Kertész regényében a mindenkori valóság megkérdőjelezetlen elfogadása olyan nyelvi klisékben és magatartásmódokban ölt testet, amelyek a hősök normalitásérzésének folyamatos bizonygatását biztosítják. A rezignált egyhangúság nyelve ez, melynek anyagából nem készül új kérdés és új válasz sem, hanem csakis az az önmeggyőző mechanizmus, amelynek segítségével az egyén mindig reprodukálni tudja önmaga számára a normalitás illúzióját. A történet végén megfogalmazódik az a gondolat, hogy a normalitásba vetett vakhit az áldozat bűne, aki éppen konformizmusával szolgáltatja ki magát a bűnösöknek. A regényben mindez abban a folyamatos kontrasztban van jelen, hogy az abnormális helyzetek a főhős narrációjában normálisként jelentkeznek. A „természetesen” szó már-már idegesítő visszatérése a legembertelenebb élethelyzetek leírásában azt sejteti, hogy olyan világban járunk, ahol éppen az a kontraszt és az a botrány, hogy nincs kontraszt és semmi sem botrány.
Nyomon követhető, ahogyan a normalitás illúziója a cselekmény négy főbb mozzanatában mindig újra megmentődik. A főhős azáltal alkalmazkodik az új helyzetekhez, és azáltal fogadja el ezeket természetesként, hogy mindig megtalálja azt a magyarázatot, amely hozzásegíti, hogy az adott helyzet abszurditását végül is valamilyen látszólag értelmes rendben helyezze el. A konformizmus morális csapdája ebben a folyamatban bontakozik ki.
Az első ilyen mozzanat a regény első nagyobb jelenete, a Köves munkaszolgálatra behívott apja tiszteletére szervezett búcsúeste. A jelenet a normalitás egy még létező, de már megingott közegét érzékelteti egy szokványos búcsúzkodás látszatelemeivel: „De hiszen el akarnak búcsúzni tőled. Ez csak természetes!” (Kertész 2003, 21) Köves narrációjában megjelennek a normalitás egymással versengő értelmezései; Lajos bácsi a következőképpen beszél a zsidóság súlyos helyzetéről: „(…) ez a sors »évezredek óta tartó szakadatlan üldöztetés«, amelyet azonban a zsidóknak »belenyugvással és áldozatos türelemmel kell fogadniuk«, minthogy az Isten mérte reájuk” (Kertész 2003, 27). Vili bácsi „abszolút hitelesnek” nevezett forrásokra alapozott helyzetértelmezése szerint a németek „ma már maguk is felismerték reménytelen helyzetüket a frontokon” (Kertész 2003, 23–24). A vallásos és a racionalista helyzetértelmezés puszta egymás mellé helyezésének iróniája mindkettőt érvényteleníti. A magyarázat érvényessége helyett marad a magyarázatok önámító nyelve.
Új normalitásérzés születésének lehetünk tanúi, amikor egy razzia alkalmával váratlanul érvénytelennek minősül az az engedély, amellyel Köves minden reggel eljuthatott gyári munkahelyére: „Csakugyan, az országúton egy rendőrrel találtam magam szemközt. Egy szó nélkül, mindjárt nyújtottam is felé az igazolványom. […] Már-már azt hittem, nem jól érti az igazolványt” (Kertész 2003, 51–52). „[A rendőr] »további parancsot« említett, ami majd helyébe lép a régebbinek” (Kertész 2003, 55). A jelenet, melynek két végpontja az ismeretlen okokból érvénytelenné vált igazolvány és a „további parancs”, az ideig-óráig normálisnak minősülő helyzet hirtelen és minden érthető okot nélkülöző átalakulását példázza; a normalitást valakik, valahol bármikor lecserélhetik egy új normalitásra, ám ennek időpontját, okát és kitalálóját senki sem ismeri. A két normalitás közé szoruló átmenetben, amelynek csak a leendő utasításokra való várakozás nyújt valamilyen minimális valóságérzetet, a főhős az értelem új fogódzóit keresi, megmentvén ezáltal valamit egy még látszólag érvényesnek nevezhető ésszerűségből: „De a többi érv igazát se vitathattam, amikben a téglagyári helyszűkéről, ennek az egészség területén is megmutatkozható következményeiről, valamint az élelmezés szaporuló gondjáról szóltak” (Kertész 2003, 76). Köves normalitásérzése egy ideig bizonytalan, ám rövid időn belül visszatér egy olyan interpretációs keretbe, amelyben a történések újra felkínálnak egy ésszerűként használt magyarázatot. Valaki egy óvatlan pillanatban megszökik abból a városon átvezetett tömegből, amelyet egy másik gyár területére irányítanak, ahonnan másnap a tulajdonképpeni deportálás kezdetét veszi. A szökés lehetőségének gyors mérlegelése két egymással ellentétes helyzetértelmezés gyújtópontjának bizonyul: „a becsület érzése bizonyult bennem erősebbnek” (Kertész 2003, 71). „A becsület érzése”, mint érv a szabadulás megkísérlésével szemben, nem csupán a szabálykövető ember normalitásának és az adott helyzetben ésszerű szökés másfajta normalitásának összeütközését példázza, hanem az egyénnek az őt szabadságától éppen erőszakkal megfosztók iránti feltétlen engedelmessége tragikomédiáját is.
Néhány nappal később, a koncentrációs tábor felé tartó vonaton, a szavak és helyzetek korábbi – „normális” – jelentése már foszladozik, majd fokozatosan egy éppen alakuló, másfajta normalitás jelentéseinek adja át helyét. A két normalitás közé szorult jelentések egyik legtipikusabb példája az az epizód, amikor egy öregasszony meghal a vagonban: „…az öregasszony elhallgatott végre. Akkor meg azt mondták nálunk: meghalt, mivel nem kaphatott vizet. De hát tudtuk: beteg meg öreg is volt, s az esetet ilyenképp mindenki, magam is érthetőnek találtam, végeredményében nézve” (Kertész 2003, 96). Az idézetben az „érthető” szó hordozza az új helyzet keresett és megtalált értelmét, amely az embertelenül abszurd helyzetet egyből valamilyen látszólagos normalitássá avatja.
Auschwitzba érkezve Köves az otthonról hozott normalitás koordinátái szerint reagál, amikor a rabruhába öltözöttek látványa megdöbbenti, és azon töpreng, vajon mit követtek el, viszont a német egyenruhások látványa a rend megnyugtató illúziójával tölti el: „…most először láttam életemben – ily közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában. Egy kissé mindjárt hátra is hőköltem tőlük, természetesen” (Kertész 2003, 99–100). Ezzel szemben a német egyenruhások látványát így kommentálja: „…egy kicsit meg is könnyebbültem a láttukra, mivel takarosan, jól ápoltan, ebben az egész zűravarban egyedül szilárdan és nyugalmat sugárzóan hatottak” (Kertész 2003, 102). „Az oldalán mindnek fegyver, s utóvégre katonáknál ez természetes dolog is, persze” (Kertész 2003, 107). És végül a táborban uralkodó élettelen csend látszólag elfogadható magyarázatára is futja még: „…mozgásnak, életnek nem látom környékükön a nyomát. De hát, gondoltam, ez természetes lehet, hisz a lakosok számára végtére is munka ideje van” (Kertész 2003, 115). A természetesség illúziója folyamatosan megmentődik egy olyan tudatfolyamban, amely az alkalmazkodás révén, lépésről lépésre meg tudja őrizni az önámítást, miközben a környezet alapjaiban alakul át, és már távol van a normalitás eredeti jelentéseitől. Ebben az önmentő értelemben találja meg helyét az a jelenet is, amikor az egyik deportált, akit Köves „a Szakértő”-ként emleget, és aki az indulást megelőző razzia idején még értetlenségének és felháborodásának adott hangot, néhány órával később, már az induló marhavagonok előtt ácsorogva az egyik náci tisztet „józannak, mérsékeltnek és minden tekintetben kifogástalannak” írja le (Kertész 2003, 88).
Az abnormalitás átalakulása normalitássá abban az epizódban jut el a paroxizmusig, amelyben Köves egy rabról beszél, aki közbűntényes lévén, sokkal jobb besorolást élvezhet, mint a deportált zsidók, következésképp ő az, aki a rendet felügyeli. A leírás szürrealizmusát a kifordítás érzékelteti: „először életemben láthattam személyesen is valódi rablógyilkost tehát. Az ő tiszte a törvény, munkája, hogy rend meg igazság legyen táborunkban” (Kertész 2003, 189). A megfordítás egy új normalitás megvalósulását jelzi, amelyben már a korábbi normalitásnak a nyomait sem érzékeljük; nincs már se kétely, se értetlenség: ami korábban abszurd lett volna, szerves részévé vált a megkérdőjelezetlen dolgok új közegének.
A régi, átmeneti és új normalitás közötti jelentésváltások alakulása a cselekmény végének két jelenetében válik teljessé. Az első jelenet a deportálásból való hazatérés első óráiban egy pesti villamoson zajlik, ahol egy ember, akiről kiderül, hogy újságíró, kisegíti Kövest, aki a jegyellenőrnek nem tud jegyet felmutatni. Az újságíró elbeszélget vele, és egy interjú reményében megadja elérhetőségeit, amit Köves udvariasan, de teljes közönnyel fogad. A másik jelenet Köves találkozása a két zsidó öreggel, akik a deportálás előtt szomszédai voltak. Mindkét eset azt érzékelteti, ahogyan a változó normalitások sorát megélve, a főhős a normalitás megváltozásának folyamatos lehetőségével magával békélt meg: a normális – abnormális megkülönböztetésének már nincs számára értelme, hiszen minden és bármi lehet normális. „Ha nem vált jegyet, le kell szállnia” (Kertész 2003, 312), mondja a jegyellenőr Kövesnek, aki, éppen visszatérve Auschwitzból, „természetesen” nem rendelkezik villamosjeggyel, ám a kérdés maga természetes. A bármilyen helyzet asszimilálhatósága mindabba, amit éppen normálisnak tartunk, Köves szavaiban sajátos cinizmust ölt, amely nyelvi kontrasztokban nyilvánul meg. Míg az újságíró úgy emlegeti a koncentrációs táborok világát, ahol ő maga sosem járt, mint „a náci pokol egyik bugyrát”, megrökönyödve hallgatja Köves érzelemmentes beszámolóját, és megkérdezi: „»Miért mondod, édes fiam […] mindenre azt, hogy ’természetesen’, és mindig olyasmire, ami pedig egyáltalán nem az?!« Mondtam: koncentrációs táborban ez természetes. »Igen, igen« – így ő –, ott igen, de […] maga a koncentrációs tábor nem természetes! […] s nem is feleltem néki semmit, mivel kezdtem lassan belátni: egy s más dologról sosem vitázhatunk” (Kertész 2003, 314).
A feltétlen konformizmus morális csapdája az áldozatra nézve a két idős zsidó szomszéddal folytatott beszélgetésben mondatik ki, melynek során Köves visszautasítja utólagos helyzetértelmezésüket, hogy ugyanis mindaz az iszonyat, ami velük, üldözöttekkel, a háborúban történt, egyszerűen csak „jött”. Ő ugyanis mindezt így látja: „…nem egészen úgy volt csak, hogy »jött«: mi is mentünk” (Kertész 2003, 327). A feltétlen konformizmus kritikájában, melyet Kertész legalább annyira az áldozatokkal szemben fogalmaz meg, mint amennyire a bűnösökkel szemben, egy sajátos nyelvi egzisztencializmus eszköztárához nyúl. Ezáltal a Sorstalanság nemcsak a szélsőséges emberi helyzetekkel szemben viseltetett közöny nagyon hasonló aktusaiban rokonítható Camus A közöny című regényéhez, hanem azáltal is, ahogyan szélsőséges tapasztalásokat a normalitás érzését fenntartó nyelvi eszközökkel fejez ki (Kertész 2003, 13, Vasvari 2005, 259). A K. dossziéban Kertész azt állítja, hogy Auschwitz abban az értelemben létezett a logika ellenében, ahogy a racionalitás ellenében létezett, ám ugyanakkor éppen ebben a logikátlanságában hordozott egy másfajta racionalitást. Ez a másfajta racionalitás ugyanolyan mértékben mindennapi és normális lehetett, mint mindaz, amivel szemben állt (Kertész 2006, 82).
Eichmann szabadkozásának rekonstruálásán túl – kinek szavai inkább morális ürességet fejeztek ki, mint holmi elvetemült gonoszságot, amit a bíróság hiába próbált rábizonyítani – Arendt rekonstruálja a vádlott sajátos nyelvi jellemzőit is, azokat a beszédaktusokat, amelyekből az általa a gonosz banalitásának nevezett morális arculat bontakozik ki. Idézi Eichmann utolsó mondatát: „Rövidesen, uraim, viszontlátjuk egymást. Ez minden ember sorsa.” Majd így kommentálja: „A halál küszöbén a halotti beszéd kliséire talált rá.” […] „Olyan volt, mintha azokban az utolsó percekben összefoglalná a leckét, melyet az emberi gonoszság hosszú története megtanított nekünk, a gonosz banalitásának világ és gondolkodás feletti győzelme félelmetes leckéjét” (Arendt 1965, 231).1 A könyv végének ezen néhány mondatában végérvényesen összekapcsolódik egy nyelvi és egy morális arculat, vagyis a nyelvi klisék a jó és a rossz megkülönböztetésének hiányával, amely a vádlottról szóló történetben a feltétlenül engedelmeskedő ember konformizmusában válik konkréttá. Kertész regényének az unalomig visszatérő és látszólag mindig tragikomikusan inadekvát szava juthat erről eszünkbe, a „természetes”. Köves érzelemmentesen előadott története felháborítja a két öreg szomszédot, akik az újságíróhoz hasonlóan nem a személyes emlékezés nyelvén beszélnek a történtekről, hanem már a történelmi retrospekció kollektív, klisészerű szavaival. Velük ellentétben Köves, Auschwitzról beszélve, a következő állításig is elmerészkedik: „nem vettem észre, hogy borzalmak voltak” (Kertész 2003, 326). A személyes emlék hitelessége és a kollektíven osztott történelmi ismeret hitelessége közötti ellentét paradoxona ez, a megtanult realizmus és az átélt realizmus különbsége. A személyes emlék és az írott történelem ezen eltérő referenciáját pokoli humorral példázza a deportálásból visszatérő Köves és egy civil beszélgetése egy pályaudvaron: „»hallott a gázkamrákról«, […] »Mindamellett […], Ön személy szerint, a saját szemével azonban mégsem győződött meg róla« –, s el kellett ismernem: nem” (Kertész 2003, 307). Ebben a dialógusban Kertész sajátosan veti fel a holokauszt-tagadás problémáját. A passzust ugyanis végiggondolhatjuk a következő értelmezés szerint: a történelmet valójában „együtt”, vagyis kollektíven ismerjük. A történelem interszubjektív tudás. Egyikünk sem látta a francia forradalmat, mégis azt mondjuk, hogy volt. Köves válasza az érdeklődő úriember kérdésére legalábbis ambivalens, hiszen ő maga nem látta a gázkamrákat, aminek alapján azt is lehetne állítani, hogy ha egy ott raboskodó túlélő nem látta őket, akkor nem is voltak. Ám Kertész logikai játékában Köves állítása csak arról tudósít, hogy ő maga személy szerint nem látta ezeket. Olyasmit mond tehát, amiből hazugságot lehetne csinálni. Pedig ő nem hazudik. Az is igaz, hogy voltak gázkamrák, de az is igaz lehet, hogy a főhős, aki ott járt, mégsem látta őket. Ezt a különbséget érzékeltetve Kertész dehistorizálja az egyén történetét, aki nem idegenedett el mindattól, aminek tanúja volt. Kertész ezt úgy éri el, hogy rámutat a szavak privát és kollektív jelentésének különbségeire. Míg az újságíró és az idős szomszédok nem saját tapasztalataik szótárát használják, hanem interszubjektíven birtokolt jelentések eltanult szavait, addig Köves szavai és viszonyulásai a valódi tanú szavai és viszonyulásai. Kertész az elidegenedés nyelvét a nyelv elidegenedésével illusztrálja.
Az áldozat-bűnös megkülönböztetésén túlmutató erkölcsi kritikát Köves narrációja foglalja össze egyetlen mondatban, a történet legvégén: „nincs olyan képtelenség, amit ne élnénk át természetesen” (Kertész 2003, 333). A mondat kritikai ereje, hogy nem mondja ki a kritikát; csak annyit mond ki, amennyi természetesnek tűnik, márpedig a kritika szembemegy azzal, ami természetesnek tűnik. Van egy elméletileg nehezen meghatározható, inkább a morális intuíció által értékelendő pont, ahol a morális személyiség megőrzése vagy elvesztése még a morális személyiség hatalmában van. Ezen a ponton még elkerülhető, hogy az egyént mások cselekvése puszta dologgá süllyessze. Talán ez Arendt és Kertész közös erkölcsfilozófiai tézise.
Ennek a tanulmánynak az angol változata megjelenés alatt áll: Arendt and Kertész on the Banality of Evil. Comparative Central European Holocaust Studies. Ed. Louise O. Vasvári and Steven Tötösy de Zepetnek. West Lafayette, Purdue University Press, 2009
Jegyzet
1 „After a short while, gentlemen, we shall all meet again. Such is the fate of all men. Long live Germany, long live Argentina, long live Austria. I shall not forget them.” „In the face of death, he had found the cliché used in funeral oratory.” […] „It was as though in those last minutes he was summing up the lessons that this long course in human wickedness had taught us – the lesson of the fearsome, word-and-thought-defying banality of evil.” (Sz-G M)
Bibliográfia
Arendt, Hannah: Eichmann in Jerusalem: A Report on the Banality of Evil. New York, Viking Press, 1965.
French Existentialism. Essays in Understanding 1930–1954. Ed. Jerome Kohn. New York, Schocken Books, 2005, 188–194.
The Life of the Mind. Ed. Mary McCarthy. New York, Harcourt Brace Jovanovich, 1978.
The Moral Questions of Philosophy. Responsibility and Judgment. Ed. Jerome Kohn. New York, Schocken Books, 2003.
What Is Existential Philosophy? Essays in Understanding 1930–1954. Ed. Jerome Kohn. New York, Schocken Books, 2005, 163–188.
Augstein, Franziska: Taten und Täter. Hannah Arendt über das Böse. Ed. München, Piper Verlag, 2006, 177–197.
Beiner, Ronald ed.: Hannah Arendt: Lectures on Kant’s Political Philosophy. Chicago, The University of Chicago Press, 1982.
Bence, György: A közönséges tömeggyilkos. A filozófus mint riporter – Hannah Arendt Eichmann-könyve magyarul. In: Bence György: Politikai-filozófiai tanulmányok 1990–2006. Szerk.: Pogonyi Szabolcs. L’Harmattan, 2007, 49–59.
Benhabib, Seyla: Hannah Arendt. Die melankolische Denkerin der Moderne. Erweiterte Ausgabe. Frankfurt a. M., Suhrkamp, 2006.
Kertész, Imre: Sorstalanság. Bp., Magvető, 1975, 2003.
Galley-Boat Log. Excerpts. Trans. Tim Wilkinson. Imre Kertész and Holocaust Literature. Ed. Louise O. Vasvári and Steven Tötösy de Zepetnek. West Lafayette, Indiana: Purdue University Press, 2005, 97-110.
Heureka! Trans. Ivan Senders. PMLA: Publications of the Modern Language Association of America 118.3 (2003): 604–614.
K. dosszié. Szerk. Hafner Zoltán. Bp., Magvető, 2006.
Kohn, Jerome: Evil and Plurality: Hannah Arendt’s Way to ‘The Life of the Mind, I.’ In: Hannah Arendt. Twenty Years Later. Ed. Larry May and Jerome Kohn. Boston, MIT Press, 1996, 156–7.
Kristeva, Julia: Hannah Arendt. Trans. Ross Guberman. New York, Columbia University Press, 2001.
Nordmann, Ingeborg: Die politische Theorie Kants – ein notwendiges Fragment. In: Ingeborg Nordmann: Hannah Arendt. Frankfurt a. M. – New York, Campus Verlag, 1994, 108–123.
Vasvári, Louise O.: The Novelness of Imre Kertész’s Sorstalanság (Fatelessness). In: Imre Kertész and Holocaust Literature. Ed. Louise O. Vasvári and Steven Tötösy de Zepetnek. West Lafayette, Indiana, Purdue University Press, 2005, 258–271.
Wieland, Wolfgang: Urteil und Gefühl: Kants Theorie der Urteilskraft. Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht, 2001.
- Kultúra [5]