Mottó: „Helyesen figyelmeztet a bölcs, hogy saját kutunkból igyunk vizet, és ne legyünk arra kényszerülve, hogy máshol kérjük azt, hanem inkább a saját forrásunkból adjunk másoknak. Vesd el hát a forma és a tartalom ezen gyűjteményeit, a mocskos és zavaros pocsolyákat, és saját szívedet tedd Krisztus könyvtárává. Szívedből, mint a körültekintő gazda a saját kincseskamrájából, a szükségletek mértékében vegyél elő dolgokat, legyenek azok régiek vagy újak.”
(Rotterdami Erasmus: Ratio verae theologiae)
I.
Az Erasmus-díj adományozása különleges alkalom. Ebben az elismerésben az elmúlt évtizedek legkiválóbb elméit részesítették. Tudatában vagyok annak, hogy személyemben ezt a díjat a lengyel demokrácia képviselői kapják – azok az emberek, akik évtizedeken keresztül harcoltak a szabadságért a rabsággal szemben, a szabadságra való törekvés egyfajta filozófiáját fogalmazták meg, s végül képesek voltak élni is ezzel a szabadsággal. Ha nem lenne szabadság, amely 1989-ben az én országomban és egész Európában győzedelmeskedett, nem állnék ma itt önök előtt, meghatottan és a környezettől feszélyezve. Voltam életemben fellázadt ellenzéki; voltam politikai fogoly, aki a rács mögül az írott szóval mondott ellent a diktatúrának, részt vettem sztrájkokban és tüntetéseken, röplapokat és politikai esszéket írtam. Most pedig – hozzávetőleg 12 éve – főszerkesztője vagyok az Elbától Vlagyivosztokig terjedő térség legnagyobb napilapjának, a Gazeta Wyborczának. Ez lehet tehát a megfelelő pillanat arra, hogy megkíséreljem saját mérlegemet megvonni a 12 évnyi szabadságról.
II.
A szovjet kommunizmus legyőzhetetlen hatalomnak tűnt. Nem hittük már, hogy ezt a rendszert meg lehet reformálni vagy humanizálható, de nem akartunk nagy világháborút sem, amely ezt a rendszert megdönti, sem pedig nagy, véres forradalmat, mivel nem hittünk ennek hatékonyságában. Eleinte „ellenzékiek” voltunk – így írt rólunk a sajtó Európa demokratikus országaiban és az Egyesült Államokban –, jóllehet mi magunk nem szerettük ezt a kifejezést.
Az ellenzéki az lázadó, hitehagyott, a fehér holló kategóriája. Eközben mi a diktatúra ellen lázadtunk fel, amelyet egy bűnözőcsoport diktátumának tartottunk a társadalom többsége felett. Hittük, hogy mi képviseljük a nemzet elsöprő többségét.
Úgy vélem, igazunk volt, de egyúttal tévedtünk is. Igazunk volt, ugyanis a totalitárius diktatúra épülete kártyavárként omlott össze, amint a külső körülmények kedvezőkké váltak, különösen, amikor kezdetét vette Mihail Gorbacsov úgynevezett peresztrojkája a Szovjetunióban. De egyúttal tévedtünk is, mivel nem mértük fel kellőképpen, milyen erős a „menekülés a szabadságtól” mechanizmusa (Erich Fromm találó meghatározása), amelyet a kommunista diktatúra évei gyökereztettek meg társadalmainkban. Mindezt rémület és apátia kísérte, ami 1989 után egyrészt a bosszúállás radikalizmusává, bolsevik arcú antikommunizmussá alakult át, másfelől pedig nosztalgikus vágyakozássá a kiszámítható, pártapparátcsikok által irányított világ után. Az ellenzékiek a leigázott nemzet lelkiismeretének hangjai voltak, de a lelkiismeret sehogy sem illik a hatalom gyakorlásához. Kezdetben tiszteletet és csodálatot keltettünk, majd lelkesedést és irigységet, végül pedig ellenérzést és bizalmatlanságot, ami a parlamenti választásokon elszenvedett vereségben nyilvánult meg.
De ez később volt. Először jött a lelkiismeret legmélyebb rétegeiből feltörő lázadás: Milovan Gyilasz, a lengyelek, mint Czeslaw Milosz és Leszek Kolakowski, Jacek Kuron´ és Karol Modzelewski, az oroszok, mint Andrej Szaharov és Alekszander Szolzsenyicin, Andrej Amalrik és Vlagyimir Bukovszkij, az ukránok, mint Vaszil Sztusz és Vjacseszlav Csornovil, a csehek, mint Václav Havel és Jan Patocka, a magyarok, mint Kis János és Konrád György. És mások is. És más országokból.
Lengyel sajátosság volt, hogy a ellenzékiek ezen mozgalma a Munkásvédő Bizottság, majd – 1980 augusztusát követően – a Szolidaritás Szakszervezet intézményesített alakját öltötte. Az alternatív társadalom eszméjét magában hordozó formát gondoltunk ki, ahol az emberek a totalitárius államtól függetlenül elégítik ki szükségleteik jelentős hányadát. Oroszországban megszületett a szamizdat, a szabad vitát és a cenzúramentes kultúrát szolgáló hatalmas mozgalom. Csehszlovákiában a Charta ’77 köré csoportosulva tűnt fel a független polisz eszménye, amely – Václav Havel szavai szerint – az erőtlenek ereje volt. Magyarországon Konrád György az antipolitikus politikáról írt. Lengyelországban létrejött a Munkásvédő Bizottság, megalakultak a szabad szakszervezetek, megjelentek a független folyóiratok és egyéb kiadványok, amelyeket illegálisan írtak és terjesztettek. Akkoriban fogalmazta meg Jacek Kuron híres alapelvét: a pártbizottságok felgyújtása helyett alapítsátok meg a sajátotokat. Lengyel sajátosság volt az erős katolikus egyház, a valóban független állam az államban, szuverén állam a nem szuverén államban. Az egyház a szabad emberek menedéke volt, az egyetlen hely, ahol a lengyel beszédet nem szennyezték be, és nem alacsonyították le a totalitárius diktatúra aljas és alantas szövegeinek hordozójává.
Lengyel sajátosság volt a demokratikus ellenzék hatóköre is. Az 1980 augusztusában létrehozott Szolidaritás Szakszervezet az emberek millióit fogta egybe, és nemzeti mítosszá vált. Ha a totalitárius kommunizmus jelképe a Gulag-szigetcsoport, úgy mi megpróbáltuk létrehozni a Szabadság és a Tolerancia szigetcsoportját. És íme, már akkor beleütköztünk az első paradoxonba: a toleranciát hirdető emberek kénytelenek voltak a legkisebb tolerancia nélkül viseltetni a diktatúra embereivel szemben. A tolerancia alapelve a párbeszéd, de a tiltakozás és a diktatúra elvetésének magatartásformája megkövetelte a dialógus kizárását a kommunista diktatúrával, mivel a másik fél vagy a logika feketemiséit űző szellemi imposztor volt, vagy pedig egész egyszerűen egy nyomozótiszt a kihallgatás során. A diktatúra körülményei között erény volt a kompromisszummentesség, a hősies magatartás pedig nemegyszer az egzaltáltság jegyeit öltötte, amelyet gyakran szemükre hánytak a ellenzékieknek.
David Hume a következőket írja:
„A megszállott saját magát avatja szentté, s a szakrális erő, mellyel önmagát felruházza, sokkal nagyobb annál, mint amit másnak a formaságok és a ceremóniák kölcsönözhetnek. (...) A vallásos rajongás, minthogy a lélek erején és a karakter önhitt bátorságán nyugszik, rendkívüli elszántsághoz vezet; különösen ha elérte azt a fokot, hogy a megtévedt fanatikust az isteni megvilágosodás hitével, s az értelem, az erkölcs és a józan ész alapvető szabályai iránti megvetéssel töltse el.
Ezért van az, hogy a rajongás a társadalom legkeservesebb felfordulásaihoz vezet, dühe azonban olyan, mint a nyári vihar tombolása, mely hamar elszórja villámait, a levegőt pedig csendesebbé és nyugodtabbá teszi. Ha a rajongás első lángjai ellobbantak, akkor a buzgó felekezetek tagjai lehiggadnak, közömbössé válnak a szent dolgok iránt, mert nincs közöttük olyan testület, mely megfelelő hatalommal van felruházva, s érdekében áll a vallásos szellemet fenntartani; nincs semmilyen rítus, semmilyen szertartás vagy szent ceremónia, amely beékelődhet az élet szokásos menetébe, és megóvhatja a feledéstől a szent elveket. A babonaság viszont épp ellenkezőleg, fokozatosan és észrevétlenül belopakodik az emberek közé; engedelmessé és alázatossá teszi őket; az elöljárók számára elfogadható, a nép szemében pedig ártalmatlannak tűnik; míg végül a papság, miután megszilárdította hatalmát, viszályok szításával, mások üldözésével és vallásháborúkkal, zsarnokká és a társadalom nyűgévé válik.”
III.
Sajnos, az idő tájt nem túl figyelmesen olvastuk David Hume-ot. Úgy gondoltuk, hogy a mi utópiák nélküli forradalmunk, a szabadság és a normalitás nevében folytatott forradalom nemcsak „bársonyos” és vértelen lesz, hanem mentes attól a jelenségtől, amelyet Hume babonaságnak nevez. Amennyiben a kommunizmus lényege, hogy az embert az állam tulajdonává teszi, ezzel szemben mi úgy véltük, hogy a mi „bársonyos” rendszerváltásunk emancipációt hoz magával négy területen is: nemzeti, vallási és polgári felszabadulást, valamint a munka világának emancipációját.
Hittünk a nemzeti emancipációban, az etnikai megkülönböztetés nélküli államban, amelyet nem fognak leigázni, de más nemzet üldözőjévé sem válik. Csalódnunk kellett. A kommunizmus szétesése az etnikai sovinizmus kitörését is magával hozta, a Szovjetunió felbomlása nyomán nem soknemzetiségű toleráns országok, hanem olyan államok alakultak, amelyekben a régi kommunista elit gyakran tekintélyelvű etnikai diktatúrát vezetett be. Még tragikusabbnak bizonyultak a kommunizmus bukásának következményei Jugoszláviában. Ez számos véres háborút, etnikai tisztogatást és nemzetek közötti gyűlöletet szított.
Hittünk a vallási emancipációban. Úgy véltük, hogy a vallás, amelyet üldöztek és elnyomtak, s amely mindeközben az emberi méltóság menedéke volt, a demokratikus rend természetes és felbecsülhetetlen alkotóeleme lesz. Csalódnunk kellett. Az egyházak a politikai eszköztár részeivé váltak, és gyakran a szélsőségesen antitoleráns magatartásmód hátországai lettek.
Hittünk a munka világának emancipációjában, amelynek rügyfakadása a sokmilliós Szolidaritás Szakszervezet működése volt. Csalódnunk kellett. A Szolidaritás Szakszervezet rögvest saját karikatúrájává alakult, s az üzemekben és az államban azt a szerepet igyekezett eljátszani, amelyet azelőtt a kommunista párt töltött be. Egyúttal a gazdasági evolúció országainkat a privatizáció és a kemény piacgazdaság felé lökte. Mindez munkanélküliséggel járt, a „ki tud többet lopni” versenyévé alakult, és a pénz vált az emberi érték és az életben elért sikerek egyetlen kritériumává.
Hittünk a polgári emancipációban, a szabadságban, amely nem egyenlő a káosszal, a demokráciában, amely nem teszi lehetővé a kontraszelekciót, a kultúra szabadságában, amely a cenzúra eltörlésével felvirágzik. Csalódnunk kellett. Mindennapi életünk szerves része lett a hatalmas méreteket öltő korrupció, amely a demokratikus rend minőségét veszélyezteti. A kultúrára szájzárat helyező cenzúrát felváltotta az igénytelenség és a kakofónia, ahol a kultúra hangja egyre gyengébben hallható.
Ez a keserű mérleg egyáltalán nem egy frusztrált pesszimista vallomása. Éppen ellenkezőleg. Úgy vélem, hogy hatalmas változás történt, és ez a változás egyértelműen pozitív. Gyakran felriadok kora reggel, és félek kinyitni a szemem, nehogy kiderüljön: mindez csak álom, és országomban még mindig a kommunista nómenklatúra komor és üszkös diktatúrája uralkodik. Képes vagyok örülni annak, hogy Lengyelország szabad és független ország, hogy az Atlanti Szövetség tagjai vagyunk, ami biztonságot ad nekünk, s hogy hamarosan az Európai Unió tagjai leszünk, ami egyszer s mindenkorra bevezet bennünket a demokratikus Európa intézményes köreibe. Mindazonáltal, ha a demokratikus átmenet baljós vonásait hangsúlyozom, azért teszem, mivel először is ezt polgári és intellektuális kötelességemnek tartom, másodszor pedig ezek a kérdések számos más embert gyötörnek.
Sok barátom megkeseredett, és sokuk úgy véli, hogy Lengyelország rossz irányba tart. Különbözőképpen magyarázzák, mi is zajlik jelenleg. Az egyik gyakran ismételgetett magyarázat az a tézis, miszerint azért van ez most így, mivel Lengyelországban nem történt meg a mindenre kiterjedő dekommunizáció. A kommunisták azok, akik eluralták a banki és az üzleti szférát, ahonnan befolyással bírhattak a politikára, és anyagi előnyöket húzhattak. A kommunisták azok, akik, mivel nem távolították el őket a politikától, képesek voltak erős pártot szervezni, és megnyerni a soron következő választásokat. A kommunisták azok, akik elmosták a jó és a rossz közötti határvonalat, ami erkölcsi dezorientációhoz, morális relativizmushoz és cinizmushoz vezetett.
Ezek a kritikusok mindezen szerencsétlenségek forrását a forradalom „bársonyos” jellegében keresik, abban, hogy az elnéző volt a diktatúra embereivel szemben. Valóban így volt ez? Tényleg a „bársonyos forradalom” és a tárgyalásos úton elért változások, majd pedig a pluralizmus és a tolerancia a morális romlás előidézője? Azok közé tartoztam, akikben mélyen kódolt félelem lakozott a forradalmi megoldásokkal szemben. Féltem azoktól az emberektől, akik azt a bolsevik módszert akarták alkalmazni, miszerint fosszuk meg állampolgári jogaiktól a régi rendszer funkcionáriusait. Tudatában voltam annak, hogy minden forradalomnak, így ennek a „bársonyosnak” is, a logikájába bele van építve a dilemma: igazságszolgáltatás vagy könyörület, bosszú vagy megbékélés, reconquista vagy rekonciliáció. Úgy gondoltam, nem fér kétség ahhoz, hogy a gyilkosokat el kell ítélni és meg kell büntetni. Mindazonáltal a régi rezsim azon embereit, akik tárgyalásos úton átadták a hatalmat, teljes jogú állampolgárokként kell kezelni. Úgy véltem, és továbbra is úgy vélem, hogy ez az egyedüli módja a hideg polgárháborús logika felszámolásának. Mi több: azt gondolom, a diktatúra békés lebontásának spanyol mintája talán a legértékesebb hozzájárulást jelenti a XX. század utolsó évtizedeinek demokráciájához.
Az egykori ellenzékiek vagyis szabadságharcosok jelentős többsége kikerült a politikai élet központjából. Való igaz, hogy Václav Havel még mindig a Cseh Köztársaság elnöke, Demszky Gábor pedig Budapest főpolgármestere, mindazonáltal a demokratikus ellenzékből kinőtt és a hagyományaira hivatkozó politikai formációk mára marginalizálódtak, és sorra veszítik el a választásokat. Felfedezhető ebben a forradalom egyfajta logikája, amely eltaszítja létrehozóit, de legalább már nem falja fel saját gyermekeit. Ez egyáltalán nem kevés.
A hatalomgyakorlás másfajta készségeket követel, mint a részvétel az antitotalitárius ellenzékben. Inkább professzionalizmust, mintsem idealizmust, inkább ügyességet, mintsem bátorságot, inkább hozzáértést, mintsem hősiességet vár el. A diktatúra időszakában az értelmiségi volt az, aki a hallgatásra kényszerített nemzet nevében beszélt. Ma a nemzet szája már nincs lelakatolva, vagyis az értelmiségi nem szószólója többé. Vajon ez azt jelenti, hogy az értelmiségiekre már nincs szükség? Másképpen fogalmazva: mi maradt nekünk azokból az időkből? Azt gondolom: a remény építésének heroikus és kitartó erőfeszítése. Semmi sem egyszerűbb dolog manapság, mint a pragmatizmus és a cinizmus, vagy akár a kétségbeesés és a melankólia. Semmi sem egyszerűbb dolog, mint kapitulálni a globalizáció egész világot elöntő hatalmas folyamata előtt. Miközben a világban való helyemen töprengek, és a keresem a stratégiát, miképp birkózzam meg a világgal, egy ember jár az eszemben, akinek sokat köszönhetek, és akinek emlékét szeretném ma felidézni. Apámról van szó.
IV.
Ozjasz Szechternek hívták, zsidó volt és kommunista, én pedig lengyel vagyok, és antikommunista. Okos és rendes ember volt, mégis rosszul választott életében, mivel a kommunizmus rossz választásnak bizonyult. Kommunista meggyőződése miatt a két világháború közötti független Lengyelországban bebörtönözték és megkínozták, nyolc évet ült a kommunizmus miatt, én pedig csak hat évet töltöttem börtönben az antikommunizmus miatt. Mégis elgondolkodom, hogy valóban jól választottak azok, akik apámat bebörtönözték és megkínozták? A XX. század nem volt fekete-fehér. Sokan vallottak jó és nemes indítékból hamis és hitvány eszméket. A kommunizmus igazságos világot ígért, ehelyett egy despotikus és a végletekig igazságtalan rendszert szült. Amikor apám 1919-ben belépett a kommunista pártba, nonkonformista döntést hozott, hiszen egy olyan rendszer létrehozásában vett részt, ahol a konformizmus általánosan kötelező norma volt. Éppen emiatt hatalmas bizalmatlansággal viseltetek mindazok iránt, akik az abszolút igazság birtokosainak érzik magukat, és hiszik, hogy képesek bűntelen és tökéletes világot felépíteni. Pontosan ezért vagyok bizalmatlan a saját választásaimmal szemben is, mivel senki sem jó bíró a saját ügyében.
Egyre gyakrabban gondolok apám tanácsaira. Lembergből származott, a sok nemzetiség, kultúra és vallás városából. Némiképp ehhez a multikulturális közeghez való tartozás tükröződött vissza, amikor azt mondta: – Legyél a gyengék – ukránok, örmények, zsidók, lengyelek – pártján, ameddig gyengék. Tarts tőlük távolságot, mihelyt annyira megerősödnek, hogy saját törvényeiket másoknak kezdik diktálni.
Többször mondogatta ezt is: – Ameddig ezért bírósági ítélet jár, azokkal lehetsz, akik az első vonalban vannak, de amint kormánypozíciókat kezdenek osztogatni, tartsd magad távol. Minden hatalom lezülleszt, de a teljhatalom teljesen lezülleszt – ismételte lord Acton nyomán.
Mindig hozzátette ezt is: – Sohase hidd, hogy elérted a teljes igazságot; igyekezz mindig ellenfeled szemével tekinteni a világra, ülj le az íróasztala mögé, tedd fel a szemüvegét, vedd fel a cipőjét.
S végezetül: – Sose érezd magad ártatlannak és igazságosnak, mindig keresd a bűn akár legkisebb darabját is saját magadban.
V.
Apám – a zsidó és lengyel, a galíciai és kommunista – fenti tanácsait idézem emlékezetembe az Európai Unió jövőbeni formájáról manapság zajló vita kapcsán.
Az Európai Unió eszménye a második világháború után született meg, válaszként a nácizmus által okozott pusztulásra és a győzedelmes sztálini kommunizmusra. Ez gyakorlati felelet volt a XX. század háborúkhoz és diktatúrákhoz vezető, totalitárius tébolyaira és az etnikai nacionalizmusra, valamint a szovjet birodalomnak az osztály nélküli társadalom, a társadalmi igazság és a tervgazdálkodás univerzális utópiájának retorikájával alátámasztott totalitárius gyakorlatára.
Számunkra, a vasfüggöny mögötti európaiak számára az Európa-eszmény egész egyszerűen a kommunista rend cáfolata volt. A szabadságot jelképezte a rabság helyett, a kreativitást az engedelmesség és a rémület helyett, a sokszínűséget és a pluralizmust a szürkeség és az uniformizáltság helyett, az emberi jogokat azon alapelv helyett, miszerint az ember a társadalom tulajdona, a nyitott határokat és a szabadságjogokat a szögesdrót, a berlini fal és a preventív cenzúra helyett.
Ebben a képben minden bizonnyal benne volt az Európai Unió gyakorlatának, csakúgy, mint teoretikus alapelveinek az idealizálása. Éppen emiatt az Európai Unió bővítéséről jelenleg folyó nehéz és nem mindig érthető tárgyalások nyomán sokunk nyugtalanul új kérdéseket vet fel.
„Vajon az új, egyesült Európa létrejötte a filozófia lelkületéből avagy a gazdaság lelkületéből fakad majd? Arisztotelész és Platón, vagy Schröder (de még inkább Kohl) és van der Broek? Ha az új Európa kizárólag gazdasági alkotás és a brüsszeli bürokrácia terméke lesz, akkor vajon az nem a múlt század elején Kafka által leírt labirintusok megvalósulása lesz az új évszázad kezdetén? (...)
Ha az új Európa az Amerikára adandó válaszként jön létre, akkor ez azt jelenti, hogy kötőanyaga a gazdaságon túl és a szabad piac közös területén kívül csak a lehető legkisebb közös nevezőn alapuló populáris kultúra lesz? Vajon a pragmatikus európai politikusok populizmusa kész meghátrálni az intellektuális, alkotó elit hangjával szemben? (...)
Vajon a század vége egyenlő Európában az ideológiák végével, a földi létünkre vonatkozó nagy – társadalmi és erkölcsi – eszkatologikus elképzelések végével, az utópiák végével? Hogyan fest a remények évszázadának végelszámolása, amely remények a gulágokban és a koncentrációs táborokban végződtek? Vajon elegendő-e, ha tudjuk, hogy ezt a történelmet nem szabad megismételnünk? Vajon ezen okból készek vagyunk lemondani minden utópiáról? (...)
Mi van az apró egységek Európájával, a kis népek és az azonos szellemi gyökerekből sajátosan fejlődő kultúrák Európájával? Integrálni kell, megengedni, hogy benyeljék őket a középre tartó áramlatok? Vajon a kis népekről, nyelvük és kultúrájuk azonosságáról zajló vita nem csupán „ökológiai” kérdés, és előbb vagy utóbb értelmét veszti?”
Drago Jancar szlovén író és értelmiségi fontos, noha nem új kérdéseket tesz fel, így hát a válaszok sem hordoznak magukban semmiféle revelációt. Egyikünk sem tudja még, milyen lesz az új Európa. Ez nagymértékben saját magunktól, az egyes országok polgáraitól függ, azoktól is, akik az Európai Unió ajtaján kopogtatnak – lengyelektől és magyaroktól, csehektől és szlovákoktól, szlovénektől és észtektől.
Beszéljünk tehát a mi vágyainkról. Nem akarjuk, hogy a jövendő Európa a centralizált, abszolutisztikus hatalommal bíró államok – legyen az a jakobinus-napóleoni típusú vagy a germán Mitteleuropa – mintájára és hasonlatosságára szervezett alkotás legyen.
Európa – ismétlem a nagy európai, Denis de Rougemont nyomán – az, amelyet polgári közösségbe kell egyesíteni. „Az ilyen polgári közösséget – a feltételek ellenére, amelyek a logika szintjén megkerülhetetlennek tűnnek – a vágy építi. A vágy, hogy például valamilyen városban lakhassunk, hogy ott fesztelenül és nyugodtan mozoghassunk, gondolatokat és árukat cserélhessünk, hogy részt vehessünk irányításában. A polgári lét vágya építteti fel az ilyen várost, amely ezután kialakítja a polgári hagyományokat, valamint kiváltja megváltoztatásuk szükségét.” Ilyen polgári közösséget fognak építeni az európaiak, amennyiben akarják. Ugyanis az Európai Unió létrejötte nem volt elkerülhetetlen, s ma sem az; sem spontán módon, sem pedig az európai hatalmak diktátumával nem fog megvalósulni. „Ez csakis a lakosok többségének meggyőződéséből fakadó választás és akarat eredménye lehet – ugyanúgy, mint az a demokrácia esetében szokás –, és ez a többség fogja lelkesíteni és vezetni a kisebbséget, de nem erőszakkal, hanem a rábeszélés erejével.”
Európa, az ázsiai kontinens eme „kis félszigete” az egész világ felfedezője, amelyet azonban senki a világon nem fedezett fel. Milyen sajátosságai miatt szeretjük Európát? Az európai kultúra – a lelkén száradó megannyi bűne ellenére – a pluralizmus, a kompromisszum, a dialógus és az ellenkezés, az irónia és a humor, az embert egyenlővé tévő sarkalatos keresztényi alapelv kultúrája. Vagy egyszerűbben fogalmazva: az európai kultúra a szabadság kultúrája. „Az egyetlen számomra fontos szabadság – vallja minden igazi európai – az az önmegvalósítás szabadsága, ami a saját igazságomnak, nem pedig mások igazságának, az államok vagy a pártok által meghatározott igazságnak, amelyet odaadnak, hogy higgyünk benne, a keresése, megtalálása és megélése. Ha elveszíteném ezt az alapvető szabadságot, az életem lényegében értelmetlenné válna” – írja Denis de Rougemont.
Napjainkban az így értelmezett európai kultúrát nem fenyegeti sem a nácizmus, sem a totalitárius kommunizmus – ezek szerencsésen kikötöttek a történelem szemétdombján. Európát mostanság a fanatikus etnikai sovinizmusok új hulláma fenyegeti, másrészről pedig az a jelenség, amelyet Denis de Rougemont „primitív materializmusnak” nevez. „A nacionalizmus – írja – némileg olyan, mint a nátha, amely az ellenálló képességgel nem rendelkező pápuák számára halálos betegséggé válik. Egy szenvedély, amely másfél évszázada okoz magas lázat Európának, és amely katasztrófával fenyeget. Mi azonban nem akarjuk észrevenni ennek a szenvedélynek a tragikus méreteit, amikor az elönti Ázsiát, az arab világot vagy Afrikát, és nekünk – saját alapelveink nevében – őrült és gyűlölettel átitatott szemrehányásokat tesz. A nacionalizmust, a kevélység eme természeténél fogva keresztényellenes gyűjtőformáját egyértelműen elítélte a pápa és a többi egyházak vezetői is. Máskülönben a XX. század gazdasági adottságai, technikája és kultúrája kimondja rá a megfelelő ítéletet. A nacionalizmus azonban továbbra is pusztító dúlást hajt végre az európaiak fejében, valamint az újra létrejövő népek között. Belülről veszélyezteti államaink föderális típusú szervezetét, amely békés eszközünkké válhatna, kívül pedig megsokszorozza azok agresszív erejét, akiket ellenségünkké tesz.”
A „primitív materializmus” pedig lehet a jólét kultusza vagy a haszon kultusza, de végül „a szellemi valóság iránti ökör-típusú közömbösséggé” alakul át, amely gátolja a kreativitást, mivel ez utóbbit a „filozófiai nyugtalanság, a sorsnak vetett szenvedélyes kihívás, és a dolgok úgynevezett természetes folyása elismerésének tagadása” hívja életre.
Így látta és nevezte meg Európa problémáit Denis de Rougemont 30 évvel ezelőtt. Tizenöt évvel később nagyszerű barátom, Claudio Magris Duna című híres könyvében az úgynevezett másik Európával foglalkozott, a vasfüggönyön túlival. Úgy vélte, hogy „Európa nem csupán Nyugat-Európát – Franciaországot, Nagy-Britanniát, az NSZK-t, Olaszországot stb. – jelenti, hanem az úgynevezett »másik Európát«, Közép-Kelet-Európát is, amely alig egy-két éve még az elfelejtett és elnyomott, de néha félelmetes és visszautasítandó Európa volt. Ez a megosztottság, a visszautasítás és a tudatos távolságtartás Európa közép-keleti részével szemben elsősorban a sztálinizmus számlájára írható, de a felelősség egy része az előítéletekkel teli nyugati világot is terheli, amely önhitt tudatlanságában mereven elzárkózott, és egyszerűen nem létezőnek tekintette európai kultúránk e lényeges darabját.”
Claudio Magris könyvében látom Denis de Rougemont víziójának kiegészítését és a gyakorlati választ Drago Jancar kérdéseire a „kis népek” kultúrájának az Európai Unióban való sorsáról. Ezzel egyidejűleg Magris behatóan elemzi a „primitív materializmus” jelenségének másik arcát: a nihilizmust. „A nihilista azzal áltatja magát, hogy látja – az egyetemes történelem már közelgő végpontjának színpadán – a kiárusított meggyőződések bazárát, s nem veszi észre, hogy ő szintén részt vesz ezen az egyetemes díszszemlén. A be nem teljesülés parazitája az abszolút tagadásban talál menedéket, kényelmesen átgázol a lét és a kultúra ellentmondásai között, és tüntetően megállapítja azok abszurditását, ahelyett, hogy megkísérelné megérteni akár a legképtelenebb, mindennapos összecsapást a jó és a rossz, az igazság és a hazugság között.”
„A teljes tagadás – írja Magris – kényelmes kifogás, hogy minden problémát végérvényesen megoldjon, és hogy megvédjen mindenféle kételyek felbukkanásától.
Az értékek hiánya az üresség és a halál kínját is felszínre hozza.”
Szeretnék még mindig elidőzni egy keveset Magris könyvénél, tekintettel a mű rendkívüli értékére, amelyhez az én reflexióim is kötődnek. A Duna menti civilizációról – a nemzetiségek, a kultúrák, a nyelvek és a vallások olvasztótégelyéről – szóló könyv inspirációját a szerző szülővárosa, Trieszt adta, amelyről ezt írja: „népek olvasztótégelye, olyanoké, amelyek Közép-Európa legkülönbözőbb részeiből érkeztek oda, és egymástól eltérő kulturális örökségek hordozói voltak. (...) Trieszt határváros, néha olyan, mintha csak határokból állna, máskor pedig határok közé szorított senki földje.” A Duna Trieszt és egész Közép-Európa hatalmas metaforájává vált. De vajon ez nem az egész európai kontinens metaforája is egyben? Magris a „kis népekről” írt, hogy azok kultúrája „biztonságos védelmet adó erődítmény, amikor a világtól fenyegetve és az élet által megtámadva érezzük magunkat, és félünk, hogy elveszünk az idegen valóságban. Akkor bezárkózunk házainkba, hivatalos papírok és jegyzőkönyvek mögé rejtőzünk, elbújunk a könyvtárban.” De vajon csak Közép-Európában élnek ilyen „kis népek”? És a flamandok Belgiumban, az írek Ulsterben, és a baszkok és a korzikaiak? A „kis nép”-komplexus abban rejlik, hogy „úgy érzi, folyton helyesbítenie kell ezt a képet, vagy meg kell szüntetnie, avagy egyenest ellenkező előjellel kell ellátnia, büszkén viselve kisebbségi mivoltát, mint a kiválasztottság jelét.”
De hiszen ez a – mára már levetett – beidegződés alapvető mozgatórugókat jelent az európai kultúra szempontjából. Magris Franz Kafkát, Elias Canettit, Eugene Ionescót és Emil Ciorant, Isaac Singert és Manés Sperbert említi meg. S még hány ilyen nevet lehetne felsorolni a nagy Czeslaw Milosz nevével az élen? És vajon Joyce Ulysses című műve nem egy „kis nép” drámai történelme alapján született, amelynek a sorsa az emberi sors metaforájává vált?
Claudio Magris könyvében van még egy hallatlanul fontos elem: a baloldal és kommunizmus viszonya, valamint az a kérdéskör, hogy mennyiben bűnös a baloldal a kommunizmus miatt. Miközben Magris a bécsi munkástelep idomtalan tömbjeit nézi, emlékeztet arra, hogy ez a negyed „a reformok iránti vágyból, a haladásba vetett hitből s abból a szándékból jött létre, hogy egy új osztályok számára nyitott, másféle társadalmat építsenek, ezeknek az új osztályoknak a vezetésével. Ma könnyű kinevetni e bérkaszárnyák szürke egyformaságát. Az udvarok és az ágyások azonban mégis egyfajta szomorkás jókedvet árasztanak, felidézik, hogyan játszadoztak itt valaha a gyerekek, akik régebben szegényes viskókban és névtelen nyomortanyákon laktak, és tanúskodnak a családok büszkeségéről, akik ezekben a házakban élhettek először emberhez méltó életet.
A modernségnek ez az emlékműve a haladás elveszett illúzióit testesíti meg a két háború közötti időkből, ugyanakkor a valódi haladás tényét is bizonyítja, amelyet csak a pökhendi ostobaság becsülhet le. 1934-ben ezek a házak voltak a nagy bécsi munkásfelkelés központjai. A felkelést az ausztrofasiszta Dollfuss kancellár vérbe fojtotta. A jobboldal hazafias érzelmű, ám gyakrabban és szívesebben lövet a saját honfitársaira, mint hazája megszállóira.”
Ez a szarkasztikus és keserű megjegyzés a fasizmusról és a kommunizmusról az Európában folytatott korabeli vita kellős közepébe vezet bennünket. Mi is történt a hitlerizmus és a sztálinizmus időszakában? – gondolkodik el Magris. Akkoriban dőlt össze a kommunizmusba vetett hit. Magris Sperberre hivatkozik: „A párt renegátja a totalitás árvája: amikor az életét a világforradalomnak szentelő harcos kommunista, aki a fasiszta diktátorok országaiban illegalitásban dolgozik, felfedezi a forradalom sztálini eltorzulását, akkor egyszerre csak a senki földjén találja magát, elidegenedve minden társadalmi formától, és elszakadva magától az élettől.”
Magris ehhez saját maga hozzáteszi: „A sztálinista kommunizmus renegátjai nagy tanulsággal szolgáltak, mert megőrizték a marxizmusból az emberről alkotott, klasszikus és egységes elképzelést és az egyetemes emberibe vetett hitet, amely olykor, naiv módon, múlt idejű elbeszélő formákban fejeződött ki. Humanitásuk azonban, amely álmaik időleges meghiúsulása okán semmiképp sem formál jogot felelőtlen intellektuális szabadosságokra, lényegesen különbözik a marxizmus mai árváinak kacérkodásától, akik csalódottságukban, amiért a marxizmus nem bizonyult a történelem »Szezám, nyílj ki!« bűvigéjének, fülsértő rikácsolásba csapnak mindarról, ami tegnap még szent és sérthetetlen volt számukra.
A tegnapi emigránsok fájdalmas, szikár állhatatossága hozzásegíthet ahhoz, hogy helyesen éljünk a mai feltételek között. Egy ideológia árvájának lenni éppoly természetes, mint az, hogy egyszer elveszítjük a szüleinket, elárvulunk; a pillanat persze fájdalmas, mégsem jár azzal, hogy megsértsük a halott apa emlékét, hiszen azért még nem fordultunk el a tanításaitól is. A politikai harc, nem úgy, mint a változhatatlan, zárt, misztikus egyház, mindennapi munka, amely nem váltja meg a világot egyszer s mindenkorra, és tévedéseknek is ki van téve, de készen áll rá, hogy helyrehozza őket. A marxizmus számára is elérkezett annak a liberális világiasodásnak az órája, amely sem a bálványimádással nem fér össze, sem a vietnami árvákkal, a követői viszont a folytonos csalódásokkal szembenézni képes, érett személyiségekké válnak.”
Szeretném most ehelyütt megköszönni Claudio Magrisnak ezeket a szavakat. Nem kevés bölcsességre volt szükség ahhoz, hogy valaki ezeket 15 évvel ezelőtt kimondja, és megérezze, hogy eljön majd az „eredendő bűn nélküli fiúk” nemzedéke, amely megénekli szabadságát, de a morális konfliktus emlékezetének és tudatának ez a hiánya „a jón és a rosszon túl elhelyezkedő, alaktalan és színtelen, a bűntől és a boldogságtól megfosztott, ártatlan és haszontalan gyülekezethez teszi őket hasonlatossá”.
Ezt a tudást, azon emberek tudását, akik tévedtek és az eredendő bűntől romlottak, visszük be Európába...
Fordította: Tischler János
A beszéd Adam Michnik és Claudio Magris Erasmus-díjának átvételekor hangzott el. A fordítás alapjául szolgáló írás a Gazeta Wyborcza-ban jelent meg.
- Szabad elvek [6]