Nem tudom, hogy hittél-e a túlvilágban – azt sem tudom, hogy én hiszek-e benne –, de remélem, hogy onnan, felülről követed mindazokat az eseményeket, amelyek itt lent, velünk megesnek. Azt is remélem, hogy levelemet megkapod, az angyalpostás idejében és pontosan kikézbesíti. Márpedig, ha ez így van, akkor azt is tudod, hogy nem túl jó a kedvünk, s ezt csak tetézi, hogy itthagytál bennünket. De most nem erről akarok Neked írni, hanem arról a másfél évtizeddel korábban együtt töltött időszakról, amikor vagy száz órányit ültünk egy konspirált lakásban, és magnóra mondtad az életedet.
Interjúnak nevezzük azt a kilencszáz sűrűn gépelt oldalt, amelyből alább megszerkesztett és rövidített részletek találhatók, de tulajdonképpen egy hatalmas monológ volt, amit Hegedűs B. Andrással – aki galád módon, még Téged is megelőzve, hozzád képest ifjoncként ment el – magnóra rögzítettünk. Persze nem kevésszer közbeszóltunk, terelgettünk, hogy miről mesélj még részletesebben, kit jellemezzél alaposabban, de az az írásmű, ami keletkezett, végső soron a Te indulataid, elképzeléseid szerint született.
Akkor is izgalmas történelmi korszak tanúi lehettünk (mikor nem?), hiszen nem sokkal a beszélgetéssorozat megkezdése előtt került hatalomra Gorbacsov, s gyakran az interjúra szánt időt azzal töltöttük, hogy értelmezzük a peresztrojkát és a glasznosztyot, e számunkra akkor még idegen fogalmakat.
Hatvannyolc éves voltál, amikor hosszas rábeszélésünk eredményeként kötélnek álltál, s vállaltad a számodra nem kis megterhelést jelentő múltbanézést. Ekkor már túl voltunk azon a nevezetes kerekasztal-beszélgetésen, amelyben a forradalom résztvevői közül kilencen mondtátok el személyes élményeiteket, emlékeiteket, értékeléseiteket. Tudtad, hogy HBA-val és Litván Gyurival, egykori rabtársaiddal és halálodig hűséges barátaiddal megmásíthatatlanul elhatároztuk: megkíséreljük a lehetetlent, a levéltári források elérhetetlensége ellenére megírjuk a forradalom történetét. Tudtad, hogy sorra felkeressük az egykori ötvenhatosokat, s velük a szó fizikai értelmében is kimerítő interjút készítünk. Te azért ódzkodtál az interjútól, mert hittél benne, hogy örökké fogsz élni. Igaz, ezzel nem voltál egyedül, mi is ezt hittük, de abban is biztosak voltunk, hogy mindaz, amit te tudsz a forradalomról, s nem csak a forradalomról, hanem az azt megelőző évtizedekről is, azt senki más el nem mondhatja.
Hatvannyolc évesen, nem csak az életkorodhoz képest tökéletes szellemi és fizikai kondícióban, hanem a nálad sokkal fiatalabbakat is megszégyenítő aktivitással figyelted a világot, és formáltad az akkor már elég izmos demokratikus ellenzék tevékenységét. De ez a hatvannyolc éves kor mást is jelentett. Azt, hogy már nem voltak személyes ambícióid, akkor joggal hihetted, hogy karriered lezárult. Gyermekeidet felnevelted, csak olyan munkát vállaltál el, ami igazán érdekelt, s nagyon sokunk számára Te jelentetted az iránytűt, Hozzád fordulhattunk, ha elbizonytalanodtunk, s Tőled mindig rövid, világos és racionális eligazítást, tanácsot kaphattunk. Más ebben az életkorban unokákat sétáltat, elücsörög a nagypapafotelban, és sűrűn jár orvosokhoz, hogy a még hátralévő életidejét valahogy meghosszabbítsa. Rád nem ez volt a jellemző. A hajnali úszás után mindig frissen jelentél meg, aktivitásod bennünket is magával ragadott, s azt éreztük, milyen kár, hogy nem lehetsz ennek az országnak a hasznára.
De ez a hatvannyolc év azt is jelentette, hogy képes voltál kíméletlenül szembenézni önmagaddal, egyetlen cél vezérelt: ami ebben az interjúban Rólad megmarad, az minél hitelesebben jelenítsen meg Téged, és azt a korszakot, amelyiknek gyakran voltál főszereplője, alakítója s még gyakrabban áldozata. Nem csak az unokáid, hanem mindannyiunk számára, akik majd olvashatjuk mozgalmas életed történetét. Már nem kellett tekintettel lenned a napi politikára, már nem kellett a személyes érzékenységeket figyelembe venned, mindent úgy mondtál el, ahogy az megtörtént. S képes voltál arra, amire csak nagyon kevesek képesek: saját életed eseményeit kíméletlen kritika tárgyává tenni.
Egy dologra azonban ekkor sem voltál képes: nem árultad el azok nevét, akik besúgtak, akik ügynökként voltak rád állítva. Holott tudtad, kik voltak azok, akik gyakran a közvetlen környezetedből árultak el. De nem munkált benned a bosszúvágy, s azokról is csak egy rövid szitokszóval emlékeztél meg, akik ennél sokkal élesebb kritikát érdemeltek volna.
Ebben a túlvilágra szóló levélben szeretném Neked megköszönni, hogy ez az interjú megszülethetett. Tudom, hogy amikor a hetvenedik születésnapodon átadtuk a „díszkötéses” első példányt, napokig olvastad, s azt is tudom – hiszen Te mondtad –, hogy az öröm mellett mennyire elégedetlen vagy, mennyi minden kimaradt, s kárhoztattad a memóriádat, s kárhoztattad magadat, hogy mennyi mindennek kellett volna utánanézni, mennyi mindent kellett volna pontosabban megfogalmazni. Mindennek ellenére joggal hihetem, hogy ami ebben a vaskos kötetben áll, az Te vagy. Akkor is Te vagy, ha néha pontatlanul emlékeztél, ha néha a történetek felidézésekor arányt tévesztettél, ha néha arra érdemtelenekkel többet foglalkoztál a kelleténél, s arra érdemeseket nem méltattál kellőképpen.
Amikor megismertelek, valamikor a hatvanas évek legvégén, nagyobbik lányodnak és feleségemnek, akik évfolyamtársak voltak, éppen Dantét olvastál föl olaszul, hazatérve anyagbeszerzői munkádból. S egy-egy passzus után lelkesen magyaráztad a két lánynak az „eszmei mondanivalót”, értelmezted a szöveget. Mert Dantéban is otthon voltál. Számomra, aki a párjáért ment, megdöbbentő volt, hogy egy ilyen jeles történelmi személyiség, akinek már akkor tiszteltelek, milyen charme-mal, mennyire evidens módon képes a napi robot után visszatérni a legmagasabb szintű értelmiségi létbe. De megdöbbentő volt az a közvetlenség is, amivel engem – akinek apja lehettél volna – egy szempillantás alatt beszélgetőtársként, vagy ahogy Te mondanád: dumapartnerként elfogadtál, azonnal felszólítottál a tegezésre, s a munkámról, nézeteimről kezdtél őszinte érdeklődéssel faggatni. Sokáig ez a kép élt bennem Rólad.
A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején evidenciaként vettem tudomásul, hogy (a Téged is meghurcolt Kádár-rendszert opponáló) „politikusként”, politizáló értelmiségiként, abban a szűkös térben, ami akkor rendelkezésre állt, aktivizálódtál. De ki gondolta volna akkor, hogy még a Te életedben meg fog bukni a rendszer, s ebben Neked is jelentős szereped lesz. Ki gondolta volna, hogy a hatalom gyanakvása mellett Magyarországon megjelenő Soros Györgynek Te leszel a honi képviselője, s hogy annyi borsot törhetsz a megrendült rendszer orra alá. S ki gondolta volna, hogy parlamenti képviselő leszel, a rendszerváltó SZDSZ egyik meghatározó egyénisége? Nem, erre valóban nem gondoltunk.
Abban azonban biztosak voltunk, hogy, ha csak be nem csuknak bennünket (ám ennek akkor már semmi esélye nem volt), nem adjuk fel az '56-os forradalom történetének megírását. S ebben a munkánkban a Te segítséged nélkül sokkal hátrébb tartanánk. Ezt is köszönjük Neked, Miki.
S most következzék ennek a levélnek, amelyet vélhetően alaposan elolvasol, az a passzusa, amely az alább közreadott szövegről és annak várható hatásáról szól. Amikor még közöttünk voltál, megtapasztalhattad, hogy a négy évtizedes represszió ellenére (vagy talán éppen annak hatására?) milyen gyalázatos indulatok gyülemlettek föl a mi szeretett hazánkban. Megtapasztalhattad, hogy milyen senki emberek támadtak Téged és családodat. S azzal, hogy életednek ezt az 1945-1956 közötti szeletét most megjelentetjük, újabb gyűlölködések várhatók. Azok fognak gyűlölködni, akikbe szemernyi bátorság sem szorult, s akik önmaguk legkisebb tévedéseit is sunyin tagadják. Azok fognak Rajtad újra fogást keresni, akik nem járták meg a pokolba vezető utat, akik nem tették kockára egzisztenciájukat, mi több: életüket, hogy a maguk tapasztalata alapján megismert igazságért megküzdjenek, hogy a saját tévedéseikért önként vezekeljenek, azokat belső késztetésből korrigálják. De azt kérem Tőled, Miki, hogy ezekkel, miként itt sem törődtél, ott fenn se törődj.
Ez a bő tíz év azt az utat mutatja be, hogy hogyan lett a zsidóüldözést, háborút túlélő, antifasiszta ellenállóból előbb hívő kommunista, majd az idő múlásával egy humánus társadalom elkötelezett híve, harcosa. Ez a bő tíz év azt mutatja be, hogy az az ideális kommunista utópia, amiben Te már a harmincas évek végétől hittél, nem volt azonos azzal a gyalázatos kommunizmussal, amelyik nálunk megvalósult. S ez a bő tíz év azt mutatja be, hogy egy zsidómagyar intellektuel hogyan döbben rá saját tévedéseire, elfogultságaira és az idő előrehaladtával hogyan igyekszik megváltoztatni az őt körülvevő világot, mert tudja, hogy ami történt, ahhoz neki is köze volt, de azt is tudja, hogy bármilyen áron, de változtatásokat kell eszközölni. Bizonyára azért voltál jó filmgyári dramaturg, mert pontosan tudtad, hogy könnyű annak, aki belső konfliktusok nélkül éli le az életét, de ott nincs dráma, ahol a jellem nem fejlődik, ahol a személyiség nem vívja meg önmagával hatalmas harcait.
Kedves Miki! A Te életed nem nélkülözte a drámákat. Nem nélkülözte a belső harcokat, meghasonlásokat. S amiért igazán tisztellek, túl azon, ami jót életed folyamán tettél, hogy ezekről a nagy drámákról, belső, önmagaddal vívott harcokról oly hitelesen és őszintén számot is tudtál adni. Bocsásd meg nekem, hogy szövegedet erősen megrövidítve adom közre, de reménykedem benne, hogy hamarosan lehetőség lesz arra is, hogy a teljes interjút megjelentessük az utókor nagyobb tanulságára.
Odaátra még nem írtam levelet, ezért nem tudom, hogyan kell búcsúzni. Ha van odaát, akkor biztosan találkozunk majd.