Tony Judt fönti írása meglepően nagy port vert fel a román értelmiség körében, a román média minden irányzata hosszan taglalta az esszét. A leghevesebb kirohanások azonban – külső megfigyelő számára meglepő módon – nem az ún. „nacionalista”, „Nyugat-ellenes” lapokban jelentek meg (amiként a státustörvény vagy a regionalizmus vitája során sem), hanem az ún. „demokratikus”, „Nyugat-barát” orgánumokban. A vita elsősorban e táboron-táborokon belül folyt le.
Mielőtt az érveket-ellenérveket ismertetnénk, rövid, némileg leegyszerűsített magyarázatot adunk megértésükhöz. Az írásokból nyilvánvaló, hogy számos előítélet tartja fogva a román értelmiséget, még a demokratikusabb rétegeit is (tisztelet a kivételnek). E görcsösen historizáló mentalitás folytán sokan képtelenek szembenézni nemhogy a múlttal (Antonescu marsall történelmi szerepével például, vagy az antiszemitizmus kérdésével), de gyakran még a jelennel sem. Ez a réteg majdnem minden rosszért a „szovjetből importált” kommunizmust, később az Iliescu-féle „Moszkva-barát” posztkommunistákat és részben a „Nyugat hálátlanságát”, meg persze a „románellenes erők” összeesküvését okolja. A kudarc oka (innen nézve) és a megoldás kulcsa (onnan nézve) egyszerre: Európa.
Márpedig Judt írásának éppen ez a fő mondanivalója és üzenete: Európát noszogatja egyre, hogy tegyen már végre valamit e szerencsétlen országért, amelynek anyagi és szellemi erőforrásai kimerültek rég, és egymaga képtelen kijutni a kátyúból. Az itteni román értelmiségiek zöme tisztában van a diagnózissal, de azt is tudja, hogy ebben a meccsben bizony a bőrére megy a játék. Érthető tehát a helyzet „túlreagálása” és gyakran szándékolt félremagyarázása. Tony Judt esszéjét nem elméleti lehetőségek kifejtésének tekintik – vagy nem csak annak. Sokan érzik úgy (és ebben van is némi igazság), hogy mostanában dől el Románia sorsa, mégpedig hosszú távra. Érzik azt is, hogy e döntésben még az ország vezető rétegének is jobbára csak a kibic szerepe jut, de azt még inkább, hogy egy-egy fontos lapban jól időzítve közzétett írás befolyásolhatja a „végső döntést”.
Térjünk át a tényekre.
A „22”-esben (45. szám, 2001. nov. 6-12.) jelent meg Judt esszéje fordításban, Mircea Iorgulescu (a Szabad Európa Rádió szerkesztője Prágában) és Andrei Brezianu írása kíséretében, egy szerkesztőségi bevezetővel megfejelve: „Aligha véletlen, hogy ez a Romániát kíméletlenül bíráló cikk éppen Nastase kormányfő amerikai látogatása kezdetén jelent meg (ti. a The New York Review of Booksban – a szerk.). Első látásra jól dokumentált tanulmány, de meglepő a pamfletszerű hangvétel, amelyben mindenestül sötét képet fest Romániáról. Judt szerint Románia semmit sem adhat Európának, Románia integrációja vitatható kérdés.”
A „22”-nél nem meglepő az öncenzúra, a tabutémák érinthetetlensége (ebben a lapban éveken át tilos volt Emil Constantinescut bírálni, a regionalizmus kérdését pedig durva, övön aluli csapásokkal söpörték félre). A Judt-ügy esetében azonban mintha önmagát múlta volna felül (vagy épp alul) a lap. Két héttel a Judt-esszé publikálása után másodközlésben (!) megjelentették Doru Buscu és Borbély Stefan enyhén szólva ugyancsak kritikai hangvételű cikkét, legalább 4:1-es „vereségre” ítélve ezzel Judtot. A rangos szerzőnek számító Sorin Antohi írása viszont érthetetlen módon nem jelent meg – annak ellenére, hogy már jó előre beharangozták a cikket.
Anton Niculescu, magánemberként, szerény és rövid olvasói levelet küldött a „22”-nek (Niculescu jelenleg is a Nyílt Társadalomért Alapítvány integrációs programjának igazgatója, korábban az amerikai követség politikai tanácsosa, a Ciorbea-kormány integrációügyi államtitkára, azelőtt pedig Markó Béla kabinetfőnöke volt), amelyet több mint egy hónapnyi halogatás után nagy nehezen leközöltek, persze, Gabriela Adamesteanu főszerkesztő lekezelő megjegyzésével, miszerint nyilvánvaló, hogy a Judt elleni bírálatok jogosak, ám ő, a szólásszabadság jegyében, helyt ad a védelmező levelecskének is (lásd alább).
A „másik oldalon” áll a România Literara: ott jelentek meg Nicolae Manolescu és Mircea Mihaiesírásai, amelyek „megvédték” Judtot. Első látásra tehát úgy tűnik, mintha a „22”-es lenne a nacionalistább, szűklátókörűbb lap, és a România Literara „nyitottabb” és „Nyugat-barátabb”. Valójában azonban kicsit más a leányzó fekvése.
A România Literarában az elmúlt években sorozatosan jelentek meg burkoltan antiszemita cikkek, a România Literara antiszemitizmusát viszont sokak szerint épp a „22” provokálta ki. A „22”-ben nem jelenik meg antiszemita írás, viszont annál szívesebben közölnek a magyarbarát írások mellett soviniszta, magyarellenes cikkeket is, igaz, nagyvonalúan leközlik a replikákat is.
A dolgok tehát bonyolultabbak. Avagy túlságosan is egyszerűek? A Judtot bíráló írások keményen támadják Judt romániai „forrásait” is, már-már „nemzetárulóknak” bélyegezvén őket. Márpedig az első számú forrás, akit Judt maga is gyakran emleget, épp Mircea Mihaies, a România Literara munkatársa, és a lap igazgatójának, Nicolae Manolescunak a jó barátja. Ezek szerint felesleges is itt „ideológiai” magyarázatok után kutatni? A Judt körüli vihar oka csupán a két szerkesztőség közötti rivalizálás lenne? Elképzelhető, hogy ez is szerepet játszik, de a háttér nyilván összetettebb. Már csak azért is, mert a vihar szele nem csak ezt a két lapot érintette.
Az Adevarul, a legnagyobb példányszámú napilap heti irodalmi-kulturális mellékletében (59., 2001 nov. 20.) Florin Constantiniu történész kommentálja Judt cikkét. A cím mindent elárul az írásról: „Tony Judtról, és a demokratikus köntöst öltött sztálinizmusról”. De érdemes idézni a Ziua (az egyik legelkötelezettebben Amerika-barát napilap) néhány sorát, alcímét:
„A cikk tartalma mélyen románellenes, hemzsegnek benne a hazugságok.”
„Ez a nem professzionalista írás szennyvizet zúdít századunk legkiválóbb román értelmiségijeire.” (Értsd: a vasgárdista értelmiségiekre – a ford.)
„Bajonettel támadtak Romániára!”
„Felmerül a kérdés, kinek használ ez a provokáció, épp miniszterelnökünk látogatása alatt. Ki szervezte a merényletet, ki rendelte meg ezt a cikket?” – Ilyen és ehhez hasonló minősítésekkel tálalják Judt cikkét. Ugyanakkor – és ez talán valóban csak Romániában képzelhető el – a lap vezércikkének szerzője (Dan Pavel) teljes egyetértését fejezi ki Judt cikkével, sőt, túl elnézőnek és szelídnek véli, miközben Judt bírálóit „dilettáns gyanakvók”-nak titulálja, a bírálat forrásának pedig „a román kultúra kisebbségi komplexumát” tekinti.
Az elhíresült Judt-esszére adott válaszok közül a legfontosabbak Andrei Brezianu tollából származnak. Brezianu évek óta az Amerika Hangja román részlegének az igazgatója: egyrészt tehát jól informált, másrészt azonban állami hivatalnok – feltételezhető tehát, hogy az öncenzúra nála is olajozottan működik. Talán futó összefoglalása is tanulságos lehet. Első, „Cui prodest” című cikke a „22” már idézett számában (45.) jelent meg. Alaposan kivesézi Judt cikkét, bár nem annyira állításait cáfolja, mint inkább azt kifogásolja, hogy a szerző másodrangú mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, miközben fontos történelmi eseményeket hallgat el, de túlságosan is felnagyítja például a 20-as, 30-as évek elitjének „rinocerizálódását” stb. Az sincs ínyére, hogy 1918-cal kapcsolatban Tony Judt „területszerzés”-ről beszél, hogy túloz a romániai nacionalizmus, szélsőségesség és revizionizmus (Besszarábia visszaszerzése) kérdésében. Brezianu bő lajstromot készít minden történelmi jellegű tévedésről – noha valójában nem annyira tévedésekről, mint inkább elkerülhetetlen leegyszerűsítésekről van szó.
Brezianu első cikke ügyesen megírt esszé ugyan, de nem teljesen érthető belőle, miért is haragszik. Három héttel később újra megpendíti a témát a „22”-ben (48. szám). Úgy tűnik, a România Literara írásai miatt gurul dühbe, amelyek keményen bírálták a Judt ellen támadókat. Ebből az ingerült hangú cikkből már jóval pontosabban érthető eredeti ellenszenve, Judttal szembeni felháborodása is. Gondolatmenete a következő: a nemzetközi politikai életben szerinte kétféle vélekedés van érvényben Romániáról. Az egyik felfogás szerint Románia képtelen újra beilleszkedni Európába, méghozzá főként a két világháború közti korszak terhe miatt (itt elsősorban az akkori demokrácia gyengeségére céloz, valamint arra, hogy a szélsőjobboldal mennyire népszerű volt az elit értelmiség köreiben). A másik vélekedés pragmatikus alapokból indul ki: Románia eszerint egyáltalán nem menthetetlen Európa számára, beilleszkedhet még, noha csakis sokkterápia alkalmazásával. Ennek pedig most, a jelenlegi stabilabb körülmények között jött el az ideje. Az első vélekedés képviselői közül Richard Hollbrookot emeli ki, akinek Wilson céljait elemző szavait idézi: „Az önrendelkezés csodálatos fogalom, de ahogy ezt alkalmazták Délkelet-Európában 1919 és 1920 között, a versailles-i, trianoni és más egyezmények által, olyan vonalakat rajzolt a térképre, amelyek, bár közvetve, a fasizmushoz, a nácizmushoz, a kommunizmushoz, később pedig olyan katasztrófákhoz vezettek, mint Bosznia, Koszovó stb.” Ha el is fogadnánk azt a feltételezést, hogy a Nyugat mostani döntéseit befolyásolja a balkáni feszültséggócok kialakulásának értékelése, ebből épp a Brezianu állításával fordított következtetésre jutnánk: mégpedig arra, hogy amit Wilson „elrontott”, azt a mai Amerikának kellene rendbe hoznia. A feszültséggócokat „kezelni kell”, mégpedig idejében. Más „kezelési” módszer pedig aligha képzelhető el, mint hogy e zónákat a Nyugat, vagyis Európa befolyási övezetébe tereljék – magyarán, integrálják őket. Brezianu állítása pedig csak egyvalamivel magyarázható: a román nacionalista mentalitás automatizmusával, amely egyenlőségjelet tesz a trianoni döntés történelmi perspektívából való helytelenítése és a mai románellenesség között. Brezianu szerint Tony Judt is ugyanahhoz az eszmeáramlathoz tartozik, mint Hollbrook: „nem véletlen, hogy cikkében 25-ször említi Románia nyugati szomszédját, kétszer a versailles-i szerződéseket, és négy egész hasábot szentel a két háború közti Romániának.” Akkor az sem lehet véletlen, hogy Andrei Brezianu nem írja le a Magyarország szót, csupán mint „Románia nyugati szomszédját” emlegeti? Sebaj, Brezianu megnyugtatja olvasóit: „Az új, republikánus adminisztráció nyilatkozatai bizonyítják, hogy Hollbrook gondolkodásmódja tőlük idegen.”
Akárcsak a továbbiakban olvasható szövegek zöme is az européer gondolkodástól.
- Játéktér [6]