Az N&n galériában 2001. október 31. és november 11. között a kortárs magyar építészet – a korábban már bemutatott Bán Ferenc mellett – egy másik iskolateremtő mesterének, Janáky Istvánnak a kiállítása volt látható. Az építészeti szépség maradványai Magyarországon című tárlat, mint az az alábbiakban látható lesz, rendhagyónak számított az eddigiekhez képest. A kiállításon ugyanis a közönség nem Janáky István saját terveivel, hanem egy több éve folyó gyűjtőmunka és egy készülőben lévő könyv első bemutatójával találkozhatott. A galéria falán 33 méteres csíkban végigfutó 240 db kisméretű fénykép azonban csak szerényebb válogatás volt abból a több mint ezer épületfotóból, amelyeket Janáky építész az elmúlt években magyarországi utazásai során készített. Az alábbiakban Janáky István kiállításon elmondott megnyitószövegét közöljük.
Az N&n galéria címe: VI. Hajós utca 39. (a Bajcsy-Zsilinszky útnál). Internet: www.nagybalint.hu [3]
Azért saját magam nyitom meg ezt a kiállítást, mert senkire sem akarom rátukmálni az ízlésemet. Manapság mindenki mindenkire rátukmálja, és ezt unom egy kicsit.
Az itt látható anyagot azért gyűjtöttem, hogy a saját ízlésemet karbantartsam. Először semmi más oka nem volt. Merthogy az ízlést manapság karban kell tartani. Valamikor nem nagyon kellett, de most nagyon. Aztán, amikor kezdtek gyűlni a képek, rájöttem, hogy ebből talán egy könyvet lehetne csinálni. Akkor találtam ezt a melankolikus címet, hogy Az építészeti szépség maradványai Magyarországon. Ez amolyan ellen-bédekker lenne, ellen-építészeti bédekker, hogy nemcsak az istentelenül ronda Országház és a nála ha lehet még csúnyább Halászbástya létezik Magyarországon, hanem másfajta dolgok is vannak.
Majd végigmegyek a fotók előtt, és egy-két képről szeretnék röviden beszélni. De előtte azért elmondanék valamit erről a „szépség” szóról, ami a könyvcímben szerepel. Szerintem a szépség konstans dolog, nem változik, nem függ az ízléstől, nem függ a koroktól, nem függ a stílusoktól. Szokták mondani: a szépség megítélése változik korok, helyek szerint. Szerintem nem. De mégis, egy picit, tényleg csak egy kis mértékben a terjedelme nő – furcsa módon. Belekerülnek a körébe olyan dolgok, amik régebben nem voltak a szépség körében. Ez a tágulás nagyon lassú, majdnem észrevehetetlen, és nagyon kis mértékű. A régi – mondjuk az ókori – terjedelemhez képest nőtt, de nem nagyon. Ez a diszkrét és talán egyre lassuló növekedés a leggyönyörűbb benne. Az embernek az az érzése, hogy talán nincs már messze az idő, amikor megáll a terjedés, és vége van a bővülésnek.
Ha lehetséges ez a dramaturgia, és hajlandók vagytok forgolódni egy kicsit, akkor egy-két képnél megállnék.
Először ennél a két képnél, amelyek egy piros házat mutatnak: csupa pirosból van a teteje, a fala is. Úgy készült, hogy felhúzták a téglavázat, és piros salakkal készült betonnal kibetonozták a közöket, aztán befedték cseréppel. Amikor odaértem fényképezni, előugrott egy nő, száz kiló volt, a térdén kidudorodott a tréningnadrág, szörnyű látvány volt, és azt kérdezte ordítva, hogy miért fényképezem a házat. Erre mondom neki, hogy azért, mert nekem nagyon tetszik. Ahelyett, hogy megnyugodott volna, még dühösebb lett és elkergetett, úgyhogy alig bírtam megcsinálni a fényképeket. Szemmel láthatólag fogalma sem volt arról, hogy mit mondok neki. (Majd egy idő után odaérünk egy házhoz, amelynek a története pont ennek az ellenkezője lesz.)
A következő ez a sárga fotó, ami Hollókőn készült. Nézzétek meg. Van hozzá egy kis szövegem, amit felolvasnék: „Közismert látvány az a falukép, amit Hollókő ötvenegynéhány, egészen pontosan 56 népi épületének védett, a világörökség részét képező együttese mutat. Akárhányszor odamegyek, mindig fokozódik egy kicsit az ellenszenvem. A házak egyre inkább az öregedésüket nem jól tűrő konok, piperkőc vénasszonyokhoz kezdenek hasonlítani, akik erőszakkal konzerválni igyekeznek egy magukról évtizedekkel ezelőtt kialakított képet. E házak már önmaguk modelljeivé váltak, lassan kimegy belőlük az élő szépség. Az így nagy térbeli múmiává vált ófalu vár felőli szélén meghúzódik azonban néhány újabb ház, amelyeknek építői elmulasztották betartani a stílusegység kívánalmait, és a saját bohó, nemtörődöm fejük után mentek. Legszebb ezek közül a hitehagyottak közül ez a sárga kis lakóépület, fura lapogatott, simított vakolatával, a mókás sárga felületben ülő típusablakával, tótos kék párkányával, léha cseréptetejével. Csak le ne bontassa valami precíz műemlék-felügyelő! Elenyészik az magától is, nem hiszem, hogy bárki is védelme alá venné a páriát.”
A következő kép talán első pillantásra nem sokat mond – sok ilyen kép van ebben a sorozatban. Az arányát nézzétek. Elképesztő, hogy az önkéntelenség sokszor milyen jó arányokat hoz létre. Az egyik legnagyobb baj az arányokkal van manapság az építészetben, pedig az nem nagyon kerül pénzbe.
Mutatom ezt a vörös házat, amely Alsórajkon áll, Zala megyében. Erről azt szeretném mondani, hogy a bauhausiánusok, köztük Molnár Farkas is, mindig vágytak arra, hogy elemi geometriai idomokat használjanak. Molnár többször is tervezett 6Y6Y6 méteres kockaházat, ilyen volt például a „vörös kockaház” néven ismeretes is, és aztán később Balatonon meg is épített egy ilyen kockanyaralót. Ez a vörös ház pedig Alsórajkon található, van egy kis párkánya, amit Molnár nem tett volna rá sohasem, meg egy sátorteteje, ami szintén könnyít a dogmán – nagyon szép.
A következő ház, itt mellette, Felsőrajkon van. Ennek a története az első (vörös) házról elmondottaknak az ellenpárja. Odaálltam fényképezni, és előjött egy néni, ez ő, aki a fotón látható. Hogy igazoljam magam, mondtam neki, hogy ne tessék haragudni, hogy fotózom a házat, nekem nagyon tetszik, ez egy nagyon szép ház. Akkor közelebb jött, és láttam a szemét, ami olyan volt, mint Marie Curie-é lehetett, igazi értelmes szem, és azt mondta, hogy – tudom. Nagyon klassz jelenet volt.
A következő háznál elnézést kérek a prűdebb hallgatóktól és nézőktől. Ha közelebb hajoltok a képhez, látható, hogy a házon csupa pinamotívum szerepel. Szerintem az történt, hogy az építő hölgy vett egy fandlit a megfelelő konzisztenciájú habarccsal, abból vett a kőműveskanálra, becsapta combjai közé, aztán egy csípődobásszerű mozdulattal felcsapta a homlokzatra, és ezt megcsinálta több százszor.
Most ezt a pénzesgyőri házat szeretném megmutatni, amilyen látszólagos sok száz van az országban, de valójában ritkaság az, hogy egy ház ilyen finoman van elkészítve. Amikor az autómmal járok, olyan vagyok, mint amikor nyúlra megy a vadász, és csak azt látja meg. Most már csak azt a házat látom meg, amelyik tetszik nekem.
Mellette itt van ez a bakonyszűcsi ház, amit ha megnéztek, láthatjátok, olyan a felülete, mint egy lapos, gipszből készült Jovánovics-relief, csak nagy méretben, és ha lehet, még elfogulatlanabb gesztusokkal.
Mutatok egy félig kész házat, amelyet Zánkán lehetett látni. Nagyon szeretem a befejezetlen házakat, mert azok sokkal őszintébbek, sokkal eredetibbek, mint amikor befejezték őket. Ha Magyarországon befejeznek egy házat, az általában szörnyű lesz: eltakaródnak a struktúrák, az igazi faktúrák, semmitmondó áltextúrák keletkeznek, az egész halottá válik. Amíg épülnek, magukon viselik az építés önkéntelenségét, ami gyönyörűségeket hoz a felszínre.
Arlón áll ez a ház, egyike annak a sok-sok vidéki szecessziós polgárháznak, amelyeket nem véd senki, sem a műemlékesek, sem a tulajdonosaik. Hatalmas értékes épületállomány tűnik el velük a semmiben. Ebben a házban is nemtörődöm vagy túl szegény emberek lakhattak, lassan az idő (és ők maguk) lehántottak róla minden kelléket: a tornácot, a tagozatokat, a díszeket, mindent. De érdekes, hogy a ház még ilyen kifosztott állapotában is őrzi a szépségét, pusztán az arányainak tökéletessége jóvoltából. Pedig már nincs rajta semmi, ami a szecesszióra utalna.
Ez a három egymás mellett lévő fotó egy régi, a Badacsony aljában álló borospincéről készült. Megjegyzem, hogy gyűjtésem során műemlékekkel nem foglalkozom, az a műemlékesek és a műtörténészek dolga… Ez a ház nyilván nincs védve, mégis minden évben elzarándokolok hozzá, mert amikor év közben kezd elhalványulni az az érzésem, hogy mi is az építészet, és megnézem ezt a házat, akkor mindig megint visszajön: akkor megint tudom, hogy mihez tartsam magam.
Felhívom a figyelmeteket erre a kis épületre, Pilisborosjenőn. Mindenféle – egyébként nem rossz – házak közé van építve, egy kis fészerszerű létesítmény. Olyan, mintha a nagy Herzog és de Meuront hívták volna meg tervezni, és ők hevenyésztek volna. Csak nincs benne az a művi akaratosság, ami bennük megvan – nem akarom sértegetni ezt a két remek svájci figurát. Szóval ez olyanabb.
Aztán itt van egy ház, amely Balatonszemes kellős közepén áll, lehet, hogy sokan ismerik. Azt az érzést keltheti, hogy Rossi is először ezt a házat látta, mielőtt elveit kialakította. Bár lehet, hogy sok ilyen házat látott. Itt az építészet elemi formájában szemlélhető.
Végül mutatnám nektek ezt a legutolsó fotót, ami egy vadonatúj épületet ábrázol. A gyűjtésben egyébként arra törekszem, hogy minél újabbak legyenek a házak. Ez a ház Gödöllőn áll, a Premontrei Gimnázium nyári tornaterme. Építését tanult építészek és statikusok intézték. Azt mutatja, hogy még az az építész is, aki képzett, aki tudatos, az is kerülhet – hogy így mondjam – kegyelmi állapotba, amikor elfelejti a stilisztikai, egzisztenciális és más kötelezettségeket, és önfeledt tud lenni.
Ezeket szerettem volna elmondani – és akkor megnyitom a kiállítást.
- Kultúra [7]