A hetvenes években a hátrányos élethelyzetekkel küszködő emberek sorsát ajánlotta a közönség figyelmébe. A Fekete Vonat ingázóiét, Cséplő Gyuriét, a Pártfogoltét. A nyolcvanas években a „Paraszti élet változásai” című dokumentumprogram keretében olyan emberekről készített filmeket, akik vállalták, hogy a történelem teremtette kényszerű helyzetekben újra és újra maguk formálják sorsukat: Nyugodjak békében, Földi paradicsom, Kovbojok, A Dávid család, Dunánál. A kilencvenes években azok sorsát követte nyomon, akiknek addig biztonságosnak hitt élethelyzetét a volt szocialista nagyipar összeomlása ingatta meg. Felmutatta hogyan születik – mert számára nincs más lehetőség – közösségi tisztviselőből vállalkozó.
Azt is mondhatnánk, hogy mint dokumentumfilm-rendező szociológusi divatokat követett. Amikor a szociológusok az újratermelődő szegénység és a különböző hátrányos helyzetek összefonódásának problémáját akarták megértetni a szociálpolitika irányítóival – és a „kaparj kurta, neked is jut” önelégültségébe menekülő emberekkel –, akkor olyan körképet mutatott föl és olyan sorsokat követett nyomon, amelyekben a kedvezőtlen meghatározottságok kikerülhetetlenül tették sikertelenné a filmjei hőseit.
Amikor a társadalomelemzők a második gazdaság rendszerré szerveződéséről és társadalmi rendbe épüléséről írtak, azt mutatta meg, hogy a sajátos magyar parasztpolgári hagyomány őrzői és a paraszti mintákban megkapaszkodó feltörekvők hogyan formálnak maguknak teret és sorsot is a két gazdaság és a falvak közti mobilitás teremtette lehetőségekből.
Amikor pedig a rendszerváltás – és az országos csőd – alkotta cezúra és a kihívásra való felkészületlenség volt az aktuális téma, azt dokumentálta, hogyan törnek szét eddigi közösségek, és hogyan talál immár egyenként és kiscsoportokban újra formát magának a megújulásra kényszerített ember.
De igazabb, ha személyes programként nézzük tevékenységét: azt kereste, és azt mutatta föl, amivel a hatalom gyakorlóinak – és a törekvő polgároknak – leginkább kínos volt szembenézniük. És mivel háklis volt arra, hogy a kép, amit felmutat, ne csupán esetlegesség legyen, hanem a társadalom szerkezetébe ágyazott jelentős igazság, a témák megkeresésében, a környezeti jellemzők felmutatásában támaszkodott a szociológusokra. Igényesség volt ez a kapcsolatteremtés. Mert hisz nem csak a maga meglátásait akarta elmondani, hanem a kritikus és érzékeny lelkiismeretű emberek nevében is kívánt szólni. Mozgósítani akart.
A kádári konszolidációt követő gazdasági növekedés, a nyomorból diadalmasan kikapaszkodó milliók látványa teremtette önelégültséggel szemben felmutatta: nem igaz, hogy „csak az nem boldogul, aki nem dolgozik”. Sok olyan leszorított élethelyzet van, amiből kitörni legföljebb csak annyi lelkierővel lehet, amennyi ritkán adatik egy embernek. És mindnyájunk dolga lenne, hogy ebben segítsünk.
A nyolcvanas évek filmjei pedig azt mutatják, hogy az évtized elejére elért jól-lét azért volt elérhető, mert az emberek bejátsszák a nem tervezett élettereket is: múltjukból, vágyaikból, leleményükből, érvényesülni akarásukból alkotnak teremtő mikrokozmoszokat. Sikerük, ha van, többnyire nem azért adódik, mert gondoskodnak róluk, hanem épp ellenkezőleg: mert van életüknek számon nem tartott része. S kudarcuk gyakran abból fakad, hogy e nem hivatalos kisvilágokban rosszul becsülhetők az esélyek. És minden sikernek és kudarcnak jelentős az ára: kapcsolataink mennek rá, a bennünk lévő szeretet újra és újra próbára tétetik.
Mint nemzedékünk sok közéletben elkötelezett tagja, ő is elsősorban a szocializmussal feleselt: annak elhallgatásait, álszentségét, a félig sem gondolt gondolatokat harsogó ideológiáját, a pozícióba jutott középszer sértő önelégültségét akarta leleplezni. S mikor tér nyílt rá, ő is, mint legtöbben, e rendszer megváltoztatásáért tette, amit tehetett. Tudta azonban azt is – mint sokan mások –, hogy az új rendszer azért jöhetett létre, mert értelmes ember már nem hitt a régi folytathatóságában. Ám azt, hogy hogyan lehet majd élni az új rendben, még meg kell tanulnunk. A kilencvenes években nézzük hát azokat, akikre kikerülhetetlenül szakad a szabadság kényszere: az összeomló gyárak dolgozóit.
Ha egy csecsemőt úgy rejtegetnek, hogy senki sem tudhatja, hogy kik a szülei, aztán a kisgyermek az államelnök unokája, aki időnként elkíséri útjaikon a kiváltságosokat, majd a kamaszkorba kitelepítve kell megérkeznie, a felnövekvő ifjúnak elkerülhetetlenül ismernie kell a társadalmi helyzetek és nézőpontok viszonylagosságát. A családi program baloldali, a sors megóv az önelégültségtől. Talán ebből fakad, hogy a személyes program a feleselésé vagy a számonkérésé. Feleselés a szülők nemzedékével, és számonkérése annak, hogy mi lett céljaikból. És talán ebből fakad annak tudása, hogy a történelem úgy formálja át élethelyzeteinket, hogy addigi képzeteink érvényüket vesztik, és önmagunkat is újjá kell építenünk. Utolsó filmjében nemzedéktársai, mint gyermekek, apjukhoz való viszonyukról számolnak be. Mert a dokumentaristának is van lelke.
- Búcsú [5]