Amikor a külföldi turista, újságíró, üzletember – akit elkápráztatott a Duna-part szépsége, a budai Vár festőisége, a Váci utca kirakatainak ízlésessége és a számára olcsó magyar konyha – elhagyja Budapestet, és a ferihegyi repülőtérről éppen hogy felemelkedő gép ülésén kényelmesen elhelyezkedik, nem is sejti, hogy alatta most valóban páratlan és egyedülálló látvány rejtőzik. Ilyen nincs több Európában, de még a civilizált világban sem. Nemhogy a külföldiek nem tudnak róla, de még a hazai közvéleményben is alig néhányan ismerik.
A rákoskeresztúri temetőnek, Magyarország legnagyobb köztemetőjének déli sarkában, néhány száz négyszögöles területen, távolról csak bozót, elvadult gaz, kiégett fű látszik. Az elhagyottság és a pusztulás légkörét árasztja e földdarab. A sivár, nyomasztó tájat kívülről magas betonfal övezi, belül pedig keskeny árok választja el e parcellát a temető kieső, ápolatlan részétől. Gyalog jó félóra járásnyira van ez a földdarab a temető főbejáratától. Senkinek se jutna eszébe erre vennie útját, hiszen már jóval előtte is csak néhány elszórt kereszt, síremlék, hant emlékeztet arra, hogy még a temetőben járunk, s nem valami elhanyagolt, városszéli vidéken.
Közelebb kerülve, majd a világ elől rejtett földre lépve, valószínűtlen, lesújtó kép fogadja a látogatót. Az egyhangú kietlenséget csupán néhány sírhant, egyszerű, kézzel eszkábált fakereszt tarkítja. Egyiken-másikon virág, cserje, ágyás; egyébként – semmi: üresség, jeltelenség. Mintha ide már senki sem temetkezett volna. Pedig a föld alatt százával porladnak a csontvázak. Az óvatlan látogatót alvilági kalauza inti: vigyázzon minden lépésére, mert könnyen kitörheti a lábát. A talaj ugyanis csupa láthatatlan, gazzal benőtt lyuk, üreg, s egy-egy beomlott gödör mélyén nyugszanak az 1956-os forradalom kivégzett mártírjai. Négy sávban. Két keskenyebb csík az 1956-ban és 1959-ben meggyilkoltaké, két széles sáv az 1957-eseké és az 1958-asoké. A sírhelyek jeltelenek, névtelenek, felismerhetetlenek, nem azonosíthatók. A holtak nincsenek eltemetve, elkaparták őket, mint a hullott jószágot. Nincs róluk nyilvántartás, a jeltelen, jelöletlen üregek hosszú sorában lehetetlen megállapítani, ki hol nyugszik. A holttestek „elvesztek”. Erre nincsen példa a magyar történelemben, ilyen nem történt a civilizált világban. Katyn emléke kísért!
A siralmas és szégyenteljes látvány esztendőkig dívó, tudatosan alkalmazott eljárás eredménye. Az 1956-os forradalom alatt tanúsított magatartásuk miatt halálra ítélt vádlottakat közvetlenül a halálos ítélet elhangzása után, már az elsőfokú ítélet meghozatalakor, még mielőtt ügyükben a fellebbviteli bíróság kimondta volna a végső szót, tehát mielőtt még az ítélet jogerőssé vált, illetve a kegyelmi döntésig, a budapesti Kozma utcai Gyűjtőfogházba szállították. Itt az úgynevezett kis-fogház egyszintes épületének magánzárkáiban helyezték el őket. Teljesen el voltak zárva a külvilágtól és rabtársaiktól is. A siralomházban félkoszton (a hivatalosan megállapított rabellátás fele) tartották őket, és nem részesülhettek semmiféle úgynevezett kedvezményben. Tehát nem kaphattak sem cigarettát, sem csomagot, sem olvasmányt, sem levelet. A napi szabadtéri mozgás körülbelül negyedóra volt, egymástól elfalazott, néhány négyzetméternyi apró sétálókban. A cellák szűkek, levegőtlenek. Alig jut hely egy priccsnek, egy asztalnak és egy széknek. A mosakodásra bádoglavór szolgál. Voltak, akik hónapokat töltöttek a siralomházban, ahonnan alig néhány halálraítélt került vissza az életet jelentő börtönbe. Kegyelmet nagyon kevesen kaptak.
A jogerőssé vált halálos ítélet, a kegyelmi kérvény elutasítása után az elítéltet hajnalban, mindig jóval hat óra, tehát az ébresztő előtt, megbilincselve kísérte két markos, felfegyverzett fegyőr a vesztőhelyre. Fejére gázmaszkot erőszakoltak, hogy utolsó útja során ne adhasson semmiféle életjelt társainak. Búcsúlevelet nem írhatott, üzenetet nem hagyhatott, nem köszönhetett el senkitől. Ügyvédjével nem beszélhetett, papot sem kérhetett, sőt még a hivatalos börtönhatóságokkal sem válthatott szót. Kivégzése teljes titokban történt.
A forradalom mártírjainak kivégzésére toldalékkal egészítették ki a kis-fogház épületét. Zárt, ablak nélküli, tökéletesen hangszigetelt kis helyiségben állították fel az akasztófát. Ebben a betonodúban húzták bitófára az 1956-os forradalom halálraítéltjeinek nagy részét: Nagy Imrét és társait, Mecséri János páncélos ezredest, Pálinkás őrnagyot, tiszteket, katonákat. Angyal Istvánt, Szabó bácsit és más fegyveres felkelőcsoportok, nemzetőrségi alakulatok vezetőit és tagjait, vidéki nemzeti bizottságok vezetőit, egyetemi hallgatókat, diákokat, rengeteg fiatalt. A becslések szerint több ezret Budapesten, és megállapíthatatlan számút vidéken.
Esténként a börtönmunka befejezése és a zárkák éjjeli lezárása után, a hatalmas börtönkomplexum egyik közvetlenül a kis-fogház mellett nyíló hátsó kapuján zajtalanul surrant ki egy gumikerekű, zárt lovaskocsi. Bakján két fegyőr. A kocsiban jeltelen, egyforma deszkakoporsók. Bennük a hajnalban kivégzettek tetemei. A börtönépület egyik cellájából a rabok rendszeresen figyelemmel kísérték az elszállítás egész lebonyolítását. Innen erednek az itt kivégzettek számára vonatkozó becslések.
A lovas szekér kihajtott a rákoskeresztúri temető fentebb említett csücskébe. Itt a két fegyőr gödröt ásott, leeresztette a koporsót, ráhányta, elegyengette a földet, majd továbbállt. Az évek során a megbolygatott föld besüppedt, jég, hó, eső, sár borította, felszínét benőtte a gaz, csalán, lapu, bozót. S ma már csak láthatatlan kis mélyedések, lyukak, üregek jelzik az egykori – temetkezési – helyet.
Azon a napon, amikor nyilvánosságra került a Nagy Imre-per ítélete, és a halálraítéltek kivégzése, ismeretlenek meglesték az esti halottas kocsit, az elhantolás helyét, és másnap a frissen ásott gödrök fölé nagy halom emelkedett. A kegyeletes végtisztesség névtelen végrehajtói persze nem tudhatták, hogy a kivégzettek között negyedikként említett Szilágyi József már két hónapja halott volt, s régen elföldelték valahol másutt az 1958-as parcellában – ezért van négy halom a három sír fölött. (A per ötödik halottját, Losonczy Gézát, jóval a tárgyalás előtt – mesterséges táplálás ürügyén – a cellájában megölték: az ő sírja feltehetően valahol az 1957-es parcellában van.) A földet azóta többször simára döngölték, de mindig újra meg újra emelkedett a négy sírhalom. S alattuk nyugszik Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós.
Huszonöt éve ismeretlenek őrzik, ápolják a négy jeltelen sírhantot. Évfordulókon virágot hoz néhány régi barát, bajtárs: mécsest gyújtanak. Van még e négyen kívül is az egész 1956-os parcellában néhány jeltelen földkupac, domborulat. A családtagok gondozzák halottaik feltételezett sírhelyét.
Névtelen hantok, korhadt fakeresztek, egy cserép virág, szegfű egy konvervdobozban, vadrózsabokor. Ennyi az egész. A többi – néma csend. Nagy Imrének, az ország törvényes miniszterelnökének és ezernyi társának még az sem jut, ami a rablógyilkost megilleti. Egy sírhely, egy névtábla a rabtemetőben.
Ki vállalja ezért a felelősséget?
(Megjelent p.p. jelzéssel a párizsi Irodalmi Újság 1983. 1. számának első oldalán.)