Tony Judt esszéjét postán kaptam kézhez, alig öt nappal azután, hogy a cikk megjelent az Egyesült Államokban. New York-i barátom, aki elküldte volt a cikket, elmondta, hogy az írás számára is keserű pirula volt, alaposan meg is feküdte a gyomrát, azonban a cikk szenzációt keltett mindenhol, ahol érdeklődést tanúsítanak Románia iránt, és e szenzáció nem kis mértékben a lap rangjának tudható be. (...) Az elmúlt években gyakran beszélgettünk erről a szövegkategóriáról, arról, hogy valóságos, előítéleteken alapuló média- és reprezentációs sémák alakultak ki Románia diszkreditálására, de elbeszélgettünk a kül- és belhoni román értelmiség cinkosságot súroló magatartásáról is az ügyben, mivel éppen ez az értelmiségi csoport gyakran nyilvánul meg, és a legelőkelőbb, rangosabb rendezvényeken is ilyen kártékony módon lép fel. A barátom is gyakorta tanúja volt annak (...) hogy csicsás, előkelő akadémiai konferenciákon rangos román értelmiségiek egymást túllicitálva, a valóságot a lehető legsötétebb színekkel ecsetelve mintha azon versengtek volna, hogy ki beszél csúnyábban Romániáról. (...)
Szíven ütött a Tony Judt szövege, noha erre egyéb, személyes indokom is volt. (...) Kiadtam az idén egy antológiát, Külső tapasztalat (Experienta externa) címmel. A kötet szépreményű, rangos, fiatal román értelmiségiek külföldi akadémiai tapasztalatairól szóló vallomások gyűjteménye. Amikor a könyv ötlete megszületett, nem regionális-mioritikus komplexusainkat akartam kiteregetni, inkább az érdekelt – és a valóság később engem igazolt – hogy igenis vannak embereink, akik megütik a nyugati értelmiségi-akadémiai mércét, fogyatékosságaik és hiányosságaik pedig inkább a körülményeknek tudhatóak be, semmint szellemi alkatuknak és a működő struktúráknak. A Tony Judt-féle szövegek tükrében azonban csak annyi látható, hogy Romániában bárminő szellemi-akadémiai emancipáció eleve lehetetlen, halva született kísérlet, mivel eleve kizárja a különféle doméniumok akár relatív autonómiáját is. (...) A Tony Judt-féle, lényegében marxista elmék számára (és a többsége azoknak, akik megfigyelnek, minket, ítélkeznek felettünk, írnak rólunk, jegyeket adnak, marxista beállítottságú) minden, ami Romániában történik másodlagos, politikai vetületű kérdés csupán.
A „22”-ben megjelent replikák szerzői könnyed kézzel rántják le a leplet Judt szövegének óriási (és gyakran nevetséges) baklövéseiről, és egyúttal rámutatnak arra is, hogy egyrészt az esszé nem egyéb puccos akadémiai sületlenség és publicisztikai tendenciózusság tetszetős elegyénél, másrészt, ez utóbbi hatását felerősíti egy érdekes véletlen egybeesés: az írás megjelenése egybeesik Adrian Nastase miniszterelnök washingtoni és New York-i látogatásával.
Judt professzor úr vétke az, hogy csak hallomásból ismeri a tényeket, amelyekről ír – Románia mindennapjait és történelmét –, de éppen ez a vétek az, amely az alja zsurnalisztika köréből egy sokkal megvetendőbb övezetbe utalja át a professzor esszéjét: a kulturális és akadémiai inkompetencia szférájába. Egy kompetens és minden partis-pristől mentes ítész még egy graduate studenttől sem tűrne el egy ilyen szöveget. Jelen esetben mindennek az ellenkezője történt: adva van egy professzor, amint a szövegből kitűnik, felkészült a Románia nevezetű tárgyból, és mindenki vakon hitt neki, még a szokásos rutinellenőrzésre sem került sor, a lap egyetlen szerkesztője sem vonta kétségbe radikális nézeteit. Tiszta sor, hogy mindez hogyan eshetett meg ilyen módon (és nem fordítva), minekutána a nyugati mass-media Romániát réges-rég szürke, lealázó sztereotípiák prizmáján keresztül mutatja be (antiszemitizmus, a M. Eliade-Cioran nemzedék erkölcsi kisiklása, utcagyerekek, korrupció, a London, Párizs vagy Írország utcáján koldulgató cigányok, stb.) Márpedig éppen ebből a szempontból Tony Judt cikke áramvonalas, hiszen semmiben sem tér el a szenzációhajhász zsurnalisztika megkövült módszereitől és elvárásaitól. Ha úgy vesszük, a cikk közlése redundanciának is tekinthető, mivel semmi újat nem mond, és annyi, tematikailag hasonló szöveg megjelent már Nyugaton az elmúlt évtizedben. A szöveg sztereotípiák halmaza, de oly ügyesen összeollózva, hogy újságírói szakon szemléltetőeszközként szolgálhatna arra, miként lehet kollázzsal álcázni a tudatlanságot. Az ilyen szöveg mellőzi a helyszíni tájékozódást, nem szövegeket, hanem inkriminatív jelképeket tárgyal – olyan „rangos” folyóiratokból, mint a Plai cu boi, România Mare vagy a Politica. (...) Az esszében található ítéletek és kijelentések két kategóriába oszthatók: az egyik az, amelyeket könyvekből koppint, felületes olvasat után, a másik a szubjektív kijelentéseké, amelynek alapja a szerző két röpke romániai látogatása, először 1998 októberében, másodszor 2001 márciusában (a két dátumot pontosan feltünteti, bár lehet, hogy több látogatásra is sor került). Szerény meglátásom szerint a szöveg elsődleges, zagyva információforrása mégiscsak a két fent említett látogatás, amelyeknek élményeit később regényes kultúrmázzal vonta be Tony Judt.
A szöveg, ismételt olvasás után, igazolja gyanúmat, hogy szerzőnk mégiscsak jól informált: készen kapta karikatúrák, statisztikák, illusztrációk zömét, az obligát magyarázattal, hiszen nyelvi-kulturális akadályok miatt bajosan bogozhatta volna ki egymaga a forrásanyag értelmét. Magyarán szólva, az az érzésem, hogy a dokumentáció alapja hazai, őshonos „négermunka” volt, és itt négerek alatt köztiszteletben álló értelmiségiek értendők – egyébként a szerző ki is fejezi háláját a közreműködésükért. Ők gyűjtötték az anyagot, ők ajánlották a bibliográfiát, ők fordították le az inkrimináló statisztikák adatait, ők hívták fel Tony Judt figyelmét bizonyos illusztrációk jelentőségére – egyszóval, ők végezték a kulimunkát, ők állították össze az archívumot. (...)
Tony Judtban pedig fel sem merült, hogy esetleg féligazságokal áll szemben, amiként az sem fordult meg a fejében, hogy ellenőrizze az állítások valóságtartalmát. (...)
Távol áll tőlem még a gondolata is annak, hogy az amerikai professzor szövege túlzások halmaza csupán. (...) Az esszé tükröt tart elénk, és ez a tükörkép távolról sem tetszetős, amiként a mi hazai valóságunk sem ígéretes, a két kép egymásra vetülése pedig egyenesen hátborzongató, amiként nem kevésbé nyugtalanító az a megjegyzés sem, hogy Románia európai integrációja túlzott követelésnek tekintendő, amennyiben a Romániával kötendő mezaliansz árát az Unió állja. Meggyőződésem, hogy a szöveget innen, Romániából „vezérelték”, azért most már csak egy kérdés izgat, és kérdésemnek semmi köze a politikához: vajon azoknak a személyeknek, akik hozzájárulnak egy ilyen szöveg dokumentálásához, nem keserű egy kicsit a szája íze? Vajon nincsenek a tudatában annak, hogy önmagukat adták fel, hogy a sárba tiporták a saját hivatásukat? (...)
- Játéktér [6]