A lélek balga fényűzése fogytán
tojássá-kővé gyűrődnek papírok,
mintha a szón túl lenne az a végfok,
hol az értelem ordít, mint toportyán,
fává szorulva vissza, Sziszifosz
köveit görgető Hérakleitosz,
mintha a mindenségben volna étosz,
erkölcs, s nem az lenne, hogy csak kikopsz.
Öt perc múltán? Két órára? Az év
tizedére, fél-huszonötödére?
Nevetségednek nevetség a bére,
vizet elvonóké ekképp a rév.
Borulj kockás viaszkosvásznaidra,
mondd, hogy magam vagyok, nagyon, rekettyés
bokorzaton zörrenjen szét a tett, és
ne kérje tűnt erő már soha vissza:
de, Berzsenyid invokálva, oroszlán
bődüljön szét belőled e kövekből,
miket görget az Örök Figura,
szádon a rím hulljon szét, hogy ura
lehess, s valóban. Hiú végzetedből
vedd vissza magad. S lásd, miféle fogytán
lesz újra Egész a csonka Soha.
Űzd, hogy űzzön – még mit tudj: innen, erről.
- Vers [5]