Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

A félelem völgye című regényéből ismertem meg én is a maga nevét a nyolcvanas évek legvégén, amikor a könyv megjelenhetett. Egyike volt azoknak az kóborló utcagyerekeknek, hivatalos szovjet elnevezéssel a „felügyelet nélküli kiskorúaknak”, akikről a könyv szól. Azoknak, akiket összeszedtek a moszkvai utcákról, majd a legkeményebb intézetis gyerekekkel együtt bevagoníroztak, és irány a Kaukázus, a Csecsenföld, hogy ezt az akkorra már kiürített, a „bűnös kollaboráns” népségtől megtisztított vidéket velük, magukkal telepítsék be. Hogy került közéjük?


Tipikus történet, tulajdonképpen semmi különös nincs benne. Apám is, anyám is Ljuberciben, ebben a Moszkva melletti hírhedt, újonnan gründolt iparvárosban telepedett le még a húszas években (ez mellesleg mostanra a skinhaedek és mindenféle lumpen elemek fő központja lett), mert hogy a vidékiek a fővárosban nem kaphattak „propiszkát”, azaz jogot az állandó bejelentkezésre. Ugyanabban a lakásban voltak ágyrajárók – nem egy egész szobát, hanem csak egy fekhelyet béreltek –, így ismerkedtek meg. Aztán megszülettem én meg a húgom, de még tízéves se voltam, mikor anyám meghalt tüdőbajban. Kitört a háború, apám elment a frontra, mi meg intézetbe kerültünk, egyikből a másikba, egymást is szem elől vesztettük. Amikor meghallottuk, hogy visznek bennünket valahova, valami Kaukázusba, amiről még csak elképzelésünk se volt, hogy micsoda, megváltásnak tűnt: minden csak jobb lehet.

Az egyik legdöbbenetesebb és egyben legabszurdabb jelenet a könyvben az, amikor a vonat már közeleg az „ígéret földje” felé, és egyszer csak a masiniszta, mintegy véletlenül, egy hatalmas zöldségestábla mellett leállítja a vonatot. Az éretlen tököket, mocskos gyökereket faló, majd görcsös hasmenésben vonagló gyerekek látványának leírását még azok a mai posztmodern orosz írók is legfontosabb hivatkozási alapjukként tartják számon, akiknek különben nincs valami jó véleményük a valóságábrázoló irodalomról, akármilyen irányzatú is legyen az.


Nem is „valóságábrázolás” ez, a szó semmilyen értelmében, legfőképp szocreál értelmében nem. Nem is önéletrajz, hiszen, ha úgy tetszik, az én személyes sorsom A félelem völgyében leírtakhoz képest másképp, bizonyos tekintetben még keményebben alakult. Amikor megszöktem abból a csecsenföldi táborból, ahová kitelepítettek bennünket, és ahol egy eleven hústömeggé voltunk összezárva, egy gödröt ástam magamnak, és azt képzeltem, hogy most már ez az én otthonom. Egy darabig még loptam magamnak élelmet, piacokról, kertekből, innen-onnan, bespájzoltam magamnak, de aztán nyilván fogyott az erőm, még 12 éves se voltam akkor, és már nem tudtam kimászni. Füveket, bogarakat ettem, de az is elfogyott körülöttem, és akkor, tipikus történet ez is, magamból ettem. A karomba haraptam, a combomba. Ezt utólag mesélték el, akik rám találtak. Érdekes módon, számomra az írás is egy ilyen gödör: magam ásom, mélyítem, telehordom mindennel, amit találok magam körül, beborítom fűvel, mohával, belakom, otthonomnak képzelem. Ennek az írásmódnak semmi köze a valóság leírásának ahhoz a módjához, hogy vannak a megélt események, és azt kronologikus vagy ilyen-olyan rendben elősorolom. Nem véletlen, hogy a gyerekkorommal tematikusan kapcsolódó három könyvem nem is a „valóságos” időrendet követi, s az sem véletlen nyilván, hogy nem tudtam egy ültömben az egész történetet megírni. Ha jól belegondolok, nagyjából szabályos tízéves ciklusokban tértem vissza ehhez a témához, amikor is mindig – hogy az előbbi képnél maradjak – ástam, mélyítettem tovább azt a bizonyos gödröt.

Miközben fiatalabb, magukat posztmodernként definiáló írókollégái ezt az írásmódot nem titkolt irigységgel lesik, sőt, olykor követik, tagadják annak a morális tartalomnak az irodalmi létjogosultságát, amely viszont a maga könyveinek az alapját jelenti. Hogyan érinti az effajta kritika?

Egy dolog az irodalom, más dolog, amit gondolunk róla, a harmadik meg, ahogyan élünk. Én például most egy lépcsőházban lakom együtt egy olyan neves íróval, akit a kritika az első orosz posztmodern regény írójának nevez, nagyon jó barátok vagyunk, az ő dolgozószobája pont az enyém alatt van, a gyerekeink együtt játszanak az udvaron, a feleségeink egymástól kérnek ecetet, ha elfogy, de az irodalmi elveink annyira mások, hogy még csak nem is megvitathatók. Én belenőttem egy szellemi hagyományba, amelyik számomra megkérdőjelezhetetlen, mert egybeesett benne az én személyes meggyőződésem és egy olyan kulturális minta, amely számomra elfogadható, s ez – tehát a disszidens értelmiségi társaság liberális vonalának nyelve – nekem választott anyanyelvem lett.

Hogyan került velük kapcsolatba?

Teljesen véletlenül. Egy házban laktam Lev Kopeljevvel, aki az 1967-es, resztalinizációra figyelmeztető nyílt levele nyomán a máskéntgondolkodók egyik „vonzásközpontja” lett. Az Ócskástelepen laktunk: így hívták azt a rémséges lakónegyedet, ahová egy csomó művészt, írót, színészt, zenészt összezsúfoltak, hogy szem előtt legyenek – később tudtam csak meg, hogy e gyanús klikkek nevének kezdőbetűiből kiolvasható szót (hudozsnyiki, lityeratori, artyiszti, mjuzikanti – hlam – „limlom, ócskaság, kacat”) Mandelstam nyomán kezdték használni a hivatalos közegből kiszorított és területileg is elkülönített művészértelmiség gettójának megnevezésére. Kopeljev valahogy megtudta, hogy nem jelenhetett meg az Északi történet című novellám, és elkérte tőlem. Aztán megkért, hogy olvassam fel a lakásukban összegyűlő társaságnak, aztán már minden jött magától. Kopeljev ennek a rendkívül laza társaságnak afféle szellemi idolja volt, amúgy igazi romantikus álmodozó, akinek a véleményére, irodalmi ítéleteire mindenki kíváncsi volt. Itt találkozott egy csomó volt politikai fogoly, hozzájuk futott be az összes emigráns irodalom, minden fontosabb nyugati forrás. A társaság motorja valójában Kopeljev felesége, a rendkívül gyakorlatias és energikus Raja Rilova volt, ő irányította a hozzájuk érkező irodalom elosztását, tartotta számon, kihez milyen könyv kerüljön, és hová adja tovább, ő próbálta kiszűrni a besúgókat, tartotta karban a külföldi csatornákat és így tovább. Rajta keresztül jutottam hozzá minden fontos olvasmányhoz, a Gulágtól kezdve Ginzburgig. Magától értetődő módon én is beszálltam a terjesztésbe, olyan „sikeresen”, hogy mint utólag megtudtam, a megfelelő szerveknél kiérdemeltem a „Könyvküldönc” nevet. Az írószövetségi tagságom ekkora már fel volt függesztve: a szokásos gyakorlat szerint ki ugyan nem zártak, de minden publikációt lehetetlenné tettek. Az elszigetelésnek ezzel a módszerével 1986-ig saját nevem alatt egyetlen munkám se jelenhetett meg. A Kopeljev-házat persze hamar feloszlatták, egymás után vettünk búcsút az emigrációba kényszerülő Akszjonovtól, Vagyimovtól, aztán magától Kopeljevtől is. Furcsa módon, később aztán szinte mindegyiküktől eltávolodtunk, mintha nem is éltek volna itt soha, úgy kitöröltek mindent az emlékezetükből. Csak Raja küldte rendszeresen titokban a hártyavékony cigarettapapírra írt leveleit, folyton arra kért, számoljak be aprólékosan mindenről, hogy mennyi a krumpli a Cserjomuski piacon. Egyszóval a szálak nem szakadtak meg, de annyira már nem tudott erős lenni ez a kapcsolat, hogy szellemi támaszt nyújtson. Írtam is nekik egyszer, hogy az az éltető levegő, amit hozzájuk belépve beszippanthattunk, az tűnt el, attól lettünk megfosztva távozásukkal. Segítettek ők persze így is, akin csak tudtak, volt, akinek nyugati gyógyszert küldtek, volt, akit tanácsokkal láttak el, volt, akiben jó barátságukkal tartották a lelket. De ami nagyon fontos: soha senkire nem kényszerítették rá a gondolataikat, főleg nem oktattak ki senkit, élték a maguk tisztességes, normális, rendes életét. Morális elvek tekintetében viszont kompromisszumot nem ismertek. Kopeljev másokkal szembeni elvárásai mindig a legfőbb dolgokhoz kapcsolódó morális meggyőződéséből eredtek. Egyszer, még amikor publikálhattam, megjelent egy vékony kis könyvem Vorkutáról, afféle helyszíni színes riport a bányászkolónia mindennapjairól és történetéről. Pénzkeresetből írtam, nem is tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. De egy példány valahogy Kopeljev kezébe jutott, és amint megjelentem náluk, rögtön félrevont, és gondterhelten előadta a véleményét. Persze, megérti ő, muszáj eltartani valamiből a gyereket – na de megírni Vorkutáról egy egész könyvet, és közben egy szót se szólni arról, hogy Vorkuta története a kényszermunka, a politikai foglyok és ártatlanul elítéltek története – ez megengedhetetlen. Legyen csak gondod arra, mondta, miből eteted a gyerekedet, ez rendben van, de azt nem teheted meg, hogy ha egy ilyen témához nyúlsz, a gulág létét megkerüld... Évekig nem hagyott nyugodni ez a mulasztás, míg aztán nem olyan régen megírtam az Egy mámoros szív szindrómái című ciklust. Ez húsz elbeszélés ismert orosz személyiségek életéről, amelyek egyikében már teljes mélységében feltárhattam a Leningrád-Vorkuta halálút történetét, amely több százezer fogoly élete árán épült. Igaz, Kopeljev már nem értesülhetett e késői vezeklésemről.

Nagyon hirtelen elkanyarodtunk élettörténetétől írói történetéhez. Mi történt azután, hogy abban a bizonyos gödörben megtalálták?

Egy ingusföldi szigorított nevelőintézetbe kerültem, ahová a hozzám hasonló „személyi azonosság nélküli”, életrajz nélküli, sokszor nyelv nélküli gyerekeket gyűjtötték be, és tartották megfigyelés alatt. El lehet képzelni, miért: egy csomó vagány kölyök, akik sokszor még azt sem tudják, vagy nem akarják megmondani, milyen nemzetiségűek, közben meg lopnak, rabolnak. A háborúnak már vége, a hatóság egyet tehet velünk: szétszortíroznak bennünket különféle átnevelő intézetekbe. Apám közben visszatért a frontról, kerestetni kezdett, s még mielőtt valami isten háta mögötti helyre kerültem volna, visszavitt Moszkvába, magához vette a húgomat is. Ez persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy a dolgok jóra fordultak: először is, apám nagyon jól eligazodott a frontéletben, de fogalma se volt, hogy kell élni a hátországban. Azt én például sokkalta jobban tudtam. Kiválóan tudtam bármiféle zárat egy rozsdás szöggel kinyitni (még most is nekem szólnak a házbéliek, ha valakinek becsapja az ajtaját a huzat, s ő kulcs nélkül kívül marad), tudtam, hogy lehet ravaszul élelemhez jutni anélkül, hogy elkapjanak. Nem volt ebben semmi rendkívüli, minden hozzám hasonló intézetis vagy csavargó gyerekben kétféle lény lakott: egy hihetetlenül racionális, gyakorlatias, életrevaló, könyörtelenül életben maradni vágyó én, meg egy álmodozó, szeretetre vágyó, mindenre elérzékenyülő, sérülékeny én. Úgy képzeltem, hogy apámmal majd működik ez a munkamegosztás (akkori képzeletem lenyomata A katona és a gyerek címmel írott legelső elbeszélésem), mármint hogy én vagyok a gyakorlat, ő meg az érzelem, de nem így lett. Először is változatlanul nem volt hol laknunk, hol itt, hol ott húztuk meg magunkat. Nem volt abban sem semmi romantikus, hogy összeszedett bennünket, engem meg a húgom, egyszerűen megtudta, hogy a többgyerekes, frontot járt özvegyeknek rendesen jár a szocsegély. Aztán mindenféle nők mellett kötött ki, ivott is rendesen, mitől ne ivott volna. Úgyhogy én továbbra is éltem a magam külön életét. Elmentem dolgozni egy gyárba, beiratkoztam egy technikum esti tagozatára, műszerésznek tanultam. Mindennap késő este értem haza, és már messziről, a HÉV-állomásról megláttam, sötét-e az ablakunk, vagy se. Leginkább sötét volt, azaz apám nem volt otthon, ez azt jelentette, hogy akkor megint hidegben, éhesen kell lefeküdni. Meg hajnali négykor, egyedül felkelni. Ettől féltem nagyon, hogy elalszom, mert a késést szabotázsnak tekintették a gyárban. Egyszer mégis elaludtam, s már húzott ki a HÉV az állomásról, amikor a vágányok közelébe értem. Ekkor egy óriási hülyeségre vetemedtem: ráfeküdtem a sínre, úgyhogy a masiniszta kénytelen volt lefékezni a vonatot. Szidott, mint a bokrot, de aztán megbékélt, tudta, miről van szó... Aztán jöttek még olyan romantikus dolgok, amilyeneket akkoriban szinte nem lehetett kikerülni: elmentem én is a BAM-ot építeni, miért is ne.

De az irodalomtól még mindig messze van, nem?


Egyáltalán nem, a BAM után rögtön felvettek a Gorkij Irodalmi Főiskolára: ezek között hihetetlenül sima volt az átmenet, elvégre írót építeni ugyanolyan, mint Bajkál-Amur Vasútvonalat. A főiskolát jószerivel félálomban csináltam végig: a feleségem családjával laktunk együtt, egy társbérleti lakás (kommunalka) egyetlen, alig több mint hét négyzetméteres szobájában négy nemzedék, járásképtelen nagyanyától a mi csecsemőnkig. Az egyik, különféle „kijárási” ügyekben nálam jóval járatosabb évfolyamtársam, látva, hogy álltomban elalszom két szeminárium között, elintézte, hogy feliratkozhassak a KB ideológiai titkárához kihallgatásra. El is mentem hozzá, majdnem ott volt az irodája, ahol most ülünk magával, oda is irdatlan labirintus vezetett. Amint beléptem a szobájába, mindjárt rátapintott a leglényegesebb ideológiai kérdésre: „magának is lakás kéne?”, s mire elrebegtem a válaszom, már kinn is találtam magam a folyosón. Elfeledkeztem az egészről, nyomorogtunk tovább a társbérletben, ahol ráadásul az egyik szomszéd szobában egy őrült nő lakott, a másik szomszéd szobában alkoholista pár, de hát tudja mindenki, mit jelentett ez. Amikor megint csak a „gyakorlatias” évfolyamtárs világosított fel, hogy nekem kell a válaszért telefonálnom a megfelelő helyre, ne várjam, hogy majd ők értesítenek. Kiderült: nem volt hiábavaló, kiutalták életem első szobáját, nem önálló lakást, csak egy kis szobát, és rettentő messze, de mégiscsak végre élhetek valami kis önálló, független életet. Visszatérve kérdésére: az igazi íróságom amint elkezdődött, máris bevégeztetett, ugyanis amint megírtam az első nem publikálható elbeszélést, immár azokkal az írásokkal se jelentkezhettem publikálásra, amelyek esetleg publikálhatók lettek volna. Ez az abszurd „antinómia” nagyon sok jó írót megbénított.

Maga hogy reagált rá? Miből élt egyáltalán?

Említettem az előbb, hogy műszerészséget tanultam, aminek most igazán hasznát vettem. A környék összes rádióját én javítottam, kézről kézre adtak a házban, volt, ahol már előre összegyűjtöttek vasalót, zárlatos konnektort, mindent. Még a letiltás előtti időszakban történt, hogy magához rendelt az egyik folyóirat megfelelő szerkesztésben rettentő nagy gyakorlatot szerzett szerkesztőnője, aki mondatról mondatra, szóról szóra végigment a novellámon, és kíméletlenül kihúzott minden, esetleg majd nem megfelelőnek bizonyuló szót és fordulatot anélkül, hogy megkérdezett volna – elvégre ő jobban tudja, mi megy el, mi nem. Egy alkalommal teljesen magába roskadva fogadott, kérdem, mi baj: hát elromlott a több hullámon is vevő, „világvevős” rádiója, amilyen akkor még igen keveseknek volt. Mondom, megjavítom. Hálálkodás után kioktatott: minek akar az olyan író lenni, aki ért valamihez. A „valamihez értésemmel” ennél jobban csak azt a bolgár idegenvezetőnőt leptem meg, akinek életem első igazi külföldi útján (Párizsba utazó íródelegációba válogattak be, ez már 1988-ban volt) megjavítottam a városnéző busz elromlott mikrofonját. Egy bicska, egy darab gumi és kész. Egy üveg igazi bordói és egy igazi camembert sajt volt a fizetség (megnéztem az árát a kirakatban, jóval több, mint az egész útra kiutalt napidíjam, 7 dollárt kaptunk fejenként). Mostanában már csak a kislányomat bűvölöm el ezzel a képességemmel, amikor csupasz dróttal megreparálom a számítógépét.

A legutóbbi tíz évben, ha jól tudom, a már említett novellacikluson kívül egyetlen – igaz, három vaskos kötetből álló – könyve jelent meg, amelyet az orosz elnök mellett működő Kegyelmi Bizottság elnökeként szerzett tapasztalatai alapján írt. Az az érzésem, hogy az orosz közvélemény legalábbis jobban ismeri a bizottság harcos elnökeként, Putyin békíthetetlen ellenfeleként, mint íróként, annak ellenére, hogy A félelem völgye most már iskolai tananyag.

Írásra tényleg alig marad időm. Azt szoktam mondani magamról, hogy – ellentétben a viccbeli csukcs íróval, aki az irodalmi főiskolai felvételin a „mit olvasott mostanában” kérdésre azt feleli, hogy „csukcs író nem olvasó író, csukcs író író író” – én nem író író, hanem olvasó író vagyok. Az utóbbi évtizedem, egészen Putyin elnökké választásáig, tényleg úgy nézett ki, hogy hetente több száz oldalnyi ügyiratot olvastam el én is, a többi 17 bizottsági tag is, aztán minden kedden összeültünk, és addig vitatkoztunk, míg minden egyes ügyről nem döntöttünk. Egyáltalán, ennek a bizottságnak a létrejötte teljesen példa nélküli. Engem Szergej Kovaljov kért föl, amikor még ő volt a Jelcin mellett működő Emberi Jogi Bizottság elnöke, hogy alakítsam meg a Kegyelmi Bizottságot. A cél az volt, hogy az orosz polgárok az alkotmányban rögzített, kegyelemhez való alkotmányos jogukat érvényre juttathassák. Kilenc és fél éven keresztül egyetlenegyszer sem hagytuk félbe a munkát, bármennyit is támadtak bennünket. Hétről hétre hihetetlen mennyiségű kérvényt tekintettünk át, hol kétszázat, hol ötszázat is. A zöld dossziéban voltak a halálra ítéltek ügyei, a kék dossziéban az egyéb kegyelmi kérvények. A keddi, éjszakába nyúló üléseinken elkészítettük ajánlásainkat Jelcinnek, aki vagy elfogadta vagy elutasította (de többségében elfogadta) őket. A bizottságba olyan prominens értelmiségieket hívtam meg, mint Bulat Okudzsava, Lev Razgon, akik sajnos már nincsenek közöttünk, de írók mellett vannak rendezők, zenészek, Csudakova irodalomtörténész. A szovjet krimi „klasszikusa”, Arkagyij Vajner volt egyedül szakmabeli, mivel ő éveken át nyomozóként dolgozott, de el is tanácsoltuk hamar a bizottságból, mert egyetlen kegyelmi javaslatunkat se szavazta meg: ő nem engedett abból a képletből, hogy „a tolvajnak börtönben a helye”.

Mi az oka annak, hogy a mostani kurzusnak ez a bizottság nem kell, s ez az utolsó „civil”, azaz társadalmi bizottság az elnöki hivatal mellett, amely még úgy-ahogy tengődik?

Az elnök körüli csinovnyikoknak hihetetlenül csípi a szemét, hogy holmi jött-ment irodalmárok, gyanús művészalakok bele akarnak kotnyeleskedni komoly államügyekbe. Nemrég maga a főügyész jelentette ki: hogy lehetne ezekben megbízni, amikor még fizetést se kapnak? Nagyon bosszantja őket, hogy ingyen, társadalmi munkában, afféle „kommunista keddeken” bele akarunk szólni abba, ami szerintük nem ránk tartozik. Én például nyugdíjas vagyok, ráadásul nem is köztisztviselői, hanem csak írószövetségi nyugdíjas, meg az irodalmi főiskolai szemináriumért kapok vagy havi 50 dollárt. Valójában még mi fizetünk az elnöknek, nem ő nekünk: minden hónapban hetente minimum két teljes munkanapot lerobotolunk neki. Ha jól számolok, egyetlen ülésünk révén havonta négy magasan kvalifikált értelmiségi (igaz, rém alacsony) fizetéséhez jut az elnök – és ezért még a kisujját se kell mozdítania. Nem is mozdítja. 2001 januárjától májusáig egyetlen orosz állampolgár ügyében sem gyakorolt kegyelmet, miközben 2565 ajánlásunkból mindössze 115 elítélt esetében „tartotta célszerűnek”, hogy egyáltalán mérlegelje az ügyet. Állandó támadások kereszttüzében állunk, állandó ellenőrzésnek vagyunk kitéve, mindenáron ránk akarják bizonyítani, hogy kenőpénzt fogadunk el egy-egy kegyelmi kérvény megszavazásáért. Mit nem adnának érte, ha kábítószer-üzérkedésen kaphatnának: úgyhogy reggelenként azzal kezdjük a napot, hogy végignézzük az íróasztalfiókokat, nem csempésztek-e be egy-egy csomag anyagot, amit aztán „megtalálhatnak” nálunk. Mert az ilyesmi most már mindennapos, hogy egy kis zacskó por „rejtegetéséért” két-három évet is előzetes letartóztatásban tölt valaki, míg ki nem derül, hogy ártatlan. Én viszont már ezt aligha bírnám ki, felváltva aludni az egyetlen priccsen, közbűntényesekkel összezárva...

Ahogy a napisajtóból tudom, Putyin egyelőre kedvenc jelszavára, a „jog diktatúrájára” hivatkozva, szigorúan jogi eszközökkel próbálja lehetetlenné tenni a bizottság működését, a kegyelemgyakorlás jogát pedig kizárólag maga, illetve emberei számára fenntartani.

Ez viszont, ha lehet, még felháborítóbb, mint ha személyünkben tenne lehetetlenné bennünket, mivel ezzel a jogi hókuszpókusszal nagyon sok mindenkit félrevezet. Igen tanulságos történet, elmondom néhány hajmeresztő epizódját. 2000 őszén, tehát alig fél évvel elnökké választása után megkérdezésünk nélkül kinevezte Kalinyin igazságügyminiszter-helyettest a Kegyelmi Bizottság tagjává – egy kormánytagot egy civil bizottságba! Kalinyin persze mindjárt akcióba is lépett, azon nyomban kiadta a büntetés-végrehajtási intézetek parancsnokainak a hírhedt 8909-es számú rendeletét, amely szerint tilos kegyelmi kérvényt elfogadni mindazoktól, akik nem töltötték le büntetésüknek legalább a felét. 2001 májusában újabb embere telepedett ránk: ezúttal Ivanov, az Elnöki Hivatal helyettes vezetője készített egy feljegyzést az elnök számára arról, hogy „célszerűnek látja” feléleszteni azt a gyakorlatot, hogy a Belügyminisztérium, a Főügyészség és a Legfelsőbb Bíróság is véleményezzen minden egyes kegyelmi kérvényt, ugyanakkor a Kegyelmi Bizottság működési mechanizmusának a tagok rotációjára kell épülni. S e javaslatokra pillanatok alatt rákerült az elnöki záradék: „Egyetértek”. Igazságügy-miniszterünk, Csajka úr, még rátett egy lapáttal: ügybuzgón odabiggyesztette a saját javaslatát, hogy a kegyelmi ügyek előkészítését az ő tárcájának kell átvennie, a belügy, az ügyészség, a bíróság „és más rendvédelmi szervek közreműködésével”. Nyomatékul minduntalan az európai országok gyakorlatára hivatkozik, mondván, hogy az igazságügyi tárca ott is aktívan részt vesz a kegyelmi ügyek elbírálásában. Igen ám, csakhogy azokban az országokban a kegyelmi kérvények 5-30 százalékának helyt is adnak, míg nálunk Putyin elnök mindössze 0,6 százalékot részesített kegyelemben. Arról nem beszélve, hogy a igazságügy csinovnyikjai belső utasítást kaptak arra, hogy még ezt az arányt is legalább huszadrészére kell csökkenteni. A májusban hozzájuk véleményezésre kényszerűen megküldött 282 kegyelmi javaslatból a tárca már 269-et kapásból elutasított. Érdemes megnézni, kiket utasítottak el. 259 elítélt (96 százalék!) pozitív, támogató jellemzést kapott büntetés-végrehajtási intézete parancsnokságától. Mellesleg, amikor ezzel érveltünk, az egyik igazságügyi főhivatalnok cinikusan megjegyezte, ugyan már, pontosan tudják maguk is, hogyan szerzik az ilyen jellemzéseket, egy támogató levél egy Zsiguli ára... Amiben olykor van igazság, de a korrupcióval igazolni saját döntésüket, több mint vérlázító. Az elutasítottak közül 118 fő (44 százalék) fiatal, 14-25 éves korban került börtönbe, 124-en tuberkulózisban vagy más fertőző betegségben szenvednek, 159-en munkanélküliek, 79-nek van két vagy több kiskorú gyereke. Az igazságügyi tárcát ezek az adatok nem érdeklik, sőt, a Legfelsőbb Bíróság első elnökhelyettese, Radcsenko úr ideológiát is gyártott mindehhez egy sajtónyilatkozatában: „a Kegyelmi Bizottság által beterjesztett pozitív értelmű ajánlások magas száma devalválja a bírói hatalom tekintélyét”. Hol van itt a hatalmi ágak szétválasztása? A szisztematikus összefonásról, meg a maradék civil szándék bedarálásáról, minden eszköznek az elnöki hatalom alá gyűréséről – arról van szó leginkább. Közben pedig rendre sérül az orosz polgárok korlátozás nélküli alkotmányos joga ahhoz, hogy kegyelemért folyamodjanak.

A kormányhivatalnokok arra hivatkoznak, hogy az orosz közvélemény is egyre inkább halálbüntetés-párti (egy tavaszi felmérés szerint a megkérdezettek 72 százaléka különösen súlyos bűncselekményekért minden további nélkül halálbüntetést szabna ki), Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin is a halálbüntetés felélesztéséről szónokol, nem csak Csajka igazságügy-miniszter pendítette meg ezt a lehetőséget. Mit szól ehhez?

Szolzsenyicinen nem csodálkozom, elég sok végiggondolatlan dolgot nyilatkozik, de a kormány tagját, ha más nem, az Európa Tanács reagálása igazán észhez téríthette volna. Mindjárt az ominózus nyilatkozat után, május 31-én az ET közgyűlés elnöke felhívta az orosz kormány figyelmét arra, hogy a halálbüntetés eltörlése az ET-tagság formális feltétele, és következményei lesznek annak, ha Oroszországban nem tartják be a halálbüntetés végrehajtására 1996-ban elrendelt moratóriumot. Az elnöki hivatal és a kormányszervek persze nemcsak a Kegyelmi Bizottság adatait, jelentéseit és ajánlásait ignorálják, hanem az ombudsmanét is. Igazán nem örültünk sokan, amikor Szergej Kovaljov távozása után Oleg Mironov, a kommunista párt volt tagja és jelöltje foglalta el az emberi jogi biztos székét, de tevékenysége nem igazolta aggodalmainkat. Tavaly októberben nyújtott be terjedelmes jelentést Putyin elnökhöz a büntetés-végrehajtásban tapasztalt súlyos jogsértésekről, de adatokkal alátámasztott figyelmeztetései (például hogy Oroszország világelső a fogvatartottak számarányának tekintetében: 100 ezer lakosra 750 fogvatartott jut) csak szavak maradnak a papíron.

A Kegyelmi Bizottság egyik tagja, Feliksz Szvetov, az ismert jogvédő és író interjújában az elnök és környezete ilyen irányú törekvéseit egyenesen az állam represszív politikájának erősödéseként értékelte. Egyetért ezzel?

Teljes mértékben. A börtönök túlzsúfoltak, egyes összehasonlítások szerint a börtönökben és egyéb büntetés-végrehajtó telepeken több mint egymillió embert tartanak fogva, többet, mint a sztálini Gulág egyes időszakaiban. Maga Kalinyin igazságügyminiszter-helyettes úr, aki, mint mondtam, a Kegyelmi Bizottság teljes jogú tagjává avanzsált, a kormány börtönreformért felelős tagjaként sajnálkozva tájékoztatta a sajtót, hogy Oroszországban évente ötmillió (!) ember fordul meg a börtönökben. Mellesleg: érthetetlen számomra, hogyan fordulhat elő, hogy ugyanez a Kalinyin úr egyúttal az ET Kínzásellenes Bizottságának is társelnöke. Az előzetes letartóztatás (a hírhedt SZIZO) intézményeiben a helyzet katasztrofális: évente kétmillióan kerülnek oda, s ez a szám több mint duplája az egy hónapos szabadságvesztésre elítélteknek. Egy amerikai szervezet Nyizsnyij Novgorodban kísérleti programot indított arra, hogyan lehetne csökkenteni a fogvatartás aránytalanul hosszú idejét és a zsúfoltságot. Adataik szerint a csupán 1500 fős befogadó képességű nyizsnyiji SZIZO-ban 2000 és 2001 májusa között átlagosan több mint 300 százalékos volt a túlzsúfoltság, volt olyan hónap (épp 2001 májusa), amikor 5778 letartóztatott szorongott az 1500 helyen. Hol vannak már azok az idők, amikor Putyin, még „leendő elnökként” a PEN Klubban járva, azzal tömte az írók fejét, hogy megválasztása esetén börtönreformmal kezdi a működését, mondván: „a bűnösöket csak szabadságvesztésre ítélhetjük, nem vadállati életre”.

A volt szovjet térségben már csak három országban van érvényben a halálbüntetés: Belorussziában, ahol az Amnesty International adatai szerint 1999-ben 30 kivégzés volt, s 55-en várnak sorukra, Kazahsztánban, ahol már csak háromféle bűncselekmény-kategóriában lehet a legfelső tétel a halálbüntetés (2000-ben 17 kivégzés volt), illetve Üzbegisztánban, ahol még a kivégzettek száma is szigorú államtitok. Kirgiziában és Örményországban moratórium van érvényben, míg Azerbajdzsánban, Grúziában, Moldáviában, Litvániában, Lettországban, nemrég pedig Ukrajnában is eltörölték a halálbüntetést. Ez sem inspirálja a kormány- és elnöki hivatal képviselőit?

Aligha. És hát még nehezebb szembeszegülni a közvéleménnyel. Jön egy kollektív levél a múltkor a csitai 12. számú általános iskolából, a tantestülettől meg a gyerekektől: „A bűnösöket főbe kell lőni” – és utána negyven tanító aláírása, élükön az igazgatóval, és a hitelesség kedvéért odaütve az iskola körpecsétje. Aztán egy másik levél P. moszkvai lakostól: „Maguk csak itt kegyelmezgetnek mindenkinek, ahelyett, hogy tömegterrort hirdetnének a nép nevében ez ellen a sok gonosz ellen. Én úgyis megint Zsirinovszkijra szavazok, ha hadat üzen, és érvényben hagyja a halálbüntetést.” Prohladnij városából meg ilyen sorokat kaptam, még működésünk kezdetén: „Igazi csekistának kéne lenni, mint Dzserzsinszkij, nem Jelcinből csinálni anyámasszony katonáját. Főbe lőni a különösen veszélyeseket, meg villamosszékbe velük. Az Európa Tanács meg csak ne üsse az orrát a mi dolgunkba, majd elboldogulunk magunk is.” Azért a legnehezebb az olyan leveleket olvasni, mint a következő sorok egy novoszibirszki hadirokkanttól: „Megnézném én, mit érezne Prisztavkin úr, ha az ő feleségét vagy a gyerekét nyírnák ki valami gazemberek, netán őt magát!”

Tényleg, bele szokott gondolni ebbe, amikor a zöld vagy kék dossziékat kézbe veszi?

Lehetetlen nem belegondolni, különösen, amikor gyerekek elleni bűntényről van szó. Volt egy ügy, amelyet időről időre előveszek, olyan nagy hatással volt rám. Az ’54-ben született Vera Alekszandrovna C. 1981-ben kötött házasságot nála jóval fiatalabb élettársával, és hamarosan megszületett első lányuk, Nyina. A férfi azzal gyanúsította az asszonyt, hogy nem tőle van a gyerek: gyűlölte, verte. Csatlakozott ehhez az asszony is, a legkülönfélébb kínzásokkal gyötörték a szerencsétlent. Négyéves volt, amikor karácsonykor, csupán azért, mert ellopott egy falat kenyeret, meztelenre vetkőztetve kikergették a fagyba, majd amikor a kislány kékre fagyva bekéredzkedett, „majd adok én neked meleget” felkiáltással a gondos szülők a forró kályhára ültették. S mert ezt is túlélte, másnap összekötött kezénél fogva felakasztották egy szegre. Újabb verések gumikötéllel, néhány nap a jeges pincében étlen-szomjan: ismeretlen telefonálók hívására, 1986. január 7-én szállították kórházba, ahol sérüléseibe belehalt. Fél évvel az után, hogy az asszony kegyelmi kérvényét tárgyaltuk – és elutasítottuk –, az egyik lapban részvéttel teli tudósítás jelent meg sorsáról, hogy milyen jól viselkedik a börtönben, hogy verset ír a faliújságra, hogy mennyire megbánta bűnét, hogy a börtönparancsnokság is milyen jó véleménnyel van róla. Egy év múlva újra ott volt előttünk a kérvénye, mellé csatolva két nagyobb gyereke könyörgő sorai, hogy engedjük haza az „imádott mamát”, meg az értesítés, hogy a férj, aki ugyanebben az ügyben 12 évet kapott, időközben elhunyt: mint kiderült, halálra kínozták a cellatársak (a börtöncivilizációban, mint megtanultam, a gyerekgyilkosság a legalja bűn, feltétlenül megtorlandó), pedig a parancsnokság róla is milyen pozitív jellemzést küldött, színes lámpákkal szerelte fel a börtönklubot. A bizottság egy pillanatra megingott, hátha nem mérlegeltünk mindent, hátha mégis van enyhítő körülmény. Ma is bizonyos vagyok benne, hogy nincs enyhítő körülmény. Nem jelent semmit a megjavulás se, hiszen a versek a faliújságra, a parancsnokságnak tetsző viselkedés is csak arra jó, hogy náluk találjon védelmet a cellatársak kegyetlensége elől, amely a férjet is utolérte.

A következő lenne a bizottság tizedik éve. Lesz?

Nem tudni. Az elnök nem akar fogadni bennünket, immár hatodik hónapja hallgat. A sajtóban olyan híresztelések jelentek meg, hogy levált engem, meg hogy lecseréli az egész bizottságot, de történni egyelőre nem történik semmi. A feleségem persze nagyon hálás lenne Putyinnak, ha végre feloszlatna bennünket, és végre odafigyelnék rájuk is, mert most minden a feje tetején: a gyerektől nincs kikérdezve a lecke, az uborka a dácsán nincs megöntözve, csak mindig a dossziék, az ügyek meg a kegyelem.

(A beszélgetés 2001. június végén készült Moszkvában.)

• Beszélő-beszélgetés