Csíkos öltöny
„Vasárnap beszélőm volt Verával. Magas drótháló egyik oldalán álltak a rabok (két rab közt persze egy-egy őr fülelt), a másik oldalán a látogatók. Mindenki egyszerre beszélt, így hát kiabálni kellett. A fülelő őrökön kívül ez a kiabálás is megnehezítette a bizalmas beszélgetést. Szerelemről ilyen körülmények közt szeméremből hallgat az ember, politikáról pedig tilos volt társalogni. Az érintés is tilos volt, így hát a szemeknek megkülönböztetett szerep jutott az ilyen találkozás során. Csíkos öltönyömtől Vera elnevette magát, de szeme („szemed ijesztően megnőtt kékje” – írtam később egy versemben) elárulta megrendülését. Én közöltem vele, jobb témát hirtelenében nem lelve, hogy a beszélőn még – őt kímélendő – fürtösen jelentem meg, de mivel maradék pár szál hajam is cserben akar hagyni, másnap kopaszra borotváltatom a koponyámat. A másodfokú tárgyalás után megerősödött hajhagymákkal és dús üstökkel térhetek meg a családi körbe. „Ne csináld – kérlelt Vera –, egyetlen leborotvált hajszálad sem fog újra kinőni.” Aki ismer, tudja, hogy neki lett igaza (mint majdnem mindig), mert (mint majdnem mindig) elengedtem a fülem mellett tanácsát. Másnap reggel a borbély – vagyis az a rabtársunk, aki borbélynak hazudva magát ebbe a bizalmi pozícióba férkőzött – négy spangniért a szabályzat előírásaival dacolva nemcsak lenyírta, hanem le is borotválta a hajamat. Emiatt elkéstem a reggeli sétáról, és amikor kiléptem a többiek közé, a ferde napsugár éppen reflektorként sugárzó koponyámra tűzött. A sétáló társaság hahotában tört ki, én gyorsan az obligát sapka mögé rejtettem a fényforrást.”
(Emlékezés a régi szép időkre, 1988)
Csont
Egy Guzmics nevezetű korcs parasztkutya nagy csontot kapott ajándékba, azzal a feltétellel, hogy nem eheti meg. Fájó szívvel elásta egy akácfa tövében. Még az éjszaka befúrta magát a sérült kerítés alatt a szomszédék udvarára, és életében először széttépett egy csirkét.
Másnap kiásta a csontot, megnyalta, és bár összefutott szájában a nyál, megállta, hogy ne harapjon bele. Magával hurcolta a dinnyeföldre, ott ásta el.
Mivel gazdája nemrégen meghalt, és gazdasszonya elutazott valahova, egyedül maradt felelős személyként a ház körül. Ezt megtiszteltetésnek érezte, mégsem érezte jól magát. Szigorú felügyeletre vágyott, és halaszthatatlan teendők egész sorára.
Talán ezért fogadta olyan túlcsorduló örömmel hazaérkező gazdasszonyát. Pulykacsontokat kapott tőle ebédre, de csak ímmel-ámmal kóstolgatta őket. Egy teljes tányér vizet megivott, hogy elűzze viszolygását. Aztán felszegte fejét, vonított.
Éjszaka kilopódzott a dinnyeföldre, kiásta kincsét és beleharapott. Őrült gyönyörűséggel falta fel, élvezve pompás zamatát, noha csalhatatlanul megérezte, hogy gazdája lábszárcsontja recseg a fogai közt.
(Hét bagatell)
Elefánt
… És akkor – mondta a hamburgi nő –, akkor a szemerkélő esőben ünnepélyesen vonuló cirkuszi állatok menetéből kivált egy elefánt, higgadtan odaballagott F. barátom útkereszteződésnél veszteglő zöld Renault-jához és rácsüccsent az elejére. F. a volán mögött hirtelenül megdörgölte a szemüvegét, majd gyorsabbra kapcsolta az ablaktörlőt, hogy megbizonyosodjék a látomány létezéséről. F. istenben is csak materialista alapon hinne: ha látná.
Az elefántot látta. Kecsesen, várakozó pózban ült a kocsi elején. F.-et halk öröm fogta el, hogy végre történik vele valami rendkívüli. De aztán eszébe ötlött, hogy ha az elefánt valóságos, akkor valóságos lesz a kocsi horpadása is. Hirtelen méregbe gurult: mennyi pénzébe, idejébe fog kerülni ez az elefántság, és éppen most, amikor már úton kellene lennie Düsseldorf felé. Kiugrott kocsijából, hogy elhessegesse az elefántot, de az állat mellett termett egy nagyon elegáns, alacsony úr, aki csaknem rimánkodó hangon arra kérte F.-et, hogy ne csináljon botrányt. A cirkusz duplán téríti meg a kárt, hogy időveszteségéért is kárpótolja. Magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy Herman – mert a német elefántokat német hadvezérekről szoktál elnevezni –, Herman minden este úgy kezdi meg a produkcióját, hogy leül egy zöld ládára. Hermant nem lehet hibáztatni, amiért azt teszi, amit megszokott. Egyébként nagyon eleven, játékos állat.
„Örvendek – mondta F. –, de nem állítaná fel végre a maga Hermanját az én kocsimról?” – Amikor az állat engedelmesen négy lábra egyenesedett, F. rémülten látta borzalmas lenyomatát.
A kocsi üzemképes maradt, és F. úgy döntött, hogy majd Düsseldorfban adja be szervizbe. Időkiesését behozandó őrült sebességgel vágott neki az útnak. Végül is nem bánta a történteket. Tudnia kell, hogy F. foglalkozását tekintve rádióriporter, így hát útközben azon törte a fejét, hogy miként húzza le a harmadik bőrt is az elefántról. Stiláris problémáiba mélyedve szórakozottan került ki egy kocsisort, mely Brémán túl vesztegelt az úton. Szirénázó hang riasztotta fel. A visszapillantó tükörből látta, hogy rendőrautó követi. „Na tessék – gondolta F. –, előbb az elefánt, most meg ezek itt.” Természetesen azonnal megállt, kiszállt a kocsiból, a rendőrök meg – szám szerint ketten –, minden átmenet nélkül felelősségre vonták, hogy miért hagyta el a baleset színhelyét. „Miért ne hagytam volna el?” – kérdezte F. A rendőrök a friss horpadásra mutattak. „Az a helyzet – magyarázta F. –, hogy Hamburgban ráült egy elefánt.” A magasabbik rendőr a társára nézett, majd szó nélkül elővette a szondát. F. teljesen alkoholmentes sóhajokat bocsátott a készülékbe, majd makacsul megismételte, hogy kocsiját egy elefánt nyomorította el. A hatóság megcsóválta mindkét fejét, majd közölte F.-fel, hogy fel fogja jelenteni. Vissza kellett velük térnie a pórul járt autókhoz és csak másfél óra múlva folytathatta útját. Így hát lekéste Düsseldorfban azt az adást, amelynek ő lett volna a riportere. Amikor felelősségre vonták, az autójára mutatott: „Karambol.” A mentséget elfogadták, sőt F. úgy érezte, hogy együttérzéssel pillantanak rá. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az igazmondást – főként hatósági ügyekben – nem szabad elkapkodni. Ahogy a hazugság sem hihető, ha nem keverünk bele csipetnyi igazságot, úgy az igazság is csak akkor hat, ha némi hazugság vegyül belé. Csakhogy a hazugság technikáját eszmélésünk pillanatától kezdve belénk nevelik, az igazmondás módszertanáért viszont tandíjat fizetünk. Nem találja ezt csüggesztőnek? – kérdezte a hamburgi nő.
(Az igazmondás csapdája, 1973)
Kádár pokróca
(...) Másodszor a forradalom idején, október 30-án láttam Kádárt, a Parlament épületében, ahol én a Szabad Kossuth Rádió munkatársaként jeleskedtem. A rádió a Parlamentből sugározta adásait, ezért nappalaim egy részét itt töltöttem, és többnyire itt maradtam éjszaka is. A szóban forgó napon jelentették be, hogy a demokratikus pártok 1945-ben létesült koalíciója átveszi a kommunistáktól a kormányzás felelősségét. Kádárt láttam is az ablakból, a Parlament egyik folyosóján beszélt, miközben szobánkban a rádióból áradt a hangja. Arcán megrendülést véltem felfedezni, amikor „a tiszta, becsületes lelkű, őszinte szándékú kommunisták”-hoz folyamodott. Előttem a szöveg, és fel tudom idézni hatását. Úgy éreztem, hozzám szól, azt adja tudtomra, hogy a kommunista párt végre fenntartás nélkül támogatja a forradalmat. Amikor ezekben a napokban Lukács György megkérdezte, hogy melyik pártba lépek be, azt válaszoltam, hogy egyelőre egyikbe se, de ha valamelyikbe belépnék, az csak a kommunista párt lehet. Meg akarom azonban várni, hogy kik kerülnek be az új vezetőségbe, és milyen őszintén kötelezi el magát a párt a forradalom mellett. Kádár fáradt arca, igaznak tetsző pátosza bizalommal töltött el. Ezt táplálta barátom, Angyal István is, aki a Tűzoltó utcai felkelők megbízásából el-eljárt a Parlamentbe, hogy a párt és a kormány vezetőivel tárgyaljon. Kádár, mint többször is mondta, sokkal kellemesebb partner Nagy Imrénél, aki öreg és merev és konzervatív, és egyre csak azt hajtogatja, hogy tegyék le a fegyvert, különben nem tárgyal velük. Kádár ellenben november elsején még azt is megígérte, hogy a következő napon ellátogat a Tűzoltó utcába, és formálisan átveszi a kommunista felkelőcsoportnak a parancsnokságát.
Elsején este benyitott a szobánkba egy fiatalember, és takarót kért a fázó Kádár elvtárs számára. Én – Angyal szavaira gondolva – átadtam egyik pokrócomat. Mindenképp elejét akartam venni annak, hogy náthásan és tüsszögve jelenjen meg másnap a Tűzoltó utcában. Feltehetően ebbe a pokrócba burkolózva indult útnak, de nem Angyal Pistáékhoz, hanem – gondolom, szórakozottságból – a szovjet követségre, és engem a mai napig gyötör a gondolat, hogy én vagyok felelős a nemzeti tragédiáért. Ha ugyanis első benyomásaimra hallgatok és megtagadom tőle a pokrócot, talán a megfázástól félve nem indul útnak, és történelmünk a forradalom sínein gördül tovább.
(Emlékezés a régi szép időkre, 1988)
Korona
– Hallotta a nagy újságot? – kérdezte a zöld szemű férfi. Csupasz szájáról letörölte a sörhabot, várakozóan nézett rám. (...) Ha már hallotta, szóljon közbe bátran. Magyarország királyság lesz. Hallotta?
– Hehe – válaszoltam.
– Koronánk már van, nem igaz? – és megvillant nagy zöld szeme. – Márpedig minek nekünk korona, ha nem lesz királyunk?
– Királyi várunk is van, mégsem királyok alszanak benne, hanem múzeumi őrök.
– Nono – mondta és arcomba fújta a füstöt. – A korona komolyabb dolog. Egy vár ott van, ahová rakják. Nem tud elmászkálni. De a korona hordozható. Mit gondol, miért adták vissza az amerikaiak? Mert nekik nem kell. Náluk köztársaság van. (...)
– Szerintem a legkézenfekvőbb megoldás Kádár elvtárs, habár ő nagyon szerény ember.
– Nem vállalná – mondtam.
– Nem vállalná, nem vállalná – dörmögte elégedetlenül –, persze nem vállalná, de ha az ország érdeke azt kívánja, hogy pénzt kapjunk az amcsiktól, akkor a végén mégis elvállalja. (...)
– A szocializmusba sok út vezet – mondta. – Miért ne juthatnánk oda a királyságon át?
(A nagy újság)
Légy/1.
Nem tudok elaludni, állandóan a fejemre száll egy légy, mindig ugyanaz, megismerem landolási módjáról, három tiszteletkör, aztán gyors leszállás, még gyorsabb felröppenés, készülő álmom foszlányaival, „Mit akar ezzel?” – kérdem, mintha a légy tevékenységének jelentéktelen személyem volna a célja, nemrégiben hallottam, hogy Amerikában egy férfi hasztalan akarta elhessegetni kezéről az ott sétafikáló legyet, az pimasz kitartással mindig visszaröppent, és történt mindez egy ivóban, ahol a férfi ily módon a köznevetség tárgya lett, mígnem előrántotta pisztolyát, és rálőtt az állatra, mely ezúttal a szokásosnál riadtabban szárnyalt a magasba, a férfi meg átlőtt tenyérrel az orvoshoz rohant, „Könnyű neki” – gondoltam félálomban –, van fegyverviselési engedélye, de akkor újra homlokomra szállt az én legyem, és tűnődni késztetett, vajon az amerikai akkor is tüzelt volna, ha a fejére száll az ellenség, igen, bizonyára így tenne akkor is, határozott, kemény egyéniség lehet, a cselekvés megszállottja, aki nem mérlegeli nyamvadtul a következményeket, (...)
micsoda embereszményről tanúskodik mulatságos eljárása, az igazi férfi lő (vagy lőne), ha szidják az anyját, a honát, az elveit, ha boldogítják a feleségét, ha célozgatnak a púpjaira, ez az egyetemes megoldás, a légy és a pisztoly groteszk meg-nem-felelése rikítóan és riasztóan tárja fel, hogy a spontán gesztusok is elzüllöttek, a légytől már alhattam volna, szerencsésen agyoncsaptam, most viszont a fejemben zümmög ez a bogár, nem csaphatom agyon, le sem lőhetem, de szerencsére megírhatom, és akkor remélhetőleg el is alszom.
(Aludni szeretnék, 1970)
Légy/2.
Tengerparti camping. Korinthosz közelében – köves, vöröses talaj, kék és zöld tenger, hullámos és tiszta, furán zöld fenyők, olajfák – miért vagyok hát ilyen szerencsétlen?
A legyek miatt. Apró termetű, fürge legyek légiója kísér, itt először, amióta átléptem a görög határt, mintha épp itt, ezen az izzó, szikkadt földű telepen tartanának csapatösszevonást. (...)
A tavalyi német legyek súlyosabbak és szögletesebb mozgásúak voltak, a magyar legyek röppályájából hiányzik a fortély – ezek rakétaszerű kezdősebességgel közlekednek, a közelgő tenyér fenyegetésére nem egyenesen szállnak fel, hanem lebuknak, vagy oldalra szökkennek előbb, parabolapályán menekülnek, de kis csigavonal után visszatérnek. Minthogy halálosan veszélyeztetik jól előkészített boldogságomat, elhatároztam, hogy felveszem velük a harcot.
Gyermekkoromban megszerzett légyfogó készségemben, jó reflexeimben és szívósságomban bizakodhatok.
Bizonyára hencegésnek tartják, hogy bejelentem: déli egy óta (most öt óra van) hetvenhárom legyet semmisítettem meg. Pedig közben fürödtem, meg egy ideig taktikát is változtattam, és békén hagytam őket. De ezt a számot – mely időközben hetvenötre módosult – csak bevezetésképp említem meg, hogy utána rögtön beismerjem totális vereségemet.
A parton – szenvedéseim csúcspontján – egy kisportolt osztrák férfi napozott, könyvvel az ölében. Ámultan néztem, ahogy kitárta magát a napnak, mozdulatlanul – hogyan, hát őt nem gyötrik a szárnyas kis dögök? Közönyös képpel elsétáltam előtte, fejem körül a mozgalmas glóriával – a lábán, sőt az arcán is legyek! Hát ez is harcmód, nem tudomásul venni ellenségeinket? Elhatároztam, hogy megpróbálkozom vele, de nem bírtam sokáig. Aktív alkatomat megideologizálandó így okoskodtam: ha ezer támadóm közül százat elpusztítok, akkor szenvedéseimnek legalább egytizedét megsemmisítem.
Míg ezt írom, jobb vállamon egy léggyel és hetvenhét légyhullával lelkiismeretem mérlegén, tudom már, mennyivel bölcsebben hadakozott az osztrák. Nem bolygatta meg támadóit, békésen együtt élt velük, ők meg viszonzásképp békésen császkáltak rajta. Én ellenben küzdelemre kényszerítettem őket, s ettől megsokszorozódtak. Most már kiegyeznék velük, ha a bőröm, az idegvégződéseim ugyanúgy hajlanának kompromisszumra, mint az agyam.
A büfés azt tanácsolja, vegyek a faluban légyellenes permetet. Tehát térjek ki a fej fej elleni küzdelem elől, hasznosítsam ember-voltomat, a technikát, mely közvetít köztem és gyűlöletem között. Megkérdem a büfést, segít-e a permet. Hát persze hogy segít, mondja ő, de csak akkor, ha az egész partszakaszt befecskendezem. Nyolcvannégy légytetemmel a hátam mögött máris indulok a permetért: a partszakasz légyvédelmét nem oldhatom meg, de a sátrat telefecskendezhetem éjjelre. Ez is kompromisszum persze, önzőbb és talán rútabb is, mint az osztráké, de legalább alvást vásárolhatok érte, ha már fürdésemet megmérgezték ezen a csodálatos tengerparton a legyek.
(A legyek, 1975)
Légy/3.
A miniszter szobájában ültem. Pontosabban: egy roppant helyiségben, melynek falai csak távolról derengtek felém. A „szoba” szót azért használom mégis, mert ajtón át léptem be oda, és mert egy üvegborítású asztalnál foglaltam helyet, bőrfotelben, és mert puha barna szőnyeg képviselte a talajt. Velem szemben a miniszter, szintén bőrfotelben. Galambősz haja rendkívüli fegyelemmel simult koponyájára, felém dülledő szeme mintha üvegből lett volna, és mögüle nézne rám az igazival. A háttérben telefonok csengtek, négy vagy öt, különféle hangmagasságban, más-más ritmusban, de a miniszter nem törődött velük. Hosszú, jelentőségteljes szünet után megkérdezte:
– Jól van?
Bólintottam, de ez nem elégítette ki. Nyilván szóbeli választ várt.
– Jól van?
– Köszönöm, nagyon jól.
A miniszter elgondolkodott. Nem kedvelte a túlzásokat. Ajkához emelte a kávéscsészéjét, majd ismét visszahelyezte tányérjára, felhúzta szemöldökét:
– Nagyon? – kérdezte.
– Nagyon – mondtam, most már csakazértis. Ő elmosolyodott, de nem túl jókedvűen.
– Kérését, mely szerint járuljak hozzá ellenem irányuló roppant gondolatgazdag vitacikkének leközléséhez, nem támogatom.
– Úgy gondolnám, hogy a miniszter úr választ írna hozzá. A viszontválasz jogáról eleve lemondok.
– Nem megy – mondta a miniszter szigorúan. – A legnagyobb sajnálatomra.
Ebben a pillanatban egy óriási légy röppent fel az asztal üveglapjáról, egyenesen az orrára.
– És miért nem?
A miniszter megrázta a fejét, a légy elrugaszkodott altalajáról, leírt két–három kört, majd az én orromon landolt.
– Azért nem – mondta a miniszter –, mert még nekem sincs szabadságom arra, hogy cikket közöltessek magam ellen.
El akartam kapni a legyet, de nem mertem. Fújtattam egy óvatost, a légy elhagyott, és a miniszter összehúzott szemöldökére szállt le. (...)
– Ha megengedi, ezt a legyet most megfogom – mondtam.
– Tessék – válaszolta. – Parancsoljon.
Egy suhintás és máris a markomban lapult. „Voilŕ” – és a padlóra morzsoltam. A miniszter elkomorodott, és eltolta magától a még mindig teli csészét.
– Ön valóban tehetséges – mondta. A szőnyegre pillantott, majd újra rám. Szorongató érzés fogott el. A miniszter szobájában minden a miniszteré, ez a rejtelmes módon megmaradt légy is, feltehetően megszerette vagy legalább megszokta már. Nagyon valószínű, hogy eleinte többször el akarta kapni, de nem járt sikerrel, és csak azért adta meg az engedélyt nekem, mert biztos volt a kudarcomban. Fel akartam emelni a tetemet, de a miniszter máris felállt, hátralépett az egyik éppen elhallgató telefonhoz, mormolt belé valamit. Az összes készülék elnémult ekkor. Felálltam én is az iszonyatos csendben. Csinos fiatalasszony lépett a szobába, kefével, kis lapáttal, és eltakarította a csöpp hullát. (...)
(Legyet fogtam a miniszternél, 1982. Megjelent 1989-ben)
Légy/4.
Erre az írásomra különösen büszke vagyok, mert taktikai megfontolásból még a Beszélő sem közölte. Csak idén látott napvilágot, a Tekintet márciusi számában. Megjelenése után a főszerkesztő telefonon utólag is megköszönte az írást, majd megkérdezte, hogy voltaképpen kiről szól? Ötöltem-hatoltam, a személy nem érdekes, mondtam, az írásnak pletykaértékű információ nélkül kell helytállnia magáért. Ezzel a főszerkesztő egyetértett, mégis megismételte a kérdést, személyes kíváncsiságát hozva fel indokul. Hirtelen elfáradva megneveztem az egykori minisztert. „Tudtam – mondta a főszerkesztő –, a hét végén Aczél György mondta nekem Kecskeméten, hogy Pozsgayról szól az írás.”
Lelki szemeim előtt azonnal feltündökölt Aczél György, amint öt Tekintetet küld öt kultúrfullajtárral gyors egymásutánban Pozsgayhoz, hogy vajon olvasta-e már. Eszembe ötlött, hogy amikor sikerült végre néhány Lukács-tanítványt kiszekíroznia az országból, örömmel jelentette pártja vezető testületében, hogy „Ezekkel már nem lesz több bajunk.” Szelényi Ivánt úgyszintén kiszekírozta, és Konráddal is megpróbálkozott. „Tudasd Aczéllal – mondtam a főszerkesztőnek –, hogy az írás nem Pozsgayról, hanem az Aczél-korszak egyik miniszteréről szól.”
„De a légy – gondoltam, amikor letettem a kagylót –, kié volt a légy?” Vitathatatlan, hogy a miniszter orra és az én pilisem között közlekedett. És noha feltehetően nem Pozsgay ötlete volt, hogy a magyar művelődési miniszternek kivándorlásra kell buzdítania egy magyar írót, az ajánlat akkor is az ő száján röppent ki, mint valami szőrös, téli rovar. (...)
(Kié volt a légy?, 1989)
Lépcső, létra
Mire a vörösesszőke Korbácsos Rózsi, fehér, feszes köpenyében megérkezett, Pető ismét lecsillapult. „Ki itt a dili?” – kérdezte a nő. Senki sem mozdult. Korbácsos Rózsi visszataszító, csinos lénye testesítette meg a Markó utcában a férfi rabok számára a női princípiumot. Tudtuk róla, hogy 1956-ban a női elítéltek a hajánál fogva vonszolták le a lépcsőn. A férfi raboknak sem adott okot a szimpátiára. „Ne jöjjenek ilyen közel! – mondta, amikor gyógyszereivel megjelent az ajtóban, mindig legalább még egy smasszer kíséretében –, mert a faszukra lépek és hátra arcot vezénylek.” „Mi az, mi az, miért jön ilyen közel, talán meg akar baszni?” – kérdezte egy másik alkalommal, balszerencsémre éppen tőlem. „Isten ments” – csúszott ki a számon, mire káromkodva elrohant. Mindez még a harmadik emeleten történt. A földszinten már óvatosabban bántunk vele. Kérdésére nem válaszoltunk, hanem tisztes távolságból különféle gyógyszereket kértünk tőle. „Ki itt a dili?” – kérdezte újból, ezúttal már üvöltve. Még mindig három lépésről, de tompított hangon tudattam vele, hogy Petőnek borult el az elméje, de esete igen bonyolult, nagy tapintatra van szüksége. A felcsernő magához hívatta Petőt, és megkérdezte, mi a baja. „Semmi – mondta ez –, néha fáj a fejem. Ha a szakaszvezetőnő adna valamit fejfájás ellen…” Így folyt köztük a szó, amíg Korbácsos Rózsi fel nem tette a helytelen kérdést: „És mondja, miért dili maga?” – „Én, dili?” – üvöltött Pető, és a felcsernőnek alig maradt ideje arra, hogy hátraugorva bevágja előtte a vasajtót.
Másnap Kelemen törvényszéki orvos szakértő elé vezették Petőt. Megkapta az obligát kérdést, hogy mi a különbség a lépcső és a létra közt, és hibátlanul felelt. A lépcső rögzített, a létra hordozható, a lépcső felépítése összefüggő, a létra fokai közt folytonossági hiány van, a lépcső különféle anyagokból, kőből, fémből, fából készül, a létra túlnyomórészt csak fából és így tovább. Kelemen feltette a következő kérdést, majd a harmadikat is, a válaszok bármely intelligenciavizsgán elismerést arattak volna. Végül Kelemen megismételte Korbácsos Rózsi tragikus vétségét, mire Pető a székkel, amelyen addig ült, üldözőbe vette a közmegvetésnek örvendő, ösztövér orvost. Kelemen segítségért kiabálva rohant körbe-körbe a szobában, Pető eltörte rajta a széket, és csak három smasszer bírta elrángatni áldozata mellől. Nyugtató injekciót nyomtak belé. Este vagy másnap még egyszer megjelent a holmijáért. Akkor mesélte el a történteket, elbúcsúzott azzal, hogy a diliházból egy-két év múlva szabadulni fog. Azóta se láttam, sajnos. (...)
(Emlékezés a régi szép időkre, 1988)
Majomgeci
(...) ha visszagondolok a régi szép időkre, Vác idillikus érzésekkel tölt el. Poloskátlan zárkák. Ehető koszt. Nem volt például vízbegríz, melyet a rabnyelv majomgecinek becézett. A Markó utcában sok rab megvárta, míg ez a gipsszerű anyag a csajkákban kihűlve megkeményedik. Aztán az ágy vasán késsé élesített kanálnyéllel körbevágták a masszát, és éjszakánként kizúdították a rácson, oly módon, hogy ököllel a csajka fenekére ütöttek. Az udvar betonkútjában óriási placcsanások jelezték a becsapódást, melyet olykor az őrök felháborodott üvöltése követett. Én magam sosem űztem ezt a társasjátékot, mindent megettem, hogy zsírba ágyazzam idegeimet. Megfigyeltem ugyanis, hogy aki válogat a moslékban, az ingerlékeny lesz, és gyomorfájós. Én 2-3 adagot is bekanalaztam a majomgeciből, majd később, Márianosztrán a betonborsóból és a gázolajban főtt babból, sőt még a hányásszagú, rohadt kelkáposztából is, de azért még ma sem bánom, hogy Vácon nem kellett bemutatnom akaraterősítő gasztronómiai mutatványaimat. (...)
(Emlékezés a régi szép időkre, 1988)
Méregfiola
Egyre-másra olvasom, hogy Münchenben elárverezték a náci vezérek néhány használati tárgyát. (...) Aki háromszáz márkáért olyan méregfiolát vásárol, amely náci vezérek számára készült végveszély esetére, az úgy érezheti: kezében tartja a végzetüket, mely egy történelmi korszak végét is jelenti. Az ilyen fiola birtoklásához egyaránt járulhat gyász és öröm: de akár hősnek, akár disznónak gondolja az új tulajdonos a régit, pénzéért mindenképpen csak utólagos tanúvá vált, ismét becsapták, és ereklyéivel büszkélkedve csak azt bizonyítja, hogy újra be fogják csapni.
(Utólagos tanúk, 1973)
Népszabadság
Váratlanul és csúful értek véget a szép váci napok. Valamelyikünk egy Népszabadságot talált rakodás közben a parton. Abban az időben a rabok még a pártsajtót sem olvashatták, a hivatalos információktól is légmentesen akartak elzárni bennünket. Az említett lapot két zárka olvasta, vagyis hat ember. Én akkor éppen Cserbakői Endrével ültem együtt (harmadik társunkra nem emlékszem), a szomszéd zárkában Kunszabó Ferenc író és Petőcz András újságíró lopta a napot, szintén harmadmagával. Egyszer csak hívatták Cserbakőit, aki cuccait hátrahagyva kiment, aztán nem is láttam többé egészen a múlt hétig, amikor – huszonkilenc évvel és hét hónappal a mondott események után – meglátogattam. Elhívták másik társamat is, egyedül maradtam reményeimmel. Hát mégis szabadulok, Molotovékat áldja meg az ég, még ma Vera szemébe nézhetek, ez a néhány hónap megérlelt, megtanultam, hogy a percek felcserélhetetlenek, pótolhatatlanok, hogy szerelemben, költészetben és politikában csak úgy léphetek felsőbb osztályba, ha folyamatosan töröm-zúzom társadalmi és személyes korlátaimat. A börtönben egymásra torlódó sorsok nagy ösztönzéseiről és kihívásáról odakint egy percre sem szabad megfeledkeznem. Aztán engem is hívattak, egy szobában tisztek és köz-smasszerek, jelentkeztem, ügyet sem vetettek rám, hagytak ácsorogni. Egy idő múlva türelmetlenségemben megszólaltam, ráadásul vigyorogva: „Szabadulok?” Egy Kucsera nevű őrmester, aki néhány évvel később kalapácsával, mely az ablakrács szilárdságát volt hivatott ellenőrizni, hátulról úgy fejbe kólintott egy rabot, hogy az egész életére elvesztette egyensúlyérzékét és férfiasságát, amiért is a csintalan őrt büntetésből őrtoronyszolgálatra rendelték, egyszóval ez a Kucsera rám üvöltött, hogy ő majd megmondja nekem, hova szabadulok. Illegális újságolvasás miatt különleges büntetőintézetbe szállítanak.
(Emlékezés a régi szép időkre, 1988)
Poloska
Korabeli költészetem tanúsága szerint a poloska mélyen beágyazódott lelki életembe. Három verset szenteltem neki, hogy viszonozzam rendkívüli érdeklődését. Alig érkeztem a Markóba, észre kellett vennem, hogy
Bár nála nincs protekció,
és mindenkit kiszív:
a költő édes vére jó,
ez az aperitív.
A politikai metafora sem váratott magára:
Nem történelmi nagy egyén,
nem is kér sok helyet.
Elfér a lepedő felén
egy alapszervezet.
Kezdetben hüvelykujjal vettem fel ellene a harcot az éjszaka sötétjében. Ezt a harcmódot a Markó utcában nem alkalmazhattam sokáig, mert az ágyak nem a falnál álltak, és néhány napon belül undorító vérfoltok mocskolták be a lepedőmet. 1959-60-ban azonban a Gyűjtőfogház lakosaként tökélyre vittem a poloskavérrel (pontosabban: a saját véremmel) történő falfestést. Ágyam fölött a fal állandó botránykőül szolgált, különösképpen, amikor kitaláltam, hogy a férgeket csak a reflektor által falra vetített fénynégyszögben nyomom agyon. (Mert minden börtönben reflektorok irányultak a rácsos ablakokra, nehogy valamely rab éjjel a vasrács eltávolítása után lepedővel leereszkedjen az udvarra, melyet magas fal, szögesdrót és őrtornyok vesznek körül.) Reggel az őr fehér mezőben vérmocskos négyszöget fedezett fel. Üvöltözésére elmagyaráztam, hogy azért nyomom csak ott agyon a poloskákat, mert csak ott látom őket. (...)
Irtóhadjáratom újabb állomásához értem, amikor – úgyszintén a Gyűjtőben – kettesben laktunk egy négyágyas zárkát Kosáry Domokos történésszel. Kosáry vérét savanyúnak találták a poloskák, és nálam kárpótolták magukat. Legnagyobb bosszúságomra cellatársam édesdeden aludt éjszakánként, én pedig vakaróztam és hadakoztam, és elátkoztam az orromat, mert a jóllakott poloska agyonnyomása pillanatában leírhatatlan bűzt áraszt. Mégis vállaltam ezt, bosszúvágyból, és a gezarol csődje után megpróbálkoztam egy olajos folyadékkal is. Nagy tócsát képeztem, majd beleszórtam néhány delikvenst, akik azonban Don Schollander olimpiai bajnokot és Mao Ce-tung államelnököt megszégyenítő sebességgel szelték át az állítólag mérgező habokat, és el is tűntek volna az ágy alatt, ha rájuk nem lépek. Gyilkos buzgalmam csak akkor csillapult, amikor két házimunkás autogénpisztollyal próbált poloskátlanítani. Felfordították a vaságyakat – a Gyűjtőben nem voltak lebetonozva –, a sodronyok rugóit úgy töltötte meg az eleven hús, mint hurka héját a töltelék. Amikor a rugókon végigfutott a láng, kis szénrudacska maradt a nyomában. Csak ekkor láttam be, hogy kisüzemi módszerekkel (hüvelykujj, cipőtalp stb.) nem győzhetem le az ilyen ellenséget.
(Emlékezés a régi szép időkre, 1988)
Szemétláda
A Cserkészinduló szerzője, az Operaház oboása, Tury Peregrin tanított jó néhány évig énekre a Markó utcai Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. Hogy milyen sikerrel, arról ő maga állíttatott ki velem írásos bizonylatot az ellenőrző könyvembe. „Az énekórát állandó hangos éneklésemmel zavartam” – ezt kellett beírnom oda, ő pedig aláírta: Tury Peregrin. Tömérdek középiskolai intőm közül ez volt a kivétel, amely a szüleimet hahotára fakasztotta. Tury Peregrin zömök kis ember volt, határozott fellépésű, izmos, a szegények pártfogója. Minden énekóra elején gyűjtést rendezett a badacsonyi szegény gyerekeknek, és jó szívét dicséri, hogy a diákok (és szüleik) adakozó kedvét beszámította az osztályzatokba. Anyám is együtt érzett a badacsonyi szegény gyerekekkel, így hát hangos dalolásom ellenére sem buktam meg soha énekből.
Zenei ízlése modern volt – Bartók, Kodály, Weiner Leó dicséretét zengte –, pedagógiai módszereit azonban konzervatívnak mondanám. Bottal vagy egyéb tárggyal azért sosem ütött, csak tenyérrel, többnyire a tarkó tájékára. Váratlan, villámgyors akcióit az osztály legjobb bunyósai is méltányolták. Főként a nevetgélést és a fecsegést torolta meg így. Időnként magával hozta kisfiát is az órákra, ilyenkor a szemétládára ültette. Ha az osztály kórusban vihogott, akkor hátracselezte magát a szemétládához, és az ártatlan arcú gyereknek kent le két fülest. Feltételezte ugyanis, többnyire joggal, hogy ez grimaszokat vág a háta mögött.
Tury Peregrin kancsal volt, mégpedig kétfelé, aminek többször is megittam a levét. Az első sorban kellett ülnöm, hogy szem előtt legyek. „Ne fecsegj!” – mordult rá a tanár jobb oldali szomszédomra, mire én nyugodtan folytattam a társalgást bal felé. „Mondom, hogy ne fecsegj!” – üvöltötte, és már csattogott is tarkómon a tenyere. Máskor bal oldali szomszédomra szólt rá, én meg jobb felé beszéltem tovább, míg záporozni nem kezdtek a fülesek. Legalább egy fél évre volt szükségem ahhoz, hogy felismerjem: Tury tanár úr óráin csak akkor fecserészhetek, ha egyenesen rám néz, pontosabban, ha rám szól, miközben széles homloka homlokommal szemközt kivörösödik.
Amikor publicisztikai munkásságom bimbózni kezdett, a hatvanas évek közepén, folyton-folyvást magam elé idéztem hajdankori énektanáromat. „Csak így csinálhatok magam is” – gondoltam –, másfelé kell néznem, megint másfelé ütnöm. Elhátrálok a szemétládáig is, ha kell, aztán mellé célzok, hogy találjak. (...)
(Emlékezés egy énektanárra, 1992)
Tribün
(...) Egy hídon ülök, tribünön, reflektorfényben, köröttem költők, a tribün két oldalán a padokon is költők, mennyi, de mennyi, a zsebekben kötetek lapulnak, véget nem érő felolvasás lesz. Előttünk mögöttünk patak csillog, partja kétoldalt égőkkel kiverve, az égők megvilágítják a vizet, egy-két gyerkőc cikáz még rajta gyors kajakon. A parton pedig már összeverődött a tömeg. Bennünket akarnak hallgatni.
Sztrugában vagyunk, Dél-Jugoszláviában, az Ochridi-tó partján. Dicsérjem a tiszta vizű tavat, a környező regényes hegyek gyűrűjében? A fényűző és látszólag mégis egyszerű vonalvezetésű hotelt, melynek minden ablaka és erkélye a vízre néz? Lemondok a szépségek ecseteléséről, hiszen a költészetről szeretnék szólni, és ez a tárgy – a mézet sem cukrozzuk – prózai hangvételt kíván.
Egy órája tart a műsor, de még nem kerültem sorra, így hát némi elfogultsággal figyelem a szertartást. A bemondó sorra szólítja a költőket, ha külföldi vendégen a sor, ez odalép az egyik mikrofonhoz, a háttérben álló színészek közül valamelyik a másik mikrofonhoz siet, a költő anyanyelvén elszavalja versét, utána a színész mondja el ugyanezt macedón fordításban. (...) Egy agg kuvaiti lírikus szaval éppen, nem európai öltönyt hord, mint a szállodában, hanem turbános népviselet ékesíti. Tetszeni akar, vagy a költészetnek és a közönségnek tiszteleg így? Természetesen egy szavát sem értem, csak azt érzékelem, hogy szenvedélyesen préseli ki magából a szavakat, rituálisan hajlongó taglejtések kíséretében. Azután, sajnos, nem értem a macedón fordítást sem. Hirtelen elemi erővel élem át a közönség helyzetét, és már zeng is a taps, hangosabban, mint eddig bármikor, feltehetően az egzotikus látvány váltja ki. És a kuvaiti helyén máris egy fiatal, csinos norvég költő áll, más ruha, más arc, más világ – tárgyilagosan gyér, de megbízható tapsban részesül. (...) Szólítanak. A mikrofonhoz lépek, és felolvasom versemet. Nem azt, amelyet lefordítottak, hanem egy rövidebbet, de hasonló ritmusút. A csalást senki sem veszi észre, a rítus így is végbemegy, megkapom tapsadagomat. Úgy hálálom meg a sztrugai közönség jóindulatát és kitartását, hogy megtakarítok két percet neki.
(Tribünön ülök, 1976)
Ürülék
(...) Minthogy a Nagy-Fátra gerincére nem a nemrégiben épített libegőn jutottunk fel, hanem gyalog, és meglehetős tempóban, és minthogy ezen a gerincen meglehetős tempóban (és természetesen gyalog) jó ideig csörtettünk előre, föl-le, föl-le, a terep szeszélye szerint, továbbá minthogy már mutatkoztak az este jelei, örömmel fedeztük fel az útjelző táblát, mely turistaszállodáról adott hírt. Ismét lemásztunk – a másik oldalon – a gerincről, ami azt is jelentette, hogy kibújtunk a felhőkből, és elénk tárult a nyaktörő és változatos hegyi táj, alkonyi megvilágításban, mint valami díszlet (bár nem ilyen díszletről ábrándozom). A hegy oldalában a ház avítt volt, de kényelmes és bizalomgerjesztő, a társalgó tévéjében teniszmeccs dúlt, és az egyik pincérlány kifogástalanul beszélt magyarul. Szállást kértünk, bólintott, de amikor megtudta, hogy csak egyetlen éjszakára maradnánk, feje – még el sem veszítve előbbi lendületét – vertikálisból horizontális mozgásba ment át, nagyon sajnálja, közölte, fejét bánatosan lengetve, de nincs hely, illetve akad még hely, de lefoglalták már, sajnos, sajnos. Mi az alkonyra hivatkoztunk, továbbá arra, hogy más ház nincs elérhető közelben, mire ő, váratlan ötlet sugallatára, kivezetett bennünket az erkélyre, és egy földszintes épületre mutatott, hogy ott elalhatunk ingyen is, a rekamiékon, mert a hotel néhány rekamiéját abban az épületben helyezték el. Fellelkesültünk ezen a váratlan megoldáson, rögvest meg is indultunk a ház felé, átkecmeregtünk a mintegy harminc méter széles lapu- és csalángyűrűn, mely körülvette jövőbeli szálláshelyünket, ekkor vettük észre, hogy túloldalt a bejárat, megkerültük az épületet, három csukott ajtóba ütközött pillantásunk. Üggyel-bajjal kitártuk az elsőt, a félhomályos helyiségből egy mélylila, egy bordó és egy narancssárga rekamié ragyogott felénk – a rekamié lábai kiszáradt ürülékbe mélyedtek tövig. Az ürülék egyenletesen borította a helyiséget, mintha elboronálták volna – a heverők kárpitja költői tűzzel tarkállott fölötte. A második ajtó mögött csak egy matractalan, csámpás vaságy állt ki a hasonló összetételű, de kissé sötétebb színárnyalatú talajból, a harmadik hálófülkében pedig még vastagabb rétegbe gyökeredzve, két rendőrkék heverő idillje fogadott: egymáshoz simultak, házastársi módra. Bár meg tudnám írni, amikor kellően bölcs és higgadt leszek, a méltó színjátékot ezekhez a díszletekhez!
(Milyen díszletekről ábrándozom? 1974)
Vámhivatal (l. még sajtóközigazgatás)
Részlet egy dokumentumból, melyet Hegyeshalomban állítottak ki 1977. dec. hó 22. napján a vámhivatal által eme napon „sajtóközigazgatás felülvizsgálata miatt visszatartott sajtótermékekről”. A gépelés feladatát alulírott látta el.
„Az általam 1977. december 22-én behozott könyvek jegyzéke:
1. Prominent Hungarians, 2 példány, egyik ajándék
2. Sárközi Mátyás: Csillagtúra
3. Simone Weil: L’enraciment
4. Loew: Elmélkedések Jézus Krisztusról
5. Szolzsenyicin: Cancer Ward
6. Jerzy Grotowski: Vers un Théâtre pauvre
7. Jacques Loew: Beszélgetések
8. Telos, folyóirat, 1975. évi 25. szám
9. István Mészáros: Lukácsí Concept of Dialectic
10. Critique, folyóirat, 1976. évi 6. szám
11. István Mészáros: Literature and Politics in a Post-Capitalistic Society, egy tanulmány különlenyomata, 4 példány
12. The Nectar of Instructions
13. Sartre: Un théâtre de situations
14. Allen Ginsberg: Iron Horse
15. Dictionnaire de l’art contemporain
16. Sakharov speaks
17. Robert Creeley: The Finger
18. Allen Ginsberg: Indian Journal
19. Milovan Djilas: Die unvollkommene Gesellschaft
20. John Keats: The Complete Poems
21. Gleb Struve: Russian Literature under Lenin and Stalin, 1917–53.
22. Gyula Borbándi: Der ungarische Populismus
A felsorolt könyvekre írói és fordítói munkámhoz, továbbá az írók számára nélkülözhetetlen tájékozódás céljából van szükségem.
Hegyeshalom, 1977. december 20.
Eörsi István”
Megjegyzések:
1. Az eredeti jegyzékben egyéb tételek is szerepeltek, például egy könyv Van Goghról (festő), egy Klee-album (szintén festő), több múzeumi kiadvány, továbbá egy Webster-szótár – ezeket a vizsgálat vezetője, egy igen rokonszenves, halk szavú, kimondottan kulturális érdeklődésű egyén visszaadta.
2. Ugyanez az igen rokonszenves személy biztosított arról, hogy mindez csak formaság, valamennyi könyvemet visszakapom.
3. Néhány könyv csodával határos módon elkerülte a fent említett, igen rokonszenves személy figyelmét. Felsorolásukat tapintatból mellőzöm.
4. A vizsgálatra este tizenegy és hajnali fél három közt került sor. Minthogy reggel fél hétkor indultam útnak Stuttgart környékéről, a jegyzőkönyv-készítés idején meglehetősen álmos voltam, de arra tisztán emlékszem, hogy nagyon jólesett az a szeretetteljes, mondhatni gyöngéd hang, ahogy a hatóság képviselője beszélt velem. Amikor fél hétkor hazaérkeztem Belgrád rakparti otthonomba (Komárom táján ugyanis lerobbant a kocsim), már nem is gondoltam elkobzott könyveimre. „Csak a szépre emlékezem” – dúdoltam a liftben.
Másfél hónappal könyveim elkobzása után levelet írtam az Országos Vámparancsnokságnak, és kértem, hogy adják vissza őket. Helsinkire hivatkoztam, az eszmék és információk szabad áramlásáról szóló egyezményre, amelyet a magyar kormány is támogatott, továbbá arra, hogy a magyar értelmiség (és általában a politikai és társadalomtudományok iránt érdeklődő lakosság) hátrányos helyzetbe kerül, ha nem olvashatja el mindazt, amiről véleményt kell formálnia. (Abban az értelemben is kell, hogy megkövetelik tőle.) Postafordultával visszakaptam huszonkét könyvet, de Szolzsenyicin Rákkórháza, a Sakharov speaks című kötet, Djilas Unvollkommene Gesellschaftja, Borbándi Gyula Der ungarische Populismusa és – ó jaj! – Gleb Struve kétkötetes műve, a Russian Literature under Lenin and Stalin a kincstár birtokában maradt, minthogy – és most tátsd el a szád, figyelmes olvasó – „sajtóközigazgatási szempontból nem vámkezelhetők”. Kigúvadó szemmel bámultam a papírt: huszonöt éve kísérletezem írással, de ilyen értelmetlenül csodálatos szintagmát nem sikerült kiagyalnom, pedig még a félabszurd drámában is utaztam. A kifejezés azt sugallja, hogy én rettenetesen szerettem volna a mondott könyveket vámkezeltetni, de ez lehetetlen, mégpedig „sajtóközigazgatási szempontból”. „Akkor – ha ez valóban elkerülhetetlen – vámkezeljék más szempontból” – gondoltam. A papiruszt az ajtófélfámra szögeztem, és korábbi érveimet megismételve fellebbezést fogalmaztam az Országos Vámparancsnokságnak, arra is kérve a tisztelt címet, hogy szíveskedjék a törvényes előírásoknak megfelelően feltüntetni az eljárása alapjául szolgáló paragrafust. A válaszból, mely nem sokáig késlekedett, megtudhattam, hogy a szóban forgó öt könyv nyíltan vagy burkoltan a haladás, a béke és a szocializmus ellen irányult, és ezért „sajtóközigazgatási szempontból ellenséges tartalmúnak minősül”. Minthogy sem könyvtári, sem könyvárusi forgalomba nem kerülhetnek, és minthogy „a történelmi, társadalmi tudományos tevékenységet végzők részére az arra illetékes szervek által behozott anyag meghatározott feltételek mellett rendelkezésre áll”, és „A vámszervek a hatályos rendelkezések értelmében vámvizsgálat alkalmával sajtóközigazgatási ellenőrzést is végeznek”, „Az …n által behozott sajtótermékek – mivel a belföldi forgalom számára nem vámkezelhetők – megsemmisítésre kerülnek”. Az iratot révedezve a másik alá szögeltem: a hatósági szervek álláspontjának törvénytelensége immár nyilvánvalóvá vált. A „vámkezelhetőség” kecses fogalma a szöveg szerint csupán a belföldi forgalomba hozandó árukra terjed ki; én azonban nem akartam forgalomba hozni a behozott könyveket. Továbbá: a „hatályos rendelkezések” kifejezés nem csillapíthatja tudásszomjamat, mely éppen az idevonatkozó paragrafusokat habzsolná magába. Ráadásul mind az eredeti határozatot, mind a fellebbezésemre adott választ dr. Légrády Ilona főhadnagy írta alá. Nagyon szeretném, ha dr. Légrády Ilona, akit halk szavú, karcsú, barna hajadonnak, netán fiatalasszonynak képzelek el, meghívna teára és én a békés teagőzből felpillantva körülnézhetnék a meghitt könyvtárteremben – mert feltételezésem és reményem szerint itt szolgálnák fel nekünk a teát –, és a látványtól felindulva végigtáncolhatnék dr. Légrády Ilona főhadnaggyal a tömött könyvsorok előtt, miközben Djilas cinkosan rám kacsintana, és Struve mindkét kötete felágaskodna izgalmában a polcon.
(Hódolat a főhadnagynőnek, 1978–1989)
Az idézetek forrásai
Az ötlábú bárány, publicisztikai írások, Pesti Szalon, 1996
A csomó, elbeszélések, Pesti Szalon, 1995
Emlékezés a régi szép időkre, Napra-forgó, 1998
- Kultúra [4]