Juhász Pál

Nyomtatóbarát változat

A nyolcvanas évek első felében – készülődvén a GATT uruguayi fordulójára – Magyarország csatlakozott a jelentős agrárexportőr országok Cairns-i Csoportjához. Azokhoz, akik a világkereskedelmi tárgyalások középpontjába az agrárkereskedelem szabaddá tételét kívánták állítani. Agráriusaink hitték, hogy a kereskedelmi korlátok és a nemzeti támogatások lebontása mezőgazdaságunkat még sikeresebbé teheti. A csoportosulás tagjainak kiemelt célpontja az Európai Közösség agrárpolitikája volt, amely túlvédi és a szegényebb országok termelőinek esélyeit rontván, túltámogatja saját termelőit és exportját. Úgy gondolták, hogy ha sikerülne megszüntetni az élelmiszerek világpiacán a „támogatások versenyét”, ha valóban a versenyképesség határozná meg a termelők esélyeit, akkor Magyarország jó természeti adottságai, fejlett mezőgazdasága, szakértő agronómusai, valamint szorgalmas, a mezei gazdálkodással foglalkozni szerető népe révén jelentősen fokozhatná exportját, s mezőgazdaságunk a további növekedés motorjává válhatna.

A 15 évvel azelőtti optimizmust mai lehetőségeinkkel és gondjainkkal összevetve agrárpotenciálunk és önbizalmunk megroggyanását találjuk leginkább szembeszökőnek. A mai, szabadabb kereskedelmi viszonyok között, az Európai Unióval kötött Társulási Szerződés tizedik évében, mezőgazdasági termelésünk az akkorinak kétharmadát is alig éri el, mezőgazdasági és élelmiszer-ipari exportunk szűkült. Még az Unió élelmiszer-gazdaságával szemben is gyengültek pozícióink. (Az Unió mai 15 tagállamába irányuló agrárexportunk dollárban mérve az évtized elejinek 85 százaléka, miközben importunk kétharmaddal nőtt. Agrárkereskedelmi aktívumunk persze így is jelentős maradt.)[1] Ma már nem azért akarunk belépni az Unióba, hogy az egységes piacon belül gyors expanzióra legyen esélyünk, hanem hogy biztonságba kerüljön a védett – és támogatott – piacon belül a mi mezőgazdaságunk is. A rendet és megnyugvást keressük, s hogy a közös költségvetés elfogadható jövedelmet biztosítson a mi gazdáinknak is.

Abban, hogy tizenöt év alatt agrártermelésünk és az agrárpotenciálunkról alkotott képünk ennyit változott, szerepet játszik az az öncsalás, amivel a nyolcvanas években az európai horizonton sikeresnek tűnő mezőgazdaságunkat néztük, és az az önveszélyes halandzsa is, ahogy agrárügyeinket a kilencvenes években tárgyaltuk, és ami alapján döntéseinket hoztuk.

Agrárius öncsalás a nyolcvanas években

A hatvanas-hetvenes években – a kolhoz modelltől való elkanyarodás révén – mezőgazdasági nagyüzemeinkben sikerült kialakítani olyan szervezeti-érdekeltségi rendszereket és olyan szellemi klímát, amely sok területen lehetővé tette az amerikaias mezőgazdasági technikák és a piacgazdaság kívánta minőségi és kooperációs igények honosítását. A nagyüzem és a kistermelés szimbiózisában azt is meg lehetett oldani – gyakran a politikai vezetés akadékoskodásai ellenére –, hogy aminek kellő biztonságú megszervezésére a biztosított belföldi és exportpiacokon a nagyüzemek nem voltak képesek, azt a kistermelők megszervezésével formálják meg, vagy a kistermelőknek átengedett piaci térben hagyják megformálódni. A hetvenes-nyolcvanas években a magyar mezőgazdaságban azt is megtapasztaltuk, hogy a vállalkozás még oly korlátozott szabadsága is mennyi alkotóerőt, gazdálkodói leleményt, együttműködési készséget tud felszabadítani. Az így kibontakozó dinamikus megújulás – és a szomszédainkhoz viszonyítva jelentős piaci sikerek – keltették azt a hitet, hogy a magyar agrárpotenciál a többiekénél erősebb; s ezt a hitet keleti és nyugati elemzők egyaránt táplálták. (A korabeli politikai halandzsa „a nagyüzem integrálja a kistermelést” formulával igyekezett elfedni e burjánzásnak is tekinthető gazdasági és kulturális átalakulás nem tervezett jellegét.)

Pedig a nyolcvanas évek magyar agrárgazdasága több tekintetben a nyugat-európai – magába zárt – közös agrárpiac primitívebb változatának is tekinthető. A belső piac védelmét a Közös Piacban kialakult védővámoknál és lefölözéseknél keményebben biztosítottak az irányított – és az önellátást kiemelt szempontként kezelő – külkereskedelem; az exporttámogatási rendszer nálunk is nagyvonalú volt, és a KGST-szerződések még a támogatásoknál is erősebben tartottak nyitva értékesítési csatornákat. Persze az összes támogatás szintje, így az agrárcégek és a termelők jövedelme is jóval alacsonyabb szinten lett biztosítva, mint a közösség 9, majd 12 országában. Mégis ez a mezőgazdasági jövedelembiztonság elég volt ahhoz, hogy a hazai szegényes munkaerőpiacon a nagyüzemek meg tudják vásárolni a szükséges szakértelemmel rendelkező alkalmazottakat, a második gazdaság mezőgazdasági termelés köré szerveződő rendszerébe annyi képzett és tapasztalt vállalkozó kapcsolódjon be, amennyi az adódó piaci lehetőségek kihasználásához szükséges. Sőt, ez a védelem – a téeszek falusi iparszervezési monopóliumával együtt – elég volt ahhoz is, hogy enyhítse a termelékenység-növelési kényszert, és így a mezőgazdaságból az alkalmazott technikai szinthez szükségesnél jelentősen nagyobb népesség tudjon megélni, vagy jusson nyugdíját, főállású munkaviszonyát kiegészítő jövedelemhez.[2]

(A magyar és a közös piaci agrártámogatási szintek összehasonlításakor azt is figyelembe kell venni, hogy az európai Közös Agrárpolitika rossz döntési sorozatba hajszolta bele magát azzal, hogy indulásakor a gabonafélék árának magas szinten való védelmét határozta el. Így ehhez – és többek közt az emiatt megemelkedett földárakhoz és takarmányárakhoz – kellett igazítania későbbi védelmi lépéseit. A támogatás egy része a mezőgazdaságot elhagyók jövedelmévé vált, az állattartás keményebb racionalizálási kényszerek nyomása alá került, olyan későbbi támogatási technikákat kellett kialakítani, amelyek a helyi élelmiszer-ipari biztonságot szolgálják stb. Nálunk azonban az irányított külkereskedelem lehetővé tette, hogy adottságainknak megfelelően olcsó legyen a gabona, és így a takarmány meg a föld is.)

A hazai mesterségesen biztosított piac erősítette azt a „paraszti” fiziokratizmust, amely szerint a mezőgazdaság dolga csak annyi, hogy minél többet termeljen elfogadható minőségben, és ha ez a termés nem kell a piacnak, az a világ gonoszsága és a politika ostobasága miatt van. A piacgazdasági kultúra, a felhasználóhoz igazodó termelés eszméje így lassabban nyert teret, mint az Európai Közösségben. Hiszen ott – a védett rendszeren belül – piaci mechanizmusok terelik a versenyt és az együttműködéseket.

A két szemlélet különbségét mutatja például az az eltérő magatartás, ahogyan a két rendszer a fogyasztói szokások és emiatt a tejipar igényeinek megváltozására reagált. Mivel az olaj- és a margarinfogyasztás előtérbe kerülése leértékelte a tejzsírt – a világ nem tudott mit kezdeni vajtartalékaival –, a tejipar olyan termékfejlesztésbe kezdett, amelyhez elsősorban tejfehérjére van szükség. Ez a változás leértékelte az ötvenes évekig sikeres paraszti (gondoskodó) tehéntartást és a steril fejést, valamint a gyorshűtést biztosító berendezésektől (s a zárt tejkezelő, szállító és feldolgozó rendszerektől) tette függővé a tej piacképességét. Nyugat-Európában az igények változása miatt felgyorsuló koncentrációs folyamatot – a nagy tehenészetek dominanciájának kialakulását – úgy fékezték (s csupán fékezték), hogy közben elismerték a piac megváltozott igényeit: a támogatásokkal igyekeztek lehetővé tenni azt, hogy a 80-100 tehénnél kisebb állománnyal rendelkezők is be tudják szerezni a szükséges felszereléseket. Nálunk viszont akciókba kezdtek a háztáji tehéntartás megmentése érdekében. Ezzel megnehezítették a tejipar termékfejlesztését, és „megkímélték” a termelőket attól, hogy szembe kelljen nézniük a piac diktálta minőségi igényekkel.

A nyolcvanas évek politikai tabui – amelyek lefojtották a termelési lehetőségek, köztük a föld piacát – és mesterségesen fenntartott kereskedelme akadályozták az értékek átrendeződését, köztük a piac igényelte minőségi és együttműködési elvárások érvényesülését. Ám ez a helyzet nemcsak a nagyüzem gyakran kontraszelektív primátusát konzerválta, hanem teret adott a paraszti hagyományúnak vélt, igénytelen kistermelői rendszerek burjánzásának is. Agrárius ideológusaink öntudata így részben bezártságunkból, provincializmusunkból származott.

A kilencvenes évek inadekvát agrárpolitikája

A piac kényszerű és természetes liberalizációja, az életszínvonal-visszaesés miatti fogyasztásszűkülés, a volt szocialista országok keresletének csökkenése és átrendeződése a kilencvenes évek elején mezőgazdaságunk és élelmiszeriparunk válságát és kényszerű átalakulását eredményezte. Szükség volt arra, hogy az agrárpolitikában is „rendszerváltozás” következzen be. A túltermelés miatti leértékelődés (és a jövendő lehetőségeihez való igazodás kényszere) lehetetlenné tette, hogy az élelmiszer-ipari vállalatok és a mezőgazdasági nagyüzemek zöme megfeleljen a dolgozóikkal, tulajdonostársaikkal, beszállítóikkal szemben kialakult írott és szokásbeli kötelezettségeinek, de lehetetlenné tette azt is, hogy a kistermelői hálózatok megőrizzék piaci pozícióikat. (A jövedelemvesztés és piacvesztés nagyobb mértékben érintette a családias termelést, mint a nagyüzemit, mert az utóbbi jobban tudott igazodni a feldolgozók igényeihez.)

Az ország agrárpotenciáljának megőrzése, az átrendeződő piacoknak való megfelelés igénye olyan agrárpolitikát tett volna szükségessé, amely egyszerre segíti a termelési lehetőségek piacának kibontakozását és azt, hogy a piaci esélyekkel rendelkező vállalkozások olyan hálózatai alakuljanak ki, amelyek (távlatos beruházásokkal és tartós együttműködésekkel) az új piaci igények elé tudnak menni. Hiszen aki nem tud partnere lenni a termékfejlesztési versenyre kényszerülő élelmiszeriparnak, az új árukezelési és -terítési igényeket megfogalmazó kereskedelemnek, az egyre finnyásabb bel- és külföldi fogyasztónak, annak nincs helye egy olyan piacon, ahol Európa bármelyik termelője, feldolgozója vagy kereskedője egyre könnyebben tud megjelenni. S megfordítva: külpiacra is csak az juthat, aki azt és úgy termel és kínál, ahogy ott igénylik.

Ezért a politikai pártok agrárszakértői – elsősorban az MDF-ben, az SZDSZ-ben és az Agrárszövetségben – olyan agrárreformot készítettek elő, amelyik a meglévő üzemszerkezetből kiindulva, a sikeres második gazdaságbeli vállalkozások földszerzését és növekedését támogatva, a nagyüzemek egyes üzletágainak önállósulását ösztönözve tervezte a szélsőséges birtokrendszer kiegyenlítődését és azt, hogy átlátható rendben, viszonylag gyorsan alakuljanak ki az új birtokok. Ám a Kisgazdapárt nyomására – és az agrárium konkrét szükségleteivel nem számoló közbeszéd nyomása alatt – a parlamentben a földtulajdon kérdésének rendezése elszakadt a birtokformálás, a gazdálkodásra való tartós berendezkedés technikainak tűnő kérdéseitől. A kárpótlás és a szövetkezeti vagyon felosztásának szabályai úgy kezelték a földet, mint környezetétől, tárgyi fölszerelésektől, állatállománytól függetlenül értékesíthető, szabadon osztható vagyontárgyat. A jogalkotók szövetkezetellenessége emellett önkéntelenül szövetkezetitag-ellenességgé vált: a mezőgazdaságot elhagyók és örököseik minden téren előnybe kerültek a szövetkezetek dolgozó tagjaival szemben. (Ezért is kényszerültek a tagok közel 90 százalékban együtt maradni 1992-ben.) Így aztán a földtulajdon és a gazdálkodók úgy lettek egymástól elválasztva, hogy nem alakultak ki a – szükségszerűen bérletekre és földvásárlásra utalódó – birtokformálás jogrendben biztosított útjai.

Ezért a gazdálkodás gyakorlati szükségleteivel számolni tudó új és régi szereplők maguk hozták létre birtokformálási technikáikat. A jövendő potenciális bérbeadókat és földeladókat megkeresve összehangoltan léptek föl a kárpótlási liciteken, illetve a részarány-kiadási eljárásokban; a rokonok vagy kollégák különböző jogcímeken szerzett földjeit és vagyontárgyait kft.-kben vagy kisszövetkezetekben egyesítették stb. Az így kialakított tartós birtokformálási technikák folytatását azonban 1994-től nagyon megnehezítette az úgynevezett földtörvény. Ennek ugyan eredeti célja az lett volna, hogy – a nyugat-európai gyakorlathoz hasonlóan – a birtokokon való berendezkedés biztonságát szolgálja, de a parlament jogszabályfaragó hevületében ellenkező értelművé alakította át a tervezetet. Megtiltották a jogi személyek földvásárlását, és leszállították a bérleti szerződések idejét: a minimális bérleti időt egy évben, a maximálist 10 évben határozva meg. (A gyakorlatban a 4-5 éves bérletek váltak általánossá.)

Így a gazdaságok zömében sem a távlatos beruházásoknak, sem az igényes vetésforgónak nem alakultak ki a feltételei. És ami legalább ennyire ijesztő: így nem tud kialakulni felelős tájgazdálkodás sem.[3]

A külföldiek földtulajdonszerzéséről kibontakozott vita alkalmas gumicsontnak bizonyult arra, hogy eltereljék a figyelmet a gazdálkodók (azaz a birtokformálók), illetve a nem gazdálkodó tulajdonosok megkülönböztetéséről, és így szabadon tartsák az utat a gazdálkodással nem törődő földspekulánsok számára. (Hiszen változatos jogi technikák álltak rendelkezésre akár annak megakadályozására, hogy külföldiek – vagy akár nem környékbeliek – tulajdonhoz vagy bérlethez jussanak, akár annak megelőzésére, hogy jogi személyek – amelyek háromnegyede új keletkezésű rokonsági vagy kollegiális társaság – túl nagy tulajdoni arányt szerezzenek meg egy falu határában.)

Az 1993-tól új lendületet nyert élelmiszeripar fejlődését is lefékezte a birtokrendszer tartóssá tett instabilitása. 1995-re a tejipar kiépítette kapcsolatait a stabilizálható és ezért fejleszthető tehenészetekkel, a tartósítóipar partnerévé tette azokat a gazdálkodókat, akik képesek legalább 30-50 hektáron öntözhető csemegekukorica- vagy zöldborsótermesztést vetésforgójukba illeszteni, a léüzemek számon tartják az egységesen kezelt nagyobb gyümölcsösöket, a húsipar igyekezett patronátusát kiterjeszteni az igényessé tehető tenyészgazdaságokra stb. Ám a további tartós kapcsolatépítések, a stratégiai jellegű együttműködések formálódása lelassult, körülményessé vált. Nemcsak a feldolgozóipar, hanem az exportügynökségek és az 1998 óta általánossá vált kereskedelmi beszerzőtársaságok is küszködnek azzal, hogy az igényeiknek megfelelő (vagyis a piaci és a felhasználói szükségletekhez igazodó) együttműködői kört fejleszteni tudják. A birtokrendszer bizonytalansága – és a rendeződés világos pályáinak hiánya – miatt stratégiai jellegű együttműködések sem tudnak formálódni.

1994-től – az állami támogatások által is inspirálva – megélénkült a mezőgazdaság beruházási tevékenysége is. (Bár szintje még mindig nem kielégítő, és az utóbbi két esztendőben némileg vissza is esett.) A beruházások döntő többsége azonban pótló jellegű – azaz csak néhány éves horizontú –, és a húsz-huszonöt évvel ezelőtt kialakult termelési minták fenntartását szolgálja. Pedig a megváltozott világban a magyar mezőgazdaság piaci pozícióinak megőrzése új tevékenységeket és új típusú igényességet megvalósító távlatos befektetéseket tenne szükségessé. Hosszú távra berendezkedő birtokok és tartós együttműködési elkötelezettségek híján ugyanis távlatosan beruházni sem lehet.

Agrárius szorongások

Érthető, hogy így ma nem a győzelemre esélyesek optimizmusával várjuk a csatlakozást, hanem abban a reményben, hogy az uniós intézményrendszer honosítása végre elhozza azt a rendet és azt a gazdálkodói biztonságot, amelyben lehetséges lesz végre berendezkedni. Bizakodásunkat azonban három területen is aggodalmak kísérik.

Az EU-ban a – követelményeknek megfelelően gazdálkodó – mezőgazdasági termelőknek nyújtott biztonság miatt több területen túltermelés alakult ki. Ezért sok termék (tej, marhahús, cukor, dohány, paradicsom, bor stb.) árvédelmét múltbéli termelési szinteken korlátozták részben termelési kvóták meghatározásával, részben egyéb módon; és még a gabonatermelés jövedelmeinek szabályozásában is szerepet játszanak a múltbéli termelési szintek. Nekünk elemi érdekünk, hogy a magyar termelőknek biztosított termelési kvótákat ne az elmúlt évek alacsony termelési szintjére támaszkodva határozzák meg, hanem vegyék figyelembe a nyolcvanas években egyszer már elért eredményeket is. (Különösen a tej- és a paradicsomkvóták mai termelési szinthez kötése okozna a jövőben sok gondot.)

Az EU agrárpiaci szabályozó és szervezeti rendszere olyan élelmiszer-biztonsági, átláthatósági, minőségi és kooperációs igényeket támaszt, amelyeknek a nálunk kistermelőnek tekintett gazdálkodói kör jelentős része nem biztos, hogy meg tud felelni. (Sokuknak túl kicsi is a gazdasága ahhoz, hogy beférjen a rendszerbe.) Így ők kiszorulnak a védelemből, és gyakran a piacról is. De megszűnés fenyegeti sok kis feldolgozónkat – elsősorban sertés- és baromfivágó-helyeket, néhány tejfeldolgozót – is.

Az Unió országai – kezdetben piac- és árvédelmi politikák érvényesítésére, később a belső kooperációs rendszerek erősítése, majd az új szellemű, az élelmiszer-biztonságot és a környezetet szolgáló gazdálkodói kultúra kialakítása érdekében – összetett, országonként kicsit eltérő, de egységes elvek szerint formált közszolgáltató rendszereket alakítottak ki. Ezek a koordinált állat- és növény-egészségügyi, valamint tájvédelmi szolgálatokon túl tartalmaznak egy olyan integrált adminisztrációs rendszert, amely a gazdaságok jellemzőinek, ültetvényeinek, tevékenységüket meghatározó adottságainak nyilvántartása mellett nyilvántartja a kvótákat, támogatásokat, a gazdálkodástörténet releváns adatait. Ehhez a nyilvántartási rendszerhez egy olyan terelő tanácsadói rendszer kapcsolódik, amelyik a szabályok és a támogatási lehetőségek ismertetése kapcsán folyamatosan „beavatja” a gazdálkodókat az aktuális gazdálkodáspolitikai célokba, és részben kontrollálja tevékenységüket. Emellett – a támogatásokra igényt tartó kertészeti termelők számára kötelezően – létezik a termelői (értékesítési) szervezetek és történeti szövetkezetek rendszere, amely tagszervezetei koordinálják, segítik és felügyelik a gazdálkodókat. (Hiszen nem mindegy, hogy ki, milyen minőségű, hogyan előkészített termékkel, mikor lép ki a piacra.) Kialakulóban van – elsősorban a regionális és a fejlesztési politikák kiszolgálása érdekében – egy részben európai, részben amerikai tapasztalatokra támaszkodó tervezési együttműködést szolgáló intézményrendszer, amelynek feladata a helyzet és a lehetőségek folyamatos értékelése, a területi és szakterületi programok megalkotása. A támogatások egyre nagyobb részéhez nem normatíve, hanem az e programok keretében kiírt pályázatok útján lehet hozzájutni. Éppen ezért kiegészíti a rendszert egy tervezőktől és tanácsadóktól független pénzügyi szervezet és a közpénzek felhasználásának hatásosságát (és korrupciómentességét) vizsgáló monitoring.

Ennek a közszolgálati rendszernek a fejlettsége és hitelessége erősen befolyásolja a közös pénzalapokból elnyerhető támogatási kereteket és az elnyert pénzalapok felhasználhatóságát. A magyar elemzők szorongása abból fakad, hogy sok jel szerint nehéz nálunk úgy megformálni e közszolgáltató rendszereket, hogy azok kellő információs alapokon, hitelesen, aktuálpolitikai befolyástól mentesen és rövidzárlatok (azaz zárt klikkek) nélkül működjenek, és így megfeleljenek Brüsszel igényeinek.

Az uniós és a magyar agráriusok közt folyik egy olyan vita, amelynek jelentősége a Közös Agrárpolitika további változásaival talán enyhül, de ma feloldhatatlannak látszik. Mivel a Közös Agrárpolitika – a költségvetési problémák, a közgazdasági kritika és a GATT-tárgyalásokon vállalt kötelezettségek miatt – a belső árak védelmi szintjének fokozatos csökkentésére kényszerül, a termelők jövedelem-kiesésének pótlására a korábbi termelési szintek alapján kalkulált várható (ám közel sem minden évben bekövetkező) veszteségeket úgynevezett kompenzációs támogatás formájában kifizeti a termelőknek. Mivel ez a kifizetés az uniós gazdák kalkulálható jövedelmévé válik, a csatlakozásra készülő országok termelői is igényt tartanának rá. Az Unió illetékesei azonban ezt nem tartják indokoltnak. Hiszen például Magyarországon soha nem volt magas szinten védve a gabona ára, így a magyar termelőket nem éri veszteség a belépésünkkor várható árvédelem szintje miatt. (Sőt, várhatóan még ez is nagyobb jövedelembiztonságot ad a korábbiaknál.) Ez az érv ugyan helytálló, de méltánytalan megkülönböztetésekhez vezet, és a rendszer aszimmetriája a csatlakozás után Magyarországra irányuló dömpinget eredményezhet.

Zavarban a Közös Agrárpolitika

Az Európai Közösség agrárpolitikájának alapja egy termelés- (és befektetés-) ösztönző árszintvédelmi politika kialakítása volt. Ennek eredeti eszköze a magas importvámszint és egy azt kiegészítő importlefölözési rendszer volt, ám a termelés növekedésével ezt ki kellett egészíteni az intervenciós felvásárlások és a piaci kínálati nyomást megakadályozó exporttámogatások rendszerével. (A nyolcvanas években pedig egyes termékkörökben a túlösztönzöttség fékezésére be kellett vezetni a már említett kvótázást, másoknál a termelői bázis korlátozását és az évtized végén a területpihentetési rendszert.) A közösség piacára számító külső szállítók az őket rendszeresen érő méltánytalanságok, az agrárexportáló országok a világpiac rendszeres megzavarása miatt, a fejlődő országok pedig saját termelőik védelmében egyre gyakrabban kifogásolták a Közösség magatartását. Az adófizetői érdekvédelem is mind hangosabban kifogásolta, hogy az állampolgárok zöme kétszer fizet a „parasztok” biztonságáért: egyszer mint fogyasztó – a világpiacon indokolhatónál magasabb árak formájában – és másodszor mint adófizető. Az agrárszabályozási rendszerekkel foglalkozó közgazdászok is elsősorban a Közösség agrárpolitikáján köszörülték a nyelvüket: kimutatták a rendszer negatív jóléti hatásait és diszfunkcionalitását. Például azt, hogy az árvédelmen keresztül biztosított jövedelem is ösztönzi a koncentrációt (ami persze egy szintig kívánt hatásnak is tekinthető), aránytalanul nagyobb jövedelmet biztosít a nagyban, mint a kicsiben termelőnek, és azt, hogy a biztosított jövedelemtöbblet a földárak és a földbérleti díjak növekedésére fordítódik át, és ezért inkább az induló vagyoni helyzet, mint a mezei gazdálkodás jutalma. (Igaz, így finanszírozza a mezőgazdasági árbiztosító rendszer az egykori parasztcsaládok egy részének új egzisztencia megalapozását.)

Végül is – a Cairns-i Csoport nyomására – 1993-ban, a GATT uruguayi fordulójának lezárásakor, az EU kötelezettséget vállalt agrárpolitikai rendszerének fokozatos átalakítására. Mivel azonban politikai rendszere olyan, hogy az állampolgárok egy része számára korábban vállalt kötelezettségei alól nem bújhat ki, és a választási szempontokra figyelő kormányok is félnek a radikális változtatásoktól, ez az átalakulás olyan átmeneti formákon át vezet, amelyek (például a mai árkompenzációs rendszer) könnyen fenntarthatatlannak bizonyulhatnak.[4] Mégis világosak a kialakulóban lévő új agrárpolitikai rendszer körvonalai. Az árvédelmi rendszer jelentőségének csökkenésével a támogatások egyre inkább elválnak a termékpiaci (természetük szerint piactorzító és ezért távlatilag jólétet csökkentő) akcióktól, és úgynevezett közvetlen jövedelemtámogatássá válnak. Ezek a támogatások világos célokat szolgálnak, és szigorú feltételeik vannak.

Így a támogatások jelentős köre a fenntartható fejlődés eszmekörébe illeszkedik. A gazdálkodó tájért való felelősségének hangsúlyozásával meghatározzák a tájterhelési normákat, ösztönzik az „ökologikus” termelést, a táj karbantartása érdekében támogatják az egy-egy gyepterületért, bozótosért felelősséget vállaló legeltető állattartást, azért támogatnak gazdálkodókat, hogy gazdája legyen a tájnak, stb. A magyar táj állapotát nézve csak nyerhetünk azon, ha olyan kulturális és politikai rendszerhez csatlakozunk, amelyik ügyel arra, hogy a környezetvédelmi kultúra beépüljön a gazdálkodás rendszerébe, és arra, hogy a táj felelősen legyen kezelve.

Egy másik támogatási kör, ahogy említettük, a regionális és szakterületi programokba illeszkedően azt szolgálja, hogy a rurális térségek lakói minél változatosabb megélhetési forrásokhoz jussanak, gazdálkodásukban erősödjön az egymásra figyelés, és hogy meg tudjanak felelni a piaci (felhasználói és fogyasztói) igényeknek. A piaci és az együttműködési kultúra módszeres fejlesztése is csak jót tehet nekünk.

A Közös Agrárpolitika elveinek és eszközeinek honosításakor számolnunk kell azonban a kulturális inkongruenciából, össze nem illésből fakadó nehézségekkel is. (S ez az inkongruencia, ahogy a földtörvény példáján is bemutattuk, jogszabályokban is tükröződik.) Hiszen a Közös Agrárpolitika formálóinak szemlélete olyan hagyományú vidékek élményanyagára támaszkodik, amelyeket a nálunk szokásos falusi mezőgazdálkodással szemben a farmergazdálkodás, tehát a tanyákon folyó, a határt összefüggő, tartós birtokokkal lefedő mezei gazdálkodás jellemez. Ezért tartják természetesen összekapcsolhatónak a gazdálkodás támogatását a tájgazdálkodási programok érvényesítésével.

Másrészt a közös agrárpolitika formálói természetesnek veszik a sokszínű történeti szövetkezeti mozgalom elitista kulturális hagyományait és változatos jogtechnikai megoldásainak ismeretét. Bár a termelői értékesítési szervezetek részben kikényszerített intézményrendszere elválik a szövetkezés történeti formáitól azzal, hogy egy-egy termékpálya sajátos kooperációs és árukezelési szükségleteit állítja középpontba (ezért egészen más például egy spárgatermelők számára szervezett termelői értékesítési szervezet, mint a dinnyéseké), természetesen támaszkodik a szövetkezeti hagyományokból származó ismeretekre és tapasztalatokra. A programokba rendeződő tervezési rendszer is olyan közösségi intézményekre támaszkodik, amelyeknek az Unió sok vidékén van hagyományuk. (Még ha nem is működik mindenütt kielégítően.)

Csatlakozásunk az Unióhoz tehát elkerülhetetlenül hoz magával kulturális és piaci sokkokat. Hiszen – ahogy az AKII, illetve Halmai Péter és munkatársai is kimutatták – gabonatermelésünk pozícióinak erősödése mellett hizlalóink egy részének versenyesélyei romlanak majd, tejtermelőink ugyan nagyobb jövedelembiztonsághoz jutnak, de növekedési lehetőségeik veszélyeztetettek, kertészeti termelőink igazodni tudó része jól jár, mások azonban kiszorulnak a piacról stb. Jövendő problémáinkat fokozza az is, hogy mai agrárpolitikánk igen téveteg, amikor az új intézmények kiépítése kerül szóba. Mégis: a csatlakozás várható hozadéka agrártermelőink számára is egyértelműen pozitív.

Jegyzetek

[1] Kartali János: A magyar agrárkülpiacokra ható világgazdasági tényezők alakulása. Agrárgazdasági Tanulmányok, 2000/7., 90. o.

[2] A kialakult agrárrendszer sikerességéről és a rendszer fenntartásának lehetetlenségéről a hetvenes-nyolcvanas években több tanulmányt írtam. A helyzet egy áttekintését lásd Zsákutcában a magyar mezőgazdaság című előadásomban, amit az írásaimat egyedül közölni merő folyóirat is csak némi huzavona után és szelídített címmel mert megjelentetni. Zsákutcában van-e a magyar mezőgazdaság? Medvetánc, 1988/1., 197–212. o.

[3] Az agrárátalakulást előkészítő majd az eredeti szándékoktól elforduló politikai folyamatról szóló beszámolóm a Beszélő 2001. februári számában jelent meg.

[4] A mezőgazdasággal foglalkozó magyar közgazdászok is elemzik a Közös Agrárpolitika hibáit és az átalakulási folyamat ambivalenciáit. Így igen tanulságosak Halmai Péter (és munkatársai) erről szóló helyzetelemzései, és (burkoltan) az Unión is ironizál Fertő Imre agrárpolitikákról szóló könyve.

• Euróna