[Neményi László–Rádai Gábor–Révész Sándor–Zádori Zsolt]

Az ügyesek kormánya


A miniszterelnök a Vasárnapi Újságban arról beszélt, hogy olyan helyeken is épültek árvízvédelmi gátak („építettünk gátakat”), ahol korábban soha nem voltak. Így például Olaszliszka és Sárzsadány mellett. Ez jó. Köztudott, Orbán közelinek tekinthető rokonának, jelesül a feleségének és a párizsi magyar nagykövetnek közös érdekeltségei, egyebek mellett szőleje van itt. Akkor most már, nem jó, ami történt?

Mikola miniszter – persze erős kormány/Orbán-támogatással – átverte a parlamenten a kórházprivatizációs törvényt, amelyet korábban az SZDSZ-nek nem sikerült lenyomni az orvosok bosszújától rettegő szocialisták torkán, és amely magántőkét pumpálhatna az egészségügybe. Ez jó. A kiterjedt Mikola családnak (és ismét Kékessy párizsi magyar nagykövetnek) szándékában áll a privatizációban aktívan részt venni. Akkor most már ez sem jó?

Egy állami nagyvállalat felmondta a beszállítójával kötött, az állami vagyonra nézve előnytelen szerződését, és jóval előnyösebb üzletet kötött egy kiváló referenciákkal rendelkező másikkal. Ez jó. És ha a hoppon maradt cég id. Orbán Győző személyes ellenfelének a tulajdona, míg az, amelyik a megrendelést kapta, egyenesen magáé id. Orbán Győzőé, akkor már nem jó?

Külön állami milliárdokat kapott a méltán híres hegyaljai borvidék. Ez jó. Stumpf miniszter testvére jelentős érdekeltségekkel bír a hegyaljai borvidéken, Tokaj szőlővesszejéről így minden bizonnyal néki is csöppen némi nektár. Akkor ez már megint nem jó?

Egy több száz éves hagyományokkal rendelkező, de néhány éve még vegetáló nyomda betör a tankönyvpiacra, és rövid idő alatt félmillió példányos megrendelésre tesz szert az állami tulajdonú Nemzeti Tankönyvkiadótól. Ez jó, nagyon jó. A megrendelőnél a tulajdonosi jogokkal rendelkező ÁPV Rt. a korábbi igazgató helyére új vezetőt nevezett ki, és ő döntött arról, hogy a Kövér László testvére, Kövér Szilárd vezette Egyetemi Nyomda a korábbi évi egy-két könyv helyett ezentúl 150-félét nyomhat. Az új igazgató másik hamari intézkedése volt Rockenbauer miniszter feleségét kinevezni marketingigazgatónak. Hát akkor ez se jó?

Amikor ’90-ben a frissiben a parlamentbe került fideszesek megjelentek pulóverben, farmerben, a legtöbben ebben egyenesen politikai gesztust láttak: „fiatalok vagyunk, a poros konvenciók nem izgatnak bennünket, nem vagyunk különbek, mint ti, a politikus is csak ember”. Csak a cinikusok mondták, hogy úgy könnyű lezsernek lenni, ha az embernek nincs nyakkendője meg normális öltönye. Aztán természetesen elég gyorsan megjelentek az öltönyök, és jó autóra is futotta. Nincs ebben semmi rossz, semmi árulás. Mert hát miért kellene a közjónak szemben állni az egyéni boldogulással? A politikusnak nem kell feltétlenül ágrólszakadtnak lenni. Sőt. A zoknistoppoló miniszterelnök-jelölt Nagy-Britanniában, a pulóveres Spanyolországban veszítette el a választást „öltönyös” ellenfeleivel szemben. A polgár agyában él egy kép a jó/sikeres politikusról, aminek csak az egyik összetevője a közvetlenség, a másik – sok egyéb mellett – a tekintélyesség, amit érdemes viselkedéssel, beszéddel és megjelenéssel nyomatékosítani. A győzelemre esélyes politikusnak tehát egyszerre kell megfelelni „a mi fiunk” és a „haza atyja” közönség által támasztott elvárásainak. És ezt, sajnos, farmerban és kis Polskival, egyébként szimpatikus puritanizmussal egyelőre nagyon nehéz.

A szovjet blokk országai közül talán Magyarországon irritálta az embereket legkevésbé a másik gazdagsága, sikere. Nyilván ebben eminens szerepe volt a második gazdaságot, a háztájit engedélyező, a seftelést, nepperkedést, üzletelést a legtöbb esetben elnéző rezsimnek. Akkoriban a Szovjetunióban, Romániában, de még Csehszlovákiában is elképzelhetetlen lett volna, hogy annyian felháborodjanak a meggymagos bebörtönzése miatt, mint tették azt Magyarországon. Másutt nem is értették volna, hogy mi azzal a baj. A közember értékelte a vagyonosodást, bár persze továbbra is inkább a lángost szerette, mint a lángossütőt.

A rendszerváltást követően ebben is megváltozott a helyzet, a „vállalkozó”, az „üzletember/asszony” szinonimája lett a kétes, törtető, gátlástalan, anzágoló alakoknak. De a gyors vagyonosodást övező gyanút a politika is táplálta. Már a szocializmus alatt is csak a munkával, sefteléssel, lottóötössel megteremtett vagyonokat illette tisztelet, a politikai vagy családi kapcsolatok kiaknázásából szerzetteket nem. Aztán 1990 után kiderült, hogy kapcsolatok nélkül csak keveseknek megy, és nekik is van kapcsolatuk a kapcsolatokhoz. A rendszerváltás egyik nagy ígérete, hogy a rátermettség, a tehetség, a kitartás, a szorgalom önnön erejéből érvényesül, szertefoszlott.

Ennek ellenére a tulajdonszerkezet forradalmi átalakulása, az 1988 és 1998 közötti privatizáció idején, miközben az állami és magántulajdon 80-20 százalékos aránya nagyjából megfordult, kevesebb korrupciós botrány kavart indulatokat országosan, mint az Orbán-kormány négy éve alatt. Azt persze senki nem állíthatja, hogy korábban kevesebb visszaélés, erkölcstelenség vagy egyenesen bűncselekmény történt volna. Mint ahogy az a védekezés sem állja meg a helyét, hogy az Orbán-kormánnyal a kezdetektől ellenséges nyilvánosság nagyította fel az ügyeket. (Igaz, alkalomadtán valóban megtette.) Lényegesebb szerepe lehet ebben annak, hogy Orbánékig ezek az ügyek a politika csúcsain lévőket személyükben („családjukban”) csak elvétve érintették, vagy legalábbis akkoriban nem hallhattunk róla. Az Antall-kormány idején egyedül Boross Péterről és fiáról jelentek meg – később a bíróság előtt megcáfolt – mendemondák. Jellegükben, súlyukban különböző, de az érintettek és a kormány számára egyként kellemetlen ügy volt Horn Gyula házépítési ügye, Baja Ferenc közbenjárása a zsurki vodkagyár környezetvédelmi pénzekből való megsegítése ügyében, vagy Kuncze Gábor testvére cégének kultuszminisztériumi tankönyvmegbízása. Hogy aztán a mostani ciklusban az Orbán-kormány tagjainak többször magyarázkodni kelljen: családjuk vagyonosodása nem politikai befolyásukhoz köthető.

Elég, ha itt csak a miniszterelnökre utalunk, akit leginkább apja hozott többször is kellemetlen helyzetbe, de Orbán mégsem tett meg mindent a helyzet tisztázása érdekében. Igaz ugyan, tudtuk meg tőle, többször is kérte apját, hogy állami érdekeltségű üzleteket ne kössön, ezt id. Orbán hol megfogadta, hol nem. A kormányfő azonban megakadályozta, hogy parlamenti bizottság vizsgálja ki a székházeladásból származó pénzek mozgását, illetve az apja és a Dunaferr között kötött beszállítói szerződés létrejöttének körülményeit. De felesége és Kékessy nagykövet üzleti kapcsolatai a párizsi nagykövetség pazarló felújítását is más megvilágításba helyezik.

Bármennyire is nehezünkre esik, próbáljunk most nem a konkrét esetekre összpontosítani, hanem a jelenség tanulságait összegezni. Örülhetünk annak, hogy a mostani kormányban jóval tehetősebbek ülnek, mind az előzőekben. (Figyelem, ne a vagyonbevallás-bohózat adatait vegyük figyelembe!) Ideális esetben az államférfi és a közösség érdeke egybeesnek, a közjó a státusférfi családjára is háramlik. Helytelenül járunk-e el tehát, ha ebben az ideális esetben sem tartjuk kielégítőnek a hírbe hozott politikusok védekezését, miszerint: „nem kényszeríthetem arra a családomat, hogy amíg kormányfunkciót töltök be, addig ne gyarapodjék"? Igen, helytelenül. A politikust korlátozó szigorú politikai, erkölcsi és büntetőjogi követelmények ugyanis nem alkalmazhatók teljes szigorukkal a családjára is. Nyilvánvalóan minél távolabbi a nexus, annál kevésbé érvényesek a megszorítások.

A fenti ügyek szinte mindegyike azonban messze áll az ideális állapottól. A miniszteri családok, barátok nem fair versenyben kerültek előnyös pozícióba: nyilván máshol is elkelne árvízi gát, más borvidéknek is szüksége lenne állami támogatása, más nyomda is ki tudná nyomtatni a tankönyveket. Bokros Lajos történelmi érdeme volt, hogy a közember számára is világossá tette, a büdzsének igenis vannak határai, amit nem a kormány jóhiszeműsége szab meg, hanem a bevételek: csak azt lehet szétosztani, ami a számlánkon van. A költségvetés készítése során sok magasztos cél vetélkedik tehát egymással, ha az egyikre sok pénzt szánunk, úgy a másiktól sokat veszünk el. Azok a mondatok, amiket mostanában kormánytagoktól meg kellett szoknunk: „a pénz nem számít”, „a kormány x milliárdot adott erre meg arra”, a korábbi torz logikát hozták vissza.

Az Orbán-kormány a „tiszta kezek” ígéretének is köszönhetően nyert a 1998-as választáson, a választó nem akart több Tocsik-ügyet. Erre kapott helyette sok Tocsik-ügyet, amiben már miniszterek is involválódtak. Hiába a hangzatos ígéretek a korrupcióellenes csomagról, a „lisztes kezek leporolása” helyett a panamákat valójában jogszerűvé tették, a Magyar Fejlesztési Bankról alkotott törvény vagy a közbeszerzés mellőzése az óriás-beruházásoknál mind-mind egyértelműen ezt a célt szolgálták. A kisgazda sutyerákságok, a közvagyon gátlástalan megdézsmálása amatőrségek csupán a Fidesz-MPP által vezérelt strukturális, az egész társadalmi normarendszert érintő változásokhoz képest. És a legkevésbé sem vigasztaló, hogy a fideszesek csupán végrehajtották, amit az elődjeik már korábban terveztek, de nem sikerült nekik véghezvinni.

A választások és a következő parlamenti ciklus tétje – azon túl, hogy formális szövetségre lépnek-e egymással az ébredő meg az álmodó magyarok –, hogy a politikai korrupciós folyamatokat sikerül-e visszaszorítani. A győzelemre esélyes szocialistákat elnézve most sem aludhatunk nyugodtan, meglehet, újabb ügyes kormányra számíthatunk.

A Narancs és az Úthenger


A Fidesz egy évtizeddel ezelőtt a megátalkodott negativitás pártja volt a konstruktív pártok szemében. Ezek a konstruktív pártok az MSZP, MDF, FKGP, KDNP voltak. Ők építették a jövőbe vezető hidat. Hidak a jövőbe! Ez volt a világkiállítás szlogenje.

EXPÓ: HIDAK A MÚLTBA. Ezt írta expóellenes brosúrájának fenekére a Fidesz, amely abban mesterkedett, hogy a nemzetet megfossza a világraszóló sikerélmény lehetőségétől.

A brosúra homlokára pedig oda idézték a pozitív szocialista pozitivizmus emblematikus figuráját, Baráth Etelét, aki imigyen tegezte őket: „Találjatok ki valamit, amit a világkiállítással szembe lehet helyezni! Többet, mint egy puszta »nem«.”

És találtak. Először is találtak egy Petőfi-idézetet: „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnepelni kell, és ha nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akarunk.”

A brosúra végére pedig találtak egy hasonlatot: „Befolyásos barátainkat üzleti vacsorára hívni a házunkba: jó befektetés lehet. De ha ehhez előbb düledező lakunkra új emeletet kell húzni, szaunát építeni nekik, mikor magunknak egyelőre egy tisztességes fürdőkád kellene; ha ebédlőgarnitúrát és étkészletet a vendégekkel hozatunk, és ráadásul a háziasszony szakácstudományában sem bízunk – akkor ettől a vállalkozástól dicsőség és haszon alig remélhető, annál több adósság és megszégyenülés.”

A brosúra címe: A Narancs és az Úthenger esete.

A Narancs pártja azóta Úthengerré súlyosodott, s a találékony tagadásból, a tartalmas nemből puszta igen lett.

A Fidesz és az MSZP sohasem értett egyet a világkiállítás ügyében. Nem azért, mert mindkettő kitartott az álláspontja mellett, hanem azért, mert egyik sem. A világkiállítási törvényt az MSZP ellenzékben úgy megszavazta, mintha státustörvény lett volna, aztán kormányra kerülvén sajnálattal konstatálta, hogy a helyes törvény megvalósítása rossz útra csúszott: vissza az egész. Ekkorra azonban már a Fidesz köpönyege is megfordult, rájöttek a fiúk, hogy ők is tudnak gyalázni azokkal a szavakkal, amelyekkel őket gyalázták, s mindenesetre jobb gyalázni, mint gyalázódni.

Az olimpia és a világkiállítás között az a különbség, hogy az egyiket tagadni kell ahhoz, hogy ne legyen, a másikat nem. A világkiállítási jogok párizsi gazdái örülnek, ha fognak maguknak palimadarat, csak az nem rendez világkiállítást, aki nem akar. Ellenben az olimpiáért tucatnyi Krőzus verekszik sok éven át, a magyar templom magyar egerét észre sem veszik a talpuk alatt. Így aztán nyugodtan lehet hülyeségeket cincogni, nem zavar senkit.

Némelyeknek feltűnt, hogy egyik párt sem jelentkezik a lakosságnak azért a feléért, amely a közvélemény-kutatások szerint nem akar olimpiát. Nem is érdemes jelentkezni érte, mert a könnyű olimpiai álmok kedvelőit könnyebb elveszíteni, mint az olimpia ellenzőit megnyerni. Ez utóbbiak ugyanis éppen azért mondanak nemet, mert realisták, de éppen mert realisták, nem is lehet velük elhitetni, hogy a magyar olimpia reális veszély. Az ő választásukat az olimpia nem fogja befolyásolni.

Voltaképpen sem a helyeslők, sem az ellenzők nem tartanak attól, hogy lesz mit megrendezni, ezért azután senki sem ideges különösebben. Nyoma sincs annak az elkeseredett harciasságnak, amellyel a világkiállításért és ellen harcoltak a változó összetételű csapatok.

Csak az a riasztó, hogy tényleg vannak, akik, ha tehetnék, képesek lennének százezerszámra építeni az egyszer használatos ülőhelyeket méregdrága, hipermodern és hatalmas létesítményekben, amelyekből egy darab sincs meg és egy darabra sincs szükség nálunk. Az egész ország Újpest lenne. Csupa új, 1-10 százalékos kihasználtsággal működő stadionnal és a nemzetközi sokadosztályba bevásárolt, leharcolt brazil gólkirályokkal.

„Istentagadó s lázító”


Horn Gyula nyilvános levélben nehezményezte, hogy a katolikus papok sok helyütt politikai agitációt folytatnak a Fidesz mellett. Miután a katolikus egyház ezt elismerni sem szeretné, és tagadni sem, nem áll módjában erre az artikulált fölvetésre artikulált választ adni. Az artikulált választ kétféleképpen lehet elkerülni: hallgatással és artikulálatlan hangzavarral. A hivatalos egyházi vezetés a hallgatás irányába kerül, a kormányhoz és a privilegizált egyházakhoz közeli miegyebek pedig a másik irányba. Külön-külön az se jó vád, hogy Horn Gyula rágalmaz, és az se, hogy gátolná az egyházakat jogaik gyakorlásában. Az első a tagadását, a második a vállalását jelentené annak, amit Horn szerint az egyházfik tesznek. Mint írtuk, az egyháznak így se jó, úgy se jó. A tagadás egyrészt azért nem jó, mert az egyház mégiscsak nyilvánosan tevékenykedik, ezért aztán mindenki tudja, hogy a politikai agitáció meglehetős intenzitással folyik; másrészt azért nem, mert nem elbizonytalanítani, hanem megerősíteni akarják azokat, akik ezt az agitációt folytatják és befogadják, harmadszor nem is akarják megtagadni a szövetségesi viszonyt a jelenlegi kurzussal. Másfelől viszont nyíltan vállalni sem lehet a dolgot, mert akkor nyíltan ütközni kellene a nem kormánypárti hívekkel és papokkal, ami meglehetősen kínos volna, az ellenzék győzelme esetén ellenzéki erőnek kellene minősülni, ami szintén kínos volna, s el kellene viselni azt a presztízsveszteséget, amit a pártharcokba való „leszállás” a mai magyar közéletben jelent.

Az egyházaknak és kiváltképp a katolikusnak csak a hallgatólagos kormánypártiság felel meg, Horn pedig volt olyan gyalázatos, hogy erre a hallgatólagosságra ne legyen tekintettel. Éppen azért nem rágalmazónak, vagy jogtiprónak, nem ennek, vagy annak kell őt kikiáltani, hanem mindennek egyszerre. Nem ezt, vagy azt kell rá mondani, hanem mindent, hogy olyan fogalmilag feldolgozhatatlan hangzavar kerekedjen ki a vádakból, amelynek csak a hangereje és az indulati töltése érzékelhető.

A Tilos esete az igazságszolgáltatással


Január 8-án hirdetett ítéletet a Fővárosi Bíróság dr. Szentes Ágnes vezette tanácsa a Tilos Rádiónak az ORTT és a Rádió C ellen indított perében. Mivel azonban az ítélet írásbeli indoklása csak január végén érkezett meg a perben a Tilost képviselő ügyvédi irodához, nyugodtan tekinthetjük ezt tárgyidőszakunkban történt eseménynek. Amelyről az ítélet fényében feltétlenül érdemes megemlékezni.

De kezdjük a történetet kissé korábban. Az ORTT tavaly tavasszal hirdetett győztest a budapesti 88,8 MHz-es ultrarövidhullám használati jogára nonprofit rádiók részére. A pályázaton a két fent említett rádió mellett két egyházi adó, a hivatalos katolikus egyházhoz közel álló Mária Rádió, illetve a hivatalos egyház által nem támogatott Yes Rádió indult. A jobboldali többségű ORTT a hírek szerint az előbbi adót szerette volna győztesnek kihozni, csakhogy legnagyobb meglepetésére végül a magát cigány közösségi rádióként definiáló Rádió C-nek ítélték a frekvencia használati jogát. (A rossz nyelvek szerint a hirtelen váltás oka az éppen külföldön tartózkodó Martonyi János külügyminiszter telefonja volt, aki figyelmeztette az illetékeseket: a jelenlegi helyzetben felettébb jó fényt vetne hazánkra külföldön, ha a romák saját rádióhoz jutnának. Ugyanis – csak emlékeztetőül – éppen akkoriban zajlott a Strasbourgba kivándorolt romák menedékkérelmének elbírálása.)

Az előző kormány idején az ORTT-ben egyik oldalnak sem volt olyan többsége, hogy a másik oldal nélkül állapíthasson meg győztest. Ezért a vitás – értsd: politikailag vitás – döntések kezelésére meghonosodott a magántanácskozmány intézménye, ahol zárt ajtók mögött dőlt el, hogy ki kapja az egyes frekvenciákat, és milyen árat szab az ellenoldal a támogatásért. Ezek után a döntés fényében újrapontozták a pályázatokat. Azonban az ORTT jelenlegi felállása – négy kormánypárti tag, akik élvezik a MIÉP-es tag támogatását, áll szemben két ellenzéki taggal – lehetővé teszi, hogy a kormányoldal az ellenzék támogatása nélkül is megszavazza a neki szimpatikus jelölteket. A nagy szabadság azonban jelen esetben visszaütött, ugyanis az illetékesek nem fordítottak túl sok gondot arra, hogy a döntésük megtámogatására születő pályázatértékelés támadhatatlan legyen. Nem is beszélve arról, hogy miután a Rádió C pályázatában elfelejtett egy rubrikát kitölteni, a helyi közéleti feladatok vállalásáért adható 20 pontból egy sem illette meg őket, vagyis nagyon igyekezni kellett – az ORTT-nek –, hogy a hátrányt ledolgozzák. Ezért történhetett meg az, hogy míg az akkor 9 éve folyamatosan működő Tilos Rádió műsorszolgáltatási tapasztalatai 3 pontot értek, addig a korábban – értelemszerűen, hiszen új kezdeményezésről volt szó – egyetlen percet sem sugárzó Rádió C a maximális pontszámot kapta ebben a rubrikában, vagyis 8 pontot. Ezek után már csak a Tilos üzleti tervét kellett 1 pontra értékelni (RC: maximális 10 pont) – amelyre egyébként egy egy évvel korábban meghirdetett pályázaton még 10 pontot kapott –, illetve a benyújtott műsortervet kellett megfelelően lepontozni (TR: 2 pont, RC: maximális 8 pont), hogy kialakuljon a végeredmény: Rádió C – Tilos Rádió 70:69.

A pályázati eredmények, illetve a pontozás ismeretében tehát a Tilos Rádió úgy döntött: pert indít az ORTT ellen („ami sok, az sok” avagy „a pofátlanságnak is van határa”), jóllehet a liberális szellemiségű adó munkatársai is tisztában voltak vele, hogy ezzel abba kényelmetlen helyzetbe hozzák magukat, hogy látszólag az első hazai roma közösségi rádiót akarják megfosztani a megszólalás lehetőségétől. Ezért nyilatkozataikban mindig hangsúlyozták: a pert az ORTT ellen indítják, annak etikátlan magatartása miatt. (Igaz, a bíróság kifejezett felszólítására a Tilos később a Rádió C-t is perbe vonta.)

Természetesen az a tény, hogy politikai döntés született az ügyben, nem igazolható, és így nem szolgálhat alapul egy perhez. Viszont a Tilos jogászai két pontban is megtámadhatónak látták az ORTT döntését. Egyrészt véleményük szerint alaki hibát követett el az ORTT, amikor egyáltalán elfogadta a Rádió C pályázatát, ugyanis ahhoz a megkövetelt cégmásolat helyett cégkivonatot csatoltak. Másrészt megsértette a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló törvény (Versenytörvény) 7. §-át („Tilos a versenyeztetés – így különösen a versenytárgyalás, a pályáztatás –, az árverés, a tőzsdei ügylet tisztaságát bármilyen módon megsérteni.”), amikor a pályázatot nem a kiírásban meghirdetett szempontok alapján bírálta el (tudniillik a műsorszolgáltatási tapasztalatra adható nyolc pontot megadta egy olyan rádiónak, amely soha, egyetlen percig sem sugárzott műsort a pályázat benyújtásáig). Ezért a Tilos a pályáztatás során elkövetett szabálytalanságok okán az ORTT és a Rádió C között létrejött szerződés semmisségének kimondását kérte a bíróságtól, valamint azt, hogy kötelezzék az ORTT-t új pályázat kiírására.

Az ORTT ezzel szemben azzal érvelt, hogy a cégkivonat minden érdemi információt tartalmaz, így alaki hiba nem történt. A műsorszolgáltatási tapasztalat elbírálása kapcsán pedig arra hivatkoztak, hogy az szubjektív elbírálás alá esik, vagyis így semmiképpen sem sérthették meg a Versenytörvényt. A per során az ORTT jogászai meg is indokolták, hogy mire adott a testület maximális pontszámot. Igaz ugyan, érveltek, hogy a Rádió C nem csatolt a pályázatához műsorszolgáltatási tapasztalatot igazoló okiratot (hogyan is tehették volna), de egy korábbi pályázatukban már szerepelt, hogy a rádió ügyvezetője, Kerényi György rendelkezik ezzel – érdekességképpen: Kerényi ezt a „tapasztalatot” a Tilos Rádió munkatársaként szerezte.

A bíróság január 8-án kelt ítéletében aztán mindkét kérdésben állást foglalt, mégpedig a következőképpen: „Az ügy érdemével kapcsolatban megjegyzi a bíróság, hogy a pályáztatás alakiságai és pályázat elbírálása tekintetében az I. r. alperesi és II. r. alperesi álláspontot tudta a bíróság elfogadni.” (I. r. alperes: ORTT, II. r. alperes: Rádió C.) A döntésnek a pályázat szabálytalan befogadása kapcsán emelt kifogásokkal kapcsolatos része a nem jogász számára kevésbé érdekes. Itt lényegében azt mondta ki a bíróság, hogy lévén a cégkivonatból minden kiderül, aminek ki kell derülnie, ez az okirat a cégmásolat helyére léphet. (Bár némileg szokatlan lehet ennyi rugalmasság, nem érintettként csak üdvözölhetjük ezt a fejleményt.)

Sokkal érdekesebb a második pont elutasításához csatolt indoklás. Eszerint „A b) pontban írt műsor szolgáltatásban szerzett tapasztalat, ha ideiglenes műsor engedély alapján is ugyancsak a pályázat elbírálásának időpontjában már megállapítható és értékelhető volt, így az I. r. alperesi testületnek – függetlenül az általa felvett jegyzőkönyv tartalmi és matematikai hiányosságaitól – módjában állt mindkét pályázati föltétel tekintetében állást foglalni és hangsúlyozandó, hogy ez az állásfoglalás, mind az a) mind a b) vonatkozásában a pályázati kiírásnak megfelelően szubjektív megítélés kérdése kellett, hogy legyen, amely szubjektív megítélés ilyen és hasonló pályázati kiírások esetében nem zárható ki” (kiemelések tőlünk). A szöveg kissé nehezen érthető első olvasatban, de alapjában az ORTT álláspontjának teljesen megfelel, vagyis: a testület jogosult volt a Rádió C-nek műsorszolgáltatási tapasztalatot betudni, még akkor is, ha azt csak később szerezte meg, ezért a pályázatban nem is igazolhatta. Nem is beszélve arról – mondja az indoklás –, hogy ez a pont amúgy is szubjektív elbírálás alá esik, márpedig ami szubjektív döntés, az a pályáztató diszkrecionális jogköre, vagyis a bíróság nem ítélheti meg, hogy helyes volt-e a döntés.

De az igazi gyöngyszemek még csak most jönnek. Miután a bíróság kimondja, hogy a Tilosnak nincs igaza, majd hozzáteszi, még ha igaza lenne, akkor sem lenne igaza, még ezt is képes fokozni. „Az I. r. alperes által helyesen hivatkozott BH 2001.234-es számú jogeset szerint a szerződést nem teszi érvénytelenné, ha a pályázat kiírása és lebonyolítása során a pályáztató egyoldalon megsérti a vonatkozó jogszabályi előírásokat.” (A hivatkozott legfelsőbb bírósági ítélet – amelyről a Bírósági Határozatok Tárából mindössze annyi derül ki, hogy egy privatizációs ügyben született, amelyet az ÁPV Rt. ellen indítottak – valóban kimondja: „Ha az adásvételi szerződés tartalma, az abban vállalt feltétel nem ütközik jogszabályba, a szerződés semmissége azon az alapon nem állapítható meg, hogy a szerződéskötést megelőző pályáztatási szabályokat megsértették.”) Ehhez az indoklás a következőket teszi hozzá: „Az nem vitás tény, hogy az I. r. alperes vonatkozásában hivatkozott csupán a felperes jogsértő eljárásra, márpedig a pályáztatásra vonatkozó törvényi és pályázati kiírási föltételek ilyen jogalapon semmisség megállapítását nem teszik lehetővé...”

Mindez magáért beszél – mivel a Tilos szerint is csak az ORTT hibázott a pályázatok elbírálásánál, a jogsértés nem indokolná a szerződés megsemmisítését –, de a fenti mondat még folytatódik: „...az I. és II. r. alperesek között létrejött szerződés semmisségének megállapítása sem eredményezi, hogy a felperes kedvező helyzetbe kerül (új pályázat kiírása nem előírás, a felperes nem kerül az eredeti pályázó helyébe), ehhez képest a perbeli legitimációja hiányzik ahhoz, hogy az I. és II. r. alperesek közötti jogügyletet alappal megtámadja.” Tekintsünk el attól a szépséghibától, hogy a felperes perbeli legitimációjának hiánya esetén a pert meg sem lehet indítani – „idézés kibocsátása nélküli elutasítás”. Koncentráljunk az érdemi mondanivalóra: mivel a Tilos Rádiónak nem feltétlenül (!) származna előnye abból, ha megnyerné a pert, nem is lett volna jogosult az eredményt megtámadni. Ha ezt összeadjuk az előző bekezdésben foglaltakkal, a következő kép rajzolódik ki: mivel a pályáztatás szabályainak megsértése a pályáztató egyoldalú jogsértése, és így nem vonja maga után az eredményeképpen születő szerződés semmisségét, a pályázat vesztesei számára nem származhat előny annak megtámadásából, így nem is jogosultak a pályáztatás eredményét bíróság előtt megtámadni.

Vagyis az ítéletet logikailag értelmezve: nem csak arról van szó, hogy jelen esetben, vagyis a 88,8 MHz-es frekvencia műsorszolgáltatási jogának odaítélésében van igaza a testületnek, hanem minden olyan esetben, amikor bárkit kihoz győztesnek bármilyen alapon, majd roppant gyorsan szerződést köt vele. Vagy lehet, hogy igaza ugyan nincs, de a szerződés felbontására nem kötelezhető. Igaz, nincs is, aki ez ügyben bírósághoz fordulhatna, hiszen kinek származhatna a perből előnye, ha egyszer a törvénysértés megállapításának semmilyen következménye nem lehet?

„Hát én immár…”


A választások tétjét a közügyek iránt érdeklődők, különösen a pártos érdeklődők, mindig hatalmasnak érzik. Pedig hát egy választásnak normális körülmények között csak az a tétje, hogy melyik párt vagy pártcsoportosulás kap korlátozott időtartamra szóló megbízást a választóktól a végrehajtó hatalom gyakorlására, melyik párt vagy pártcsoportosulás kap esélyt arra, hogy politikai elképzeléseit a szakmai kényszerek által kijelölt szűk játéktéren megvalósítsa. Normális – demokratikus jogállami – körülmények között a végrehajtó hatalom gyakorlására megbízást kapók csak kivételesen képesek olyan károkat okozni, amelyeket a következő választás nyertesei nem tudnak korrigálni. Vagyis általában hiba egy választás jelentőségét túldramatizálni, történelmi sorsfordulóvá fölstilizálni, mely hibát különösen könnyű a választási küzdelem ricsajában, felfokozott politikai izgalmi állapotban elkövetni.

De abból, hogy általában hiba, nem következik, hogy mindig az. Néha a dolgok azok, aminek látszanak. Nagy ritkán még egy választásnak is akkora a tétje, mint amekkorának a győzelemért versengő politikai erők beállítják. És hiba lenne nem felismerni, amikor ez így van.

Most így van. Az áprilisi választások tétje az, hogy megengedik-e a választópolgárok a Fidesz-MPP-nek a „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” négy évvel ezelőtti jelszavából következő tudat- és társadalomátszabási politika folytatását. Ha megengedik, legitimizálják az eddig történteket, lovat adnak az átszabók alá, akik ezt úgy értelmezhetik, hogy mandátumuk van még ambiciózusabb álmaik megvalósítására. Ezáltal az ország olyan sínre kerülhet, amelyen esetleg több cikluson keresztül sincs váltó, és amelyről ezért csak kisiklani lehet. Ha nem engedik meg, nem a Jó fog győzni, csak a Kisebbik Rossz, de az ország előtt az irányváltoztatás lehetőségei nyitva maradnak.

Önmagában nem feltétlenül katasztrófa az, ha egy politikai erő akár néhány cikluson keresztül is hatalmon marad, ha vannak is hátulütői. Az országra a komoly veszélyt az az irány jelenti, amelybe a Fidesz-MPP által már részben lefektetett, részben csak lefektetni tervezett sín halad. Ez az irány nem csak annyival tér el, mondjuk, attól az iránytól, amelyet a Beszélő által képviselt értékek komolyan vétele esetén optimálisnak lehet tartani, mint amennyire a jövő jobbközép-konzervatív víziója a jövő liberális víziójától eltérhet. Ezt az irányt programszerűen jelölték ki úgy, hogy ne csak a rendszerváltáskor konszenzusos alapon célul kitűzött társadalmi-politikai rendtől kanyarodjék el, hanem menet közben a liberális demokráciát is delegitimizálja, azt az értékrendet, amely – hidegháborús terminológiával élve – a szabad világ erkölcsi fundamentuma.

Nemzeti tőkésosztály létrehozását célul kitűzni nemcsak azért botrány, mert a program meghirdetése a nepotizmus átlátszó ideológiai leple, hanem azért is, mert ha nem csak az lenne, akkor az állampolgári esélyegyenlőség vérforraló megsértése lenne. Ha engem kineveznek a nemzeti tőkésosztály tagjává, akkor Önnek, kedves Olvasó, romlanak az esélyei, hogy saját erejéből azzá váljék. Hasonlóképp áll a helyzet a nemzeti/konzervatív/keresztény színházművészet, történetírás, újságírás, batikolás és dobozolás fellendítésének programjával is.

A státustörvényt keresztülverni nemcsak azért volt felelőtlenség, mert szemfényvesztés, mert konkrétan semmit sem nyújt a határon túli magyaroknak, viszont előrelátható módon megnehezítette a szomszédságpolitikát, hanem azért is, mert szimbolikus természetű igazolása – hurrá, közjogi kapcsolat létesült a magyar állam és a határon túli magyarok között – ideológiailag aláássa az állampolgári közösség közjogi szempontból valóban kulcsfontosságú jelentőségét. Nem, nem a szomszédoknál: Csurka István csak következetes volt, amikor kívánatosnak tartotta a magyarigazolvány magyarországi bevezetését.

A magyar–osztrák–olasz–német tengelyről tevőlegesen ábrándozni nemcsak taktikailag kockázatos – elvégre Stoibernek még meg kell szereznie a hatalmat, Berlusconinak és az osztrák kormányzó koalíciónak pedig meg kell tartania –, hanem árulkodó is. Először arról árulkodik, hogy Orbán Viktort hátborzongató módon egyáltalán nem érintette meg a parlamenti váltógazdálkodás étosza és valósága, és nemcsak saját hatalmának tartósítását tartja kívánatosnak és valószínűnek, hanem vélt ideológiai szövetségeseiét is. Másodszor arról, hogy Orbán Viktor olyan EU-t szeretne, amely nem értékközösség, amelyben a liberális demokrácia normáinak megsértése nem okoz konsternációt. Harmadszor arról, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök nem találja vérfagyasztónak azt a kilátást, ha egy szája íze szerinti EU-ban az értékkonfliktus a második világháború vesztesei és győztesei között zajlana.

Vagyis a Fidesz-MPP hatalmon maradásának a MIÉP-faktor figyelembevétele nélkül is az a súlyos kockázata, hogy célkitűzéseinek részben számításba vett, részben szándékolatlan következményei olyan sajátosan magyar rezsim létrejöttéhez vezethetnek, amely egyes fontos vonatkozásokban akár erősen emlékeztethet is a liberális demokráciákra, de amelynek a viszonya a liberális demokrácia értékrendjéhez elviselhetetlen mértékben instrumentális. Ez az értékrend deklarált módon a „nemzeti érdekek” mögé, a szürke hétköznapok gyakorlatában pedig a kormányzati hatalom megtartásának szempontjai mögé szorulhat. És ennek a rezsimnek a szeretete már csak azért is elő lesz írva, mert a miénk, mert nem a Nyugat szolgai másolata, mert Ugocsa non coronat.

A politikai realitások nyilvánvalóvá teszik, hogy a Fidesz-MPP-t csak az MSZP győzheti le. Elméletileg elképzelhető, hogy egy győztes MSZP sem szerzi meg az abszolút többséget, és ezért csak az SZDSZ segítségével alakíthat kormányt. De alighanem valószínűbb, hogy az első helyen végző nagy párt egyúttal az abszolút többséget is megszerzi. (Ez a Fidesz-MPP-re csak akkor nem érvényes, ha valami csoda folytán még mindig vannak MIÉP-szimpatizánsok, akik szükségesnek érzik a rejtőzködést.)

De egy minél erősebb, a parlamenti küszöböt magasan átvivő és a valódi talpra állás lehetőségével rendelkező SZDSZ-re nemcsak az MSZP koalíciós partnereként lenne szükség, hanem egy tisztán szocialista kormány ellenzékeként is. Az ország hosszú távú érdekeit tartva szem előtt az ideális választási eredmény alighanem az lenne, amelynek következtében az MSZP egyedül alakíthatna kormányt, az SZDSZ pedig a Fidesz-MPP mellé ellenzékbe szorulna. Ez a konstelláció lenne az, amely a legtöbb reményt nyújtaná a veszett politikai polarizáció visszafordítására.

De ilyen eredményt csak a kollektív választási magatartás hozhat, mégpedig nagyjából véletlenül, mert a kollektív magatartás ilyen mértékű finomhangolására törekedni reménytelen vállalkozás. Ezért a Beszélő szerkesztői csak az egyéni választási magatartás befolyásolásáról ábrándoznak, és azt javasolják a tisztelt Olvasóknak, hogy az első fordulóban az SZDSZ-re, a másodikban, ha már nem marad állva szabad demokrata a Fidesz-MPP ellen, az MSZP jelöltjeire szavazzanak.

• Idusról idusra