Pohárnok Mihály iparművész
Pazarló kultúránk szégyene, hogy Pohárnok Mihályt bemutatnom és méltatnom kell. Pedig jól tudom, sokan kérdik egymásra nézve: ki lehet az? De nyilván vannak olyanok, akik most a homlokukra csapva kiáltanak fel: „hát persze!”, és csodálkoznak, hogy miért csak most, és miért nem…, de nem folytatom. Szóval, Pohárnok Mihály az alkalmazott művészet és formatervezés egyszemélyes intézménye, tudósa, szervezője, közvetítője, közlekedési rendőre és persze művelője. Rendkívüli tárgyi és helyismerete, abszolút hallása és ingerküszöb alatti sebességű tájékozódóképessége teszi nélkülözhetetlenné tervezőknek és felhasználóknak egyaránt.
Ő az, akit legtöbbször nem megbíznak vagy felkérnek, hogy szervezzen meg, tegyen rendbe, találjon ki valamit, amit más sok pénzért elpuskázott, hanem egyszerűen csak megkérdezik tőle, és ő lenyűgöző könnyedséggel nyújtja át a megoldás kulcsát. Javaslatai elegánsak, de sohasem fölényesek, legtöbbször szerényen átengedi a felismerés élményét beszélgetőtársának azon a ponton, amikor már nehéz a dolgot elrontani. Hivatásos rendteremtő, a szürke eminenciások démoni tulajdonságai nélkül. És soha nem lesz gazdag ember. Olyan misszionárius ő, akit a kannibálok még utoljára, a megtérés előtt jóízűen elfogyasztanak. Szívesen írnám le azt a mondatot: „Több évtizedes munkája lassanként a magyar tervezőművészet ismertségével és fontosságának felismerésével kamatozik”, de ez nem igaz.
A látszat ellenére ő is csak ember, egy ember, egy fontos, értékes, szeretni való ember. Azt viszont halkan és óvatosan merem állítani, hogy – ha lomhán is, de – környezetünk kezd érdekesebbé, kényelmesebbé, szóval szakszerűbbé válni, és hogy ez nélküle nem tartana itt. Még ma is fejembe kergeti a vért annak emléke, ahogy gonosz, irigy és tehetségtelen ember alatti személyek máig szégyenletes módon akadályozták meg azt, hogy munkájának hatásfokát egy reprezentatív intézmény, a Magyar Iparművészeti Egyetem rektoraként sokszorozza meg. Javíthatatlan álmodozóként még mindig úgy érzem, nem késő. Addig is, ha valami szakmai dologban tanácstalan vagyok, fölhívom.
Péter Vladimir
Szalai Júlia szociológus
A társadalmi egyenlőtlenségek kiváló kutatója. Kezdeményezője és szervezője volt több fontos társadalomtudományi műhelynek, kutatócsoportnak, folyóiratnak, könyvsorozatnak, a közelmúltban például szervezője és szerkesztője a Cigánynak születni című, reprezentatív kötetnek. Legutóbbi, Uram! A jogaimért jöttem! című kötetében a reformpolitikáktól a kényszerasszimiláció jelenségeiig tekintette át a közelmúlt és a jelen fontos társadalmi folyamatait.
Szalai Júliát a társadalmi programok és cselekvések hatásai foglalkoztatják, a beavatkozások szándékolt és főleg nem szándékolt következményei. Azt is mondhatnánk, hogy az „ész cselét” figyeli meg és írja le a jelenkori Magyarország történetében, de nem a gondviselés fortélyaként, hanem igazi szociológus módjára: azt elemezve, hogy a különféle kollektív célokat és terveket miként formálja át a strukturált társadalom. Ezt kutatta az egészségügyben és betegségügyben, s ezt tanulmányozta akkor is, amikor a szegénység terjedését és a kisebbségek életkörülményeit vizsgálta.
Szalai munkája egyaránt, egyidejűleg tanulás és tanítás. Írásai érzékletesen példázzák, hogyan ismerhetők meg a fontos társadalmi változások, s hogyan kell újratanulni folyamatosan, egy egész életen át a társadalmat. Elsősorban ezt tanítja egykori és mai tanítványainak is. Radikális látásmódja és közéleti szellemisége mellett ezért ő a progresszív magyar szociológia egyik vezető képviselője.
Somlai Péter
Tandori Dezső író, költő
A váteszköltő romantikus, népszerű alakja a múlté. A magyar költők ma nem nagyon híres emberek. Tandori Dezsőt mintha mégis „mindenki” ismerné.
Persze nehéz is nem észrevenni őt, hiszen annyit és annyifelé ír (mintha létezne még osztatlan magyar irodalom), hiszen jellegzetes, magányos alakja figuraként van jelen szinte mindenütt – pedig szinte soha, sehol nincs valóságosan jelen. Többnyire egy-egy pillantással is megállapítható: igen, ő az. Tandori/Nat Roid/Tradoni „evidenciás úr”, a mackós, a madárlátta, a lovas versek és prózák és krimik és gombfocikönyvek szerzője, az esszéista, a fáradhatatlan tárca- és elő- és utószóíró, a világ legtermékenyebb műfordítója.
A Tandori-legenda ugyanakkor nem mellékterméke, és még csak nem is pusztán része az életműnek, hanem egynemű vele. A válságköltészet feloldásával, az emlékezetes fordulattal, az elnémulás ellentétével, a Tandori-féle radikális megoldással. A hagyományos költőszerepből kilépve, a nyelv esendőségét gyönyörű szép trükkökkel tovább nem kendőzve, Tandori magát az (ön)kifejezés egzisztenciális csődjét tette életműve tárgyává. Valaki „híjának a helyén se” a verset és prózát író, versben és prózában beszélő figurát, aki és ahogy írja és mondja minden műfajban, ami leírhatatlan és kimondhatatlan.
Mindez mégis mérhetetlenül több a tragikomikus gesztusok fura összességénél. „A tréfa ott van, hogy én ezt komolyan gondolom” – írta Tandori egyik kötetének ajánlásában. A Tandori-életmű, ez a nonstop performance, abból csinál nagy költészetet, amiből nem lehet. Aligha van az elmúlt harminc év magyar irodalmának nagyobb hatású alakja, mint Tandori Dezső. Már feltűnő és emlékezetes indulásakor évtizedekkel később bekövetkező fejleményeket előlegezett meg; követőinek, vagy legalábbis a hatása alól magukat kivonni nem tudóknak, se szeri, se száma, ráadásul nemcsak nemzedéktársaira vagy a nála fiatalabbakra, hanem – egyedülálló módon – itt-ott még idősebb mestereire is hatott.
Jutalmazza az életmű-díj ne csak ezt a példátlan teljesítményt, hanem a példát is, amely idestova egyharmad évszázada buzdít írásra és olvasásra minden körülmények közt, mindennek ellenére.
Barna Imre
Vidovszky László zeneszerző
Minden alkotói pályának vannak meghatározó irányai, állomásai és váratlan fordulói. Kortársként, időben s térben is közelből szemlélve, gyakorta közreműködőként vagy az első megszólalás sikerültéért szorongó tanúként, az ember hajlamos mindezt egybemosni, a folytonosságot érezve ott is, ahol már a különbség volt a jellemző. Harmincvalahány év alatt az állandó változáshoz hozzá is lehet szokni, elfogadni, hogy a gondolkodásmód egysége talán épp a felületi sokféleségben mutatkozik meg, abban, hogy a személyiség ereje fogja össze a legkülönbözőbb megnyilvánulásokat. Hogyan is lehetne egységes vonulatba összefoglalni másképp az egyébként oly különböző, mára emblematikus jelentőségű alkotásokat, az Autokoncert zenei színházi marionettjétől a Schroeder haláláig (melyek kapcsolatáról, a bemutató döbbenetében, nem akármilyen igényességéről ismert kortárs komponista jegyezte meg, hogy a szerző „megtette az utat Beckett-től Kafkáig”), vagy a modernizmus utáni légkörben, a fölmelegített s reflektálatlanul kezelt hagyomány felhasználásához frivol kritikával is viszonyuló kamaraoperáig, a Nárcisz és Echóig? Bármelyik darabját idézem is fel magamban Vidovszky Lászlónak, a hagyományos koncertszituációban is működő műveket, vagy azokat, amelyek számára meg kell teremteni az előadás egyedül lehetséges, speciális terét, azokat, amelyek az Új Zenei Stúdióban folytatott közös előadói munka közvetlen tapasztalatából eredeztethetők, vagy azokat, amelyek szintén megszívlelt tapasztalatból, kiiktatják az előadót a mű megszólaltatásából – mindeme darabok kapcsán legélénkebben a kérdezés frissessége, újdonsága a szembeötlő. Sok mű fogadtatása merült ki abban, hogy a hallgatók a kompozíció megértése helyett elérteni igyekeztek a benne-mögötte sejtett tréfát, mintha e művek valamiféle szavakban is leírható ötletet járnának körül, öltenének hangokba – pedig egyetlen olyan pillanata sincs Vidovszky munkáinak, amelyekben ne a zenei megfontolás, a zenei megformálás, lebonyolítás volna a döntő, öltsön akár jól szabottan hagyományos alakot, vagy legyen belőle komputerjáték, netán meg sem szólaltatható imaginárius kotta.
E díj szabályzata azt írja elő, hogy kimagasló jelentőségű alkotást, jelentős pályaszakaszt jutalmazhat. Nem csak a nevesítés kényszere, hanem a nagy művel való szembesülés oly ritka öröme is megfogalmaztatja velünk, hogy ez idén Vidovszky László Zwölf Streichquartette című ciklusát illeti e megkülönbözető figyelem; ez a mintegy ötvenperces kompozíció a magyar zeneszerzés elmúlt évének bizonyosan legnagyobb eseménye, szerzője pályáján kimagasló állomás; ha bízhatnánk még egyáltalán a nemzetközi zenei termés áttekinthetőségében és valamiféle rangsorolhatóságában, aligha vitatná bárki is e mű korszakos jelentőségét.
Wilheim András
Zsámbéki Gábor rendező
Zsámbéki Gábort köszöntve úgy érzem magam, mint Moliere Fösvényében Jakab, aki megkérdezi, kihez beszél előbb az úr, a kocsisához vagy a szakácsához, mert akkor fölteszi a megfelelő fejfedőt. Zsámbékit köszöntve nekem is el kell döntenem, kit köszöntsek előbb, a rendezőt, a színigazgatót, a tanárt, a menedzsert vagy a nemzetközi színházi diplomatát. Talán helyesen tenném, ha tevékenységének azt az oldalát emelném ki, amelyben az elmúlt bő egy év során kiemelkedőt alkotott, hiszen a díj elsősorban annak az elismerése. Csakhogy ez a szűkítés nem könnyíti meg a dolgomat, mert az említett időszakban minden területen irigylésre méltó eredményeket ért el, szinte azt mondhatnám, hogy ahová lépett, ott fű sarjadt. Márpedig sokfelé járt.
Vegyük fő hivatását, a rendezést, legalább az itthoniakat, amelyeket módomban volt látni. Úgy tűnik, kirobbanó formában van. Tavaly a Tartuffe-fel elnyerte a kritikusok díját. Kevés ennél pikírtebb és fölszabadítóbb előadást láttam. Aki ebben az országban él, és ezzel mindannyian így vagyunk, az értékelni tudja az álszentségnek azt a fokát, amelyben az elkövető bőröndként viszi magával a készenléti házioltárt, hogy adandó alkalommal kihajtogatva demonstrálja religiózus elkötelezettségét. Elvont esztétikai fogalommal élve: vinnyogni lehet a röhögéstől. Másik rendezése, a pár hónapja bemutatott Szent György és a Sárkány mesteri karddal vág rendet Weöres Sándor liános-mágikus darabjának bozótosában, tiszta költői gondolatot és váratlanul új, expresszív színházi nyelvet teremtve. Ezt a hétpróbás remeket kezdőként egyszer már Kaposváron megrendezte, harmincnégy évvel ezelőtt; láttam azt is. Bravúrstikli volt, abból lett – mondjuk így: abból is lett – az, amit Kaposvár-jelenségnek nevezünk. Éppen harminc éve, hogy Zsámbéki főrendező lett Kaposváron; a Katona József Színház pedig Kaposvárból (és Székely Gábor szolnoki színházából) lett. Kaposvár tehát a Katona, tágabban a legújabb kori magyar színház bölcsője; ezért is említem ezt a történeti mozzanatot.
A Katona, melynek Zsámbéki az igazgatója, ma a legjobb magyar színház. Akkor is, ha voltak gyöngébb évadai; a legutóbbi történetesen nagyon erős volt, évek óta a legerősebb. Az is köztudott, hogy a magyar színház a Katona által került rá az európai listára; azelőtt ugyanis nem volt rajta. Legkevésbé akkor, amikor a magyar film hírnevet szerzett: a hatvanas években. A magyar színháznak még árfolyama sem volt akkor, amikor közvetlen szomszédainkét már magasan jegyezték. A Katona ma a toplistán van, és az Európai Színházi Unió alapító tagja.
Zsámbéki Gábor ma az Európai Színházi Unió elnöke. Giorgio Strehler után lett az. Másodszor is újraválasztották. Másodszor hozta Budapestre tizennégy hónappal ezelőtt az unió fesztiválját; azokat az előadásokat, amelyeket látni érdemes. Ezáltal nemcsak a magyar színházművészetet, hanem a magyar közönséget is bevonta Európa művészi áramkörébe. És benevezi a nemzetközi versenybe azokat a fiatal rendezőket – Székely Gábor tanítványait –, akik közül egyesekre már szaktekintélyek is fölfigyeltek, és ennek köszönhetően nagyobb nemzetközi támogatást kapnak, mint hazait. Zsámbéki Gábor tehát kiajánlja a fiatal rendezőnemzedéket, miközben hangsúlyozza, hogy nem szeretné kiárusítani is őket; hátha itthon eszébe jut a kultúrpolitikának, hogy nemzeti színházi milliárdokból a fiatal tehetségeknek is hullajtson filléreket.
A rendező, az igazgató, a menedzser és a kultúrdiplomata – összefoglaló néven a Zsámbéki Művek – tehát e rövid kompiláció tanúsága szerint folyamatosan és eredményesen dolgozik. Aminek szemléletes példája, hogy a díjazott ma azért nem lehet jelen, mert éppen ezekben a percekben zajlik az a színházi bemutató, amelyet külföldön rendezett. Hadd köszöntsem tehát Zsámbéki Gábort és Soros-díját megkülönböztetett tisztelettel: in absentia.
Koltai Tamás
- Soros-díjak 2002 [5]