Azt hiszem, mindenki, aki csak kicsit is közeli kapcsolatban volt El Kazovszkijjal, hálás lehet e kapcsolatért a sorsnak, s nemcsak amiatt, mert jelentős művészt ismerhetett meg, hanem elsősorban azért, hogy láthatott egy ritka különleges embert, egy olyan különlegesen öntörvényű figurát, aki rögtön első megjelenésében, valamint minden gesztusában azt képviselte: a mitikus erők, íme, közöttünk élnek és hatnak – aki egész életével és alkotó művészetével bizonyította: az ember nem kitalálja a mítoszokat, hanem ő maga a mítosz. El Kazovszkij közelében, jelenlétének minden mozzanatában, mindennapi cselekedeteiben és excentrikus megnyilvánulásaiban, beszélgetéseiben és alkotásaiban mindig valami olyan érződött, amit archaikusan szólván numinózusnak nevezhetünk: amikor a mindennapiságnak a határait átüti a démoni erő, s a természetesség helyére a megalkotott önkényesség akarása lép fel. El Kazovszkij egész életében démonokkal küzdött, s egész életében azt képviselte, hogy a lélek maga is rendelkezhet, rendelkezik démoni erővel – ami őt vezette, ami benne élt, amiben ő élt, az nem volt más, mint az európai kultúrának Platón és Goethe által megfogalmazott démonisága – a szellem akaratának, a lélek önkényének gátlástalan érvényesítése a teremtett természetesség ellen, magával
a teremtéssel szemben (s itt nyíltan utalhatunk is egyik kedvenc költeményére is, Lermontov nagy poémájára,
a Démonra. El Kazovszkij a maga életének és művészetének minden elemében, a maga szelíd és kérlelhetetlenül kegyetlen módján a különbözőség lázadását képviselte
– nem fogadta el sem a természetnek, sem a társadalomnak, sem a művészetnek nevezett kultúrának normálisként feltüntetett konvencionalitását, s az adottságoknak a primátusát, legyenek azok biológiaiak, fizikaiak, kulturálisak, művésziek, soha egy pillanatra nem ismerte el. Az ő életében megvalósult, ha persze csak töredékesen is, a nagyra törő lélek dominanciája: őnála, aki az embert mintázván mindig csak a testet festette, tulajdonképpen minden a léleknek önkényéről és korlátozhatatlanságáról szólt. Aki látta utolsó hónapjaiban, s látta, miként viselte a betegséget, s hogyan nem vett tudomást fizikai fenyegetettségéről, igazat adhat a fura szójátéknak: El Kazovszkijban, egész életében, de halálában is, csak a lélek tartotta a lelket. Ettől vált lénye és művészete egyszerre kiválasztottá és számkivetetté, ettől váltak megnyilvánulásai egyszerre esendővé és nagyszerűvé, megrendítően vonzóvá és fenyegetően ijesztővé. Gesztusai és alkotásai, csodálkozó kérdései és rendíthetetlenül magabiztos állásfoglalásai egyszerre voltak végtelenül szenvedélyesek és önmagába zártak, ezért voltak oly ismerősek és egyben olyan távoliak, megközelíthetetlenek. Emiatt tette gazdag életművének alapmozzanatává sorozatszerűen mindig ugyanazt a sóvárgást és elérhetetlenséget – lelkének, démonának nagy motívuma, a sivatagi vándorállat, egyszerre képviselte a vándorlás kényszerességét, kiszolgáltatottságát és öntetszelgő fenségét, valamint az idegen világ sivatagának kietlenségét és szenvedélyes gyönyörét. Képeinek nagy paradoxona az élet paradoxona volt: a szenvedés szépségét festette meg,
s a szépséget mint szenvedést – mindig ugyanazt láttatta (hiszen saját életét tárgyiasította képekké vagy rituális ünnepi játékokká), s mindig másként. Mindig önmagáról készített lenyomatot – s a hagyományos értelemben vett személyességnek nyomát sem láthatjuk alkotásaiban:
ő, hihetetlen reflexív és önreflexív képességeinek következtében és azoknak ellentmondva, saját magát is mint mitikus tárgyat látta és élte meg: művészetének feszítő ereje alighanem ennek végletességéből eredeztethető: bizonyára emiatt lett fantasztikus panoptikumainak is alapkérdése mindig a Pygmalion-mítosz újrafogalmazása – élet és művészet paradox áthatolhatatlansága, szenvedély és tárgy lehetetlen és megint szükséges azonosítása egyszerre idézte a nagy mítoszt, s egyszerre teremtette újjá.
A lélek elszáll – írta be sok képének légbuborékába:
s a lélek, íme, végképp elszállt. S mi, akik láttuk egykor a lelkét, akik látjuk képein lelkének tárgyiasulását, úgy vagyunk most, mint az ő képeinek alapfigurája, a kutya, aki sóváran nézi a táncosnő eleven szobrát – nézzük a képeit, az utána maradt tárgyakat, s látjuk, tudjuk, hogy a művész, az ember, a barát belépett gyönyörű és rettenetes panoptikumának sajnos soha többé meg nem elevenedő szobrai közé.
- Búcsú [5]