Rádai Gábor

Nyomtatóbarát változat

Egy nemzedék nőtt fel az URH, a Kontroll Csoport, illetve a Sziámi zenéjén – többek közt én is.

Meg én is.

Nemrégiben új CD-t is megjelentettetek a Sziámival. Nem érzed úgy, hogy ez a zene igazán a nyolcvanas években volt a helyén, de mára már túllépett rajta az idő? Mondhatni kor- és időszerűtlen?

Ezt a kérdést én szoktam először feltenni magamnak, de ennek az eldöntése végső soron nem az én feladatom. Alapvetően két álláspont van. Mondhatja valaki, hogy ez egy szerencsétlen nyugdíjas önkielégítése, akinek rég otthonban lenne a helye. E mögött a vélemény mögött szerintem ott van az az alapállás, hogy aki elég régen jelen van a rockvilágban, az óhatatlanul előbb vagy utóbb időszerűtlenné válik. Van ennek alapja, hiszen tényleg vannak szánalmas, kiöregedett csávók, akiket mumifikálva életben tartanak. A másik álláspont azon alapszik, hogy az Egyszerű teremtés számait bemutató koncertjeink – vagy 40 koncertet adtunk országszerte – tömve voltak: ott voltak a régi sziámisok, de tele volt a terem fiatalokkal is, akik velünk énekelték a nóták szövegét. Tavaly pedig háromszor is sikerült megtöltenünk a Trafót egy valahol a színház és a koncert között álló produkcióval. Ezek alapján viszont azt lehet mondani, hogy a korral jön meg a rálátás, javul a minőségérzék. A legjobb zenék nagy részét öreg csávók csinálják: Peter Gabrielre, Stingre vagy Mick Jaggerre – aki annyiban különleges eset, hogy ő narcisztikus alkat, aki velem ellentétben görcsösen szeretne fiatal maradni – nehéz lenne rámondani, hogy tulajdonképpen halottak. Vagy vegyük David Bowie-t: értelmetlen egy olyan állítás, hogy az Outside című lemeze kevésbé volt időszerű vagy korszerű, mint mondjuk a Ziggy Stardust. Nekem ők a mérce, hiszen én őket – már nem is annyira gyerekkorban – megismerve lettem rockzenész. De ha valaki azt mondja, hogy rockzenész az, aki még nem múlt el 14 éves, akkor én ezt az álláspontot is tisztelni tudom.

Azért mégiscsak van az embernek egy olyan érzése, hogy mondjuk a Z+-ból már egy kicsit kilóg a klipetek.

Az a legkevesebb, hogy kilóg. Ha jobban megnézed a klipet, direkt öregre vagyok sminkelve, nehogy véletlenül is kor- vagy időszerűnek látsszak. Engem ugyan nem nagyon érdekel az eladás – legalábbis a bevétel oldaláról biztosan nem –, de a lemeznek van egy kiadója, aki szeretné, hogy az emberek tudjanak a kiadványról – ez a mai magyar valóság. Ennek pedig ez a módja. Lehet persze mondani – és én ezzel nagyjából egyet is tudok érteni –, hogy a magyar popzenei élet nagyobb részét a totál alpári igénytelenség jellemzi. És itt most nem arra gondolok, amit annak idején a nálunk egy generációval idősebbek a fejünkhöz vágtak, hogy mi nem tudunk zenélni. Hanem arra, hogy itt a híg szar is roppant szalonképes. Hiszen a kulturális produktumok – nem csak a zenei produkciók világában – nagyobb része ma úgy születik, hogy ülnek emberek, és azon törik a fejüket, hogy mitől kezd el ketyegni a pénztárgép – néha nagyokat nyúlnak mellé –, és természetesen ez jön le a Z+-ban is. A klipünk tehát tényleg kilóg onnan, de ezt akartam is, mert borzasztó lenne, ha nem lógna ki. Ugyanakkor ez az egyetlen ilyen csatorna, márpedig a televízió nem olyan dolog – mint mondjuk egy fesztivál –, hogy ha szar, akkor csinálok egy másikat. Ezért van az, hogy más kollégáim munkái is, amiket kifejezetten szeretek, és amelyeket még véletlenül sem tartok igénytelennek, ott jönnek le – és éppen úgy kilógnak abból a közegből, mint a mi klipünk.

Pedig volt idő, amikor nem álltál be a sorba. Tudatos döntés volt ez annak idején? Úgy döntöttetek, hogy akkor itt most zenei téren „ellen lesz állva”?

Szó sem volt arról, hogy én a rendszert szerettem volna megdönteni. Az egész úgy kezdődött, hogy szólt nekem Menyhárt Jenő: van egy együttese, amelynek két hét múlva lesz koncertje – a bevételből egy tévét akartak adományozni a Kulich Gyula téri pszichiátriai intézetnek –, de nincsenek szövegei. Azért fordult hozzám, mert tudta, hogy én hároméves korom óta írok verseket, mégpedig dalszerűen – bár eszembe sem jutott, hogy egyszer rock and roll lehet belőlük. Akkoriban például Weöres Sándor és Vas István is ilyen verseket írtak, akiknek megmutattam a munkáimat, és akik egyébként biztattak is, hogy folytassam. Én meg megírtam azt, ahogy akkoriban éreztem magam – és ahogy egyébként mindenki, aki kicsit is tisztességes volt, érezte magát. Én ma is ezt csinálom. Programszerűen költeni ugyanis nem lehet – legfeljebb úgy, hogy ülsz a tojásaidon, azok meg kikelnek. A vers úgy születik, hogy az ember érzi magát valahogy, és azt leírja. De visszatérve a kérdésre: a Jenő közölte velem, hogy ő ennyi szöveget nem tud megtanulni, ezért néhány számot én énekeljek el – ami az én kappanhangommal meglehetősen meredek ötlet volt. De bejött. Körülbelül ennyire célirányosan indult annak idején az URH zenekar.

És egyszer csak észrevettétek, hogy a ti életérzésetek a belügynek nem jön be.

Igen, azért az feltűnő volt, hogy rendszeresen betiltják a koncertjeinket – a Kontroll Csoportos időkben ezért már minden koncertünket más néven hirdettük meg –, meg néha elviszik az embert a rendőrök. Akkor aztán már tudatosan „rá is játszottunk” erre. Akkoriban született az egyik „botrányszámunk” is, amit az Ikarus művházban adtunk elő először. Amikor azt énekeltem, hogy „besúgók és provokátorok, a magunk módján mi is figyeltetünk, aki előttetek áll, aki mellettetek áll, aki mögöttetek áll, az a mi emberünk”, hirtelen a közönség számos tagja kezdett el ijedten forgolódni – ami azért önmagában is roppant mulatságos. De természetesen az is tudatos volt, hogy a Walęsának – aki akkor még frankó fiú volt – is írtunk egy számot, ez a Szeretlek, Lech, Lech, Lech. Vagy ott van az Ismeretlen katona. Ezek indulatból, egy meglehetősen elszánt tudásból születtek. Mint ahogy a Gyilkosok köztünk járnak című, először betiltott, majd később mégiscsak engedélyezett gyászkoncert is – akkoriban erősen tartotta magát az a vélekedés, hogy a belügy ölette meg Bódy Gábort, és az a koncert bizony erről szólt –, amellyel először sikerült a PeCsát megtölteni.

Volt ennek tétje? Vagy úgy gondoltátok, hogy akkoriban már „felpuhulóban” van a rendszer, ezért igazán komoly baj nem érhet titeket, legfeljebb bevisz a rendőr – mert ez a rá kiosztott szerep a játékban –, esetleges elcsattan egy-két „atyai” pofon is, de végül is úgyis elengednek?

Ez azért nem így nézett ki akkor. Például amikor a jogi egyetemen próbáltunk, az ottani KISZ-titkár – aki egyébként szerette a zenénket, és nagyon támogatta, hogy legyen buli – lehozta a Szabó László feleségét, aki akkor ott tanított. Ő pedig betiltatta a koncertet, mert csúnyát énekeltünk a férjéről. Akiről – halottról jót vagy semmit, de ő még biztosan él – köztudott volt, hogy mindenkit kinyír, aki az amúgy rettenetesen rossz ízlésébe és erkölcsébe nem fér bele, a Halász Péteréktől a Klaniczay Gáborékig. Utána a BM „képviselői” felkeresték Várkonyi Zoltánt, a színművészeti akkori rektorát, és közölték vele, hogy engem ezért ki kellene rúgni. Akkor már közel jártam hozzá, hogy megkapjam a diplomámat filmrendező szakon. Várkonyi és Szinetár Miklós – aki az osztályfőnököm volt – nagyon a sarkukra álltak, és azt mondták: a tanulmányi eredményeimmel szemben semmi kifogás nem merült fel, jó filmeket csinálok, az pedig, hogy mivel töltöm a szabadidőmet, nem az ő dolguk, úgyhogy semmi okát nem látják, hogy kirúgjanak. Utána elmentem Franciaországba ösztöndíjjal, ahol egy ottani filmfőiskolán tanultam, meg tanítottam is egy kicsit. A kint tartózkodásom vége felé felhívott a mamám, hogy ne jöjjek haza, mert bemondta a Szabad Európa Rádió, hogy le fognak tartóztatni az URH zenekar miatt. Amelyről egyébként akkoriban jelent meg a New Musical Expressben egy magasztaló cikk, úgyhogy egy külföldi kiadó szeretett volna egy anyagot kiadni velünk. A vasfüggöny miatt persze ebből sose lett semmi, én meg hazajöttem – és senki nem tartóztatott le.

Később volt egy koncertünk a Kontroll Csoporttal – pontosabban talán Antibébi néven, mert ez már az a korszak volt, amikor minden koncertet más néven hirdettünk meg. Egyébként akkoriban beneveztünk egy tehetségkutató versenyre is, véletlenül éppen Titán együttes néven, ahol Sziámi-számokat játszottunk. Persze nem mertek minket kihozni győztesnek, de az is világos volt, hogy sokkal jobbak vagyunk a mezőnynél. Ezért aztán kitaláltak valami különdíjat nekünk, amit nagy szabadkozások közepette adtak át, hogy „Hát ti is megérthetitek, hogy ez így egy kicsit kemény, bocs.” Úgyhogy valahol kallódik nálam egy Titán-különdíj is. De visszatérve a koncertre, akkor történt, hogy a Bárdos Ági beszólt valamit a rendőröknek, ezért mindkettőnket bevittek. Én akkor a diplomafilmemet forgattam, úgyhogy Siófokról járkálhattam aztán kihallgatásokra. Persze nem tudom így utólag megítélni, hogy mennyire állt fenn a veszélye, hogy lecsuknak, vagy mégiscsak kirúgnak a főiskoláról. Ugyanis a művelődési ház igazgatója volt olyan jó fej, hogy éjszakára magára zárta az intézményt, és megsemmisítette a fő bizonyítékot, egy magnószalagot. Egyszerűen kivágta a durva részt az Ági beszólásával, úgyhogy az ügy szép csendben elhalt. Szóval persze hogy ez nekünk egyfajta játék volt – mint egyébként maga az egész élet –, egy sorsjáték, ami azért bizonyos fokig tétre ment, de ez akkor beláthatatlan volt, és nem is érdekelt minket. Egy művész szerintem nem is tudhat ilyen dimenziókban gondolkozni. A minőségérzék teszi fel a lécet – és akkoriban ez volt felette.

A sok szerelem, házasság az életedben, szintén a játék része?

Természetesen igen, de nem abban az értelemben, hogy én a kapcsolataimat játéknak fogtam volna fel közben is, amelyből bármikor ki lehet lépni, ha már nem szórakoztat. A kapcsolataimat mindig komolyan gondoltam. Ezek elhibázott családalapítási kísérletek voltak – biztos benne volt ebben a saját féloldalas gyerekkorom is –, és mindig biztos voltam benne, hogy az a csaj az utolsó, az életre szóló, akivel éppen voltam.

Hányszor történt ilyen?

Sokszor. De ezek mind hosszú, hét-nyolc éves kapcsolatok voltak, hogy aztán vagy az én hibámból, vagy a pároméból, esetleg kettőnk ügyetlensége folytán eddig mindannyiszor tönkremenjenek. Az első házasságom egy sokéves gyerekkori szerelem eredménye volt – kiskamaszként az irodalmi színpadon szerettünk egymásba. Tulajdonképpen végül csak azért házasodtunk össze – akkor voltam húszéves –, mert éreztük, hogy vége a dolognak, és ez olyan lehetetlennek tűnt. Persze annak nagyon hamar vége lett aztán. A következő ugyan nem volt házasság, de egy legalább annyira fontos hét évig tartó egyetemi kapcsolat volt. Utána jött a nagyon jó, bár viharos főiskolai szerelem Igó Évával – filmrendező és színésznő nagyon könnyen szeret egymásba –, amiből lett egy rövid házasság, illetve 21 éves, Anna nevű lányom. Aztán következett egy zenészszerelem Bárdos Deák Ágival – ő a 18 éves Zsófi lányom anyukája, aki már négy éve velem él, és akit mostanság inkább én nevelek –, ami szintén évekig eltartott, bár nagyon nagy gyötrődés volt. Aztán jött egy sokkal nyugodtabb kapcsolat Vidó Andreával, ami egy közös televíziós munkához kötődött. Ez egy végleges megnyugvást ígérő, felnőtt kapcsolat volt – ebből született a most 10 éves Máté –, ami viszont nem bírta ki, hogy leköltöztünk néhány évre egy kis zalai faluba. Most pedig egy kis – pontosabban nagyobb, Varga Klári színésznőhöz kapcsolódó – kitérővel 8 éve élek a jelenlegi feleségemmel, aki az első feleségemhez hasonlóan jogász, és akivel a napokban várjuk közös gyermekünket. Az egészben számomra az a megnyugtató, hogy nagyon jóban vagyok az összes volt feleségemmel-barátnőmmel. Egy karácsony, mondjuk, úgy néz ki nálunk, hogy ott ül az összes volt feleségem a gyerekekkel, illetve az új párjaikkal, és mindenki mindenkivel tud kommunikálni.

Vagyis megtaláltad a családot, amit kerestél.

Nem ragaszkodnék ahhoz, hogy freudizáljunk, de tény, hogy nagyon sokáig apa nélkül nőttem fel. Miközben a nagymamámtól még átsütött valami a nagycsaládi érzésből. Ő fogta össze a világ minden részébe szétszórt hat testvérét – ő olyan igazi jó tyúkanyó volt. Az anyám – Ágika, ahogy mindenki ismeri – egy fiatalos, művészlelkű asszony volt. Balett-táncosnak indult, az Operában táncolt, de amikor terhes lett velem, fel kellett ezt adnia. Később ő vezette az Opera művészbüféjét, és csak nemrégiben ment nyugdíjba a Madách Kamarából. Egyedül próbált engem nevelni a nagyi segítségével – úgyhogy körülöttem nem volt papa, nem voltak testvéreim. Amikor az anyukám összekerült Müller Péter íróval, akkor hirtelen lett apukám – akivel nagyon sok mindenben alapvetően egyetértünk, és akivel soha nem volt egyetlen konfliktusom sem –, de hát addigra én már 12 éves voltam. Hamarosan született egy húgom is, de csak mostanra tűnt el a 14 év korkülönbség, mostanra öregedtünk egymáshoz – bár a Julcsi egyáltalán nem öregszik.

A napokban kezdődik a kilencedik Pepsi-sziget is. Pontosabban nem is tudom, hányadik Pepsi-sziget ez, hiszen eredetileg Diáksziget néven indult ez a vállalkozás. Tényleg. elmesélnéd, hogy miért lett Pepsi-sziget a Diákszigetből? Hiszen sokak szemében ez sem illett bele a rólad, illetve a Szigetről kialakult képbe.

Olyannyira nem, hogy egy időben vagy ezerszer el kellett mesélnem ezt a kis történetet – amelyben egyébként nincs is igazi sztori. A harmadik Sziget környékén nekem jelzálogkölcsön volt a lakásomon uzsorakamatra – amiről a feleségemnek nem is mertem szólni. Akkor már tudtam, hogy vagy leállunk, vagy keresünk egy szponzort a dolog mögé. Vagyis nem az volt a kérdés, hogy Diák- vagy Pepsi-sziget lesz-e itt – a két alternatíva a Valamilyen-sziget és a semmi volt. Én akkoriban reklámfilmeket és rádióreklámokat csináltam a Pepsinek – hiszen valamiből meg is kellett élnem –, és az anyacég vezetéséből is sokan itt voltak a bemutatón. Akkor vetettem fel, hogy miért nem szponzorálják a rendezvényt. Tudtam, hogy cserébe a nevüket is fel kell vennünk, de szerintem ez a minimum, ami jár nekik. Ugyanis ez a szponzoráció teszi lehetővé, hogy megfizethető áron kínáljuk ezt a rendezvényt, vagyis tulajdonképpen bárki bejöhessen, aki akar. Ez az egész vállalkozás végül is egy nagyobbacska poszt-hippi házibulinak indult, csak aztán kinőtte magát – köszönhetően többek között a megfizethető áraknak is. Én meg úgy voltam vele, mintha mondjuk lett volna egy gyerekem, akiből finom műfordítót vagy balett-táncost akartam nevelni, aztán lett belőle egy bróker. De az ember nem koppinthat a gyereke fejére, hogy: Pistike, márpedig te akkor is balettezni fogsz.

Nem csak belőle lett bróker, hanem belőled is kreatív igazgató. Ez sem zavar?

Na de kérem szépen: nekem kezdettől fogva ez áll az irodámon – sőt, mára már el is tűnt a kreatív, úgyhogy szimplán csak igazgató vagyok. Ha valamikor, akkor eleinte kellett volna hogy zavarjon. De kellett csinálnunk egy céget erre Gerendai Karcsival, és amit ott én dolgoztam, azt így lehetett beazonosítani. Sokak számára persze ez nem illik bele a rólam kialakított képbe, de ezt a képet nem én alakítottam ki. Mint underground-zenészről, azt gondolták rólam például, hogy a cipőm mellett járok. Holott ez egy pillanatig sem volt igaz, de ezt minek magyarázgattam volna – nem érdekelt. Inkább arra vagyok büszke, hogy soha életemben nem volt fix állásom. Kívülről persze nyilván másképpen néz az ki, ha valaki egy underground együttes énekeseként egy pszichiátriai intézet pincéjében próbál, vagy hogy egy ekkora céget birtokol-igazgat. De akkor az volt, most meg ez van. Igaz, amikor a Sziget kinőtte magát, vagy három évig elég rosszul éreztem magam attól, hogy a vállalkozás gazdasági oldalán, a presztízs, a sajtó kérdésén kellett görcsölnöm. Az is furcsa érzés volt, hogy egy közel negyvenfős stáb dolgozik a szervezésen egész évben, akik tulajdonképpen tőlem függnek. De ma már beállt minden szépen, a Sziget megy a maga útján, növekednie nincs hová – gyakorlatilag telt házzal üzemelünk –, én meg csinálhatom újra azt a részét, amit szeretek, és amihez éppen kedvem van – a színházi műsorok, a Sziget belső sajtója, a társadalmi szervezetek jelenléte, vagy az idén az operaprogram szervezése. Lehet, hogy ezért sokan utálni fognak, de én három éve újra megszerettem a Szigetet.

Az operaprogram szervezése elég kézenfekvő is, hiszen nemrégiben fejeződött be a miskolci Bartók + Verdi operafesztivál, amely a hírek szerint hatalmas siker volt.

Erre a fesztiválra különösen büszke vagyok, hiszen én láttam meg a lehetőséget Bartókban és Miskolcban. Miskolcot, a miskolci színházat nem volt nehéz felfedezni, hiszen az egy csodálatos tér öt játszóhellyel, amelyet a szocializmus utolsó leheletéből újjáépítettek. Agyaltunk, hogy mit lehetne kezdeni itt, és rájöttünk, hogy nem akarunk x-edik színházi fesztivált csinálni. Aztán eszünkbe jutott: Bayreuth, Salzburg – Miskolc. Csináljunk operafesztivált! Tőlem ez egyáltalán nem állt távol, hiszen – mint azt a mamám kapcsán már említettem – tulajdonképpen az Operában nőttem fel, ahol rengetegszer láttam Bartók műveit – meg az összes jelentős magyar operarendezőt is munka közben. Azt is tudtam, hogy Bartók világszerte húzónév, illetve hogy nincs olyan fesztivál, ahol a művei évről évre együtt lennének. Viszont ő nem írt elég operát egy fesztiválhoz, ezért úgy döntöttünk, hogy legyen a rendezvény Bartók+, vagyis minden évben keresünk valakit mellé, az idén pedig Verdi-centenárium van. Itt is az volt a kérdés, mint a Szigeten: meghívunk valami világhírű együttest, aki legfeljebb többször fellép, viszont elviszi gyakorlatilag az egész költségvetést, vagy csinálunk valami olyat, mint a Sziget. Ez utóbbi mellett döntöttünk: meghívtuk a környező országok illusztris társulatait komplett előadásokkal. Így aztán nem az volt, hogy ugyanazt az előadást láthatták a nézők orrvérzésig, hanem kialakult egy olyan program, amelyben minden este más előadás szerepelt. Mivel pedig a társulatok látták, hogy erős a program és nagy az érdeklődés, ők maguk kezdték el sztárokkal teletűzdelni az előadásaikat. Ráadásul a régió előadói mostanság Nyugaton is nagyon népszerűek, és az is sok nézőt hozott, hogy őket is meg lehetett hallgatni egy helyen. A sikerre jellemző, hogy még sosem fordult meg Miskolcon egyszerre 20 ezer turista. A Bartók család először csak a névhasználatot engedélyezte, de aztán a programmal is annyira elégedett volt, hogy mindjárt első este megkérdezték: mivel tudnának támogatni minket. Végül bár a jogdíjakat nem engedhették el – mert az a kiadókon folyik keresztül –, ígéretet tettek arra, hogy a pénzt visszafizetik. Úgyhogy sikerült Miskolcot felrajzolnunk Európa kultúrtérképére.

Ami egy diplomás bohóctól különösen szép teljesítmény.

Nem vagyok diplomás bohóc, ezt pontosítanom kell. Ennek szép története van. Kezdődött azzal, hogy maximális pontszámmal sem vettek fel elsőre a bölcsészkar magyar–francia szakára, mert osztályidegen voltam. Egy évvel később egyébként felvételi nélkül felvettek, valahogy enyhült a kurzus. Viszont abban az egy évben dolgoztam – próbáltam rájönni, hogy mi szeretnék lenni. Persze az világos volt, hogy költő, de már akkor is gyanítottam, hogy kell valami, amiből előteremti a kenyerét az ember. Akkor jutott eszembe a kulturális újságírás is. Dolgoztam egy csomó újságnak, többek közt az akkor még létező Film, Színház, Muzsikának is, ahol megbíztak azzal, hogy készítsek riportot az Artistaképzőben akkor először indított bohócosztály felvételijéről. A felvételire nem engedtek be, de Fábri Pali nevű kötéltáncos barátom valahogy kitudakolta, hogy nem volt elég színvonalas jelentkező az első körben, ezért pótfelvételit hirdettek, amire én is jelentkeztem.

Amúgy tényfeltáró újságíróként...

Igen, de legnagyobb megdöbbenésemre fel is vettek. A felvételi bizottság többek közt Alfonsóból és Rodolfóból állt, és a felvételin nekem nagyon szokatlan dolgokat kellett csinálnom.

Mint például?

Mint például énekelni. Nekem mindig rettenetesen sok bajom volt a hangomból – pontosabban annak teljes hiányából –, de nekik valahogy megtetszett az előadásom. A Mylord című számot énekeltem, mert egy ideig együtt éltem egy francia énekesnővel, aki a Maximban lépett fel egy botrányosan gyenge műsorral. Visszatekintve, valószínűleg borzasztó tehetségtelen voltam, de nyilván meghatotta őket, hogy ott franciául énekel valaki – meg aztán ez mégiscsak a bohóc szak volt. Szóval felvettek, és imádtam is oda járni – mindennap öttől tízig, szombaton pedig délelőtt, ami jól megfért a bölcsészkari programommal. Egyrészt szerettem a mozgást – korábban intenzíven bokszoltam, ezért nagyon jólestek a tánc vagy az akrobatikaórák –, lehetett bűvészkedni, megtanultunk trombitálni, dobolni. Másrészt nagyon jó hangulatú volt az egész. Csodálatos lányok, állati jó fej fiúk, nem is beszélve arról, hogy Alfonso volt az egyik tanárom. Felteszem, hogy fogalma nem volt, mit is kellene pontosan tennie egy ilyen helyzetben, ezért egy egyetemi tanár paródiáját adta elő két évben – amit mindannyian rettenetesen élveztünk.

De aztán kirúgtak az Artistaképzőből, mert a BM valahogy belekevert a Dalos–Poór-féle maoista összeesküvésbe. Én akkoriban Sopronban készítettem tévévetélkedőket, úgyhogy hamar kiderült, hogy semmi közöm a dologhoz, a BM valamit elbaltázott. Viszont mivel úgy rúgtak ki, hogy mindenből egyest kaptam, nem tudtak visszavenni az eredeti szakomra. Ekkor találták ki speciálisan számomra a cirkuszi rendező szakot. Én ebből kaptam diplomát, úgyhogy te most nem egy bohóccal, hanem Magyarország egyetlen diplomás cirkuszi rendezőjével beszélgetsz.

Rendezel a miskolci színházban, fesztiválokat szervezel, zenélsz, filmezel. Neked mi a legfontosabb, minek látod-tartod magad elsősorban?

Költőnek. Olyan költőnek, aki ennek kapcsán sok mindenbe belesodródott. Nem csak a zenélésbe. Miskolcra sem én tülekedtem rendezni. Felkértek rá, miután rendeztem egy estet a szövegeimből, amit egy alkalomra terveztek, de annyi volt az érdeklődő, hogy végül négy előadás lett belőle. Persze mindegyik tevékenység kedves nekem – még ha ez időben hullámzó is –, hiszen különben nem csinálnám. Egyébként a legpontosabban Kierkegaard fogalmazta meg az életérzésemet. „Olyan a természetem, mint az ausztráliai nyúlnak. Általában békésen szoktam üldögélni erőteljes hátsó lábaimon. Időnként azonban ugrom egy nagyot a család és barátaim legnagyobb meglepetésére.” Ilyenkor rémületet keltek bennük.

• Kultúra