Igazán nem szeretnék blaszfémia vagy felségsértés bűnébe esni, de engem az Orbán-kormány tevékenysége és annak elismerő vagy elutasító fogadtatása leginkább a lázcsillapító végbélkúpot és annak mellékhatását juttatja eszembe.
Rendszerint azért vásárolunk efféle patikaszert, mert szeretnénk, ha lázas gyerekünk testhőmérséklete csökkenne. Többnyire el sem olvassuk a betegtájékoztatót, nem érdeklődünk a gyógyszerészünknél, hanem zsupsz, már be is adjuk. Pedig érdemes lenne végigbogarászni a mellékelt cédulácskát, és nem érni be azzal, hogy a dobozon nagy betűkkel az szerepel: lázcsökkentő végbélkúp. Mert hát „esetlegesen előfordulhatnak mellékhatások” is: hányinger, hasmenés, székrekedés, étvágytalanság, bágyadtság stb., valamint – figyelem! – láz. A mellékhatások aprólékos feltüntetésével a gyógyszergyártó már előre biztosítja magát, ha nem csökken a láz, az nem azt jelenti, hogy a terméke még placebónak se jó, hanem éppenséggel ez azt bizonyítja, hogy a készítmény nagyon is hat, a gyerek elindult a gyógyulás útján, csak hát az a fránya mellékhatás „egyes esetekben” megnehezíti a kedvező irányú változás felismerését. Szóval, ha a kúp beadása után a gyerek még mindig lázas, bizonyítottnak kell tekintenünk a gyógyító hatását.
Az ellenkezőjéről egyébként sincs módunk meggyőződni, mert ha normális testhőmérsékletnél használunk lázlehúzó kúpot, a páciens láza minden bizonnyal a kezelést követően sem szökik fel. Vagy ha igen, elégedetten csettinthetünk: ezek tényleg tudnak valamit, bizonyosan hat a kúp, mert jól érzékelhető a mellékhatása.
Nemzeti láz
A cikk címében szereplő mondatot Orbán Viktor mondta az október 18-i parlamenti vitanapon, amelyen az SZDSZ kezdeményezésére az Országgyűlés a kormány hároméves tevékenységét értékelte. Írásomban ennek az ülésnapnak a felszólalásaiból és a kormány írásbeli beszámolójából szemezgetek, és a szövegeket – szükség szerint – magyarázó, olykor értékelő megjegyzéssel látom el. Bár a megnyilatkozások többnyire önmagukért beszélnek.
Magyarország ma tényleg nem hibátlan ország, és ezzel egy-két megszállottat kivéve mindenki egyet is ért. Mint ahogy azzal is, hogy nem volt ez másképpen négy vagy nyolc éve sem. A parlamentben éppen ezekről a hibákról, bajokról, ezek nagyságáról, eredetéről folyt a vita. Az álláspontok – mint azt előre sejteni lehetett – tapodtat sem közeledtek egymáshoz. Az Orbán-kormánynak – parlamenten belül és kívül – mára szinte csak engesztelhetetlen ellenfelei és lelkes hívei vannak. Miért is osztja meg ennyire a közönséget a Fidesz? Csak a pártvezetés tehet róla, csak tudatos megosztó, árokásó politikája hatékonyságának köszönhető ez? Hogy valami kivételesen eredetit állítsak: úgy vélem más, köztük lélektani, motívumok is munkálnak a háttérben. A kormány tevékenysége gyökeresen eltérő értékelésének megértéséhez fogódzót kaphatunk, ha, jobb híján, visszakanyarodunk a lázcsillapítóhoz.
Egykoron szokásban volt az államot, az ország népét, a nemzetet az emberi testhez hasonlítani, biológiai tulajdonságokkal felruházni. A nemzet organizmusa eszerint lehetett fiatal vagy elaggott, erős vagy gyenge, egészséges vagy beteg. A betegség, éppúgy mint általában az embereknél, ritkán volt végzetes, többnyire jól lehetett lokalizálni, csak valamely testtájékot vagy szervet érintette: fájhatott a kéz, sajoghatott a láb vagy éghetett a gyomor. Ezekre a (társadalmi) nyavalyákra egyszerű, a kor alacsony színvonalú orvostudományának megfelelő radikális gyógymódokat javasoltak: érvágást, köpölyözést, csonkolást vagy evést-ivást.
Azóta a világ sokat finomodott, talán mégsem haszontalan, ha egy röpke pillanatra, egy gondolatkísérlet erejéig az országot lázas gyereknek, a kormányt pedig lázcsökkentő végbélkúpnak tekintjük. Tehetjük ezt annál is inkább, mert a képes beszédért lelkesedő mai politikai nyelv is előszeretettel antropomorfizálja, személyesíti meg a hazát. (Igaz, szívesebben látja inkább daliás férfiként vagy dús idomú, virágzó fiatalasszonyként, mint lázas kisgyerekként.)
1998-ban a nemzet nagyobbik része úgy gondolta, az országon jó ideje úrrá lett láz nem a gyógyulás, hanem a betegség jele, valami új kell, ami kikúrálja bajokat, megszünteti a hibákat (szegénységet, bűnözést, korrupciót) – lehetőleg kockázat és mellékhatás nélkül. Most, hogy – egyes, szerintem alapvetően helytálló értelmezések szerint – a lázlehúzás nem sikerült, sőt bizonyos mellékhatások felerősödtek, és újak jelentek meg, sokan kárhoztatják a kormányt, illetve fordulnak a jogtulajdonos Fidesz ellen, sarlatánsággal vádolva őt. Míg mások, ők sincsenek kevesen, elégedettek az Orbán-kormány nevezetű csodaszerrel, és habár társadalmi méretekben nehezen látni ugrásszerű javulást, emiatt nem a Fideszt és társait hibáztatják, hanem az előző kormányt meg a „negyven évet”, amely „megbetegítette a nemzetet, legyengítette annak ellenálló képességét”. Nyilvánvalóan, akit tisztelünk vagy szeretünk, azzal (kivéve, ha családtagunk) türelmesebbek, elfogadóbbak vagyunk. A jelenlegi Fidesz-imádat azonban túltesz ezen a lelki alakzaton, a teljes azonosulás már olyan szinten van, amelyen természetesnek tetszik az az állítás is, hogy a lázért voltaképpen a láz a felelős, a láz a hibás: tetszett volna nem belázasodni.
Míg a kevésbé elvakult Fidesz-barátok elismerik ugyan a társadalom lázas állapotát, de azt az átalakulás (a gyógyulás) természetes velejárójának tekintik. Arról papolnak, hogy 1998-ban az emberek elitcserét akartak, és azt meg is kapták. Az elitcsere módja és az új elit minősége számukra már nem érdekes. „»Polgárság, legelőbb pénz gyűjts, s csak utána keressed majd az erényt!« E tanács harsog Ianus körül egyre, s ezt visszhangozzák az ifjak, a vének” – kesergett Horatius egy másik ezredforduló táján. A kor Ianusának környezetéből a jelen Horácainak mostanában is csak gúnyos mosoly jut, ha morális problémákat vetnek fel.
A vitanap keretei
Most, hogy lassan az Országgyűlést sikerült annyira kiüresíteni, hogy a padsorokon kívül már nemigen maradt más, parlamentre emlékeztető benne, joggal vethető fel, mi a fenének foglalkozunk egyáltalán az október 18-i vitanappal. Először is éppen ezért, másodszor: mert fél évvel a választás előtt érdemes felmérni, milyen intellektuális és politikai munícióval vágnak a kampányba a pártok. Harmadszor: mert politikusaink jelleméről és felkészültségéről, a mai magyar politikai vitakultúra minőségéről kaphatunk képet.
Mint mondottam, a vitában szinte semmiben sem értettek egyet az ellenérdekű felek. Az egyetlen kivétel, hogy ilyen típusú parlamenti vitanapra szükség van.
Orbán Viktor (Fidesz) miniszterelnöki expozéjából [a vitanapon elhangzottakat az interneten elérhető parlamenti napló (www.mkogy.hu [2]) alapján idézem]:
„Először is engedjék meg, hogy köszönetet mondjak a kezdeményezésért. A kormány nevében szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy a mögöttünk hagyott több mint három esztendőt itt, az ország nyilvánossága előtt összegezhetem, nehéz három év sűrű munkával eltelt időszakát a teljesség igényével összefoglalhatom.”
Kuncze Gábor (SZDSZ) felszólalásából:
„Tisztelt Miniszterelnök Úr! Ön köszönetet mondott nekünk a kezdeményezésért, hogy ez a vitanap létrejött. A képviselőtársaim közül is boldog mosollyal többen bólogatnak. Hadd hívjam fel a miniszterelnök úr és ezek szerint a kormánypárti képviselőtársaim figyelmét arra, hogy a magyar alkotmány írja elő a kormány részére, hogy számoljon be az Országgyűlésnek. Miután ezt nem tudtuk elérni a házbizottságon keresztül, ezért folyamodtunk ehhez az eszközhöz. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)”
Dávid Ibolya (MDF) felszólalásából:
„Az alkotmány lehetőséget biztosít a kormányzatnak arra, és kötelességévé teszi, hogy beszámoljon az Országgyűlés előtt. Önnek maximálisan igaza van, van egy általános szabály, az alkotmány 39. §-a, amely lehetőséget biztosít: felelős a kormány az Országgyűlésnek, és köteles beszámolni. Azonban volt közöttünk 1990-ben egy olyan közmegegyezés, amely azt jelentette, hogy a ciklus közepe táján kerüljön sor egyszer erre – ez volt 1990-ben –, ne a kormány és a kormánypártok kezdeményezzék, hanem az ellenzék. Így került sor az első ciklusban arra, hogy Fodor István független képviselő úr kezdeményezte, a másodikban az MDNP részéről Pusztai Erzsébet. Önök pedig ez idáig a házbizottságban egyetlenegy alkalommal nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy kezdeményezték volna. Amint éltek a lehetőséggel, készen voltunk rá, mert úgy hiszem, hogy ebből a vitából a kormánykoalíció csak nyertesen léphet ki. (Taps a kormánypárti padsorokban.)”
A politikai vitanap menetét, játékszabályait részben a házszabály tartalmazza, részben – alkalomtól függően – a házbizottságban állapodnak meg róluk. Az ülés elején az elnöklő Szili Katalin (MSZP) ismertette a házbizottság ülésén létrejött megállapodásokat:
„Először a kormány nyilatkozatára kerül sor 60 perces időtartamban. Ezt követően az egyes képviselőcsoportok felszólalói következnek, a házbizottsági megállapodásnak megfelelően. Tisztelt Képviselőtársaim! Az eddigi gyakorlatnak megfelelően az első körben kétperces felszólalásokra ne kerüljön sor annak érdekében, hogy valamennyi frakciónak a vita kezdetén módja legyen összefüggően kifejteni álláspontját. Az egyes képviselőcsoportok rendelkezésére álló időkeretet a kiküldött és kifüggesztett napirendi ajánlás tartalmazza. (...) Végül a kormány válaszára kerül sor 30 perces időtartamban.”
Ehhez képest – illusztrálva a kormányerőknek a jog, a hagyomány, az adott szó, a megállapodások iránti feltétlen tiszteletét – a miniszterelnök expozéja elején rögtön más tárgyalási rendet szorgalmazott:
„Arra kérem az elnök asszonyt, fontolja meg, hogy milyen tárgyalási rendben lenne ez lehetséges, hiszen önmagában a miniszterelnök beszámolója nem lesz kerek. Kereknek a beszámolót akkor lehet tekinteni – minden emberi, szellemi tevékenység szükségszerű korlátját is figyelembe véve –, amikor a hat miniszter is elmondta a maga véleményét. Úgyhogy kérem az elnök asszonyt, belátása szerint, a célszerűségnek megfelelően találja meg a módját annak, hogy utánam valamikor, de összefüggő egészet alkotva Matolcsy miniszter úr, Harrach miniszter úr, Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszony, Mikola miniszter úr, Pálinkás úr és Martonyi külügyminiszter úr is hozzátehesse a magáét a teljes képhez.”
Amire az elnöklő Szily Katalin így reagált:
„Számomra rendkívül megtisztelő, hogy a miniszterelnök úr az elnököt mérlegelési jogkörrel ruházta föl, bár tájékoztatni szeretném, hogy semmiféle mérlegelésre nincs ez ügyben lehetőségem, sőt nem hiszem, hogy más esetben a pártatlanság megszegésének vádja nélkül tehetnék bármilyen lépést. A beszámoló vitaszerkezetét a Házszabály politikai vitanapra vonatkozó, felszólalások rendjére vonatkozó szabályai szerint tesszük meg, illetőleg a szerint, ahogy a házbizottságban valamennyi frakció megegyezett. Ennek lényege, hogy a frakciók képviselői az időkereten belül kormánypárti-ellenzéki váltakozó sorrendben szólalhatnak meg. Más vitaszerkezetre csak és kizárólag akkor lenne módunk, ha a házbizottságban a frakciók ebben megállapodtak volna (...) a kormánytagoknak csak a kormánypárti frakciók időkerete terhére és sorrendjében adhatok szót.”
A vitanap hangulatára való ráhangolódásról az ülést megnyitó Szili alelnöknő is gondoskodott, amikor a néhány másodpercet késő Orbán Viktorra rápirított:
„Tekintettel arra, hogy a mai ülésnapunk szükséges és elégséges feltétele még nem áll rendelkezésre, előterjesztő nincs jelen az ülésteremben, így még nem tudjuk elkezdeni az ülést. (Kis szünet.) Tisztelt Képviselőtársaim! A türelmüket kérem, és azért nem tudjuk kezdeni az ülésnapunkat, mert Orbán Viktor miniszterelnök úr, aki a mai napirendi pont előterjesztője, nincs még jelen az ülésteremben. Türelmüket kérem! (Pillanatnyi szünet.) Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Tekintettel arra, hogy az előterjesztő miniszterelnök úr is megjelent, köszöntöm önöket, köszöntöm valamennyi képviselőtársamat és mindazokat, akik figyelemmel kísérik mai ülésnapunkat. Szép napot kívánok önöknek!”
A miniszterelnök azonban nem maradt adós, és – amit elődjei közül senki nem tett meg – a házbizottság által számára meghatározott egyórás időkeretet szemrebbenés nélkül túllépte húsz perccel. Érdemes idézni az elnöklő Szili Katalin és Orbán Viktor purparléját:
„Sz. K.: Miniszterelnök Úr! Csak tájékoztatni szeretném, hogy az ajánlás értelmében, amelyet a házbizottság állított össze, önnek körülbelül 60 perces (Közbeszólások a kormánypárti padsorokból: Körülbelül!) időkeret áll rendelkezésre. Azt gondolom, így is rendkívül toleráns volt az elnök, hiszen ön 5 perccel túllépte ezt az időkeretet, úgyhogy kérem, hogy fejezze be az expozéját.
O. V.: Szeretném megkérdezni az elnök asszonyt: ez azt jelenti, hogy megvonta tőlem a szót?
Sz. K.: Nem vontam meg a miniszterelnök úrtól a szót, hanem arra kértem, hogy figyelemmel a házbizottság ajánlására, fejezze be az expozéját. Erre kértem önt. (Zaj, közbeszólások a kormánypárti padsorokból.)
O. V.: Kellő udvariassággal és hölgyeknek kijáró tisztelettel arra szeretném kérni az elnök asszonyt, hogy ezt gondolja újra, és ne vonja meg tőlem a szót, mert a kormánypárti frakciók időkeretének terhére, úgy érzem, az ország közönségét tájékoztathatom. (Közbeszólások a kormánypárti padsorokból: Így van! Halljuk! – Nagy taps a kormánypárti padsorokban.)
Sz. K.: Köszönöm szépen. A miniszterelnök úr megtisztelő és megkülönböztetett figyelmét tisztelettel köszönöm, és azt is köszönöm, hogy ön a frakció időkeretére kívánja a 60 percen felüli időt felhasználni; így tág teret biztosítok az ön számára.
(Taps a kormánypárti padsorokban. – Kovács Kálmán SZDSZ: Töröljük el a házbizottságot!)
O. V.: Hálás szívvel köszönöm az alelnök asszonynak. Kérem az elnök asszonyt, értse meg, három év nagyon hosszú idő, és nagyon nehéz egyetlen órában összefoglalni mindazt, ami fontos volt. (Zaj.)”
A Mérleg a mérlegen
A miniszterelnöki beszéd természetszerűleg kevés új elemet tartalmazott, és nem csak azért, mert többnyire az unos-untalan szajkózottakat visszhangozta, hanem mert a kormány, jelesül a Miniszterelnöki Hivatal által a vitanapra készített, A Kormány [sic] tevékenységének mérlege, 1998-2001 (a továbbiakban Mérleg) című írásos anyag szóban előadott zanzája volt. A 64 sűrűn teleírt oldalas, ábrákkal tűzdelt szöveg megpróbálja tömören, a statisztika eszközét is segítségül híva bizonyítani a kormány igazát. Csak hát (a la Rilke) a tények a kormánynál is eltakarják a valóságot.
Az írásos anyag viszonylag mentes az ellenzéket, az előző kormányt ócsárló megjegyzésektől, az elődökre mutogatástól, ugyanakkor a sajátos Fidesz-retorika másik összetevője – a tervutasításos gazdaság nyelvének, a műnépi-művidéki meg az üres menedzser-szóhasználatnak ötvözetével, a vérforralóan álságos píár-gügyögéssel előadott handabandázó nagyotmondás – azért a torát üli benne. Példaként egy-két fejezetcím: Új gazdasági modell: dinamikus, folyamatos növekedés; Útban a teljes foglalkoztatottság felé; Mérföldkövek az árfolyampolitikában és a devizagazdálkodásban; Költségvetési politika: jó gazda módjára; Állami vagyonkezelés és privatizáció: korszakváltás; Szemléletváltás a mezőgazdaságban; A jövő a tudásalapú társadalomé; A kutatás-fejlesztés visszanyeri rangját. És mind között a legbotrányosabb: Áttörés a demográfiai folyamatokban.
De nemcsak a címében, hanem tartalmában is ez a Mérleg mélypontja. Demográfiai áttörésről nem demokráciákban, hanem diktatúrákban szokás beszélni olyan vehemenciával, mint ezt teszi Orbán Viktor. Nem csak azért, mert a demográfiai folyamatokba való beavatkozással hencegni jó ideje szalonképtelen, hanem mert nincs is értelme. Még a legvadabb diktatúrákban is csak részsikereket értek el, de három év alatt bekövetkező áttöréssel még ők sem hencegtek. Érdemes lenne jobban figyelni a miniszterelnöknek az ebben a tárgyban tett – a legkevesebb, hogy szerencsétlen vagy félreérthető – megnyilvánulásaira. Idézet az expozéból:
„Magyarországon még nagyon sok tennivaló van a családok ügyében, de meggyőződéssel mondom önöknek, hogy abba az irányba sikerült elindítanunk az ország életét, amilyen irányba a polgárok is vezetni szeretnék a sajátjukat. Magyarország még mindig szenved természetesen attól a bajtól, amit demográfiai problémának neveznek. Nem enyhíti a baj nagyságát, hogy egész Európa szenved ettől. Talán megkockáztathatom, hogy egész Európa beteg, hiszen az a társadalom, amely arra képtelen, hogy természetes úton a saját maga fönntartásáról gondoskodjék, az beteg, hanyatló társadalom, beteg és hanyatló civilizáció.”
Ne ragadjunk le annál, hogy vajon a túlnépesedő Indiának, Bangladesnek vagy Egyiptomnak van-e prosperálóbb és egészségesebb civilizációja vagy pedig Dániának, Itáliának, Németországnak, hiszen nyilvánvalóan egy civilizáció értékét a benne élők életének minősége sokkal inkább jellemzi, mint az önreprodukció mértéke. Elég, ha megnézzük a bevándorlás irányát. De Orbán Viktor nem elégszik meg az áhított európai klub szapulásával, nagy ívű népességstatisztikai fejtegetésekbe bonyolódik, amiből aztán nem is képes kikeveredni:
„Bevezettük a nagy vitákat kiváltó családi adókedvezményt, aminek eredményeképpen több mint egymillió család helyzetén sikerült javítani. Ezzel a megoldással megpróbáltuk összekapcsolni a munkát és a gyermeknevelést. Meggyőződésünk az, hogy az ország számára, mindannyiunk jövője számára azok a családok végzik a legértékesebb munkát, akik gyermekeket vállalnak, nevelik őket, és eközben megpróbálják munkából fönntartani magukat és családjukat. Nyilvánvaló összefüggések vannak itt, amelyek teljes kibontása itt szükségtelen. De, ha önök megnézik a számokat, láthatják: Magyarországon ma 1,3 az átlagos gyermekszám a családban. Minél jobb módú egy régió, annál alacsonyabb a gyermekek száma. Budapesten már csak 1,1 százalék, a fejlettebb nyugat-dunántúli részeken 1,2-1,3 százalék (közbeszólás az MSZP padsoraiból: Milyen százalékról beszélsz?), és a leghátrányosabb helyzetben lévő régiókban 1,7 százalék. O. V. itt százalék helyett nyilvánvalóan az egy családra jutó gyerekszámra gondolt. Ezek a számok nyilvánvalóvá teszik, hogy Magyarországon az a családpolitika a kívánatos, amely a gyermeknevelést és a munkavállalást megpróbálja összekapcsolni.”
Ezek a számok mást tesznek nyilvánvalóvá: amennyiben van összefüggés a jövedelem és a gyerekszám között, akkor az alacsonyabb jövedelem eredményez több gyereket. És ha a kormány tovább kívánja vinni a logikai sort („ha teljesen ki kívánja bontani”), akkor a születések gyors és tömeges növelésének csak egy módja lehet, mindenkit koldusbotra kell juttatni, de gyorsan. Ezt természetesen a kormány nem akarja, de választást nyerni annál inkább, és ennek érdekében nem retten vissza a demográfiai szélhámoskodástól sem.
Mert nem lehet másképpen minősíteni azt, ahogy a Mérlegben a kormány a demográfiai tényeket kezeli. Teszi mindezt úgy, hogy a demográfiai „eredmények” központi helyet foglalnak el sikerpropagandájában, és valószínűleg így lesz ez a választási kampányában is:
„A kormány egyik legfontosabb eredményének tartja a demográfiai mutatók javulását, amivel az új, átfogó nemzetpolitikai stratégia eredménye mérhetővé válik. A kormány tudatos értékválasztással és értékállítással, a család megerősítésével, a gyermekvállalás terheinek összehangolt könnyítésével hozzájárult ahhoz, hogy a nemzet sorsát leginkább meghatározó demográfiai mutatók súlyosan negatív trendjei megfordultak. A mélyponton túljutottunk – lassú, de tartós javulás várható.”
A „fordulat” bizonyítására felhasznált argumentumok nagy többsége szándékos ködösítés vagy szimpla hazugság. Például az abortuszok száma a polgári kormány (az Orbán-kormány sajátos öndefiníciója) alatt tényleg csökkent, ám ez a folyamat már 1996-ban (a nemzetpusztító Bokros idején) megindult. Vagy: „1980 óta 2000 az első olyan év, amelynek folyamán nem romlottak a népmozgalmi mutatók: a népességfogyás nem nőtt, hanem érdemben – egy teljes százalékponttal [természetesen: ezrelékponttal] – csökkent.” Tekintsünk el attól a részletkérdéstől, hogy hogyan lehet a népességfogyás csökkenését „áttörésnek, fordulatnak” nevezni, de már a Mérleg 6. oldalán közölt diagramból is kiderül, hogy időlegesen 1991-ben és 1994-ben is csökkent a népesség természetes fogyása, hogy aztán a következő évben újra nőjön.
Vagy itt van az élveszülések 2000-ben történt örvendetes növekedése is. Csakhogy a 2000-es statisztikai zsebkönyv adatai szerint ezek többsége első gyerek, a két- és háromgyerekes családok aránya tavaly tovább csökkent. Mert hogy a születések számának növekedése nem a kormány családbarát politikájának köszönhető, hanem annak, hogy a 20 és 40 év közötti, a gyerekvállalásban leginkább érintett korosztály aránya a teljes népességben folyamatosan nő, és míg 1990-ben csak 19,98 százalék volt, addig 2000-ben a 22,75 százalékkal már megközelíti az 1980-ban regisztrált 22,99 százalékot. 1980-ban még 0,3 ezrelékes természetes szaporodást mérhettek, míg 2000-ben már 3,8 ezrelékes fogyást. Ezt is érdemes összevetni.
Ad absurdum a népességfogyás mostani csökkenése sokkal inkább a Kádár-korszak családpolitikájának (a családi pótlék, a gyes bevezetésének, a gyerekek után járó állami támogatásnak), az időközben már felnőtté vált úgynevezett gyeses és OTP-s gyerekeknek köszönhető, mint a Fidesz-kormány családbarátságának. Jó, persze ez is csúsztatás, de kisebb, mint amit a kabinet követ el.
Az áttörések kormánya
Árulkodó aránytalanságok jellemzik a kormány írásos beszámolóját, a Mérleget. Míg a 64 oldalas anyagban a területfejlesztés (figyelem, nem vidékfejlesztés) mindössze 16 sorral, a mezőgazdaság írd és mond 69 sorral szerepel, a környezetvédelemnek, Az egészséges környezetért címmel csak 31 sor jut, addig az ifjúsági és sportügyekre 121, és – a terjedelemben csúcstartóként – az informatikára 126 sort szántak. (Az utóbbiban megtudhatjuk, hogy a kormánynak hála Debrecenből Sopronba 300 darab 400 oldalas könyvnyi információt egy másodperc alatt lehet továbbítani.) Nyilván úgy vélik – teljes joggal –, hogy a kisgazdák (?) által irányított minisztériumok rosszul teljesítettek (Orbán expozéjában kerülte a Szabó János vezette HM értékelését is); az általuk felügyelt ágazatok pedig válságban, míg a Deutsch és Stumpf miniszterre bízottak jó kezekben vannak. Az információs társadalom megteremtése igazán fontos feladat, de mennyire köteleződhetett el mellette az a kormány, amelyik csökkentette a közoktatásban az informatikai órák számát? „A nemzetközi összehasonlításban is páratlan stadionrekonstrukciós programnak” is lehet lelkendezni, de azt az alapvető problémát, hogy ki és miért fog oda bemenni, mihamarabb tisztázni kellene, mert különben teljesen fölöslegesen dobják ki az adófizetők pénzét kongó sportlétesítményekre.
A kormány azonban szerfelett magabiztos más, ennél súlyosabb ügyekben is. Néhány mazsola a kuglófból:
„A polgári kormány gazdaságfilozófiája szerint Magyarországnak nem a bérszínvonal alacsonyan tartásával kell versenyeznie, hanem a termelékenységgel, a munkaerő képzettségével és a munkaerő magasabb színvonalával. Nem kell attól tartani, hogy a külföldi tőke kivonul hazánkból.”
„A kormány áttörést ért el a »lakásfronton«, aminek sikeréhez természetesen hozzájárult a kedvező gazdasági környezet – csökkenő infláció, növekvő jövedelmek – is.”
„A hosszú távú építkezést segíti az új, tízéves népegészségügyi program, amely alapján a kormány határozott lépéseket fog tenni a lakosság egészségi állapotának további javításáért, és amelynek központi gondolata a megelőzés fontossága minden területen. A program egyik célja tíz éven belül [!] a nők várható élettartama 75,1-ről 78 évre, a férfiaké 66,3-ról 70 évre emelkedjen.”
„2001 januárjában indult útjára a Széchenyi Terv, amellyel a kormány szándéka szerint új korszak indult a gazdaságban.”
„A hazai autópálya-építések a magyar vállalkozók erőpróbája is volt [!]. Bebizonyosodott [?], hogy ugyanazt a munkát ugyanabban a minőségben a hazai cégek is el tudják végezni, mint amit az ezt megelőző években kizárólag külföldi útépítők valósítottak meg.”
„A magyar külpolitikának a rendszerváltozás óta három, konszenzuson nyugvó alappillére van: az euro-atlanti integráció, a határokon túli magyarság ügye és a jószomszédi kapcsolatok. Értékelésünk szerint az előző kormányzat alatt a hármas célrendszerben a kisebbségi magyarok ügye háttérbe szorult, illetve alárendelődött a másik két fő célnak. A polgári kormányzat alatt helyreállt az egyensúly: ma már nem kompromisszumot keresünk a három cél közt, hanem arra törekszünk, hogy azok egymás hatását erősítsék.”
„A polgári kormány áttörést ért el a közép-európai együttműködés területén.”
„Aktív nemzeti diplomáciánk révén mérföldköveket hagytunk magunk mögött a magyar nemzet lelki újraegyesítése terén.”
„Más területekhez hasonlóan az irodalomban is teret nyitottunk a fiataloknak.”
„Nemzetünk legnagyobbjai közül többen figyelmeztettek rá történelmünk során: a magyar nemzet csak akkor lehet sikeres, ha szellemében, műveltségében, kultúrájában erős lesz. Gróf Széchenyi István és Klebersberg Kunó [esküszöm, hogy így hozza le a hálás utókor polgári kormányának anyaga Klebelsberg nevét, Hómant tényleg könnyebb leírni, nem baj, majd legközelebb] figyelmeztetése nem maradt pusztába kiáltott szó: a polgári kormány kiemelt fontosságúnak tekinti az oktatás, a kutatás-fejlesztés és – a harmadik évezred követelményeinek megfelelően – az informatika fejlesztését.”
„Megtört a hazai bűnözésben évek óta emelkedő tendencia: az utóbbi két évben jelentősen csökkent az ismertté vált bűncselekmények száma (...) Előrelépés történt az embercsempészet visszaszorításában. (...) A bűnözés visszaszorításában a rendőrségnek meghatározó szerepe volt.”
A köztisztviselői törvény „perspektivikus pályaívet vázol fel a közszolgálatban résztvevőknek. A versenyképes köztisztviselői illetmények megteremtésével dinamizálja a pályautat, és nagyobb hangsúlyt fektet a pályakezdésre és a pályán tartásra.”
És a kedvencem: „A Történeti Hivatalról alkotott törvény rendezte a múlt lezárását, és az intézményt a nemzetbiztonsági szolgálatok szaklevéltárává minősítette.” Halleluja.
De kanyarodjunk vissza a parlamenti vitanaphoz.
Graeca fides nulla fides!
„Görögnek sose higgy!” – mondták a kisebbségi komplexussal küszködő rómaiak, ha szóba kerültek az égeiek. Erre az álláspontra helyezkedtek az ellenzéki szónokok is a kormány hároméves tevékenységét értékelő vitanapon. Elsősorban a Fidesz ígéreteivel és az 1998-as kormányprogrammal szembesítették Orbánékat, lényegében azt állítva, hogy választóikat tudatosan félrevezették, és országlásuk három évét a harácsolás, a pökhendiség, a felkészületlenség jellemezte.
Kovács László (MSZP) beszédéből:
„Tisztelt Miniszterelnök Úr! Az ön által felvázolt Magyarország-kép... (Zaj. – Pillanatnyi szünetet tart.) Tisztelt miniszterelnök úr, az ön által felvázolt Magyarország-kép kétségtelenül igen vonzó. De van egy rossz hírem: ez nem annak a Magyarországnak a képe, amelyben az emberek többsége él, hanem azé, amelyről miniszterelnök úr álmodni szokott, és amelyben a kormány és a kormányhoz közel állók élnek. Ezt miniszterelnök úr meglehetősen önkényesen összeválogatott adatokkal, féligazságokat tartalmazó állításokkal próbálta alátámasztani. Mivel nekem nincs közel másfél órám, hogy tételesen cáfoljam ezeket az állításokat, így a több tucatnyiból... (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Több is van! – Kósa Lajos: 210 perced van! Annyit beszélhetsz, amennyit csak nem szégyellsz elmondani! – Zaj a kormánypárti képviselők padsoraiban. – Az elnök csenget. – Kósa Lajos: Na, mondd már!) (...) szeretnék csupán egyetlen jellemző példát kiragadni. Miniszterelnök úr új családtámogatási formaként említette a kiegészítő családi pótlékot, pedig csak a korábbi, általunk 1997-ben bevezetett rendszeres gyermekvédelmi támogatást keresztelték át más névre. Igaz, 3640 forintról 4000 forintra egészítették ki, havonta. Miniszterelnök úr büszkén említette, (...) hogy 850 ezer gyermek után jár ez a támogatási forma. Azt azonban nem említette, hogy ez mit jelent. Azt jelenti, hogy ennyi gyermek él olyan családban, ahol az egy főre jutó jövedelem nem éri el a nyugdíjminimum összegét, azaz a 18 310 forintot. Megjegyzem: 1997-ben, a mi kormányzásunk idején ez a szám 200 ezerrel kevesebb, 650 ezer volt. (...)
Tisztelt Ház! A Fidesz vezette kormány tevékenységének reális mérlegeléséhez elengedhetetlen felidézni, hogy milyen helyzetben vették át önök az országot 1998 júliusában. (...) Néhány hetes kormányzás után miniszterelnök úr, az akkori pénzügyminiszter és az akkori gazdasági miniszter idehaza és külföldön rendszeresen hangoztatta, hogy a magyar gazdaság a világ egyik legstabilabb és leggyorsabban fejlődő gazdasága. Nem állították, nem is állíthatták, hogy mindez néhány hetes kormányzásuk eredménye. Ezt bizony, tisztelt kormányoldal, önök örökölték. Ennek köszönhetően a rendszerváltás óta az Orbán–Torgyán-kormány volt az első, amelynek nem a gazdasági válság kezelésére kellett összpontosítania, hanem az emberek gondjainak enyhítésére fordíthatta volna a figyelmét. Bár a feltételek megvoltak hozzá, a Fidesz vezette kormány nem teljesítette választási ígéreteit, nem élt a lehetőségekkel, elpazarolta a pénzt, és elvesztegette az időt.
(...) Elmaradt az adó- és járulékrendszer megígért reformja, a megígért nagyarányú adócsökkentés. Nem került sor az egészségügy reformjára, veszélybe került az intézmények működése, a betegek ellátása. Megakasztották a nyugdíjreformot, sőt célul tűzték a korábbi intézkedések visszafordítását. Nincs magyarázat arra, hogy miért nem folytatódott két és fél évig az autópálya-építés. Az elvesztegetett időt a hátralévő hónapokban akarják, legalábbis látszólag, behozni. Új ígéretekkel próbálják elterelni a figyelmet arról, hogy mindeddig egyetlen kilométer új autópályát sem adtak át. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy a közbeszerzési eljárást mellőzve olyan cég kapott megbízást az autópálya-építésre, amely korábban egyetlen kilométer autópályát nem épített, ehhez sem szakemberei, sem gépei, sem tapasztalatai nem voltak. (Zaj a kormánypárti képviselők padsoraiban.) Az adófizetők pénzén folyó, átláthatatlan finanszírozású autópálya-építés az Európai Unió értékelése szerint is korrupciógyanús. El is estünk az Unió pénzügyi támogatásától. A vesztesek az adófizetők, a nyertesek pedig azok, akik a Fidesz uralta kormány jóvoltából fő- vagy alvállalkozóként sokmilliárdos megrendelésekhez jutottak.
Általánossá vált és példátlan méretűvé duzzadt a korrupció. Nincs egyetlen olyan európai demokrácia, amelynek kormánya túlélné, ha politikusai és kormányzati intézmények vezetőinek egész sora ellen folyna rendőrségi, ügyészségi vizsgálat vagy bírósági eljárás. A Fidesz-kisgazda koalíció kiérdemelte a rendszerváltás óta eltelt tizenegy esztendő legkorruptabb kormánya címet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.) (...)
Vessünk egy pillantást, tisztelt Ház, a kormány büszkeségére, a családtámogatási rendszerre! Ne a családtagok állami vagyonhoz, állami megrendelésekhez, jól fizető állásokhoz juttatására vagy kitüntetésére gondoljunk, hanem a gyermeknevelés terheinek átvállalására. Erre 1998-ban a költségvetés a nemzeti össztermék 2,2 százalékát fordította, 2001-ben ennél mindössze 0,1 százalékkal nagyobb részt. A minden családhoz, így a rászorulókhoz is eljutó családi pótlék 1998 óta változatlan, így a ciklus végéig vásárlóerejének több mint 40 százalékát elveszti. Elismerést érdemel, hogy a családi adókedvezmény összege évről évre jelentősen növekszik, de ezt csak a megfelelő jövedelemmel rendelkező családok tudják igénybe venni, a családok 20 százaléka egyáltalán nem, egyharmada pedig csak részben. A Szociális és Családügyi Minisztérium adatai szerint a családoknak kevesebb, mint fele tudja csak teljes mértékben igénybe venni ezt a támogatási formát.”
Orbán–Torgyán-koffer-kormány
Kuncze Gábor felszólalásából:
„Hadd emlékeztessek a független bíróságot ért támadásokra, illetve a bírósági reform megakasztására, az ügyészség ellen és a legfőbb ügyész elleni támadásokra, majd a váltásra, ahol egy olyan személyt neveztek ki legfőbb ügyésznek, aki kifejezetten direkt módon pártpolitikához köthető. (Dr. Kövér László [Fidesz]: Szemben az előbbivel!) Ennek a következménye, kedves Kövér László képviselőtársam, hogy ma az emberek nem hisznek az ügyészség függetlenségében. Említhetem az ombudsmani intézményrendszer elleni támadásokat is (...).
Ami a közigazgatás átpolitizálását illeti, tisztelt képviselőtársaim, hadd emlékeztessek az APEH működésének átpolitizálására, ahol az APEH-et direkt módon használják fel olyanok fenyegetésére, akik valamilyen módon vitába kerülnek a kormányzattal. (Közbeszólások az MSZP és az SZDSZ padsoraiból: Így van! – Moraj a kormánypárti padsorokból. – Selmeczi Gabriella [Fidesz]: Kik azok? Nevezze meg!) Kedves képviselőtársaim, önöknek is csak a fele mondta, hogy hajaj, mert a többiek tudják, hogy őket is ezen az eszközön keresztül tartják kordában. (Taps és derültség az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)
De hadd mondjam el, tisztelt képviselőtársaim, hogy a rendőrséget is átpolitizálták. Amikor a rendőrség valamilyen kormánypárti, különösen Fidesz-közeli ügybe botlik, megkukul. Megkukul, tisztelt képviselőtársaim! Hadd emlékeztessek például a cégek fantomizálása körüli ügyekre, a nyelvvizsga-bizonyítvány körüli ügyekre meg az összes többi ügyre. Hadd emlékeztessek arra is, hogy amikor a kisgazdákra nem volt szükség, akkor azokban az ügyekben, ahol addig nem sikerült semmit sem tennie sem az ügyészségnek, sem a rendőrségnek, hirtelen szintén felgyorsultak az események. (...)
De ugyanezt lehet mondani az önkormányzati támogatási rendszer már említett átpolitizálásáról, vagy akár az állam és az egyház viszonyának egészen újszerű felfogásáról, ahol a hit mutogatása politikai szavazatszerző akciókká vált, a hitet magát politikai kérdéssé tették (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Mire gondolsz?), igaz, cserébe a politikát meg hit kérdésévé tették, kedves képviselőtársaim. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)
De említhetem a kultúra és a kultúra támogatási rendszerének az átpolitizálását is: szolgáltató és szabad polgárokra építő kultúrával szemben hatalmaskodó állam, mely a neki alárendelt polgárok kultúráját építi, beleszólva a kultúra tartalmi és ízlésbeli kérdéseibe.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ami az öngondoskodás és a versenyszellem gyengítését illeti, megint említhetem a magán-nyugdíjpénztárak körül történteket, melyek kifejezetten az öngondoskodás szemléletéről szóltak. Ugyanez a helyzet az egészségügy területén is, a Fidesz programjából idézhetném az öngondoskodásra vonatkozó passzusokat. Hozzáteszem persze, hogy a Fidesz programját ma már lassan csak mi olvassuk, mert önök akkor sem gondolták komolyan, és egyébként kifejezetten az ellenkezőjét csinálták annak, mint ami ott le van írva, erre majd a későbbiekben még visszatérek. De ugyanez a helyzet a gazdaságban a versenyképességgel, a versenyszellem erősítésével is akkor – annak elmaradásával persze –, amikor kézből osztogatják önök a súlyos tíz- meg százmilliárdokat a saját klienseiknek. Ma nem attól működik egy vállalkozás, mert jó, hanem attól működik, mert megvannak a megfelelő összeköttetései a kormánypártokhoz. (...)
A miniszterelnök úr szívesen beszél arról, hogy az ember merjen álmodni. Én most említenék néhány területet, amelyeket az elmúlt három és fél évben a kormány átaludt. (Derültség az MSZP és az SZDSZ soraiban.) Ilyen, tisztelt képviselőtársaim, az egészségügy. Ha elolvassa az ember a Fidesz programját, abban jelentős változtatásokról beszél, annak érdekében, hogy működőképessé tegye a magyar egészségügyet. Semmit nem csinált meg ezekből a változtatásokból, ma a magyar egészségügy a működőképessége határára sodródott. Lehet erre azt mondani, tisztelt képviselőtársaim, amit Mikola miniszter úr csinált a minap a parlamentben, hogy fantasztikus sikereket értünk el, és a kormány végrehajtotta a programját, de azok, akik a beteg hozzátartozójuknak viszik be a kórházba a tisztálkodószereket, az élelmiszert, a gyógyszert, sőt már a vécépapírt is, ezt nem fogják elhinni. (Ivanics István: A fővárosi kórházaknál van. – Domokos László: Az a Demszkynél van!) (...)
Engedjék meg, hogy említsek néhány szót az agrárium esetéről, ahol a kormányzat megint csak megbukott olyannyira, hogy egyszerűen lényegesen rosszabb, zavarosabb helyzetet teremtett annál, mint amilyen helyzetet örökölt. (...) Ma az agráriumot a centralizáló, túlzott állami beavatkozásra építő, klientúraépítésre alapozó, pénzt osztogató agrárpolitika jellemzi. Ez maga a korrupció melegágya, eredményeit pedig már láttuk. Azért az, tisztelt képviselőtársaim, hogy a kormány egy államtitkára hónapokon keresztül előzetes letartóztatásban van, vagy egy másik kormánypárti képviselő őrizetbe, előzetes letartóztatásba kerül, nem semmi, hogy úgy mondjam (Orbán Viktor: Ez a bűnüldözés eredménye!), ezt a kontrollálatlan, átgondolatlan, ellenőrizetlen rendszer teremtette meg, többek között az agrártámogatások területén. Van ennél nagyobb baj is, tisztelt képviselőtársaim, merthogy a magyar agrárium nem versenyképes az Európai Unióval. Ebben az állapotában csak vesztese lehet az uniós csatlakozásnak. Önök semmit nem tettek annak érdekében, hogy ezt a veszélyt elhárítsák. (...)
Tisztelt Képviselőtársaim! Hangzatos ígéreteket hallottunk annak idején a korrupció elleni fellépés fontosságáról. Hadd idézzek önöknek a Fidesz programjából! – mint említettem, én olvasom. »Meg fogjuk erősíteni a közbeszerzés ma csak külsőségeiben létező intézményrendszerét« – mondta a Fidesz. (Taps és derültség az MSZP és az SZDSZ soraiban.) »Átláthatóbbá tesszük, annak reményében, hogy a reformmal csökkenteni fogjuk az állam kiadásait, és képesek leszünk megelőzni a visszaéléseket. Különös figyelmet fordítunk az állami megrendelések, kezességvállalások, támogatások és engedélyezések külső befolyásolástól mentes döntési rendjére.« (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Úgy van! – Derültség az MSZP és az SZDSZ soraiban.) Ez az utóbbi sikerült, nemhogy befolyásolni, ellenőrizni sem lehet kívülről, mert a közpénzek elköltése belül, mutyiban történik meg. (Dr. Juharos Róbert: Ez fáj neked!) Így van, tisztelt képviselőtársaim, önök erről tudhatnak, hiszen egy részük ennek viszont az előnyeit élvezi, és jelentős mértékben gazdagodik.
A minap azt mondta nekem egy vállalkozó, hogy ő azért szereti a Fidesz-kormányt, mert mindennek megvan az ára, ha azt az ember kifizeti, hozzájut az állami megrendeléshez; tiszta rendszer, nagyon kedveli. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Tocsikra gondoltál?) Ezzel szemben egy másik vállalkozó meg azt mondta nekem, hogy amikor megtudta egy állami pályázat közben, hogy mekkora kofferrel kell a pénzt visszavinnie a megrendelés elnyerése esetén, inkább elállt a pályázatától.
Az Orbán-kormány, az Orbán–Torgyán-koffer-kormány, tisztelt képviselőtársaim (Derültség és taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.), egész egyszerűen az állami korrupció bevezetését érte el a mai Magyarországon. Ma a közpénzek szétosztása ellenőrizhetetlenül, átláthatatlanul, szűk csatornán keresztül a kliensek részére történik meg. (Nyitray András: Szégyentelen vagy!) (...)
Tisztelt Képviselőtársaim! Vitatkoztunk eleget már a gazdaságról is. Én csak azt tudom ismételni, amit több alkalommal is elmondtam már: nem igaz az, hogy a kormánynak lenne egy újfajta gazdaságpolitikája. Igaz viszont az, hogy beleült a készbe, a fenntartható növekedési pálya előnyeit élvezi (Felzúdulás a kormánypárti padsorokban. – Közbeszólások az SZDSZ és az MSZP soraiból: Így van!) – ha ekkora igény van, természetesen mondok majd még részleteket a dologról (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.) –, és osztogatja azokat a pénzeket, amelyek a növekedés hullámain többletként jelennek meg. Utána büszkén sorolja, hogy mire osztotta a pénzt, én meg hadd tegyem fel a kérdést: honnan van a pénz? És hadd válaszoljak rá, tisztelt képviselőtársaim: az infláció tudatos alultervezéséből, abból, hogy ezen keresztül évente 2-300 milliárd forint többletet lopnak ki önök az adófizetők pénzéből, hogy aztán más csatornákon keresztül egy szűkebb körnek visszaosztogassák. Ez az új az önök gazdaságpolitikájában, de én ezt nem nevezném gazdaságpolitikának. (Nagy taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.) (...)
Az a szlogen, hogy a jövő elkezdődött, úgy folytatható: csak sajnos nagyon sok ponton hasonlít a múltra. Annak érdekében, hogy ez ne így legyen, 2002-ben lesz lehetőség változtatni.”
Álom/hazugság mutató
Nagy Sándor (MSZP) felszólalásából:
„Ha megnézzük a Fidesz választási ígéreteit, a kormányprogramot, akkor jelentős mértékben a be nem váltott ígéretek kormányáról beszélhetünk. (...) Egy példát (...) szeretnék mondani, ami mint cseppben a tenger összefoglalja a valamikor ígéretek és jelenlegi helyzet viszonyát: a Fidesz 7 százalék feletti növekedést és 5 százalék alatti inflációt ígért. Majdnem sikerült! Csakhogy az a helyzet, hogy a növekedés maradt 5 százalék alatt, és az infláció tartósan, állandóan 7 százalék fölött megrekedt. (Rockenbauer Zoltán [Fidesz]: Ha összehasonlítjuk a ’97-es adatokkal...) (...)
Magyarország (...) újra eladósodik, ezen még bármiféle kozmetikázott adattal sem lehet segíteni. Ma, 2001 első félévében 38 milliárd euró az ország bruttó adósságállománya, szemben a ’98-as adattal, amikor a 23 milliárdot éppen csak meghaladta. De hogy mindenkinek tessen, amit mondok, a nettó adósságállomány is hozzávetőleg másfél milliárd euróval magasabb. Úgy adósodik el Magyarország, hogy közben nem veszünk igénybe európai uniós támogatásokat, például az útépítéshez, vagy nem tudjuk a SAPARD-pénzeket fölhasználni, mert elfelejtette a kormány a kifizetőhelyeket megcsinálni. (...)
A miniszterelnök úr a minap, szerdán reggel (...) azt mondta, hogy találat érte a gazdasági növekedést. Egyébként nyilván arra utalt, hogy a nem túl régi terrorcselekmények és annak világgazdasági hatásai kedvezőtlenek. Ez persze igaz, de hogy néhány hét alatt ideért volna ennek a hatása, az finoman szólva túlzásnak mondható. Valóban találat érte a magyar gazdaságot, a növekedést, de a találat úgy érte, hogy a lövedékek többségét a jelenleg hivatalban lévő kormány lőtte ki. Ez az igazság.
Azzal, hogy alacsony a beruházások évi növekedési üteme, hogy két és fél év alatt nem épült egy méter autópálya, hogy Kelet-Magyarország nem tudott bekapcsolódni abba a növekedésbe, amire egyébként természetesen szükség lenne, hogy az agrárium olyan helyzetben van, amilyen helyzetben van – senki nem gondolhatja komolyan, hogy ennek hatása előbb-utóbb a magyar gazdaság növekedési mutatóiban nem jelenik meg. Ezért súlyos felelősséget visel mindenki, akinek köze volt vagy köze lehetett volna a mezőgazdasághoz, a vidékhez, a vidéki munkahelyteremtéshez, és ezt nem tette – mert nem tette, a tények, a számok ezt mutatják. Azzal, hogy a kis- és középvállalatok helyzete inkább romlott, mintsem javult volna, és azzal (...), hogy az eladósodás, de még inkább a költségvetési tervezés és az állam gazdálkodása gyakorlatilag áttekinthetetlenné vált. (...)
Egy kis kitérő a mezőgazdaságra, a vidékre. Láthatóan egyébként ez a dolog igazán fáj a Fidesznek. Fájhat is neki; súlyos felelősség terheli a legnagyobb kormánypártot és annak vezetőit, hogy hagyták, hogy idáig fajuljon a dolog, hogy az az öt-hatszáz milliárd úgy kerüljön felhasználásra, hogy semmi eredmény nem látszik belőle, sőt inkább csak a hátrányok, a bajok tűnnek elő: hogy vidéken az emberek nem éreznek maguk előtt jövőképet, nem tudják, milyen holnapra tekinthetnek, hogy nincs Magyarországon termelési biztonság, nincs értékesítési biztonság, senki nem segíti a termékek piacra jutását, hogy a támogatáspolitika kiszámíthatatlan és diszkriminatív, és sorolhatnám tovább. (...)
Meg kell azt is említenem, hogy egyébként számomra az egyik legsúlyosabb dolog az volt ma, hogy egyetlen önkritikus félmondatot nem hallottam kormánypárti képviselőktől. Ugye, nem gondolják komolyan, hogy minden tökéletes, minden hibátlan, minden működik? (Rockenbauer Zoltán: Ugye, nem gondolja komolyan, hogy minden rossz?) Én egy fél szó igazi, belülről jövő, őszinte emberi hangú önkritikát nem hallottam. Ha önök komolyan gondolják, hogy egy ország három-négy évét értékelve ez az egyetlen út, hogy dicsérni önmagunkat, és mindent tökéletesnek beállítani, akkor ez önmagáért beszél.
Ennek egy csodálatos terméke – javaslom, hogy szakdolgozatban valaki írja meg –, hogy a statisztikatudományt sikerült egy új fejezettel kiegészíteni, egy új viszonyszám, egy új mutató jött létre: beszéljünk a múltról, lehetőleg az adatait minél rosszabbnak bemutatva, és beszéljünk a jövőről, hogy majd mi lesz, és a kettőt hasonlítsuk össze. Ezt én álom/hazugság mutatónak nevezem, ami egy szakmai nóvum (Taps az MSZP padsoraiban.), és kétségkívül az álom természetesen arról szól, hogy mi lesz jövőre, meg utána, mit tervezünk, a hazugság meg az, hogy minden rossz és tökéletlen volt az elmúlt ciklusban.”
Rendszervisszaváltás: a szabadság leépítése
Kóródi Mária (SZDSZ) felszólalásából:
„Tisztelt kormánypárti Képviselők! (...) Önök talán abban a hiszemben ülnek itt, és próbálják meg igazolni az eltelt három évet, hogy a történelemkönyvek húsz év múlva a Fidesz dicső uralmáról írnak majd, megemlítve a Széchenyi Tervet, a nagyra törő olimpiai pályázatot vagy a koronahurcolással fémjelzett millenniumi országimázs-építést. Tévednek! A Fidesz-korszak jellemzői azonban a nem haladás, hanem a megtorpanás és a visszafordulás a szabadság építésében. Az arrogáns, önérdekű hatalomgyakorlás, az ország kettészakítása, az avítt, szabadsághiányos korok szellemének megidézése, szélsőséges tendenciáknak való teret engedés. Az elmúlt három év a demokratikus deficit három éve.
Nézzük, mit tettek! Először is kettéosztották az országot a mi és a többiek, a mások kategóriájára. A mi csoportba tartozóknak mindent szabad, a többiek meg jó, ha vigyáznak, mert csak azt szabad és addig szabad, amit és amíg megengednek nekik. (...)
Alig melegedett meg önök alatt a kormányzati bársonyszék, máris megkezdték a korlátozhatatlan és ellenőrizhetetlen hatalom kiépítését, azaz a szabadságunkat garantáló intézmények leépítését, bekebelezését, költségvetési zsarolását vagy egyszerűen elfoglalását. A parlamentből először a nyilvánosságot zárták ki a háromhetes ülésezés bevezetésével. Ezután az ellenőrzés lehetőségét vették el a vizsgálóbizottság felállításának megakadályozásával. Az emberi jogok védelmét szolgáló ombudsmani intézményt leértékelték, amikor megakadályozták a feladatukat nagy hozzáértéssel és közmegbecsüléssel végző biztosok újraválasztását. A bíróságokat a költségvetési eszközökkel folyamatosan sakkban tartják. A közpénzekből fenntartott közszolgálati rádiót és televíziót egyszerűen elfoglalták. Reggel a Kossuth Rádióban, este a tévéhíradóban, délután a postaládájában találkozhat az adófizető a saját pénzéből finanszírozott Fidesz-kormánypropagandával. (...)
Elkezdődhetett a közpénzekből való ellenőrizhetetlen, átláthatatlan, gátlástalan költekezés. Az adófizetők pénze úgy vándorol a Fidesz-klientúra zsebébe, mintha a sajátjuk volna. Miközben az adórendőrség kíméletlenül lecsaphat bárkire, az Országimázs Központ elszámolás nélkül költi milliárdjainkat, de náluk a számlák hiánya csak egyszerű technikai hibának minősül. Mintha nem ugyanazok a törvények vonatkoznának mindenkire!
Tisztelt Képviselőtársaim! A szabadság legfontosabb garanciája, ha a hatalom döntései felett nem személyek, hanem törvények uralkodnak. Nálunk fordítva van: a kormány uralkodik a törvények felett, és használja őket kénye-kedve szerint. Alkalmanként döntenek a törvény betartásáról, be nem tartásáról vagy megkerüléséről. Ilyen például a közbeszerzési törvény előírásainak megszegése vagy a kétéves költségvetés bevezetésének módja. Mindezekkel megnyitották azokat a tereket, ahol szabadon érvényesíthetik a kormányzati szintű pénzkifolyásokat. (...)
A jelenlegi kormány bosszúálló és kicsinyes. Ezt leginkább az ellenzéki vezetésű önkormányzatok, a klientúrához nem tartozó vállalkozások vezetői tudják alátámasztani.
De ezen a súlyos demokráciadeficiten túl egy még nehezebb és veszélyesebb örökséget is hagy az országra ez a kormányzat, mégpedig azzal, hogy szalonképessé tették, a kormány udvarába fogadták, sőt főköztisztviselőnek is kinevezték az Európában elutasított rasszista szélsőjobbot. A miniszterelnök különös felelősséget visel ezért. Megnyilatkozásai és cinkos hallgatásai irányt mutatnak azoknak, akik a szélsőséges megoldásokat hangoztatják. A szélsőjobbal való csendes és cinikus együttműködés az ország polgárainak egy részét ki akarja rekeszteni a nemzet sorából. Ma még talán ez a kisebbik része, de holnap már bárkire sor kerülhet. Van ok a félelemre. (...)
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a Fidesz-kormány négyéves hagyatéka: a szabadság garanciáinak átgondolt, szisztematikus leépítése, a megakasztott demokratikus fejlődés, a szervezett felvilág kialakulása, morális csőd, a szélsőségekkel való együttműködés, a rasszizmus terjedése, arrogáns kirekesztés, az emberek egymással való szembefordítása – egy szóval kifejezve: rendszervisszaváltás.”
Mint a fentiekből kiderült, az egymásnak feszülő felek még a másik jóhiszeműségét esetleg megengedő félmondatokkal is takarékoskodtak. A kormánypárti képviselők képtelenek voltak önkritikus megnyilvánulásokra (Mátrai Márta egyenesen Kaposvár, Juharos Róbert pedig Józsefváros nevében mondott saját kormányának köszönetet), az ellenzék pedig az előző ciklus történéseit idealizálva és eredményeit eltúlozva minden ponton támadta a kormány beszámolóját, ezzel együtt jóval tárgyszerűbben tette ezt, mint a kormányoldal a magáét.
Az itt helyhiány miatt nem ismertetett, de nagy számú mélyütéssel tarkított parlamenti bunyónak nem lett győztese, az a vitanap műfajától eleve idegen is lenne. Ahogy a sajátos patthelyzetet a kormány nevében zárszót mondó Turi-Kovács (kisgazda?) miniszter megfogalmazta:
„Most éppen olyan stádium van, amikor a hibák felsorolására abból az okból nem kerülhetett sor, merthogy az elismerésre sem került sor. Ha az elismerés bővebb lett volna, minden valószínűség szerint a hibák felsorolására is sor kerülhetett volna.”
Ha pedig a vitanap épületesebb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
- Idusról idusra [7]