Az utóbbi két évtizedben, sajnos, nem csak a mezőgazdaság válságáról beszélhettünk, a nyolcvanas évek eleje óta azzal részben párhuzamosan, részben annak köszönhetően bontakozott ki egy olyan krízis, amelyet jobb híján regionális válságnak (vagy válságoknak) nevezünk. Ekkor indult meg bizonyos területek fokozatosan gyorsuló leszakadása, és a folyamat a rendszerváltást követően teljesedett ki.
A Tisza-vidék nagy része is ilyen, regionális krízisektől sújtott terület. A munkatársaimmal azt a nagy kihívást jelentő feladatot kaptuk, hogy vizsgáljuk meg és tervezzük meg, hogy az uniós csatlakozás után milyen lehetősége van a 25 kistérségből álló, 1448 ezer hektáros Tisza-vidéknek nagyobb fejlesztő programokba bekapcsolódni. Tehet-e valamit egységesen a Tisza által kijelölt terület, milyen konkrét programokhoz csatlakozzon, mire fordíthatja majd mezőgazdasága a leghatékonyabban a fejlesztési forrásokat?
A vizsgálat első fontos tanulsága volt, hogy egy ilyen nagyságú térség ma annyira differenciált, hogy képtelenség egységes mezőgazdasági fejlesztő programokat szabni rá. Szinte semmi olyat nem tudunk mondani, amely egyaránt igaz lenne a szegedi vagy éppen a kisvárdai kistérségben, tehát ezen a nagy területen belül mindenképp kisebb zónákat érdemes kialakítani, ha az uniós forrásokhoz hozzá akarunk jutni, és az így elnyert támogatásokat gazdaságosan kívánjuk felhasználni.
A következő nagy probléma az volt, hogy vajon ma a mező- és erdőgazdaság, mint a Tisza-vidék legnagyobb térhasználati módja, mennyire használja ki jól a természeti adottságokat és lehetőségeket, illetve a jelenlegi térhasználat hosszabb távon is gazdaságosan fenntartható-e. Ez a kérdés már azért sem közömbös, mert ez a vidék az ország területének 15 százaléka, és itt él a lakosság 12,5 százaléka. A Tisza-vidéken a szántó művelési ág az országos átlagnál 7 százalékponttal magasabb, míg az erdősültség 11 százalékponttal kevesebb. Ezeket az eltéréseket persze az ökológiai, talajtani adottságok indokolhatják is, de ehhez mindenképpen meg kellett vizsgálnunk azokat. Ezek alapján állíthatjuk, hogy az eltérések csak részben indokolhatók.
Két nagy zónát alakítottunk ki, aszerint hogy az közelebb (Tisza menti) vagy távolabb (határterületi) esik-e a folyótól, aztán szétbontottuk őket olyan területekre, amelyeket mezőgazdasági hasznosításra nem javaslunk, feltételesen javaslunk, és olyanokra, amelyek hasznosítható termékeny, illetve magasabb termékenységgel rendelkező, kiváló területek. És arra a következtetésre jutottunk, hogy bár az 1448 ezer hektárból 214 ezret jelenleg sem használnak mezőgazdasági célra, mi még durván 160-170 ezer hektárt javasolnánk, hogy vonjanak ki a művelésből, azt is figyelembe véve, hogy a földkivonás ne vezessen a kistérségekben földhiányhoz.
A feltételesen művelhető 190 ezer hektár olyan földterületeket foglal magában, amelyeknél biztosítani kellene az öntözést, a meliorizációt. Az uniós elvárások ismeretében valószínű, hogy ezekkel a földekkel a mezőgazdasági művelésben tartósan nem számolhatunk, tehát ez lehetne az a puffertartalék, amelyet nem lenne célszerű erdősíteni, mert utána már nem maradna pótlólagos területünk. Rövid távon magam sem bízok abban, hogy ezekből a földekből hatalmas térségi meliorizációval csinálnak majd újra termékeny táblákat, erre nemigen lesz pénz, viszont addig is gyepként lehetne őket hasznosítani, illetve, ha lesz effélét támogató program, akkor ezeket a földeket darab ideig pihentetni lehetne.
Amennyiben végrehajtanánk az általunk javasolt változásokat a művelési ágak egymáshoz viszonyított arányában, akkor a jelenleg durván 830 ezer hektár szántó 727 ezerre csökkenne. Ha ezt a Németországban még gazdaságosnak tekinthető családi farmnagysággal, ötven hektárral elosztjuk, akkor a Tisza-vidék 14 ezer ekkora méretű családi gazdaságnak kínálhatna perspektívát a mezőgazdaságban. Ha családonként legjobb esetben két főállásúval kalkulálunk, arra jutunk, hogy ma is harmincezer alatt van azoknak a létszáma, akik ezen a vidéken a földből meg tudnának élni. Tapasztalataink szerint ma ennél jóval többen kényszerülnek arra, hogy megélhetésük forrásaként a mezőgazdaságot válasszák.
Mit csináljanak azok, akik versenyképtelenek, mert nem képesek hatékonyan bekapcsolódni az agrárgazdaság vérkeringésébe, vagy mert jelenleg értéktelen földekkel rendelkeznek? Az egyik megoldás rövid távon mindenképpen magában a mező- és erdőgazdaságban keresendő. Mi azzal számoltunk, bármennyire istenkísértésnek hangzik is, hogy a mezőgazdasági művelésre nem igazán javasolható területekkel meg kellene várni a csatlakozást, és azt követően kellene megpályázni egy mintegy százezer hektáros erdősítést. Ez a megoldás belesimulna abba az áramlatba, amelyet az EU ma és valószínűleg később is támogat, ennek révén mintegy tíz éven keresztül több ezer ember jutna munkához, egyes időszakokban akár 11 ezren is dolgozhatnának. Ráadásul olyan soha nem látott tájátalakítást, táj-visszaalakítást jelentene a Tisza-vidéken, amely egyrészt a faállományon keresztül növelné a nemzeti vagyont, másrészt később – mai áron számítva – 11 milliárd forint évi fanövedéket hozhatna. Igen ám, de ez a program 27,5 milliárdot kóstálna mai árakon, és úgy tűnik, erre az országnak még nincs pénze.
A másik fontos dilemma a gyepterülethez kötődik, amelyből most is szép számmal van a Tisza-vidéken, mégis az állatállomány még gyorsabban csökkent, mint az ország más vidékein. Jól tudjuk persze, hogy ma az állattenyésztés nem jövedelmező tevékenység, és nem azért csökkent, mert a gazdák ne ismernék fel érdekeiket, hanem mert nagyon nehéz ma gazdaságosan állatot tartani. A Tisza-vidéken valószínűleg az extenzívebb, gyepre alapozott szarvasmarha- és juhtartás irányába kell elmozdulni, illetve intenzívebb baromfitenyésztésre kell átállni.
Azzal is számolni kell, ha területeket vonunk ki a művelésből, akkor más területeken a megélhetés érdekében a nem környezetbarát gazdálkodás felerősödik, a gazdaságok majd a föld kizsigerelése árán próbálnak profithoz jutni. Ráadásul az extenzív, legelőre alapozott állattenyésztés, éppen mert kisebb a jövedelemtermelő képessége, mint az intenzívebb gazdálkodási formáknak, tovább növeli a még rentábilis birtoknagyságot. Tehát ugyanaz a földterület kevesebb embernek ad majd munkát és kenyeret.
Az átállás bizonyosan konfliktusokkal jár majd. És az a bökkenő, hogy még azt se tudjuk, hogy a tervünk „nagyszerűségéről” kiket kell meggyőznünk, mert nem igazán ismeretes, hogy a Tisza-vidéken hány embernek van földtulajdona. A taktaközi Tiszaladányban és Tokaj határában például több mint ezer embernek van parcellája. Ha ezt felszoroznánk arányosan, akkor 50 ezer hektárt kapnánk, amelynek még a töredéke sem áll rendelkezésre ezen a vidéken.
Igazán súlyos, itt most csak érintőlegesen tárgyalható kérdés, hogy hogyan lehetne egy egészséges, az EU-ban is versenyképes birtokszerkezetet és üzemnagyságot kialakítani a Tisza-vidéken és Magyarországon. Valószínű, hogy az erdészet vonatkozásában csak egyetlen megoldás marad: a felvásárolt földet állami földalapba tenni, megpályáztatni, és annak a gazdálkodónak, aki azt majd be fogja erdősíteni, tartós bérbe adni. A szántónál meg a legelőnél ezt már sokkal nehezebb lenne megcsinálni.
A művelési ágak arányának megváltoztatása lassú és bonyolult folyamat, valamivel gyorsabban érhetünk el eredményeket a termelési irányok vonatkozásában. Ám itt sem lehet a konfliktusokat megúszni. A kívülállónak például teljesen természetes, hogy a folyó menti, még hasznosítható mezőgazdasági területeken egy kicsit extenzívebben, a környezetet sokkal inkább kímélve, kevesebb ipari ráfordítással kell majd gazdálkodni. Mi egyenesen 180 ezer hektáron javasoltunk ökológiai gazdálkodást. Na de hát ez nem ennyire egyszerű! Mert ha, mondjuk, a földterület 5 százaléka környékére be tudjuk magunkat lőni majd az ökológiai gazdálkodással, az nem lesz rossz. Az viszont országosan 260 ezer hektár körüli területet jelentene, abból 180 ezret einstandolni a Tisza-vidéknek elképzelhetetlen lenne, máshova is hagyni kell. Ráadásul, anélkül hogy a kérdésben elmerülnék, a nemzetközi trendeket nézve a biotermékek piaca aligha vesz fel több árut, mint ami az 5 százaléknyi területen megterem.
A magam részéről a csatlakozás után azt tartanám követendő és valószínű iránynak, ha minél több mezőgazdasági terméket sikerülne helyben felhasználni és eladni. Még akkor is így gondolom, ha a Tisza-vidéken (és az országban is) azzal kell szembenéznünk, hogy a mezőgazdaság integrációs oldalát erőteljesen kisajátították a feldolgozó-potenciállal rendelkező nemzetközi multinacionális vállalatok, amelyek pedig nem szükségszerűen úgy gondolkodnak, hogy minél többet adjanak el helyben.
Hivatkozott cikkek
- Euróna [7]