A józan ész azt diktálná, hogy ha idegen országban, idegen városban, egyszerre két intézményben rendez kiállítást egy művész, akkor munkásságának egymással összefüggő és szellemi-fizikai „kézírását” felismerhetően érvényre juttató aspektusait igyekszik bemutatni. Hiszen a képzőművészet a technikai képek világában is a művész individuális gondolkodásának és világérzetének kifejezését jelenti, és minél homogénebb, fűtöttebb ez a struktúra, annál hitelesebb, annál vonzóbb.
Vera Röhm kiállításai első pillantásra oly mértékben különböznek egymástól, hogy azt hihetnénk, két művész mutatkozott be egy időben a magyar közönségnek. Egyikük szobrász, aki fából és plexiből alkot szikár plasztikákat a minimal art vonzáskörében, a másik pedig egy új, nagyszabású koncept-art jegyében dolgozik, eszközei elsősorban fogalmiak, és közömbösnek tűnik az anyagokkal szemben. Röhm e két, egymástól függetlennek látszó kiállítással azt demonstrálta, hogy a művész szinte tudományos személytelenséggel eredhet egy-egy téma nyomába, hogy a választott témák magukban rejtik kommunikálásuk csakis rájuk jellemző technikai-anyagi eszközeit. Röhm érdeklődését mindennapos jelenségek váltják ki, ilyenek az árnyék és a hiány, illetve a nyom, a „valami ott volt, de már eltűnt” jele, s a hiány pótlásának, a teljesség leleplezett szimulálásának lehetőségei. Árnyék és nyom: a képteremtés elementáris és automatikus mozzanatai, mondák szerint a képzőművészet kezdetei, ugyanakkor gazdag jelentéstartalmat is viselnek, ami az emberiség különböző kultúráiban a nemlét fenyegetéséhez kapcsolódik. Röhm nem foglalkozik a kulturális jelentéstartománnyal, őt a fizikai jelenségek maguk érdeklik, amelyeket művi úton, tárgysorozatokban és komplex kiállításokban megismételve, mintegy kimerevítve filozofikus témákká emel, hogy konzekvenciáikat felmutassa. Attitűdje tulajdonképpen a klasszikus avantgárd művészé, emberiségjavító, messianisztikus.
Témáinak problematikája nem idegen számunkra e tájon, az idők folyamán több magyar művész is foglalkozott ezekkel más okból, más eredménnyel. Röhm munkásságának kezdetén, a hetvenes évek közepén az építkezések gerendaállványainak szövevényében, átkötő X-eiben izgalmas teret, jelentést látott, hasonlóan Károlyi Zsigmondhoz és Megyik Jánoshoz. A „Kiegészítések” gerenda-plasztikái valószínűleg innen veszik eredetüket, de visszanyúlnak a land-art műfajába is, párhuzamot mutatva a hajdanvolt Pécsi Műhely erdőmunkáival. A sérülések helyrehozásának gondolata éppúgy emlékeztet a megjavított paraszti tárgyak világára – melyet nemrég Vörösvári Ákos emelt be a Látványtár-művészet területére -, mint a fiatal szobrász, Szabó Ádám csorba talált tárgyaira, amelyeket színezett gipsszel tett ismét fanyar egésszé. A magyar művészet színterén az „Árnyékvándorlások” tematikája is aktuális: a Röhm-kiállítások idején láthattuk Szikora Tamás dobozainak szinte tapinthatóan tárgyszerű vetített árnyékait a Kortárs Művészeti Múzeumban, akkoriban jelent meg saját fotogramkönyvem, amely a „fényteli árnyékok” elvének, múltjának és hazai gazdag jelenének bemutatására vállalkozott. Bakos Gábor évekkel ezelőtt, első kiállításán éppen a Goethe Intézet galériájában egyetlen nagy, hullámkartonból készült, önmagába záródó labirintikus testbe foglalta a fény, a tér és az idő kiválasztott fázisait, hasonló módszerrel, mint ahogy Vera Röhm járt el, amikor hosszabb korszakot szentelt annak a fényhiánynak testté fogalmazására, amelyet egy tárgy élei, az azokon fennakadó megvilágítás és a földön kirajzolódó vetett árnyék együttese határolt körül. E megfelelések és párhuzamok ismerete csöppet sem hökkentette meg a művészt, inkább örömet és kíváncsiságot érzett a gondolatközösség, az eredmények sokágúsága felett.
Vera Röhm részben magával hozott, részben ide készült installációkat mutatott be Budapesten. A Kiegészítések (Goethe Intézet) téri elemei iparilag négyzetesre szabott, nagy erővel kettétört fenyőgerendák, amelyeket színtelen, átlátszó plexiöntvény egészít ki az eredeti szabványméretre, vagy kapcsol össze különböző elementáris, geometriai formációkban. A fejtől-lábtól egymáshoz illesztett párhuzamos függőlegesek, a V- és A-alakzatok, az egyik szárukkal vízszintesen a földre támaszkodó M-formák a terem padlóját borító összefüggő acéllemezen álltak. A kékes-olajosan fénylő alaplap megemelt, művi aurát biztosított a világossárga fa-plexi konstrukcióknak. A hol becsillogó, hol a környezetet is, a tárgyak között sétáló nézőt is tükröző plexiöntvények bizonyos nézőpontból teljesen átlátszókká, nemlétezőkké váltak, ilyenkor a fagerendák a levegőben álltak, a semmin támaszkodtak. A kiegészítő öntvény kettős funkciót lát el: egyrészt mint képlékeny mesterséges anyag lehetővé teszi és felmutatja a merev és egyenes fa plasztikai átfogalmazását, dekonstrukcióját. Másrészt vitrin, amelyben kiemelve és felnagyítva a plasztika csuklópontja, lényegi része mutatkozik meg: a fa struktúrájának és a törés erejének feszültségében létrejött szálas szilánkjait, a szétroppanás nyomát szemlélhetjük. Minden esetben más formákat.
Az Árnyékvándorlások című kiállítás a Barcsay Terem adottságainak megfelelően három részre tagolódott. Röhm a felsővilágítású nagy térben a címadó installációt valósította meg, a két belső teremben Az éjszaka a Föld árnyéka című vizuális szövegekből és belülről világító tárgyból álló műegyüttesét és a vándorló árnyékokat rögzítő első, naiv rajzait állította ki. Röhm precízen felmérte a Barcsay Terem központi terének méreteit, bemérte égtájak és égövek szerinti pontos elhelyezkedését a földgolyón. Meghatározta a kiállítás nyitó napján, október 31-én a Nap pályáját is. Számítógép segítségével kapcsolatba hozta ezeket a téri viszonyokat egy a teremben, meghatározott helyen, gnómonként felfüggesztett, a görög csillagászok Nappálya-meghatározó pálcájának mintájára alkalmazott fekete kockával, majd ennek feltételezett árnyékát óránkénti bontásban fekete velúrpapírból kivágott formákkal rögzítette az üres, fehér falakon és a padlón. Az itt és a most kozmikus valóságát hozta a látogató tudomására elv és valóság határvonalán egyensúlyozva. Az ily módon elindított, egzisztenciális vonatkozásokkal is telített gondolati pálya nyereségén túl érzéki, plasztikai élmény is érte a látogatót: a fényelnyelő bársonyalakzatok ferdén elliptikus sorozata a terem határfelületein nagy, fekete ecsetcsapásoknak hatottak, melyek által a terem volumene szokatlanul erősen átélhető lett. A kiállítótermeket általában üres edénynek tekinti az ember, amelynek hangulatát, pszichikailag felfogható arányait, méreteit a beléhelyezett tartalom állandóan változtatja. Ez a terem még sosem volt annyira önmaga, a saját objektív viszonyaival annyira telített, mint ezen a kiállításon.
Vera Röhm nem tekinti magát a hagyományos értelemben vett művésznek, bár szobrászatot és grafikai design-t tanult a lausanne-i és párizsi akadémiákon. Azt mondja, egyszerűen csak gondolkodik, megfigyel, gyakorlatias szempontok szerint igen egyszerű, kézenfekvő dolgokkal foglalkozik. Műveinek lételeme a tiszta, józan gondolat és a makulátlan kivitelezés, a tökéletes forma és felület. Csak a terveit rajzolja kézzel (milliméterpapírra), minden tárgyát szakemberek, gépek kivitelezik, minden darabot a célszerűség, gazdaságosság jellemez, sehol egy átgondolatlan, hirtelen ötlet, kitérő. Ám az így létrejött tárgy, installáció a maga hűvös megjelenésével képes elindítani a néző beleélő, továbbgondoló képességét, a gondolat felhevül.
Kiegészítések (Goethe Intézet)
Árnyékvándorlások, az idő tere (Barcsay Terem, Magyar Képzőművészeti Egyetem)
2001. október–november
- Kultúra [6]