Előrebocsátom: mélyen együttérzek és egyetértek Petőfivel, a Fekete-piros dal szerzőjével. A fekete-piros az anarchoszindikalizmus színe, amelynek újraéledését mindannyiunknak kívánom. De most két másik dologról – két nagyon elterjedt és veszélyes tévedésről – szeretnék röviden szólni, s eközben nem versenghetek az előttem szólók szellemességével. Sajnálatos módon kénytelen leszek komolyan beszélni.
Az egyik: ami Magyarországon történik – és ami kisebb mértékben, kevesebb vehemenciával és következetességgel történik másutt Kelet-Európában is –, az nem az állami központosítás vagy állami beavatkozás ismeretes modellje, hanem valami, ami ennél sokkal veszélyesebb. Itt nem az állam parancsolgat, itt nem az állam központosít. Az állam ugyanis alkotmányunk szerint olyan intézményrendszer, amelynek középpontja a parlamentben van. Az az intézményi háló azonban, amely itt utasításokat osztogat, nem az állam; azok a források, amelyeket a kormány elsajátít, nem a Magyar Köztársaság államának a rendelkezésébe mennek át, hanem egészen máshová: egy párhuzamos állam tulajdonába, amely teljes mértékben függetleníti magát a népakarat, a népszuverenitás kontrolljától. Itt nem a szuverén nemzetállam függetlenségének etatista megerősítése történik, hanem az állam korporatista megkettőzése, amelyben az új pártállam az államnak csak egyik része. Ez az új rendszer persze nem az Orbán-kormány találmánya, s a fenti párhuzamosság nem is csak az Orbán-rendszer sajátossága: különféle vonásai megfigyelhetők olyan, valamennyiünk csodálatát kiérdemelt államférfiak munkásságában, mint Karimov, mint Putyin, mint Kucsma, mint Lukasenko, vagy éppenséggel Türkmenisztán köztársasági elnöke, basája, a Türkménbasi. Ezek a volt Szovjetunióban létrejött autoritárius, preoszmán módon megvalósított alakulatok kétségtelenül az Aranyhorda mintájára jöttek létre. Köztük és a magyar rendszer között a különbség zéró. Ugyanaz, csak rosszabb. Ott ugyanis van ellenállás: burját-mongolok nem tűrik olyan alázatosan és gyáván saját államuk kisajátítását, mint mi.
Nálunk azonban a kisajátítás azért is történhetett ilyen könnyen, mert az igazi természetét nálunk nem ismerték föl. Aki azt mondja: evvel a mostani rendszerrel az a baj, hogy a szuverén nemzetállam üli torát, az egyszerűen téved. Aki azt mondja: „az állam osztogat”, azt a látszatot kelti, mintha a hivatal tartalmi okokból némelyeknek nem tetsző módon, de amúgy a formális szabályoknak megfelelően, jogosan, törvényesen, igazságosan „osztogatna”, holott ez nem igaz. Itt nem az állam osztogat, hanem egy informális érdekcsoport. Aki ezt egyszerűen korrupciónak nevezi – bár külső megnyilvánulásai hasonlítanak a megvesztegetésre, és hagyományos korrupciós ügyből is rengeteg van –, téved, mert nem ez a lényeg. Márpedig aki a lényeget nem ismeri föl, nem tudja a megfelelő erőket mozgósítani evvel a rendszerrel szemben.
Ami itt történik: az az állam szétrombolása. Nem kell többé a formális jogosultság ahhoz, hogy valaki a jussához jusson, hanem csak személyes hűség, lojalitás, szolgálattétel szükséges: „jóban kell lenni” a helyi báró megfelelő székállóival. Az Orbán-féle refeudalizáció megkerüli az állam egész alkotmányos rendszerét. Az újra hűbéresített hatalom nem etatista stratégiával, hanem éppenhogy állam előtti módon, önkényesen juttatott állások, címek, megbízások, javadalmak, kedvezmények révén szerez meg és köt magához személyeket és csoportokat. Márpedig az így létrejövő, parazita paraállam magát az államot rombolja szét. Ami tehát itt történik, az a centralizált állam leépítése, nem pedig fölépítése.
Miért annyira veszélyes ez? Egyrészt: mert az államhatalomnak többé senki nem engedelmeskedik ingyen, aki mégis, annak menten elvész a befolyása a párhuzamos „pararendre”. Másrészt: mert amint szertefoszlik az állam, az állami közigazgatás személytelenségébe, elfogulatlanságába vetett hit, azonnal semmivé válik a képviseleti (közvetett) demokrácia lehetősége is. Harmadrészt: mert végletesen kettészakítja az országot ideológiailag is, strukturálisan is. Van egyszer a pártállam népe, és van az ebből kizárt demokráciának a népe, és a kettő között a kormányzat nem engedélyez békét. A kettős állam politikai legitimációja ugyanis csak a szembenállás lehet – különben hogyan támogatnák a támogatói, akik nem látják át e sajátos politikai technika mibenlétét?
A másik, amiről szólni szeretnék: eszmetörténeti tévedés. Az etatizmus mellett a másik szokványos vád az Orbán-kormányzattal szemben az, hogy „nacionalista”. A látszat erre utal, valójában azonban ez a minősítés sem állja meg a helyét.
Azt mondja a jelenleg hivatalban lévő miniszterelnök, hogy az ő politikája se nem konzervatív, se nem liberális, hanem: magyar. Arra hivatkozik, hogy ez idézet Bethlen Istvántól. Amit viszont sokan nem tudnak: Bethlen István is idézett, méghozzá Szekfű Gyula Három nemzedék c. könyvéből idézte a Széchenyi-mítosz lényegét. Szekfű, leegyszerűsítve, azt mondta Széchenyiről, hogy ő – szemben Petőfivel, Kossuthtal és más ilyen „pehelysúlyúakkal” – nem politikailag, hanem idegzetében érezte, mi is az, hogy magyar. Mit jelent ez? Szekfű, amikor megalkotta a Széchenyi-mítoszt, természetesen nem mondhatta azt, hogy Széchenyi nem volt liberális abban az értelemben, mint Kossuth. Ha valaki ismeri Széchenyit, tudhatja, hogy sok tekintetben még ideológiailag is merészebb volt, mint a forradalom vezetője, a radikális utilitarizmusnak is komoly képviselője, nem volt ugyan következetes ember, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy meg kellett teremteni azt a mítoszt, amely szerint a mindenkori magyar uralkodó osztály kormányzása a nemzeti lényeg emanációja, s ennek minden irányú kritikája, beleértve a konzervatív kritikát, eleve nemzetellenes, magyarellenes. Márpedig mindez azt jelenti, hogy e nemzeti lényeget kisugárzó, pártokon fölül álló, az adott politikai erőviszonyoktól teljes mértékben független kormányzat ellenfelei nem konzervatívok, nem liberálisok, nem szociáldemokraták, nem anarchoszindikalisták, hanem: nem magyarok. Ennek a fölfogásnak a bejelentése nagyon lényeges fordulat, és nagyon hamar „terjesztőkre” talált.
Tartottam nemrég egy előadást Szegeden avval a címmel, hogy A magyar történelemfelfogás fejlődése Szekfűtől Szamócáig. Szamóca – aki nem tudná, ez Eperjes Károly színművész neve – azt nyilatkozata egy interjúban, hogy egyrészt a Kossuth-szobrokat le kell rombolni, másrészt hogy Széchenyi olyan, mint Mindszenty, Kossuth pedig olyan, mint Rákosi. Ez világos beszéd. Kifejezi azt, hogy ha már egyszer a jelen pillanatban az országban uralkodó, magának párhuzamos államot privatizált, illetve államosított hatalmi góc megalkotta a Széchenyi-mítoszt, és bejelentette az igényét a Széchenyi-mítosz kizárólagos szerzői jogára, akkor Kossuth Lajos is büdös zsidó bolsevik. És ennek következményei rendkívül fontosak. Ez ugyanis arra utal, hogy nincs megállás. Olyan országban, ahol Kossuth Lajos személye mítosz, ahol nincs olyan kis falu, ahol ne volna Kossuth Lajos utca, ahol a tartalmatlanságig azonosítottuk magunkat Kossuth Lajossal évszázadokon át, ha tehát ilyen országban egy ún. nemzeti konzervatív tradicionalista propagandafigurának még a nemzeti múlt emblematikus figurája se szent, hanem nyugodtan zsidóbolsevikozható, és ezen még a tradicionalista nemzeti konzervatívok se háborodnak föl, akkor ez azt mutatja, hogy Magyarországon tradicionalista nemzeti konzervativizmus nincsen. Amivel szembenállunk, az nem nacionalizmus, az nem konzervativizmus, az nem fehér jakobinizmus, hanem…