példányban olvassák Tolsztojt” és „a szülő vogul asszonyhoz repülőgépen megy a bába”. (Tüskés Tibor: Kodolányi János. Budapest, 1999, 148. o.)
[31] Erdei Ferenc levelezése, 338. o.
[32] A lap elsősorban az intellektuálisabb olvasóközönséget célozta meg. Néhány jellemző cikkcím: (1941. augusztus) Bosnyák Zoltán: Hogyan vándoroltassuk ki a zsidókat, (1941. június) Csicsery-Rónay István: Az angol birodalom válsága, (1942. június) Oláh György: Ne legyünk a zsidókkal humanisták, (1943. május) Katyni sírvers, (1943. aug.) Az értelmiségi kormánybiztosság három éve.
[33] Egyedül Vagyunk: Thomas Mannról (név nélkül) 1943. április 9.
[34] A kommunista párt nyomására 1945 májusában megszüntették a „népi” írók igazolását.
[35] Hozzá kell tennünk: epigonjaival ellentétben Szabó Dezső a leghatározottabban ellene volt a numerus claususnak, és már az első zsidótörvény miatt tiltakozó levelet írt Darányi Kálmán miniszternek: „Nem a zsidók kizsákmányolását kell megszüntetni, olyan életrendet kell teremteni, mely lehetetlenné teszi a magyarság mindenféle kizsákmányolását.” (Idézi Gombos Gyula: Szabó Dezső, 385. o.)
[36] Illyés 1935-ben a Magyarország című lapban írt cikkeivel részt vett Gömbös reformpolitikájának népszerűsítésében, 1938-ban Imrédy Béla juttatta tisztességes álláshoz a Magyar Nemzeti Bankban. Illyés első szerzője volt az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali lapnak: 1946-ban viszont már Rákosi Mátyás barátságáért lelkendezett, és azt ecsetelte, hogy mennyire megfelel „Rákosi temperamentuma a magyar népnek”. (Szabad Nép, 1946. szeptember 1.) Nem sokkal később arról cikkezett, hogy a Kommunista Párt „azon az úton halad, hogy valóban belégyökerezzen a legmélyebb magyar népi talajba” (Nyerges, Senkiföldje irodalom, 132. o.). Hozzá kell tennünk, Illyéstől távol állt a németek vagy a zsidók kitelepítésének gondolata.
[37] Litván György: München, Illyés Gyula és Hatvany. In: Élet és Irodalom, 2000. március 10. Illyés a zsidóüldözést látva szembefordult korábbi álláspontjával. 1941-től sorozatban közölte zsidó szerzők műveit.
[38] Illyés Gyula: Magyarok – naplójegyzetek, Nyugat kiadása, Budapest, 1938, 276-277. o.
[39] A cikket idézi Pelle János: A gyűlölet vetése, 82-83. o.
[40] Bibó István. Életút dokumentumokban, 166. o.
[41] Bibó István. Életút dokumentumokban, 172. o. Másutt Bibó Erdei Ferencnek azt írja, hogy a „A zsidók körül pro és kontra érzelmek gennyjébe nem szabad belemennünk, s a zsidóbérenc-ség nemcsak egy üres és buta szó, hanem néha egy súlyos, reális állapot.” (uo. 174. o.)
[42] Bibó István. Életút dokumentumokban, 167. o.
[43] Maga a Volksbund 1938. november 26-án alakult meg, de programja ekkor még semmi olyan követelést nem tartalmazott, mely túlment volna azokon a kisebbségi jogokon, amit jelenleg például a dél-tiroli osztrákok élveznek. A Volksbund megalakulásának és népszerűségének elsődleges oka egyrészt a magyar kormány asszimilációs politikájában, másrészt a Volksbildungsverein (a korábbi német érdek-képviseleti szövetség) magyar asszimilációt igenlő, kollaboráns magatartásában keresendő. Az 1940-ben kötött német-magyar népcsoportegyezmény volt igazán olyan hatással, hogy bújtatva ugyan, de a náci propaganda eszközévé tette a Volksbundot, azzal hogy a német népcsoportnak csak ezt az egy szervét ismerte el legitimnek.
[44] Bibó István. Életút dokumentumokban, 176. o. Bibó levele Erdeihez, 1938. június 17.
[45] Erdei Ferenc levelezése, Magvető, 1991, Erdei levele Sárközi Györgynek, 334. o.
[46] Az „őrségváltás” szó meghatározó fogalommá vált a kor sajtójában: jellemző, hogy filmcím is volt, és könyv is megjelent róla (Hegedüs István: ďrségváltás. Bp., 1942).
[47] Erdei Ferenc: Beszéd Balatonszárszón a Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozatán. In: Szárszó. Az 1943 évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Püski, Budapest, 1992, 27. o.
[48] Kodolányi János. In: Magyar Út, 1941. március
[49] Kodolányit idézi Nyerges: Jobb- vagy balkánaán, 85. o.
[50] In: Magyarország, 1942. december 1.
[51] Féja Géza: Magyar irodalomszemlélet, Budapest, 1942, 84-85. o.
[52] Féját idézi Nyerges András: Neofiták és előharcosok. In: Magyar Hírlap, 2000. december 16., 11. o. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy Féja aláírta azt a zsidótörvények ellen tiltakozó értelmiségi nyilatkozatot, mely 1938. május 5-én jelent meg a Pesti Naplóban. Féja ezen gesztusa nehezen értelmezhető annak fényében, hogy korábban és később milyen antiszemita írásokat publikált. 1941-től a kormánypárti Magyarország című lap vezető publicistája, de szélsőjobboldali lapokba is ír, mint például a Magyar Út, 1943-ban a nyilas Marschalkó Lajossal együtt megkapta a Rákosi Jenő irodalmi díjat.
[53] Féja 1956-ig a Békéscsabai Megyei Könyvtár dolgozója, majd helyettes vezetője volt, 1957 után sorra jelenhettek meg írásai, 1960-ban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főmunkatársa lett, 1966-ban József Attila-díjat kapott. 1978-ban bekövetkezett halála alkalmából számos nekrológ jelent meg. Féja saját életrajzi írásaiban és a vele készített portréfilmekben nem reflektált 1945 előtti antiszemitizmusára.
[54] Féja Géza: A tömörülés. In: Magyarország, 1942. április 23., 5. o.
[55] Féja Géza: Fejtő-Fischl. In: Kelet Népe, 1938. december. A Kelet Népe tudomásom szerint ezen kívül egyetlen antiszemita jellegű írást nem közölt.
[56] Féja Géza: Hozzászólás az MSZMP állásfoglalásához. In: Válasz évkönyv, 1989, Budapest, I. kötet, 232–241. o.
[57] Féja Géza: A Márciusi Front hiteles története. In: Magyar Út, 1941. április 2.
[58] Németh László: Beszéd Balatonszárszón a Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozatán. In: Szárszó. Az 1943 évi balatonszárszói Magyar Élet tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Püski, Budapest, 1992, 47. o.
[59] Németh László: Magyar Radikalizmus In: Kelet Népe, 1940. december 1.
[60] Németh László: Sorskérdések (Faji hibáinkról) 509. o.
[61] Németh László: Budapest meghódítása. In: Életmű szilánkokban I. köt. Budapest, 1989, 562. o.
[62] Németh László: Kisebbségben. In: Sorskérdések, Budapest, 1989, 445. o.
[63] Az Összetartásban Ősi Antal: A magyarság felszabadítása. (1944. október 19., november 18.), A hungarizmus szükségszerűsége (1944. november 29.) című opuszaiban hivatkozott szellemi példaképére, Németh Lászlóra.
[64] Matolcsy Mátyás (1905–1953) apja orvos-gyógyszerész, egyetemi tanár, családjának 500 holdas birtoka volt Farmoson. 1929-ben műszaki doktori oklevelet szerzett (London földalatti villamos közlekedése, Bp. 1929.), 1932-ben közgazdaság-tudományból is doktorált (Nagy-Britannia energiagazdálkodása, különös tekintettel szénbánya iparára és az ország villamosítására, Bp., 1932). Tanulmányutakon vett részt az USA, Németország, Nagy-Britannia (London School of Economics), valamint Franciaország területén. A magyar jövedelem-eloszlásról írt munkája angolul is megjelent. 1930-tól a Magyar Gazdaságkutató Intézet előadója. 1935-ben a nagykátai választókerületben a kormánypárt nem hivatalos jelöltjeként képviselővé választották. 1937-ben belépett a kisgazdapártba, 1938-ban azonban kilépett, Nemzeti Szocialista Front néven önálló pártot alapított, 1939-ben csatlakozott Pálffy Fidél Magyar Nemzeti Szocialista Pártjához, mely 1940 októberében a nyilasokkal egyesült. Bátyja, Matolcsy Tamás, a híres Verebélyi klinika sebésze, szintén nyilas képviselőséget vállalt. Két alkalommal is rendezett Parasztfőiskolát a nyilas paraszti vezetőség továbbképzésére. Összesen 30 tanulmányt, illetve könyvet írt. Tudományos dolgozatai 1937-től egyre inkább a zsidókérdéssel foglalkoztak (Új élet a magyar földön. Bp., 1938, A magyarországi jövedelem és adótehermegoszlás. 1938, Harcom a földért. Bp., 1939, Föld, Nép, Élet. Bp., 1941, A zsidók útja. Bp., 1941, Zsidók házvagyona. Bp., 1942.) 1942 márciusában a kormányzóhelyettessé választás miatt összeveszett a nyilasokkal, és kilépett a pártból, majd 1943. augusztusban felvételét kérte a kormánypártba.
A nyilasokkal történt szakítása után a korábbi agresszív antiszemita kirohanásokat lassan csökkentve, de továbbra is rasszista szemlélettel írt (Az életszínvonal alakulása Magyarországon. Bp., 1944, A magyar mezőgazdaság adósságterheinek alakulása az 1924–1944-es években. Bp., 1944). 1946-ban a népbíróság tízévi börtönre ítélte, 1953-ban szívrohamban meghalt.
[65] Történeti Hivatal (továbbiakban TH) V-117742 Matolcsy Mátyás, oldalszám nélkül.
[66] TH V-117742 Matolcsy Mátyás, 33. o.
[67] TH V-117742 Matolcsy Mátyás, 33.o.
[68] TH V-117742 Matolcsy Mátyás, Kovács Imre védőbeszéde.
[69] Magyarság Útja, 1940. szeptember 13.
[70] TH V-117742 Matolcsy Mátyás vizsgálati anyagai, 30. o.
[71] BFL Matolcsy Mátyás, Szabó Ferenc vallomása, 46. o.
[72] Kisfaludy Gyula: Fajvédelem és földreform (Matolcsy Mátyás társadalomszemléletének bírálatához). Tudományos szocializmus füzetek 28. Budapest, 1974, 28, 56. o.
[73] TH V-117742 Matolcsy Mátyás vizsgálati anyagai, mentőtanúk.
[74] Matolcsy Mátyás, parlamenti interpelláció az országgyűlés 1942. június 24-i 271. ülésén.
[75] Matolcsy Mátyás: Agrárpolitikai feladatok Magyarországon. Budapest, 1935, Soli deo gloria. Ehhez a könyvhöz nem kisebb személyiség, mint Szekfű Gyula írta az előszót. Matolcsy további fontosabb művei: Jövedelemeloszlás Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 1936, 5-6. sz., valamint bővített változata: A magyarországi jövedelem és adótehermegoszlás. Budapest, 1938, Universitas.
[76] Matolcsy Mátyás: Új élet a magyar földön, Bp., 1938, 55. o.
[77] Matolcsy Mátyás: Új élet a Duna völgyében. In: Magyarság Útja, 1938. november 13.
[78] Országgyűlési Napló, V., 1940. április 24., 308. o.
[79] Matolcsy Mátyás: Új élet a magyar földön, 263. o.
[80] Matolcsy Mátyás: Az életszínvonal alakulása Magyarországon, 1924–1944. Bp., 1944, 8. o.
[81] Matolcsy Mátyás: Az új földreform munkaterve, 13. o.
[82] Matolcsy Mátyás: Új élet a magyar földön, 56. o.
[83] Országgyűlési Napló, XVII. köt., 1938. április 1., 462. o. A kétmilliós szám több szempontból is téves: egyrészt azért, mert az Osztrák–Magyar Monarchia területéről 1892-1913 között csak 1 195 000 személy (más adat szerint 1,5 millió) vándorolt ki, másrészt azért, mert a kivándorlók között 72 százalékban felülreprezentáltak voltak a nemzetiségek, ezért a teljes kivándorlási veszteséget nem lehetett a „magyarság faji veszteségeként” elkönyvelni. 1905–1918 között visszavándorolt 300 000 fő, nagyrészt magyar nemzetiségű. A kivándoroltak pénzküldeményei és a visszavándoroltak is jelentős tőkével gyarapították a nemzeti vagyont.
[84] Matolcsy Mátyás: Föld, Nép, Élet, 7. o.
[85] Matolcsy 1941. június 13., november 21., november 28., 1942. június 3-i képviselőházi felszólalásait idézi a budapesti népbíróság vádirata, 76-77. o.
[86] BFL Matolcsy Mátyás parlamenti felszólalása, 1942. június 3., vádirat 11. o.
[87] Matolcsy Mátyás: Minket a zsidó földek igénybevételénél is egyedül az érdekel, hogy a magyarságot minél jobban megerősítsük. In: Magyarság Útja, 1942. június 5.
[88] BFL Matolcsy Mátyás tervezete a vitéz nagybányai Horthy István Irodalmi és Tudományos Nagydíj alapításáról, 1942. június 22.
[89] TH, Matolcsy Mátyás, Országgyűlési Napló XVII. kötet, 395-399. lap alapján.
[90] TH, Matolcsy Mátyás, interpelláció 1941. december 3-án a közellátásügyi miniszterhez három keresztény tüzelőanyag-kereskedő panasza tárgyában.
[91] Magyar Országos Levéltár, Óbuda (továbbiakban MOL-î),
Z 12 (Magyar Nemzeti Bank) 73. cs. 379. sz. Buday Kálmán:
A trianoni és st. germaini békeszerződések gazdasági következményei és Közép-Európa gazdasági fejlődése. Bizalmas! 11. o
[92] Uo., 37. o. Magyarország történeti kronológiája szerint 1903–1912 között évi átlagban csak 122 600 fő vándorolt ki. Matolcsy Buday téves adatait használta, és azt sem vette figyelembe, hogy a kivándorlóknak csak 28 százaléka volt magyar anyanyelvű, valamint azt sem, hogy a kivándoroltak közül 1918-ig majdnem 300 000 fő visszatelepült. Matolcsy azt is elhallgatta, hogy a kivándorlók által hazautalt valuta a magyar gazdaságnak komoly tételt jelentett. A kivándorlásra lásd Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban. Budapest, 1982.
[93] Az ügyvédi, orvosi és mérnöki kamarák szerepére lásd Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Budapest, 2001.
[94] Matolcsy Mátyás parlamenti interpellációja a fölös vásárlóerőről, 1942. november 24-én. TH-117742.
[95] MOL-Ó I-40, oldalszám nélkül, Matolcsy levele Túrvölgyi kormánybiztoshoz 1944. június 26.
[96] Enzo Traverso: A marxizmus Auschwitz után. In: Eszmélet, 45. sz. (2000 tavasz), 73. o.
[97] Uo. 81. o.
[98] Krausz Tamás: Gulag és Auschwitz, avagy: az összehasonlító elemzés értelme és funkciója. In: Eszmélet, 45. sz. (2000 tavasz) 111. o.
[99] Igaz ugyan, hogy 1941 és 1942 közötti „korai” megsemmisítés során nem törődtek a munkaerővel, de ez nemcsak a zsidók, hanem a szovjet hadifoglyok esetében is így volt, akiket tömegesen veszejtettek éhen. A háború első korszakában ugyanis még nem volt munkaerőhiány. Ezzel szemben Németország élelmiszerkészletei minimálisak voltak. Már 1939-ben is azzal indokolták az Eutanázia-akciót, hogy ezzel élelmiszert takaríthatnak meg. A közellátásból 1941-ben először kizártak sem a zsidók, hanem a szovjet hadifoglyok voltak. Utóbbiakat ugyanis már begyűjtötték és táborokba zárták. A zsidók teljes megsemmisítése csak 1941. szeptember-december között dőlhetett el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a háború nem fejeződik be hónapokon belül, az élelmiszer-tartalékok azonban már-már kritikus szintre apadtak. Minderről részletesebben lásd Götz Aly: Endlösung. Völkerverschiebung und der Mord an den europäischen Juden. S. Fischer Verlag, 1995.
[100] Szálasi Ferenc: Nagytér, élettér, vezetőnép. Előadás a Hűség Házában 1943. június 15-16-án. Idézi Karsai László: Kirekesztők. Antiszemita írások 1881–1992, 124. o.