Azt, amit most írok, harminc évvel ezelőtt kellett volna megírnom. A Nagy Imréről szóló könyvemben – abban lett volna a helye, meg a „Tisztító Vihar”-ban, amit Aczél Tamással együtt írtunk. De akkor nem lehetett. Akkor Vásárhelyi Miklós börtönben volt. A Nagy Imre-perben kirótt ötéves büntetését töltötte. Ha megírom azt, amit most mondandó vagyok – talán rásóznak további öt vagy tíz évet. Tanácsosabb volt hallgatni – sőt: hallgatni kellett.
Mondják, ma más idők járnak, s hogy ma már mindent el lehet mondani Magyarországon is – majdnem annyit, amennyit nem lehet elmondani, és ez igazán nem kevés –, aztán meg a Rákosi-időkről olyan divattá vált leleplezéseket publikálni, hogy több mint három évtized elmúltával miért is lehetne baja valakinek abból, ha leírják, hogy Rákosi Mátyás megbuktatásában mekkora szerepe volt.
Tudom, a cikkem címe kicsit „blickfangosan” hangzik, lesznek, akik majd túlzónak találják, de nem baj: én így gondolom, és nagyon régóta így gondolom. És örülök, hogy végre-valahára így „blickfangosan” világgá – vagy inkább szerényebben: országgá kürtölhetem. Mert attól tartok, hogy csak kevesen tudják, és ezek a kevesek is egyre kevesebben vannak. Egyre többen vannak közülünk – odaát.
Persze ’56 sok minden és sok mindenki nélkül nem következett volna be – Sztálin, Rákosi és Gerő nélkül, a Mindszenty-per és a Rajk-per nélkül, a kuláklisták és a kitelepítések nélkül, Hruscsov és Tito nélkül, Nagy Imre nélkül, a pesti diákok és munkások nélkül, de hát nem történelemkönyvet írok – így aztán mégiscsak jobb lesz a cikk címét kicsit szűkebbre fognom. ’56-ot otthon mindenki a magáénak, vagy jobb esetben a magáénak is mondta, a szocdemek, a kisgazdák, a „klerikálisok”, az ellenzéki kommunisták, a felkelő alakulatok, a munkástanácsok – még sorolhatnám –, és tulajdonképpen mindenkinek igaza volt. Egy két-három százalékos töredéktől eltekintve, ’56 mindenkié volt. De abban ma már talán teljes az egyetértés – kinti és hazai munkák többségéből legalábbis ezt látom –, hogy ’56 előkészítésében, sajátságos helyzetüknél (és a totalitariánus rendszer sajátságos helyzeténél) fogva a „nagyimristáké” volt a döntő szerep. Az már a történelem furcsa, de nem egyedülálló fintorai közé tartozik, hogy azok, akik ’56-ot előkészítették, valójában nem forradalmat akartak, hanem békés, nyugodt, reformista fejlődést, de hát – nagy elődöket felemlítve – a francia enciklopédisták sem gondoltak XVI. Lajos lefejezésére. Vásárhelyi Miklós is megelégedett volna annyival, hogy Rákosi, Gerő, Farkas Mihály és társaik eltűnjenek a süllyesztőben –, ha valamit nem kívánt, az a fegyveres harc, a kiontott vér, a barikádok és a rombolások voltak, és ha október 23-án reggel bejelentették volna, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök és Kádár a párt főtitkára, akkor örömében felbontott és a barátaival megivott volna egy üveg badacsonyit. De nem jelentették be...
'46-ban ismertem meg, akkor, amikor 22 éves fejjel odakerültem a Szabad Néphez. Ő már az „öregek” közé tartozott, nemcsak azért, mert már 27 éves volt, hanem főképpen azért, mert majdnem évtizedes illegális pártmúlt állt mögötte, Ságvárival, Losonczyval, Kállaival, Donáthtal részt vett a Márciusi Front munkájában, jó barátság fűzte sok szociáldemokratához és népi íróhoz. Hamarosan ő lett a szerkesztőbizottság titkára – Révai, Horváth Márton és Losonczy Géza után a negyedik ember a lapnál. De mert Révai többnyire a pártközpont fellegeiben székelt és Géza – megannyi vonzó emberi tulajdonsága mellett – a legjobb akarattal sem volt rohammunkásnak nevezhető, Vásárhelyi igazából a második helyet töltötte be.
A „fordulat éve” – Benjámin László önmarcangoló, szép szavával: a „pilleszárnyú” sikerek mindannyiunkat megszédítettek, nem utolsó sorban Losonczyt és Vásárhelyit. Ahogy ma mondanánk, erősen „begőzöltek”, egy vagy két éven át nem volt könnyű szót váltani velük.
Aztán különös dolgok történtek, a Rajk-per után Losonczyt kinevezték miniszterelnökségi, majd kultuszminisztériumi államtitkárnak, Vásárhelyit pártfőiskolára küldték és utána nem a Szabad Néphez került vissza, hanem a Rádió igazgatója lett. Kifelé mindez jól hangzott, előléptetésnek tűnhetett, de mi ott, ha nem is tudtuk, ám valahogy éreztük, hogy mikor valaki a pártvonalról az állami vonalra kerül át, az inkább felfelé bukik, mintsem felfelé lép. Volt a szerkesztőségben egy súlyos pszichopata, egy titokzatos vagy a titokzatosságot játszó kíméletlen alak, bizonyos Betlen Oszkár – sem a pozíciója, sem a funkciója nem volt eléggé világos, csak annyit lehetett tudni róla, hogy „régi elvtárs”, politikai fogolyként megjárta Mauthausent, a csehszlovák pártból került át a magyarba (akárcsak Farkas Mihály), nekem mindig az volt és ma is az a gyanúm, hogy ő intrikálta ki a laptól Losonczyt is, Vásárhelyit is, mint nem igazán „megbízható elemeket” – eltávolítva azokat, akik útjában álltak a főszerkesztői fotel elérésében. Az sem lepne meg túlságosan, ha egyszer kiderülne, hogy Losonczy börtönbe-távolításában is szerepe volt.
Hogy Vásárhelyi mégsem került börtönbe – legközelebbi barátai, az úgynevezett „debreceniek” majdnem mind odajutottak, Zöld Sándor pedig öngyilkos lett –, az szinte csodának számít. De egyre lejjebb csúszott, ami a funkciókat illeti: a rádiótól a Művelt Néphez, onnan a Vengrija–Hungary című orosz, illetve angol nyelvű, teljesen súlytalan és érdektelen folyóirathoz. Harmadosztályú temetés volt ez egy olyan ragyogó eszű, ritka műveltségű, energiától duzzadó embernek, mint ő. De, ahogy a kínaiak mondják: nincs olyan rossz, amiben valami jó ne volna – vele is az történt, ami Losonczyval a szabadulása után. Azok lettek, akik voltak: egyszerű, közvetlen, szerény modorú, meleg szívű emberek.
A Nagy Imre-per vádirata folyton a „Nagy Imre–Losonczy-csoport”-ról beszél, még a mai pártkiadványok is egyre csak ezt emlegetik – én is az imént „nagyimristákat” írtam. De ezek – szavak. Összefoglaló fogalmak, ha úgy tetszik. És mint ilyenek, leegyszerűsítések. Van itt egy mítosz, amelyiknek a szétoszlatása, a valóság pontos felderítése és elemzése még a jövő történészeire vár, egy mítosz, amelyiknek – azt hiszem – még a sarkáról sem lebbentette fel a fátylat senki. A szavak mögött emberek vannak, és éppen ezért tévedés, nagy tévedés volna azt hinni, hogy ezek a gyűjtőnéven emlegetett emberek mind egyformán gondolkodtak, egyforma utat tettek meg, egyszerre és pontosan ugyanoda jutottak el, ahová eljutottak. Igaz, mindegyikük beletartozott a „csoportba”, de Gimes Miklós nem úgy gondolkodott, mint Sarkadi Imre, Fehér Lajos nem úgy, mint Szilágyi József, Lőcsei Pál nem úgy, mint Jánosi Ferenc, Déry Tibor nem úgy, mint Nagy László, Magos Gábor nem úgy, mint Erdei Sándor – folytathatnám.
Nagy Imre – zászló volt. Reformprogram, nemzeti érzés, az elhivatottság majdnem messianisztikus tudata. És mindenekelőtt: magatartás. Az olcsó kis kompromisszumok visszautasítása, áldozatvállalás, konok kitartás az igaza mellett.
Egy zászlóval sok mindent lehet csinálni – felesküdni rá, követni, lobogtatni, kitartani mellette vagy elpártolni tőle. De egy zászlóval egyedül csatát vívni – hát még csatát nyerni – nem lehet. Ahhoz sereg kell és muníció.
Márpedig Nagy Imre egy szál egyedül volt, az egész pártvezetésben nem akadt senki, aki szívvel-lélekkel mellette lett volna, már akkor sem, amikor – az oroszok parancsára – 1953 nyarán miniszterelnökké nevezték ki. És még inkább ez volt a helyzet, amikor ’55 elején – az oroszok beleegyezésével – leváltották és fizikailag is elszigetelték a külvilágtól: akkor már voltak hívei, de lehetetlen volt vele érintkezni.
A magányt a miniszterelnökség idején és a blokádot a bukás után Vásárhelyi Miklós törte meg.
A zászlóhoz sereg kell, de seregek nem állnak össze maguktól. Sereget – szervezni kell. Nem szívesen használom ezt a szót, mert ettől egy rag elvisz a szervezkedésig, és onnan egy lépés a vádiratokig. A való helyzetnek is jobban megfelel a toborzás. Nagy Imre seregének a toborzója Vásárhelyi Miklós volt.
Erre maga Nagy Imre alkatánál fogva sem lett volna alkalmas, nem mintha nem lett volna cselekvő ember, ahogy itt-ott írják vagy feltételezik róla, hanem mert erősebb oldala volt a perspektívában való gondolkodás és irányítás. De nem lett volna alkalmas azért sem, amit pártszerűségnek szoktak nevezni – amivel az ellenfelei fabatkát sem törődtek, de neki kezét-lábát megkötötte. Losonczy Géza, aki roncsolt egészséggel és idegekkel szabadult Rákosi börtönéből, s akit magát sem a táborgyűjtők fájából faragtak, ugyancsak alkalmatlan lett volna az emberek összeterelésére.
„Nagy Imre–Losonczy-csoport”? De hát Nagy Imre és Losonczy ’54 ősze előtt egymást is alig ismerte! És egyáltalán: Nagy Imre alig ismert valakit azok közül, akik később a „csoportjába” tartoztak. Ő a miniszterelnökségéig és még jóval azutánig egy egészen más világban élt, úgy-ahogy a falvakéban, de sokkal inkább a funkcionáriusokéban. Vásárhelyi Miklós hozta őt össze Losonczyval, Haraszti Sándorral, Szilágyi Józseffel, Gimessel, Déryvel, Aczéllal, Benjáminnal, az akkor még szebb reményekre jogosító Kádárral.
Nagy Imre ’55 áprilisa után betegen, elhagyatottan ott ült az Orsó utcai villában, aminek a bejáratát a szemközti villa ablakából éjjel-nappal figyelték. Vásárhelyi Miklós fütyült erre: az első hetekben, amíg mások is meg nem bátorodtak, amíg maga Imre bácsi össze nem szedte magát és üzenni nem kezdett egyesekért, ő volt az eleven kapcsolat közte és a világ között. Nagy Imre elkezdte a tanulmányait írni: a magyarországi sztálinizmus átfogó, mélyreható és tragikus előrelátással megírt bírálatát. Ezek a „fejtágító” írások – a muníció – is főleg Vásárhelyin keresztül jutott el hozzánk.
Ahogy mondtam: ez a „csoport” sok mindenben nem volt egységes. Voltak, akik úgy gondolták: túl messzire mentünk, vissza kellene kicsit vonulnunk. Mások meg azt: túl óvatosak vagyunk, több helyütt és erősebben kellene fellépnünk. Megint mások: ahhoz, hogy Rákosi pártjával szemben komolyabb eredményeket érjünk el, magunknak is organizációvá kellene alakulnunk. Imre bácsival is voltak véleményeltérések. Hagyja már a fenébe azt a nevetséges „pártszerűséget” – így egyesek. De mások úgy: nem volna baj, ha valami engedményt mégiscsak tenne. Viták robbantak ki, sértődések, megbántott érzékenységek és hiúságok sűrítették az amúgy is nehéz levegőt, surlódó elképzelések taktikáról és tágabban a jövőről – igen, ezt egyszer majd komolyabban fel kell tárni, meg kell vizsgálni, árnyalataira kell bontani a sematikus csoportképet: nem mellékes és nem mellőzhető része ez ’56 előtörténetének. Itt és most csak annyit, hogy az ellentétek, a haragok, az összeveszések békítője, a legkülönbözőbb emberek, indulatok és tervek összeegyeztetője, közös nevezőre hozója ő volt: Vásárhelyi. Valami nagyon ritka adottsággal ajándékozta meg őt az ég a hevületek hűtésére, a drámák feloldására, a sarkok lekerekítésére. S akkoriban ahhoz, hogy a „sereg” szét ne hulljon, kevés dologra volt nagyobb szükség, mint erre.
Cudar idők voltak ezek. Moszkva Rákosit támogatta, közel s távolban semmi reménysugarat nem lehetett felfedezni, vártuk, hogy mikor fognak letartóztatni minket. Nem mondhatom, hogy nagy optimizmussal jártunk-keltünk a világban.
Vásárhelyit, aki a Nagy Imre-kormány utolsó időszakában pár hónapig az akkor megalakult Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese volt, megint „lefokozták” – minden eddiginél alacsonyabb munkakörbe rakták, a Művelt Nép Kiadónál lett könyvtáros. A Hungáriává átkeresztelt New York-palotában volt az irodája. Ez a füstös, sötét szobácska – aligha lehetett nagyobb tizenöt négyzetméternél –, ez volt a mi Pilvaxunk. Ide ugrott be az ember, ha meg akarta tudni: erről vagy arról mit gondol Nagy Imre; és akkor, ha arról szeretett volna valamit hallani: mi történik a pártközpontban. Mert Vásárhelyinek a régi, illegális időkből akadtak barátai a Központi Vezetőségben is – olyan emberek, akik ugyan minden gazságot megszavaztak, de azért nem bánták volna, ha Rákosiéktól megszabadulhattak volna, s jó pontokat is igyekeztek szerezni, ők el-elmondtak neki néhány „szigorúan bizalmas” értesülést. De főleg akkor volt jó Vásárhelyi Miklóshoz belátogatni, amikor úrrá lett az emberen a sötéten látás. Senki úgy nem tudta másokban a lelket tartani, mint ő. Mindig megtalálta azt a jó szót, ami éppen kellett, azt a bíztatást, amire a kedély éppen áhítozott, azt az érvet, ami felderítette a hangulatot. Borzasnak – így hívtuk magunk közt Rákosit, már csak azért is, hogy Kopasznak ne nevezzük – volt valami ügyes húzása ellenünk, legalábbis nekünk ügyesnek látszott? Máig a fülemben van Vásárhelyi hangja: „Ne féljetek, akármit is csinál – ő már csak rosszat húzhat.”
Igaza volt. Minél jobban ügyeskedett Borzas, annál mélyebbre húzta le őt saját bűneinek hínárja.
Ha az a kis szoba, ott a Lenin körúton csupán lelki klinika lett volna, már akkor is egyedülálló és pótolhatatlan feladatot töltött volna be.
De sokkal több volt annál.
1955 őszén, az Irodalmi Újság elkobzását, két, egymást követő szerkesztőjének, Molnár Miklósnak és Hámos Györgynek leváltását, Az ember tragédiájának, A csodálatos mandarinnak és Németh László Galileijének betiltását követően 59 kommunista író, színész, újságíró, zeneművész, filmrendező tiltakozó beadványt, úgynevezett memorandumot intézett a pártvezetéshez. Az aláírók neve mellett csak úgy csilingeltek az egyszeres-kétszeres-háromszoros Kossuth-díjak, a „kiváló művészi”, „érdemes művészi” csengettyűk. Ilyet még nem látott kommunista rendszer – nemcsak Magyarországon, máshol sem. Nem is maradt adós a válasszal: egy lincshangulatú gyűlésen, abban a teremben, ahol Rajkékat halálra ítélték, olyan határozatot fogadtatott el az aláírók ellen, hogy csak úgy zengett.
Fő szervezőként ötünket jelölt meg, Déryt, Zelket, Aczélt, Háy Gyulát és engem. Ami igaz, igaz – tettük, amit tehettünk. De Rákosiék informáltsága mégsem volt tökéletes. A fő szervezők nem mi voltunk. Vásárhelyi volt. Ő volt az, aki Nagy Imre jóváhagyásával s talán még Losonczy, Haraszti, Gimes segítségével a szöveget megszerkesztette. És ő volt az, aki minket, a név szerint kipellengérezetteket mozgósított. Nekünk például alighanem eszünkbe se jutott volna, hogy olyanokat kérjünk meg aláírásra, mint Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Mészáros Ági, Ruttkai Éva, Olthy Magda, Gábor Miklós, Várkonyi Zoltán, Mihály András, Máriássy Félix vagy Fábry Zoltán. De ő azt mondta Háynak vagy Zelknek: „Próbáljátok meg a színészekkel”, vagy nekem: „Próbáld meg a filmesekkel.” Megpróbáltuk. Sikerült.
Mikor Borzas a sajtóban is publikáltatta a párthatározatot, azt hitte, hogy ügyeset húzott: megfélemlít vele mindenkit, aki ez után moccanni merne. Ezt ugyan sem ezzel, sem pártbüntetésekkel nem érte el – azt viszont elérte, hogy a nyugati sajtó megtudta és megírta: valami nagy baj van Rákosi Mátyás pártjában. Akármilyen ügyeset húzott – rosszat húzott.
Tény, hogy a szovjet párt XX. kongresszusa után lélegezhetőbbé vált a levegő. De azért maguktól nem mentek volna előbbre a dolgok. Mibe bukott volna bele Rákosi? A hozzá hasonló sztálinista helytartók Romániában, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Kelet-Németországban vígan és hosszan túlélték a nevezetes kongresszust. Túlélte volna ő is. Tito távoli utálata, a Rajk-ügy utórezgései meg-megrázták volna a trónját, de látott ő ennél különb viharokat is.
Meg kellett őt buktatni.
Nekünk kellett őt megbuktatnunk.
Cselekedni kellett és ezt a cselekvést, a cselekvés „előőrsét” – az Írószövetség, a Szabad Nép, a Magyar Nemzet lázadásai után – akkor, ’56 tavaszán és kora nyarán Petőfi Körnek hívták.
Rákosi végül is a Petőfi Kör 1956. június 27-i sajtóvitájába bukott bele: a vita nyomán 400 embert le akart tartóztatni, és ezt már nem engedték meg – őt menesztették az oroszok.
A Petőfi Kör alig három hónappal korábban született meg. Vásárhelyi Miklós fundálta ki Tánczos Gáborral...
Mennyi szenvedést, vért, gyászt lehetett volna elkerülni, ha azok, akiknek Rákosi bukása után úgy hullott az ölükbe a hatalom, hogy ezért a bukásért a kisujjukat sem mozdították, legalább akkor hallgattak volna Nagy Imrére, Losonczyra, Vásárhelyire, Gimesre. De hát a történelmet nem a „ha” és a „volna” szavakkal írják.
Vásárhelyit Budapesten 1956. november 3-án láttam utoljára. Nagy Imre oldalán a sajtóügyek felelőse volt. Akkorra annyira konszolidálódott a helyzet, hogy a lázas napok után, amikor az adott ki újságot, aki akart, most már lapengedélyt kellett kérni a kormánytól.
A „Béke és Szabadság” című hetilap két kommunista szerkesztője, Gál György és Nemes György egy pártonkívüli munkatársukkal megkértek, kísérjem el őket a parlamentbe Vásárhelyihez, és beszéljek vele, hogy minél gyorsabban megkapják az engedélyt. A sztálinista időkben ők adtak „menedéket” a pártonkívülinek – az elképzelésük az volt, hogy most majd az lesz a főnök és ők lesznek háttérben. Ilyen ország vagyunk: valaki valakinek mindig a „házizsidaja” vagy a „strómanja”.
Miklós azonnal azt mondta: nincs semmi probléma, és már állította is ki a lapengedélyt. Aztán elbeszélgettünk. Elmondta, milyen sokan jönnek engedélyért, mindenféle politikai árnyalatúak, és ő természetesen senki elé nem gördít akadályt – sajtószabadság van. De azt azért hozzátette:
- Jött egy vagy két régi fasiszta is. Azoknak nem adtam. Amíg én itt vagyok, fasiszták nem kapnak.
Sokáig már nem volt ott. Még néhány óráig. Nem a fasiszták söpörték el a helyéről, hanem a szovjet tankok, amelyek másnap hajnalban bevonultak Budapestre.
A jugoszláv követség elől hurcolták el a feleségével, Edittel, három apró gyermekükkel, Nagy Imrével és a többiekkel Romániába..
Aztán jött a per és a börtön. A Magyar Füzetek egyik friss kiadványában (A forradalom előzményei, alakulása és utóélete), amelyik közli egy kitűnő előadásának a szövegét, az életrajzi adatok közt ezt olvasom róla: „1961-ben szabadul, de sem újságíróként, sem más értelmiségi munkakörben hosszú évekig nem dolgozhat. Az 1970-es évek óta, az MTA irodalomtudományi intézete keretében sajtótörténeti munkákat szerkeszt. Jancsó Miklós és Makk Károly mellett filmdramaturgként is dolgozott.”
Életének erről a korszakáról írjanak majd mások, azok, akik a közelében voltak és vannak. De még jobb volna, ha ő írna róla. És nemcsak erről, hanem arról – sőt főleg arról –, amiről most én írtam. Mert amit én írtam, az még csak vázlatként sem menne el amellett, amit őt tudna megírni – amit meg kellene írnia, ha másért nem, hát a nagybetűs Történelem kedvéért.
Hadd kívánjak neki ehhez, s egy boldog, hosszú, nyugodtabb élethez jó egészséget, jó kedvet, töretlen erőt, most, amikor a hetvenedik évét tölti be.
(Megjelent a párizsi Irodalmi Újság 1987. 4. számában.)