Valuch Tibor

Nyomtatóbarát változat

A XX. században – és különösen a második felében – a magyar társadalom igen jelentős változásokon ment keresztül. Közvetlenül a második világháború után felcsillant a polgárosodás kiteljesedésének esélye, az ötvenes évek elejétől azonban a már létrejött polgári struktúrákat is megpróbálták teljes mértékben felszámolni. A hatvanas évek végétől kezdetét vette egyfajta felemás polgárosodás – „szocialista kispolgárosodás”, egy „kettős” társadalmi struktúra kialakulása –, amely végül ahhoz vezetett, hogy a magyar társadalom a nyolcvanas években lényegében „már csak” a politikai struktúra jellege és az állami tulajdon túlsúlya miatt volt „szocialista”. A rendszerváltozás következtében a kilencvenes évek alapvetően a modern polgári berendezkedéshez való visszatérés jegyében teltek. E vázlatos felsorolás alapján is látható, hogy a változások igen gyakoriak s nem egyszer meglehetősen mélyrehatóak voltak. Mindezek ismeretében megkerülhetetlen annak végiggondolása: milyen tényezőkkel magyarázhatók ezek az átalakulások, amelyek alapjaiban forgattak fel struktúrákat, értékrendeket, mentalitásokat és szokásokat.

Nyilvánvaló, hogy a társadalom olyan komplexum, amelynek változásai, mozgásai igen ritkán vagy egyáltalán nem vezethetők vissza egyetlen tényezőre. Különösképpen igaz ez, ha a XX. század második felének magyar társadalmában végbement változásokat akarjuk értelmezni és megérteni. Ebben az esetben sem lehet – bármennyire kézenfekvőnek tűnjön is – az átrendeződéseket pusztán a politika számlájára írni, mint ahogyan a gazdasági viszonyok sem tehetők meg önmagukban végső mozgatóknak. Természetesen az is igaz – különösen az ötvenes és a hatvanas évek esetében –, hogy a politikai tényezőknek és akaratoknak igen jelentős szerepük volt a társadalmi átalakulások kezdeményezésében, ám a folyamatokat a gazdasági viszonyok és nem utolsósorban a társadalom belső mechanizmusai, válaszreakciói is igen jelentős mértékben befolyásolták.

Korszakhatárok

Magától értetődő, hogy a XX. század második felét nem lehet egységes korszakként kezelni. Azonban az is nyilvánvaló, hogy a politikatörténeti és a társadalomtörténeti korszakhatárok nem esnek egybe. A társadalmi változások hol megelőzik a politikai fordulópontokat, hol átnyúlnak rajtuk. Példaként elegendő megemlíteni, hogy 1944–45 a Horthy-kori társadalmi-politikai berendezkedés felbomlásának, az új, szuverenitásában korlátozott demokratikus rendszer kialakulásának időszaka. Az elitváltás és a földreform révén közvetlen társadalmi változások is elindultak, de a gyökeres átalakulások, a felemás polgári társadalomszerkezet felszámolására irányuló törekvések csak a kommunista hatalomátvételt követően bontakoztak ki.

Talán ennél is szemléletesebb példa a paraszti társadalom helyzetének megváltozása. A földreform 1945-ben elsősorban politikai és szociális indíttatású intézkedés volt, bár jelentős gazdasági okok is álltak a hátterében. Társadalmi hatását tekintve azonban az volt a legfontosabb következménye, hogy megerősítette a paraszttársadalmat meggyőződésében: a paraszti mobilitás hagyományos útja – amelynek meghatározó eleme a föld és a műveléséhez szükséges eszközök magántulajdona – a közelebbi és a távolabbi jövőben is járható lesz. A reform következtében ugyan mérséklődött az agrárszegénység, a legnagyobb mértékben a törpe- és kisbirtokosok száma növekedett – a változások a középparaszti réteget lényegében érintetlenül hagyták. 1948-tól kezdődően ennek a tradicionális paraszttársadalomnak a felszámolására és állami ellenőrzésére tettek meg-megújuló kísérleteket. Ezek azonban csak másfél évtized után vezettek eredményre, amikorra a falvak népének a többségét sikerült mezőgazdasági szövetkezetekbe bekényszeríteni. De ez a föld és a termelőeszközök magántulajdonának felszámolása következtében kialakult kusza állapot csak rövid ideig tartott. A hatvanas évek második harmadától folyamatosan megszülettek a válaszreakciók, amelyek skálája a földtől való elmeneküléstől – a faluból városba költözéssel együtt járó foglalkozásváltástól – a mikrotársadalmi viszonyok szövetkezeti munkaszervezetben történő érvényesítésén keresztül az önellátó háztáji gazdaságok árutermelő kisüzemmé fejlesztéséig terjedt.

A szocialista korszak társadalmi folyamatai azt is kitűnően illusztrálják, hogy a társadalmi formák, szerkezetek átalakulása hosszan elnyúló folyamat. Ha elfogadjuk is, hogy a kollektivizálással a hagyományos paraszti világ alkonya köszöntött be, s hogy a föld (birtoklása) elveszítette korábbi értékmérő és presztízsképző szerepét, a hetvenes-nyolcvanas évek eseményeinek ismeretében az sem vitatható, hogy a hagyományos paraszti világhoz kötődő értékek, tradíciók és szokások a megindult bomlási folyamat ellenére is hatottak, illetve esetenként új és új formában jelentek meg. Közvetve ez is arra utal, hogy bár a hazai társadalom átalakulási folyamatai és a politikai kurzusok váltakozásai között vannak kapcsolódási pontok, ezek szerepét nem szabad túlbecsülnünk – igaz, alábecsülni sem.

Politikatörténeti szempontból az 1944–45 utáni bő fél évszázad első szakasza, a parlamentáris demokrácia kialakításának kísérlete 1947-ig tartott. A második, 1963-ig terjedő másfél évtizedet lehet a „klasszikus szocialista rendszer” időszakának tekinteni, míg az 1963 és 1982 közötti időszak a kádári konszolidáció korszaka. A nyolcvanas évek a rendszer válságának és a demokratikus átmenet feltételei kialakulásának az időszaka, a kilencvenes évtized pedig a parlamentáris demokrácia létrejöttének kora. Társadalmi értelemben a korszakolás némiképp egyszerűbb. Hiszen az 1944–45-től a hatvanas évek végéig terjedő időszak értelmezhető úgy, mint a társadalom teljes körű államosítására, a korábban létező társadalmi formák és szerkezetek felszámolásra tett kísérlet időszaka. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától a nyolcvanas évek végéig terjedő korszak a „polgárjogok nélküli”, felemás polgárosodás periódusa volt, amely majd a kilencvenes évek elejétől válhatott teljesebbé.

Kornai János[1] a magyar fejlődést politikai gazdaságtani szempontból elemezve az átalakulás időben hosszan elnyúló jellegét emelte ki. A „klasszikus szocialista kísérlet” és az 1956-ot követő megtorlás lezárulása után az ország politikai vezető rétege alapvetően igyekezett kerülni a társadalmi konfliktusokat, azok kiéleződését. A viszonyok átrendeződése ennek következtében, ha kis lépésekben is, de már a hatvanas évek közepén megkezdődött. Értelmezésében az elmúlt három évtized alapvetően két szakaszra osztható: az 1968 és 1989 közötti reformszocialista periódusra és az azt követő posztszocialista korszakra. Ezt a megközelítést azzal tehetjük teljessé, ha beiktatjuk a klasszikus szocialista szakaszt, amelyet Kornai A szocialista rendszer[2] című munkájában szűkebb értelemben 1948 és 1956 közé tett, kicsit tágabb értelmezésben pedig a hatvanas évek elejéig tartó kísérletnek tekintett.

Érdekes és szembeötlő tény, hogy amikorra a hatvanas évek elején kiépült az ideológiai elvárásokat leginkább megközelítő rendszer, már az ettől való eltávolodás is megkezdődött. Gazdasági szempontból tekintve: amikorra kialakult a tervutasításos gazdaság rendszere, addigra megkezdődött átalakítása is – a működőképesség fenntartása érdekében. Egyre több elemet próbáltak átvenni a kapitalista rendszerektől, például a piaci koordinációt, kisüzemekig terjedően a magántulajdont is – természetesen ügyelve az ellenőrzés fenntartására és a politikai hatalom megőrzésére. A gazdasági változások és a politikai viszonyok lassú felpuhulása közepette jelentős társadalmi csoportok próbáltak alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz. „A régi szocialista társadalmon belül már formálódott egy másik, kapitalista társadalom. Sokan elkezdtek előbb féllábbal, utána már esetleg mindkét lábbal átállni egy másik, az új társadalommal konform pozícióba.”[3]

Változások és értelmezések

A második világháborút követő évtizedek magyar társadalomtörténetének egyik legnyitottabb kérdése a társadalomszerkezetben bekövetkezett változások megítélése, értelmezése. A hazai társadalomtudományban lényegében csak abban van egyetértés, hogy a háború befejeződése lehetőséget teremtett a Horthy-kor társadalmi feszültségeinek, egyenlőtlenségeinek mérséklésére, a társadalmi struktúrában mutatkozó aránytalanságok csökkentésére, a felemás polgárosodás teljes körűvé tételére.

A fordulat éveit követően létrejött szocialista rendszer társadalmi folyamatainak megítélése azonban már erősen vitatott. Bár a „szocialista társadalmi forradalom zajlott le” típusú megközelítés nyilvánvalóan irrelevánssá vált, a változásokat alapvetően pozitív folyamatként értékelő, modernizációs szemlélet még viszonylag széles körben jelen van. A kilencvenes években felerősödtek azok a hangok, amelyek a kommunista hatalomátvételt követő átalakulások esetében kizárólag a – kétségkívül létező – negatív vonásokra koncentrálnak, és azt emelik ki, hogy a magyar társadalom struktúrája az ötvenes években teljes mértékben szétzilálódott. Egy másik vonulat az előzőeknél teljesebb körű megközelítésre – a negatív és pozitív trendek mérlegelésére, a hatalom és a társadalom változó viszonyrendszereinek feltárására, illetve egy ezek figyelembevételén alapuló értelmezés kialakítására – törekszik.

Napjainkban a korszakkal foglalkozó társadalomtörténészek többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy 1950 és 1960 között a kommunista párt mindent elkövetett a felemás polgári társadalmi struktúrák teljes lerombolása, a marxista ideológiai elvárásoknak megfelelő, „szocialista” társadalmi tagolódás létrehozása érdekében. Persze nem az eredeti politikai és ideológiai szándékok valósultak meg. A valóságban szó sem volt az osztály nélküli társadalom kialakulásáról vagy a társadalmi egyenlőtlenségek teljes körű felszámolásáról, pusztán új rétegképző és egyenlőtlenségeket teremtő tényezők – például a vagyon helyett a politikai pozíció, tulajdon helyett a munkaszervezetben elfoglalt hely – léptek a régiek helyére. Ezeknek a társadalmat részlegesen újrastrukturáló folyamatoknak a hatására a szocialista rendszer privilegizáltjainak előnye hosszú időn keresztül növekedett más társadalmi csoportokkal szemben.[4]

A proletarizáció, a magántulajdontól való megfosztás folyamata – a kommunista politikusok szándékaival ellentétesen – időben elhúzódott, és csak a hatvanas évek első harmadában zárult le. A magántulajdont, illetve a kistulajdonosi réteget – az igen erős korlátozás ellenére – ekkor sem számolták fel teljes mértékben. A hatvanas és a hetvenes években az önálló foglalkozásúak mintegy negyedmilliós csoportjának egyötöde termelő-magántulajdonnal nem rendelkező szellemi foglalkozású volt, míg a maradékot fele-fele arányban parasztgazdák és kisiparosok tették ki. Másfelől mire – a korabeli szóhasználattal élve – „befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása Magyarországon”, vagyis a társadalom és a gazdaság valamennyi szférája felett teljessé vált az állami ellenőrzés, addigra az is nyilvánvalóvá vált, hogy biztosítani kell a kor viszonyai között szemérmesen személyi tulajdonná átkeresztelt magántulajdon – korlátozott – vissza-, illetve megszerzésének lehetőségét, mert ennek hiányában az egész rendszer működésképtelenné válik. Ennek a felismerésnek a hallgatólagos tudomásulvétele húzódott meg a háztáji gazdaságok engedélyezése mögött éppen úgy, mint az iparban és a szolgáltatószektorban folytatott második gazdaságbeli tevékenységek eltűrése, majd fokozatos legalizálása mögött.

Rétegek és pozíciók

A társadalom rétegződésében, szerkezetének átalakulásában tehát a politikai tőke meghatározó volta éppen akkor kezdett megszűnni, amikor látszólag kizárólagos tényezővé vált. A különböző társadalmi, gazdasági, kulturális tőkék szerepe ezt követően kezdett ismét növekedni. Tulajdonképpen ezek a felismerések tükröződtek a hatvanas évek társadalmi rétegződéssel kapcsolatos kutatásaiban és elemzéseiben is.

A jelenleg elfogadottnak tekintett megközelítések többsége abból indul ki, hogy a kommunista hatalomátvétel azonnali és radikális társadalmi változásokkal járt együtt, ami véleményem szerint csak részben állja meg a helyét. A változások dinamikáját és radikalizmusát természetesen nem lehet kétségbe vonni, ám a politikai indíttatású társadalmi átrendeződés időben elhúzódott, ami az eredeti ideológiai-politikai célkitűzések maradéktalan megvalósítását is kétségessé tette.

Például a nagypolgári, középosztályi csoportok korlátozása már a koalíciós korszakban megkezdődött, társadalmi pozícióvesztésük folyamata az ötvenes években felgyorsult.
A társadalmi mobilitással foglalkozó kiterjedt szakirodalom ugyanakkor kimutatta, hogy ezeknek a csoportoknak a marginalizáltsága a hatvanas évek végétől folyamatosan mérséklődött. Tulajdonképpen ezt támasztja alá Gáti Tibor és Horváth Ágota kutatása a háború előtti Pápa középosztályának utótörténetéről. Családi mobilitási ívek elemzése alapján kimutatták, hogy azok a középosztályi családok, amelyek az ötvenes évek elején elveszítették korábbi státusukat, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva – lakóhelyváltás, a középosztályi mentalitás megőrzése, a szimbolikus tőkék váltogatása – elsősorban leszármazottaik révén többnyire sikeres rekonverziót hajtottak végre, és a mai generáció jelentős része már a rendszerváltozás előtti években is magas társadalmi státussal rendelkezett.[5]

De hasonlóképpen elhúzódott időben a parasztság átalakulása is. A paraszti társadalom esetében a földtulajdon az 1945 és 1960 közötti időszakban továbbra is a rétegződés fontos tényezője maradt. A tulajdonjog elvesztését követően szerepe csökkent, de nem tűnt el teljesen, többek között befolyásolta a termelőszövetkezetek munkaszervezetében betöltött pozíciót vagy a helyi társadalmon belüli presztízst. A háború előtti kispolgári csoportok átrendeződése tekintetében a legszembeötlőbb változás az önálló kisegzisztenciák – kisiparosok és kiskereskedők – létszámának drasztikus csökkenése. Ám az is megfigyelhető, hogy a korlátozások enyhülésével a kisiparosok létszáma is szinte azonnal növekszik.[6] A kispolgári életvitel formális feltételei nehezebben áttekinthetőkké váltak, de a szocialista bürokrácia kiteljesedésével az altiszti, hivatalsegédi réteg létszáma is gyarapodott.

Lényeges változás volt az ötvenes-hatvanas évek folyamán, hogy a kommunista hatalomátvétel előtt még jelen lévő csoporttudat, csoportidentitás elveszett, vagy igen erősen meggyengült, az egyes társadalmi csoportok közötti választóvonalak erősen elmosódottá váltak. A magyar társadalom mobilitási szempontból az 1945-öt követő húsz-huszonöt évben – a Horthy-kor állapotaihoz viszonyítva – nyitottabbá vált. (Zárójelben azonban azt is meg kell jegyezni, hogy ez a nyitottság nem volt nagyobb arányú annál, mint amit a korabeli nyugat-európai társadalmakban megfigyeltek. Lényeges különbség azonban, hogy Magyarországon a tömeges társadalmi pozícióváltás lényegében nélkülözte a szerves elemeket, és szinte kizárólagosan politikai indíttatású volt. Tehát az emberek nem saját akaratukból váltottak tömegesen foglalkozást, lakóhelyet, társadalmi csoportot, hanem azért, mert a politikai változások lehetetlenné tették korábbi, megszokott életvitelük, munkájuk folytatását.)

Ez a folyamat jelentős mértékben hozzájárult a társadalmi csoportkötődések meggyengüléséhez, és igen gyakran orientációs, illetve értékrendbeli zavarokat okozott. Az új mobilitási pályák és irányok kialakulása együtt járt a hagyományos mobilitási pályák kiüresedésével, jelentőségük csökkenésével. Így például az ötvenes-hatvanas években a kisbirtokos parasztok számára már nem az altisztté vagy iparossá, hanem az ipari (segéd)munkássá válás volt a legvonzóbb és a leggyakrabban választott kilépési irány. Másrészt a különböző társadalmi rétegek korábban meglévő relatív homogenitása is jelentősen csökkent. A hatvanas évek magyar ipari munkásai között tradicionális, többgenerációs munkáscsaládok leszármazottai éppen úgy megtalálhatók voltak, mint a parasztból vagy értelmiségiből, tisztviselőből lett első generációs munkások.

Ugyancsak erősen vitatott a kontinuitás és megszakítottság kérdése. Az általánosan elterjedt értelmezések szerint a negyvenes-ötvenes évek fordulóján lényegében egyik napról a másikra megszakadt a társadalmi kontinuitás Magyarországon. A megváltozott feltételek között nem lehetett szó a korábbi életmód, életszemlélet, viselkedési formák folytatásáról, módosultak a társadalmi érvényesülés feltételei, az életcélok meghatározása során alkalmazkodni kellett a gyökeresen új körülményekhez. Ennek az állításnak az igazságtartalmát nem kérdőjelezi meg, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar társadalom a szocialista rendszer időszakában igen magas fokú alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot, és így még a legelőnytelenebb körülményeket is képes volt időnként a maga javára fordítani. „Az emberek pedig – mit tehettek volna mást – azokkal a lehetőségekkel éltek, amelyek adódtak. Ahol rögeszmés volt a közös gazdaság rendje, ott a közös ellenére, ahol hajlékonyabb, ott a közösben is (kiemelés az eredetiben – V. T.) boldogulva hasznosították amijük volt. (…) A volt parasztok megtanultak két gazdaságban dolgozni. Igaz, az egyikben azért volt rossz a munka termelékenysége s azért megy kárba sok befektetett munka, mert korlátozza a nagyüzem ésszerűségét a túlszakosodott és hierarchikus szervezet, a gazda hiányát pótló körülményes rend és bérmunkás érdekeltség, a másikban pedig azért, mert magángazdaságaink kisszerű keretek közé vannak kényszerítve.”[7] Az új viszonyokhoz való alkalmazkodás, a túlélési stratégiák kialakításának lényeges eleme az állami mellett a kvázi piaci struktúrák felépítése és működtetése, az állami jövedelemelosztástól való lassú függetlenedés, a vagyoni-jövedelmi egyenlőtlenségek fokozatos újratermelődése és a presztízsviszonyok folyamatos átértékelődése. A polgári mentalitás, értékrend és kultúra megmaradó töredékei visszaszorultak a magánszféra keretei közé, a jövedelemszerzés különböző módjainak kialakításában, a családi gazdálkodásban azonban ennek elemei, ha korlátozottan is, de érvényesül(het)tek.

Nyilvánvalóan többfajta társadalmi szokás- és szocializációs rendszer élt egymás mellett, illetve rétegződött egymásra az ötvenes és a hatvanas években. Ha például az iparban foglalkoztatott munkásokat nézzük, bizonyára erőteljes hatást gyakoroltak a környezetükre azok, akik tradicionális munkáscsaládból származtak, a munkát egyfajta önértéknek tekintették, és sajátos alkotó folyamatként élték meg saját mindennapi tevékenységüket. A kispolgári mintákat követő „szakikkal” szemben egészen mást képviseltek az iparba kényszerített új munkások, és megint más szemlélet jellemezte az újabb generációt képviselő, képzett fiatal szakmunkásokat, akiknek szocializációja már döntően a szocialista rendszer hétköznapjainak gyakorlatához kötődött.

Ugyancsak folyamatosságot mutatnak az egyes társadalmi státusokat meghatározó körülmények is. A látszat ellenére például nem volt lényeges különbség a nagyipari munkások munkakörülményeiben az ötvenes-hatvanas években a két háború közöttihez viszonyítva, sőt az önálló érdekvédelem elvesztésével csak az informális és egyéni érdek-képviseleti és -érvényesítési lehetőségek maradtak. A változások átmenetiek voltak, az ötvenes években a háború előtt még a kispolgári nívón élő, jól kereső szakmunkások helyzete is romlott, a kispolgári életminták követése nem volt célszerű. Ugyanakkor a hatvanas évek végétől a jobban fizetett szakmunkások között megkezdődött a korábbi státus visszaszerzése. A beáramló „újmunkások” rendszerint alacsonyabb presztízsű munkakörökbe kerültek, s így nem veszélyeztették a „munkáselit,” a magasabb presztízsű munkakörökben lévő szakmunkások pozícióját.

Foglalkozások és életformák

Vitathatatlan tény tehát, hogy jelentős társadalmi csoportok helyzete változott meg alapvetően a második világháborút követő két-két és fél évtizedben. Százezres tömegek váltottak foglalkozást, lakóhelyet, életformát. Ezek a változások azonban nem légüres térben mentek végbe. Hiszen miközben általános volt a jövedelemtermelésre alkalmas tulajdontól való megfosztás, a magántulajdon terjedelmének szigorú korlátozása, aközben a korábbi tulajdonosi pozíció igen gyakran befolyásolta az egyes emberek és csoportok későbbi életútját, munkaszervezetben elfoglalt helyét, vagy éppen a korábbi jobb társadalmi pozícióban megszerzett kulturális tőke átörökítése révén elősegítette a személyes érvényesülést.

Miután a statisztikai felvételek változó tartalmú és egymásnak nem vagy csak alig megfeleltethető kategóriákkal dolgoztak, a vonatkozó kutatások jelenlegi állása szerint a második világháborút követő fél évszázad társadalomstruktúrájának áttekintésére két lehetőség kínálkozik. Először a munkajelleg-csoportok alapján kialakított rétegek változásait próbálom meg nyomon követni. Ennek értelmében az egyes társadalmi rétegeket, csoportokat a végzett munka jellege, az ehhez szükséges iskolai végzettség és szakképzettség, a vezető, illetve beosztott pozíció és a foglalkozási viszony alapján különítették el. Az így meghatározott csoportoknak nyilvánvalóan eltérőek a jövedelmi viszonyai, az életkörülményei, az életmódja, a társadalmi attitűdjei és az értékei is. Andorka Rudolf és Ferge Zsuzsa kisebb eltérésekkel az alábbi csoportokat különítette el: 1. a vezetők és értelmiségiek; 2. az egyszerű irodai vagy szellemi foglalkozásúak; 3. az önálló kisiparosok és kiskereskedők; 4. szakmunkások; 5. betanított munkások; 6. segédmunkások; 7. önálló parasztgazdák; 8. mezőgazdasági munkások.

Ha ezt a felosztást az aktív keresőket vizsgálva a konkrét társadalmi viszonyokra próbáljuk alkalmazni, akkor látható, hogy 1949 és 1990 között a vezetők és értelmiségiek aránya kilencszeresére, a középszintű szellemieké 2,7-szeresére, a szakmunkásoké kétszeresére, a betanított munkásoké három és félszeresére, a mezőgazdasági munkásoké pedig 1,7-szeresére emelkedett. Ezzel egyidejűleg a kiskereskedők és kisiparosok, valamint a segédmunkások aránya a felére, az önálló parasztoké pedig negyvenkettedére csökkent.

Ez a fajta társadalmi átrendeződés alapvonásaiban többé-kevésbé hasonló az iparosodó társadalmakban végbemenő szerkezeti átalakuláshoz. Az általános tendenciától Magyarországon két lényeges eltérés mutatkozik. Más országokhoz képest nálunk jóval kisebbre zsugorodott a kisiparosok és kiskereskedők, valamint az önálló parasztok rétege, ugyanakkor a mezőgazdaságban foglalkoztatottak többsége föld nélküli mezőgazdasági munkás volt. A kisiparos- és kiskereskedő-csoport létszáma már a nyolcvanas években jelentősen nőtt, az önálló parasztgazdák csoportja pedig a kilencvenes évek elején indult bővülésnek a kárpótlási és privatizációs folyamatok révén, bár az előzetes várakozásoktól elmaradó mértékben. (Lásd táblázat.)

Táblázat: Az aktív keresők megoszlása a rétegek között 1949–1990 (százalékban)

Forrás: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest, 1997, Osiris, 177. o.

A nyolcvanas évek közepétől megindult a posztindusztriális társadalmakra jellemző strukturális viszonyok kialakulása is: a nem mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak (munkások) száma csökkent, miközben a különböző szellemi tevékenységből élők, valamint a szolgáltatószektorban foglalkoztatottak köre fokozatosan bővült. A neoweberiánus rétegmodell alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy Magyarország a második világháború után a társadalmi szerkezet átalakulását tekintve kisebb eltérésekkel nagyjából hasonló utat járt be, mint az iparosodó országok.

A második lehetőséget egy-egy időpont/időszak társadalomszerkezeti jellegzetességeinek leírása és összehasonlítása jelenti. Ebben az első metszet a negyvenes évek második fele és vége – az átmenet időszaka. Ekkorra a magyar társadalom szerkezete már számos ponton eltért a két háború közötti időszakot jellemzőtől (elitcsere, paraszti társadalom tagoltsága), de még nem (vagy csak részlegesen) érvényesültek a későbbi szocialista berendezkedés hatásai. Ez tulajdonképpen a polgári demokratikus átmenet a társadalma.

A második metszet a hatvanas évek közepe-vége. Ebben a periódusban tekinthető a legteljesebbnek az államosított társadalom. A magántulajdon szerepe a strukturálódásban elenyésző, ellenben a foglalkozási átrétegződés meghatározó. „Mindenki” állami alkalmazott, és a fogyasztásbővülés formájában megjelenő felemás modernizáció hatásai még csak jelentéktelen mértékben érvényesülnek.

A harmadik lehetséges időpont a nyolcvanas évek eleje. Ez a klasszikus Kádár-korszak társadalmi szerkezete, amelyben egyre jelentősebb mértékben érvényesül a duálissá váló gazdaság társadalomrétegző szerepe (a nyolcvanas évek utolsó harmadában becslések szerint az éves GDP negyede-harmada keletkezett a rejtett gazdaságban), a jövedelmi különbségek folyamatosan és gyorsuló mértékben növekednek, megkezdődik a (elő)vállalkozói réteg szerveződése, meghatározó mértékűvé válik a rejtett gazdaság szerepe a társadalmi csoportok átrendeződésében. Ez lényegét tekintve a gazdaságra korlátozódó polgárosodás kezdetének és kibontakozásának időszaka.

A negyedik lehetséges metszet a kilencvenes évek közepe. Ekkor már tetten érhetők a rendszerváltás strukturális hatásai. A jövedelemtermelésre alkalmas tulajdon birtoklása vagy hiánya fokozatosan meghatározó rétegződési tényezővé vált, lezárult a tulajdon „újraosztása”, gyökeresen átalakult a munkaerőpiac. A kilencvenes évtized lényegében egy lassan posztindusztriálissá váló, de továbbra is felemásan polgárosodó társadalomszerkezet kialakulásának a periódusa, aminek első felében végbementek a meghatározó átrendeződési folyamatok.

Összegző megjegyzések

E vázlatos áttekintés lezárásaként négy tényezőt szeretnék kiemelni, mintegy válaszul a címben leegyszerűsítetten jelzett kérdésre: „Volt-e »szocialista« társadalom Magyarországon?”

1. A kommunista hatalomátvételt követő évtizedekben sohasem jött létre ún. szocialista társadalom. Ez legfeljebb csak a korszak politikusainak és ideológusainak a képzeletében létezett. A társadalmi rétegződés folyamatai a korszak során mindvégig igen sokrétűek, és erősen fragmentált társadalmi csoportok és rétegek kialakulását eredményezték.

2. A kontinuitás szerepe a társadalmi folyamatokban a közvélekedésben uralkodó nézetekkel szemben igen jelentős. A magyar társadalom tagoltságára – a politikai indíttatású átrendeződések ellenére is – a korábbi társadalomszerkezeti formák, mentalitások tartós hatást gyakoroltak.

3. A magánszféra szerepe – akár legális, akár illegális formáit vizsgáljuk – a korábban feltételezettnél sokkal jelentősebb volt a magyar társadalomnak az elmúlt évtizedekben végbement szerkezeti változásaiban.

4. A huszadik század második felének társadalomszerkezeti leírására és értelmezésére széles körben alkalmazható, korszerű történeti struktúramodell kidolgozásához további szisztematikus alapkutatásokra van szükség.

A tanulmány az Osiris Kiadó gondozásában, 2001 áprilisában megjelenő Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében című könyv vonatkozó fejezeteinek felhasználásával készült. Előadásként elhangzott a Rubicon és a Beszélő által szervezett „Hová lett a múlt?” című előadássorozat keretében, 2001. február 3-án.

Jegyzetek

[1] Kornai János: Négy jellegzetesség - a magyar fejlődés politikai gazdaságtani megközelítésben III. Közgazdasági Szemle, 1995/12., 10971117. o. Közgazdasági Szemle, 1996/1., 129. o.

[2] Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest, 1993, HVG Rt.

[3] Kornai János: Négy jellegzetesség… Közgazdasági Szemle, 1996/1., 4. o.

[4] A területi egyenlőtlenségek például az ötvenes és a hetvenes években növekedtek számottevően. Az ötvenes évek településpolitikája fejlesztési forrást csak az ún. szocialista városoknak és a fővárosnak biztosított. A falvaknak – az újonnan létesített tanyaközpontok kivételével – lényegében nem volt forrásuk a szükséges beruházásokhoz. A hetvenes évek településfejlesztési gyakorlata az 1971-től életbe léptetett Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció jegyében a magyar településhálózat kétharmadát a nem fejlesztendő kategóriába sorolta be. (Részletesen lásd Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza, Pécs, 1999, Dialóg-Campus)

Ugyanakkor a vagyoni-jövedelmi különbségek a hetvenes-nyolcvanas években fokozódtak jelentős mértékben. Mivel Magyarországon a szocialista korszakban a pénzügyi megtakarítások kezelésének egyetlen legális formája a takarékbetét volt, ebben az összefüggésben érdemes a lakossági takarékbetét-állomány változásait megvizsgálnunk, amely 1950-ben 289 millió, 1960-ban 5,5 milliárd, 1970-ben 42,7 milliárd 1975-ben 81,2 milliárd, 1987-ben pedig 286 milliárd forint volt. A növekedési ütem még akkor is figyelemre méltó, ha figyelembe vesszük a pénzromlás hatásait, az igen alacsony reálkamatokat, illetve azt, hogy a hetvenes évek második felétől hosszú éveken keresztül lényegében negatív reálkamatok alakultak ki (A lakosság jövedelme 1960–1980. Budapest, 1981, KSH, 43. o.). A kérdés másik oldala, hogy a lakossági (áruvásárlási és lakás-) hitelek kamata is relatíve alacsony volt, így megérte az államnak tartozni. Ennek a felismerését mutatja, hogy a lakossági hitelek állománya 1960 és 1980 között a tízszeresére emelkedett. Közvetett módon a vagyonosodást mutatja, hogy 1975-ben 339 000 olyan betétkönyvet regisztráltak, amelyekben az elhelyezett összeg meghaladta az 50 000 forintot. Ezeknek a betéteknek az együttes értéke 32,1 milliárd Ft volt, ami arra enged következtetni, hogy a jobb módúak betéteinek átlagos nagysága megközelítette a 100 000 Ft-ot. Ez közel háromévi átlagkeresetnek felelt meg (A lakosság jövedelme és fogyasztása 1960–1975. Budapest, 1976, KSH, 41. o.).

A vagyonszerzés dinamizmusát talán ennél is jobban jelzi, ha a legnagyobb betétek számának és tőkeállományának változásait tekintjük át. 1972-ben 500 000 Ft feletti megtakarítás-állományt 328 takarékbetétkönyvben regisztráltak, együttes értékük 321 millió Ft volt, 1976-ban már 1114 ilyet jegyeztek, amelyeknek összesített értéke 877 millió Ft-ot tett ki; 1980-ban a félmillió Ft feletti betétek száma 3322 volt, a bennük levő tőke pedig meghaladta a 2,54 milliárd Ft-ot, ami átlagosan 765 000 Ft megtakarítást jelent betétenként. A jövedelmi különbségek növekedését mutatja, hogy ugyanebben az évben az 5000 forint alatti betétek együttes összege 2,25 milliárd Ft volt, ezen azonban 1,62 millió betétes osztozott.


1986-ban az 500 000 Ft-nál nagyobb megtakarítás-állománnyal rendelkezők száma már 19 000 volt, a megtakarítások összege pedig 14,6 milliárd Ft, az egy főre eső megtakarítás átlaga 768 500 forintot tett ki. Többet árul el a differenciálódás folyamatáról, ha figyelembe vesszük, hogy az egymillió forintnál nagyobb betétesek száma elérte a 3000-t, s ezekben a könyvekben 4,15 milliárd forintot tartottak nyilván, ami 1 386 000 forintos átlagos megtakarítást jelentett. A változások méreteit jól mutatja, hogy a lakossági takarékbetét-állomány 1970 és 1986 között hat és félszeresére emelkedett. Ha pusztán ezt az egy tényezőt tekintjük, akkor azt lehet mondani, hogy a – takarékbetéteik alapján – milliomosok száma a hetvenes évek folyamán mintegy tízszeresére nőtt az országban. S ez a feltételezés már csak azért sem teljesen jogosulatlan, mert aki a korabeli viszonyok között ekkora pénzbeli megtakarítással rendelkezett, az nyilvánvalóan komolyabb értékű ingatlant és ingóságokat is birtokolt. (1978-ban egy átlagos Skoda típusú autó 84 000 forintba került, az egy keresőre jutó bruttó havi átlagbér pedig 3687 forint, egy átlagos lakótelepi 54 négyzetméteres lakás ára 3-400 000 Ft volt.)

[5] Gáti Tibor–Horváth Ágota: A háború előtti középosztály utótörténete. Szociológiai Szemle, 1992/1., 81–97. o.

[6] Laki Mihály: Kisvállalkozás a szocializmus után. Budapest, 1998, Közgazdasági Szemle Alapítvány.

[7] Juhász Pál: A falu megszállása. Vasi Szemle, 1989, 373. o.

• Befejezetlen jelen