Fleck Gábor, Virág Tünde

Nyomtatóbarát változat

A Géza-telepen születtem, egy icipici kis kunyhóban. Két telep van itt, a Géza-telep, meg a Varga-telep. Az egyik Milus Géza bácsiról kapta a nevét, aki a bíró volt a faluban, a másik meg a Varga Jani bácsiról lett elkeresztelve, aki a tanácselnök volt. A Varga-telep az erdőn innen van, a Géza-telep az erdőn túl. Volt még egy harmadik telep a falu másik végén, de csak egy-két kunyhóval, tudomásom szerint nem is volt neve. Ez itt, a mienk, gyönyörű szép telep volt, rendezett, nem úgy, mint most. Eredetileg egyetlen ház volt itt, a Kovács Juli nénié, de az már összedőlt. Ez az egy sor a híd után úgy alakult ki, hogy itt vetették a vályogot az erdei cigányok, és oda építkeztek, amolyan se ház, se kunyhó építményeket. Közben viszont, amikor megjelent a szocpol kérdés, hogy a cigányságot mégis ki kell telepíteni a falukba, és erre kölcsönöket kell nekik adni, akkor teljesen megszűnt az erdő. Mindenki házat vásárolt magának, és kikerült a faluba. A Géza-telep szépen elosztódott a környék falvaiba. Mink rögtön ide költöztünk.

Akkoriban itt nemigen laktak cigányok, a nagybátyám volt az egyetlenegy cigány ember, az előző években nem fogadták be a cigányságot a faluba. Még most is van kizárás, de egészen más okokból. A negyvenes években ezek még részben ilyen vándorcigányok voltak, a gyerekeik még iskolába se jártak. Mesélte a papám, hogy „Fiam, mindig úton voltunk. Volt egy kordénk, ha volt lovunk, úgy is jó volt, ha nem, akkor meg magam húztam a kordét. Persze, mikor megláttak minket a magyar gyerekek az utcán, szaladtak el, ki merre látott. Jó hosszú hajunk volt, csutkafélébe volt összekötve, elöl. El tudod te képzelni, hogy néztünk ki?” Ezek aztán jártak az országban mindenfelé. Például édesapám Kálmáncsán született, édesanyám Beremenden: a Dráva-szélen bejárták az egész környéket. Ott voltak szép kanadai nyárfák, az jó puhafa. Az összes vándorcigány a fát hajkurászta. Letelepedett az erdő szélén, megcsinált vagy húsz teknőt felesben egy gazdának, a saját részét eladta, vagy élelemre cserélte. Ilyen cserevilág volt. Kevésbé pénzért dolgoztak, inkább olyasmiért, hogy liszt, bab, burgonya, amire szükségük volt, vagy szalonnát adtak nekik, mikor befejezték a munkát, és továbbálltak. A papa nagydarab ember volt, bírta a kordét húzni – húzta is. Ha volt lova, avval. A háború előtt telepedtek le ide, a Géza-telepre, annyit tudok. Mikor a háború megkezdődött, ők már itt voltak, mesélte apám. Amikor felrobbantották a hidat az oroszok, úgy húzták át anyámat a kanálison a férfiak, hogy kötelet kötöttek a hóna alá, mert anyám nem tudott úszni. Itt is maradtak, itt is haltak meg a szüleim. Ma a falunk 98 százalékban cigány.

---

Apám generációjában még az volt a szokás, hogy egy legény nem nősülhetett meg addig, amíg be nem bizonyították a vajdának, hogy márpedig ő meg tud élni. Be kellett mutatni a munkáját, hogy igenis, ő megfelel a teknővájásnak, vagy bármelyik munkának. A főkérdés az volt persze, ért-e a teknővájáshoz. Gyönyörűen dolgoztak az idősebbek. Édesapámnak is olyan munkája volt, hogy doktoroknak meg ilyen nagy embereknek csinált mindenfélét, a kanáltól kezdve a kisbölcsőig. A munkája olyan volt, mint a rajz. Ügyes kezű mesterek voltak. Engem apám tanított, még megvan a teknő, amin tanultam. Egyszer félbehagyta édesapám a munkát, én meg belemásztam a teknőbe, és én is elkezdtem faricskálni. Akkor azt mondta, gyere, megtanítalak a szarukapával vágni, mert összevagdalod magad. Vigyázni kell vele, mert nagyon egy éles szerszám, az ember térdét is megnyomoríthatja. De hiába tanított engem, nem az én világom volt a teknővájás. Már az én időmben voltak vállalatok, nem kényszerültünk rá arra, hogy csak teknővájásból éljünk meg. Inkább fogtam az ásót, lapátot, elmentem szépen kubikusnak. Mert tudtam, hogy havonta megkapom a fix forintom, és nem kell faluról falura, vásárról vásárra járni, hogy még el is adogassam, amit megcsináltam. Nekem az álmom mindig az volt, hogy motorom legyen. Abban az időben Csepelek, meg Danuvia volt, meg Simson. De az már nagy dolog volt, mikor erre Simsont láttunk. Nekem mindig az volt a vágyam, hogy mikor lesz már annyi pénzem, vegyek egy motort. Arra, hogy autót, gondolni se mertem. Itt pár éve nem is volt autó, egy sem.

---

Én még az erdőben születtem, ’52-ben. Igen szegények voltunk, heten voltunk testvérek. Nővéreim voltak, két idősebb. Édesapám az állami erdőgazdaságban dolgozott pár száz forintért, édesanyám meg bent a faluban. Az erdőben laktunk, mint egy rezervátumban, de csak megnőttünk lassan. Ágyat csak 14 éves korom után láttam. A kunyhóban volt két fából faragott deszka, le volt verve olyan 80 centire a földtől, ott aludt az édesanyám, édesapám, meg mindig a legkisebb gyerek. Az se volt egy kényelmes valami, de mi meg úgy aludtunk, hogy bevittük a szalmát vagy a füvet, valamilyen rossz rongyot löktünk rá, még nem volt egy lepedőnk se, egy rossz zsákot vagy kabátot, ami volt, hogy ne bökje a bordáinkat az a szalma, vagy az a fű. Tele volt bolhával. Ott aludtunk szépen sorban a földön, mint a kévék. Volt egy kis boglyas kemence beépítve a kunyhóban, azért nem kelletett takaró, mert az a kemence egész éjjel tartotta a meleget. Kintről lehetett rakni, bent meg csinálta a meleget.

Iskolába is onnan jártunk. De hogy? Volt egy vagy két pár gumicipő, oldalt csatos. Ezt felváltva hordtuk, hol a nővérem, hol a másik, hol én, és így jártunk iskolába. Volt amikor majdnem bokáig érő hó volt, mezítláb jöttem be. Egy kilométer távolságra volt az erdő. De volt, hogy mégse tudtam jönni iskolába, mert ha volt cipőm, nem volt nadrágom, ha meg nadrágom volt, akkor nem volt ingem vagy kabátom. Ilyesmi sokszor előfordult. Nem dicsekvésképpen mondom, de nagyon jó felfogású gyerek voltam. A cigánygyerek nagyon jó felfogású. Van olyan értelmes, mint bárki más a világon, csak egyetlenegy a hátránya. Hol cipője nincs, hol ruhája nincs, hol zoknija. Vagy az édesapjának nincs pénze a továbbtanuláshoz.

Édesanyámmal otthon még beásul beszéltünk, nem nagyon tudtam magyarul. Az iskolának, a kemény tanároknak köszönhető, hogy megtanultam. Nagyon sok energiát kellett belefektetniük abba, hogy felhozzanak a megfelelő szintre. Ma sem mondom, hogy tökéletesen beszélek, de azért beszélem a magyar nyelvet, és ez mind a pedagógusoknak az érdeme, mert abban az időben csak cigányul beszélt mindenki. Szigorúak voltak, jött a tíz fenekes, ha nem tanultam meg valamit, de megérte. Most már alig van olyan gyerek, amelyik nem tud magyarul, 99 százaléka beszél tisztán szépen, sőt lehet, hogy nem is tud cigányul. Az én legeslegkisebb gyerekem sem tud, 6 éves múlott. De ők azért nem beszélik, értik, de rosszul áll nekik, ha beszélnek cigányul. Nem áll jól a szájukon. Például én beszélem perfekt a cigányt, beszélem ezt a magyart. Nem tudom, jól beszélem, nem jól beszélem, de beszélem. Mert azért a cigány mondatokban is vannak nagyon érdekes szókincsek, és van olyan eszköztár, hogy talán nem is érti a gyerek, hogy miről van szó. Én azért beszélek némelykor hozzájuk cigányul, de nem eleget. Egy olyan szülő, aki reggel eljön a családtól, este megy haza, keveset tud beszélgetni a gyerekkel. Szombat-vasárnap meg kint dolgozunk a mezőn, azért nem érünk rá.

Ott van nálunk az a szokás, hogy ha valaki közülünk meghal, akkor virrasztanak. Kint tüzet raknak, körbeülik, és akkor ki-ki a maga kis mondókájával tisztességgel odamegy a lakáshoz, ahol a baj történt, és mindenkit végighallgatnak. Engem az idősebbek is a fiatalabbak is, nagyon szívesen fogadnak, mindig kíváncsiak rám. Édesapám, öregapám mind csak cigányul beszéltek. Tudtak magyarul, de otthon nem használták. Az erdőn, amikor 50-60 család volt együtt, a mesemondás világában élt a cigányság. Mikor az emberek abbahagyták a teknővájást vagy az erdei munkát, mindenki hazajött, megvacsorázott, megmosakodott, lámpát gyújtották, különösen télen, és akkor mindenki odagyűlt ahhoz, aki tudott szépen mesélni. Én mindig húztam anyámat, hogy menjünk hallgatni a mesét. Az egyik kedvenc gyerek voltam ilyen téren, mikor megláttak, mondták, hogy na ennek a gyereknek adjatok helyet. És leültünk a földre. A nagybátyám, már meghalt szegény, nagy mesélő volt. Ő mondta, adjatok helyet, mert a Janinak tanulni kell. Akkor hajnal kettőig, háromig meséltek. Ez így ment télen. Jó mesélő volt édesapám is. Meg sokan mások. Akik az élelmesebb emberek voltak. Már akkor az emberek között a beszédkészség moderált, hogy úgy mondjam.

Én is meséltem a gyerekeimnek cigányul. Sőt, a kis srác még most is mindig mondja, apu meséljél már. Pedig van tv, parabolaantenna, videó, minden, de ő csak arra kíváncsi, amit én mesélek. Ha cigányul nem érti, mesélek neki magyarul. Elhallgatná egész éjjel. De cigányul nem igazán tudnak. Sokáig voltam kórházban, egy évig, közben a gyerekek otthon magyarul beszéltek. Meg a gyerekek egymást nevelik, és nem beszélnek cigányul, most mit csináljak?

---

Tizennégy éves koromban kerültünk el az erdőből. ’67 tavaszán elkerültünk. Itt vett édesapám a faluban házat, OTP-re. Mert jött a szociális politikai kérdés, és kezdték a cigányságot lakáshoz juttatni. Így kerültünk ide. Egy évre rá, 1969-ben volt egy balesetem. 16 éves voltam pontosan, de már úgy tudtam dolgozni, mint két felnőtt. Pedig fát vágni, az nem gyerekmunka. A hidvégi tsz-ben ástunk egy akácost. Úgy megdagadtak az ujjaim, mint a gomba, míg meg nem szoktam, mert olyan kemény az akác, hogy berezonált a fejsze nyele, mikor odavágtam neki. Abban az időben, 30 évvel ezelőtt kaptunk heti 25-30 forintot, az nem volt sok. Én, kérem, akármikor odamehettem az erdészhez, hogy Kálmán bácsi – nem mondtam, hogy erdész úr –, kéne nekem egy kis pénz. Mennyi, fiam, Janikám mennyi? – idősebb bácsi volt. Sajnált ennyit dolgozni, felnőttek nem dolgoztak ketten annyit. A többiek meg, azok a patkányok, engem akartak rávenni, kérjek nekik is kölcsön. Mert nekik nem adott. Ennyi különbség volt köztünk. Már ott dolgoztam két hete édesapámmal, és egy péntek délután – soha nem felejtem el –, március elsején délelőtt le kellett nyesni a fát, mert jöttek átvenni. Az egyik parasztbrigád körülásta a fát és otthagyták, amit nem lett volna szabad. Nagy szél volt, és bedőlt az egyik fa egy szederindásba. Én meg odatotyogtam a hegyihez, hogy majd lenyesem. Egyszer csak valami ropog: már dől is egy negyvenméteres tölgyfa. Ahogy szaladtam előle, az volt a szerencsém, hogy elestem, mert megakadt a lábam az egyik fába. A dőlő fa ága úgy végigsúrolt, hogy bőr az arcomon nem maradt. De ha állva ér, akkor szétveri a fejemet. Bekerültem a kórházba, 10 napig feküdtem mozdulatlan, vesevérzés, zúzódás. Mindenféle bajom volt.

---

’69-ben nősültem meg, egy éven keresztül az édesapámnál laktam. Kubikus lett belőlem, munkás, keményen dolgoztam meg azért a kis pénzért. Nagyon keményen. Aztán 1972-ben hivatásos vizsgát tettem le, A, B, C vizsgát, és elmentem az ÉPFU-hoz gépkocsivezetőnek. Ott voltam három évig. Eközben született hat gyermekem. Négy fiam, meg két lányom.

Nagyon sokat dolgoztam az életben, vízben, sárban, hóban. Amikor végeztem a napi hivatalos munkámmal, otthon folytattam. Most már felnőttek a gyerekek, azóta nincs ennyire nagy hajtás. Ők is úgy lettek nevelve, hogy egy családhoz tartoznak, és mindenkinek kötelessége van.

Van saját autóm, saját teherautóm, szerszámaim: az elektromos késtől kezdve minden. Azt, ahonnan jöttem, az erdőt, én azt nem felejtettem el. A vágyam az, hogy egyszer olyan munkába tudok fogni, hogy abból nekem annyi pénzem lesz, hogy az egész családomnak elég legyen, hogy ők már ne tudják meg azt, amit én átéltem. Ha nyomorék lennék, akkor is hajtanám a családot, csinálják azt, amit én mondok neki. Mert amit én mondok nekik, azt vegyék jó szívvel, fogadják szépen, és csinálják meg. Mert az nem elég, hogy jó szívvel veszik, hanem csinálják meg. Mert azt biztosan tudom, hogy jó lesz. Nézze, tizenötöd magammal vagyok, tisztességes munkám van, tisztességesen élünk.

Belefogtam a gazdálkodásba is, pedig az nagyon komoly szakma. Disznókat neveltünk, ’94-ben tartottam szarvas jószágot is, de az nem jött be. Istállónk sem volt megfelelő, a sárból döngölt fal nem jó megoldás volt, nem volt jó. Akkor eladtam a jószágot. De spekulálok nagyon megint. Ma van ára a marhának, de ha csak a mindennapi élelmet biztosítja az unokáknak, akkor is megéri. Ma megvenni a tejet egy olyan családnak, ahol 15-en is vagyunk, ott kérem szépen, ki lehet nyitni a bukszát a tejre. Ha csak két-két decit inna meg egy-egy ember, akkor is sok kell, de a fiam megiszik egy fél litert maga. Nem hogy éhes, hanem mert megkívánja a tejet.

Én előtte soha az életben nem foglalkoztam mezőgazdasággal, veteményekkel, ez az asszony dolga, gondoltam én akkor. De nem is az asszony dolga, ha ebből megélhetést látunk, ez lehet az én dolgom is. Láttam, hogy termesztette a falu ’94-ben a dinnyét, a környéken az elsők voltunk. Én meg, higgyék el nekem, olyan szegény ember voltam, hogy egy érdemes asztalom nem volt. És gondolkodtam. ’95-ben elkezdtem én is szépen dinnyézni, kölcsönt vettem fel, elkezdtem szépen dinnyézni. Az első évben 3 hold dinnyét csináltam, és abba belefektettem mindent, 200 ezer forint kölcsönt, így indítottam, és azon felül a fizetésem, de megérte, nagyon megérte. Egy cigánygyerek, innen a szomszéd faluból, aki már több éve dinnyézett, elmagyarázta a magolást, meg hogyan kell kezelni a palántát a fóliával, és hogy kell elültetni a földbe, milyen munkálatok szükségesek, megkapálni, vegyszerezni. Egyszer elmondta, én ezt tudomásul vettem. Abban az évben egymillió forint tiszta hasznom volt. Hadd ne mondjam el, hogy életemben nem volt egymillió forintom. Úgy, hogy egyben, és ott a kezemben. Nem vagyok gazdag ember, de bár mindenki úgy élne, mint én, adná az Isten. Nem vagyok gazdag, nincs pénzem a takarékban, de szépen élünk. Attól függetlenül, hogy az öt gyerekem még nálam van, az unokákkal együtt, nagyobb lett a család. Az én fizetésem mellett minden gyerek kapja a magáét. Ha idén dinnyém lett volna, 6 holdról ötmillióm lehetett volna.

Csak hát játszottam, nagyban játszottam, szerettem játszani, csak most nem játszom. Volt, mikor egy karos gépen 300 ezret nyertem. Itt nálunk. Ilyen szerencsém is volt az életben, az az igazság, bárhonnan is csöppentem ide, bárhogy is jutottam el idáig. Nagyon szerencsés ember voltam. Egyszer – nem felejtem el – szegény voltam, nagyon szegény, hétezer forint volt az összes pénzem. Vásárra készültünk, de nem mehettünk, mert kevés volt a pénz. Elmentem, eladtam az öcsém motorját. Vissza megálltam a kocsmánál, ott az egyik társ: játsszunk! Hát, játsszunk! Abban az éjszakában 80 ezerrel vettem le őket. Hajnal negyed három volt. Hazaértem, felkelt az asszony, kidobáltam elé a pénzt – abban az időben nem is voltak ezresek, csak ötszázas volt, meg százas. Mikor kiborítottam, meg a teletömködött zsebeimből is kiszórtam, az asszony sírt, azt mondja, betörtél? Mondom: „Én? Az nem az én stílusom, betörni.” Nem akarta elhinni. Mondtam neki, hogy most fogd az egész pénzt, és azt veszel érte, amit szeretnél. Vegyél, vásároljál a gyerekeknek, nem szólok bele, kész. Szóval ilyen szerencsés voltam az életben. És hála a jó Istennek, bármibe belekapaszkodom, mindig szerencsés vagyok. És azt mondom, minden embernek legyen szerencséje, aki energiát fektet bele abba, hogy a családjának könnyebb legyen. Legyen szerencséje minden embernek.

---

A rendszerváltás egyik szegény embernek se hozott valami fényes életet. Megváltozott a rendszer, de a szegény emberek kimaradtak mindenből. Adtak ugyan az OTP-törlesztésekre lehetőséget, de azt szegény ember nem használhatta ki, adtak a földekkel lehetőséget, de ebben a szegény ember nem szerepelt. Magamról mondok példát. A legnagyobb vágyam a traktor, az eke, egy maró, mert ehhez a sok apró veteményhez – paprika, paradicsom, sárgarépa – víz kell. Úgy gondoltam, kérek egymillió forintot, és majd visszatérítem a cigányszervezetnek. Azt írták a kérelmemre, hogy elfogyott a keret. Kérdezem én magától, hogy történhet ilyesmi? Hárommilliárd forintokat kapnak támogatásokra: mindig itt, nálunk fogy ki a keret? De megmutatom magának, kik vették fel! Nem értek egyet ezzel, ahogy itt az elosztás megy.

Szegény gyerek voltam, most se vagyok gazdag, de az átlagnál feljebb vagyok. Mindig azt mondtam, nekem már nem kell. A gyerekek dolgoznak, de dolgozzanak is, mert fiatalok. Mindent elvihetnek, mindent odaadok nekik, csak dolgozzanak meg érte. Ezt az egyet meg kell tanulni. Mert aki egész nyáron ül, nem keres semmit se, csak azt a kis keserves jövedelempótlóját várja, abból nem tud megélni. De ha valamit dolgozik, mindegy, milyen keveset csinál meg magának, azzal is többje van. Ha meg beüt a szerencse, akkor nagyon sok lehet neki. Így kell élni.

Én már kaszáltam éhesen. Örültem, ha az asszony hoz zsíros kenyeret, egy nagy vöröshagymával. Én tudom, hogy mi a munka. Tudom mi az, hogy éhezés. Elvitt annak idején édesanyám magával falura, volt, hogy egész nap egy szelet kenyeret nem adott senki. Mire hazaértem, majdnem összerogytam. Szegénységről sokat tudnék mesélni.

Sajnos, ez a demokrácia a cigányokra nem szép jövőt hozott, igaz, nem csak a cigány embert éri a szegénység, hanem a magyar embert is. Tudomást kell vennünk arról, hogy tízmillió emberből nagyon sok a szegény. Elsősorban a fiatalok, akik hiába tanultak, akik hiába iparkodtak, hogy majd lesz belőlük valami, kikerülnek az iskolából, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Akkor kérdés az, hogy mi, a szüleik, miért dolgoztunk? Nem a gyereknek a jövőjéért? Ez valahogy nem stimmel sehogyan sem. Tönkre vannak téve az öregek is, és tönkre vannak téve, akik a szociális pénzekből élnek, 8-9000 forintból... Ma ebből a pénzből nem lehet megélni. Hol itt az arányosság? A fiatalokat kellene igazán figyelembe venni. Én tudom, milyen az, amikor még sült krumpli se volt. Egy tányérunk volt, el tudja azt képzelni maga? Egy kanalunk volt: úgy ettünk vele, hogy leültünk sorba a földön, a kunyhó közepén, és sorba adtuk a kanalat, és így ettünk. Én ugyanúgy tudnék aludni a földön, mint az ágyban. Mert aki 15 évig a földön alszik, akkor annak a másik 15-20 év az semmi. Magamról veszek egy példát: én ha nem eszek egy nap, akkor nem eszek, egyszer sem fogok megszédülni. De egy gyerek ezt már nehezen veszi tudomásul. Ha nem eszik egy nap, akkor ő már kétszer meg fog szédülni...

A Dél-Dunántúlon beás cigányokkal készült interjúk egyike alapján szerkesztette:

• Roma-dosszié