Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarországon a zsidó lakosság száma 725 005 volt, s ez a 14 683 323 fős összlakosság 4,94 százalékát tette ki. Továbbá csaknem százezer olyan kitért, illetve keresztény személy élt az országban, akik az akkor hatályos faji törvények alapján zsidónak számítottak. A háborút addig szinte sértetlenül átvészelő közösséget a szövetségesek győzelmének előestéjén saját kormányzatának tudtával és hivatalnokai, csendőrei, rendőrei aktív közreműködésével pusztították el. Magyarország 1938-tól egyre szigorúbb törvények sorával zsidó polgárait alapvető állampolgári és társadalmi-gazdasági jogaiktól fosztotta meg, ráadásul 1944 elejéig mintegy 50 000 fős emberveszteséget is okozott zsidóságának.[1] Ennek ellenére – egyes konzervatív-arisztokrata tényezők politikai védelmének köszönhetően – a magyarországi zsidóság zöme épségben élte túl a háború első négy és fél évét. Az ország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után azonban ez a közösség áldozatul esett a „végső megoldás”-ra irányuló náci kampány legkoncentráltabb és legbrutálisabb szakaszának. A németellenes és egyes esetekben zsidóbarát politikusok, arisztokraták letartóztatása és/vagy háttérbe szorítása után nem maradt az országban olyan politikai erő, amely képes lett volna megvédeni a zsidóságot, miután Horthy szabad kezet adott a nácikkal kollaboráló kormánynak. A hadjárat már a megszállás első óráiban megindult; pedig ekkor már a világ vezetői, így a magyar vezetők is, tisztában voltak Auschwitz valóságával, és a legtöbb náci világosan látta, hogy a tengelyhatalmak el fogják veszíteni a háborút. Éppen e borús kilátás indíthatta a németeket és magyar cinkosaikat arra, hogy legalább a zsidók ellen indított hadjáratukat próbálják megnyerni. Az időtényezőnek nyilvánvalóan sorsdöntő jelentősége volt. A Vörös Hadsereg sebesen közeledett Románia határai felé, és várható volt a nyugati szövetségesek európai inváziója is.
1944-ben a náci megsemmisítő gépezet már évek óta olajozottan működött. A megszállt európai országokban a zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságok során szerzett tapasztalataik birtokában alaposan felkészültek egy Magyarországon végrehajtandó villámgyors akcióra. Az auschwitzi halálgyárakat korszerűsítették, a vasúti síneket egészen a birkenaui gázkamrákig meghosszabbították, és ami még ennél is fontosabb volt: elnyerték a Sztójay Döme vezette magyar kormány osztatlan támogatását a „végső megoldás” foganatosítására. Az új, alkotmányosan kinevezett, az államfő, Horthy Miklós áldását is élvező magyar kormány egyértelmű támogatása nélkül – amint azt Bulgária és Románia példája is világosan megmutatta[2] – a nácik dolga sokkal nehezebb, vagy talán lehetetlen lett volna. Az Eichmann vezette SS-kommandó vezetői még el is csodálkoztak azon a lelkesedésen, amellyel magyar kollégáik a zsidókérdés „megoldására” vállalkoztak. Az új kormány minden államhatalmi eszközt azoknak a német és magyar náciknak a rendelkezésére bocsátott, akiknek eltökélt szándékuk volt a „végső megoldás” lehető leggyorsabb foganatosítása. Miközben Horthy a nemzeti szuverenitás szimbólumaként a helyén maradt, a magyar rendőrség, a csendőrség és a közhivatalnoki kar olajozottan és hatékonyan működött együtt az SS-szel a zsidóellenes hadjárat lefolytatásában. Kevesebb mint két hónap leforgása alatt, március végétől május közepéig, a magyar hatóságok a náci „tanácsadókkal” karöltve végrehajtották a zsidóellenes hadjárat első szakaszát: a zsidókat elszigetelték, megkülönböztető jelzés viselésére kényszerítették, kiforgatták vagyonukból és gettókba zárták – hogy azután a következő két hónapban az egész háborús időszak egyik legbarbárabb, de mindenképpen leggyorsabb és legnagyobb tömegeket sújtó deportálási és megsemmisítési akciójának vessék őket alá. Oly tömeges és sietős volt ez az akció, hogy Auschwitz–Birkenau e célra felújított krematóriumai sem bírták az iramot. Hatalmas gödröket kellett ásni, hogy ott égessék el azon áldozatok holttesteinek ezreit, akik kiszorultak a krematóriumokból. Amikor ez a katasztrófa Winston Churchill tudomására jutott, így minősítette: „Valószínűleg ez a világ eddigi történelmének legnagyobb, legrettenetesebb gaztette.”[3]
A nácik és magyar cinkosaik tettének méreteit drámaian szemléltetik a statisztikai adatok. 1944. június 6-án három, összesen csaknem 12 000 észak-erdélyi zsidót szállító transzport érkezett Auschwitz–Birkenauba. Ezen a napon, amelyet a hadtörténet egyik legfényesebb napjaként ismer a világ, minden idők legnagyobb nemzetközi hajóhada rohamozta meg Normandia partjait. A nap végére a partra szálló szövetséges haderő embervesztesége a június 6-án Auschwitzban meggyilkolt magyar zsidók számának felét sem érte el. Miközben a szövetségesek harctéri veszteségei jelentősen csökkentek a normandiai partraszállás utáni napokban, a magyar zsidókat megközelítőleg ugyanilyen számban gyilkolták meg minden egyes napon, egészen július 9-ig, és ez a mindennapos veszteségadat már május 16-a óta érvényben volt. A magyar zsidóságnak a háborús évek alatt elszenvedett veszteségei felülmúlták azokat a veszteségeket, amelyeket az Egyesült Államok hadserege szenvedett el a világ összes hadszínterén, ahogyan azokat a hadi és polgári emberveszteségeket is felülmúlták, amelyeket a náci hadigépezet fő csapását kiálló brit nemzetnek kellett elszenvednie. Ezek az adatok nem csökkentik a nyugati szövetségesek által hozott áldozatokat, sem azok hősi voltát, csupán nyomatékosítják a magyarországi holokauszt drámai méreteit.
A múlt eltorzítása
Az európai zsidóság holokausztjának magyarországi fejezete nem csupán a magyar zsidóság történelmének legnagyobb tragédiáját, hanem Magyarország történetének legsötétebb fejezetét is jelenti. A magyar nemzet története során még sohasem fosztottak ki és gyilkoltak meg ennyi embert olyan rövid idő alatt, mint 1944-ben. Az elpusztított százezrek saját kormányzatuk tudatos közreműködésének estek áldozatul. Valamennyien magyar állampolgárok voltak, akik büszkén vallották magukat „zsidó hitű magyaroknak”. A magyarországi zsidók már a XIX. század második felétől egyre nagyobb számban, egyre nagyobb lelkesedéssel próbáltak asszimilálódni. Magyar zsidók voltak az ország modernizációjának előfutárai, és többségük még az 1918-ban elszakított területeken is szilárdan kitartott a magyar nyelv és kultúra ügye mellett. Végül mégis sanyarúbb sors jutott osztályrészükül, mint a többi etnikai és nemzeti kisebbségnek.
A magyar történelem ezen apokaliptikus fejezetének részletei mind a mai napig nem váltak a magyar nép nemzeti tudatának részévé. Ennek okai igen összetettek. Magyarország második világháborús történetét, benne a holokauszt történetével, az egymást követő rezsimek mindvégig konkrét politikai érdekeiknek megfelelően manipulálták. Közvetlenül a háború után a túlélők szükségletei és érdekei különböző pártok politikai törekvéseivel kerültek konfliktusba. A történelem egyik fintora, hogy végül éppen annak a politikai pártnak, a kommunista pártnak a kezétől kapta a legtöbb pofont a magyar zsidóság túlélő maradéka, amelyben őszinte támogatóját látta, s amely korábban a zsidóság mellett a nácik és a Horthy-rendszer legfőbb céltáblája volt. Ezeknek az éveknek az ideológiai eufóriájában sok egykori üldözött zsidó éppen azért bízott a kommunista pártban, mert ez volt az a párt, amely a leghangosabban hirdette magáról, hogy internacionalista. Mivel a magyar zsidókat egy olyan rezsim hivatalnokai, csendőrei deportálták, amely magát „keresztény-nemzeti”-nek nevezte, a holokauszt után Magyarországon maradt zsidók közül sokan ehhez a párthoz csatlakoztak. De nem szabad megfeledkeznünk azokról a zsidókról, akik 1945–1948 között, majd 1956-ban kivándoroltak, mert a kommunistákban sem bíztak, és/vagy bennük is keservesen csalódtak. 1945 után sok zsidó is úgy hitte, hogy a túlélők jogos érdekeinek megfelelően a kommunisták előmozdítják majd a háborús bűnösök felelősségre vonását, a méltányos jóvátételt, és igazságos, egyenlőségre épülő társadalmat hoznak létre. A háború utáni hatalmi harcok azonban hamar kijózanították a bizakodókat. A magyar etnikai többség bizalmát nemigen élvező, kis létszámú kommunista párt habozás nélkül feláldozta a túlélők érdekeit a hatalom megszerzéséhez szükséges tömegbázis kialakításának oltárán. A politikai célszerűségre figyelmező kommunista vezetők, akik között igen sok volt zsidó származású, arra buzdították a túlélőket, feledkezzenek el múltbeli szenvedéseikről, hagyjanak fel jóvátételi követeléseikkel, és különleges igényeiket mindenestül rendeljék alá a szocialista társadalom építésének. A kommunista ideológiához és újonnan megszerzett hatalmi helyzetéhez ragaszkodó meggyőződéses vagy opportunista párttagok kivételével a túlélő magyar zsidók hamar rájöttek, hogy éppen a kommunisták tömegbázis-keresése rejlik az antiszemita agitáció és a „spontán” zsidóellenes kilengések, atrocitások mögött.[4]
1948 után, a Rákosi-rezsim időszakában a holokausztot lényegében elnyelte a történelem orwelli fekete lyuka. A zsidó mártírokat egy kalap alá vették a lakosság általános háborús veszteségeivel. Magukat a túlélőket is számos méltánytalanság érte. Sokukat társadalmi és vallási-politikai alapon üldözni kezdték. Vagy a „kizsákmányoló burzsoázia” tagjaiként ítélték el, vagy a cionizmus és a kozmopolitizmus bűnében marasztalták el őket. Az előbbieket „átnevelő” koncentrációs táborokba deportálták, az utóbbiakat pedig bebörtönözték, és mindannyiukat koldusbotra juttatták. Idővel még a kommunista pártból is kirostálták a nélkülözhető zsidókat, hogy az etnikai többség szemében vonzóbbá tegyék.[5]
Az 1956-os forradalomra következő nemzeti kommunista korszakban a zsidókérdést és az antiszemitizmust, noha mindkettő jelen volt a társadalomban, a kormányzat kézben tartotta. Az előző rezsim gyakorlatához hasonlóan most sem beszéltek nyilvánosan a holokausztról, jóllehet – a szovjet tömb más országaival szemben – a magyar zsidóság tragédiájáról ekkortájt több fontos dokumentumgyűjtemény és történelmi publikáció is megjelent.[6]
A demokrácia 1989-es győzelme utáni kormányok általában „kínos” témaként kezelték a holokausztot. Noha főleg bel- és külpolitikai megfontolásokból nyilvánosan is elismerték a háborús évek zsidó tragédiáját, és – különösen a holokausztra való emlékezések időszakaiban – elkötelezték magukat az antiszemitizmus elleni harc mellett, néhány kivételtől eltekintve még mindig nem rendezték magukban a viszonyt Magyarország háborús évekbeli szerepléséhez. Nem néztek szembe nyíltan a holokauszttal, s még ennél is kevésbé vallották meg nyilvánosan a nemzet felelősségét.
Szemmel látható, hogy ostrom alá került a holokauszt történelmi emlékezete. Az 1989 utáni politikai légkörben, amióta sajnálatosan hiányoznak a holokausztra vonatkozó egyértelmű, félreérthetetlen erkölcsi iránymutatások, a történelemhamisítók mintegy zöld jelzést kaptak arra, hogy „az ország nemzeti becsületének védelmében” mindenfajta felelősség alól felmentsék Magyarországot a zsidóságra zúdított katasztrófával kapcsolatban. A rendszerváltás után nyomban felizzottak a zsidókérdéssel és a holokauszttal kapcsolatos, a kommunista korszakban szigorúan kordában tartott viták. E viták el is mérgesedtek, amikor Csoóri Sándor azt állította, hogy „a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot”. A nem is olyan nagyon rejtett üzenet, tudniillik hogy a magyar zsidóság túlélő maradéka az SZDSZ-be mint judeo-liberális pártba szerveződve fenyegetést jelentene a keresztény magyarok számára, a Horthy-korszak zsidóellenes hadjáratának hanghordozására emlékeztetett.[7]
A posztkommunista korszak történelemhamisítói – ha nem is közvetlen módon – bátorítást szűrhettek ki néhány bírói határozatból, kormányzati politikai döntésből is, amelyek rendre negatív hatással voltak a holokauszt történelmi emlékére, illetve a zsidó közösség érdekeire. Egyebek között: felülvizsgálták a Népbírósági törvényt, majd megsemmisítettek több, háborús bűntettre kimondott népbírósági ítéletet; méltánytalanul, megalázó módon állapították meg a zsidók kárpótlási-jóvátételi igényeinek ellentételezését; akadályokat gördítettek bizonyos levéltári forrásanyagok megszerzése, illetve kiadása elé; tervbe vették az auschwitzi magyar pavilon kiállítási anyagának átrendezését.
Számos túlélő történelmi emlékezetét komoly megrázkódtatás érte 1994 elején, amikor az 1989-ben létrejött Alkotmánybíróság megsemmisítette az 1945. évi VII. tc., vagyis a népbírósági törvény számos kitételét.[8] A határozat többek között azzal érvelt, hogy az egykor elítélt személyek háborús tevékenysége az elkövetés idején nem minősült büntethetőnek. Több háborús bűnöst, köztük Jány Gusztáv altábornagyot, fel is mentettek, rehabilitáltak.[9]
Érzékeny veszteség volt a túlélők számára a kárpótlás és a jóvátétel méltánytalan kezelése is.[10] Magyarország kormányai 1945 óta e tekintetben rendre kudarcot vallottak. Számos nemzetgazdasági vagy politikai körülményre hivatkozva egyre halogatták a dolgot, miközben lassan kihaltak azoknak a vagyontárgyaknak a jogos tulajdonosai, amelyeket a magyar állam 1944-ben kisajátított. Míg a kommunista rezsimek – a szocialista építőmunka szükségleteire hivatkozva – szinte teljesen félresöpörték ezt a problémát, a posztkommunista rezsimek fontosabbnak tartották a kommunizmus áldozatainak kárpótlását. Az, hogy a kommunista korszak borzalmaival való, a politikai motivációkat sem nélkülöző foglalkozás, különösen 1998 óta háttérbe szorította a holokausztot, egyebek közt oda vezetett, hogy a kommunizmus áldozatainak kárpótlása elsőbbséget élvezett a nácizmus áldozatainak kárpótlásával szemben. Az igazságtalanságot ráadásul sértéssel tetézte az, hogy a kommunizmus áldozataiként kárpótolt keresztények között sokan olyan, a kommunisták által államosított vagyontárgyakért kaptak kárpótlást, amelyeket ők eredetileg – „törvényes” vagy csalárd módon – éppen zsidóktól szereztek meg a náci korszakban. Ez a már-már obszcén helyzet úgy vált kerekké, hogy a kormány azzal vélt könnyíteni a nemzet kollektív lelkiismeretén, hogy a túlélőknek és közvetlen családtagjaiknak fejenként 30 000 forintos kárpótlást ajánlott fel, amennyiben bizonyítani tudták, hogy hozzátartozóik csakugyan a holokausztnak estek áldozatul.[11] A tudományos kutatómunka szempontjából talán az nehezítette meg leginkább a holokauszt történelmi emlékének megőrzését és átörökítését, hogy számos törvény és kormányrendelet akadályozza releváns levéltári anyagok kutatását, illetve külföldre juttatását. Jó néhány törvény és igazságszolgáltatási határozat tartalmazott olyan, „a személyes adatok védelmét” célzó meghagyást, amely – miközben a nácikkal együttműködő vagy a kommunista rezsim egykori közhivatalnokainak védelmét óhajtja szolgálni – súlyosan korlátozza a kutatók tevékenységét, különösen ha azok külföldi állampolgárok.[12]
Nemcsak egyének, hanem világszerte elismert levéltári és kutatóintézmények – így a jeruzsálemi Yad Vashem vagy a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum – is bosszúságukat fejezték ki amiatt, hogy lehetetlen a holokausztra vonatkozó iratok másolatainak megszerzése a magyar intézményektől. Miles Lerman, a United States Holocaust Memorial Council akkori elnöke például így adott hangot csalódottságának Orbán miniszterelnökhöz 1999. június 17-én írt levelében:
„Magyar tisztviselőkkel és levéltárosokkal folytatott többrendbeli tárgyalásaink, valamint sorozatos kellemetlen tapasztalataink alapján arra a sajnálatos következtetésre kellett jutnunk, hogy Magyarország képtelen együttműködni múzeumunkkal erőfeszítéseink támogatásában, s ilyenformán szinte az egyetlen európai ország, amely nem teszi hozzáférhetővé a holokausztra vonatkozó dokumentumait.”[13]
Az ügy előzményeihez tartozik, hogy dr. Majtényi László adatvédelmi ombudsman 1997 januárjában „ajánlást” tett közzé, amelyben javasolta, hogy módosítsák a levéltári törvényt, Izrael és Magyarország, illetve minden olyan ország, amelynek intézményeit érdeklik a magyar holokauszttal kapcsolatos levéltári anyagok, kössön adatvédelmi szerződést Magyarországgal. Miközben a Magyar Bálint vezette kulturális tárca készségesen eleget tett a Majtényi ajánlásában foglaltaknak, az 1998-ban uralomra került jobbközép koalíciónak három évig tartott, amíg az izraeli-magyar adatvédelmi szerződést aláírták. Miután 2001 áprilisában Simon Peresz külügyminiszter és Rockenbauer Zoltán Jeruzsálemben az adatvédelmi szerződést aláírták még csaknem egy évet kellett várni, míg végre a szerződést a magyar kormány ratifikálta, és a hivatalos közlönyben közzétette. E közel négyéves késlekedésre, halogatásra az illetékesek semmiféle magyarázatot sem adtak.[14]
A történelmi emlékezet ellen azonban 1998–1999-ben intézték az egyik legbotrányosabb támadást, amikor több kormányzati szerv kezdeményezésére elhatározták, hogy „korszerűsíteni” kell az auschwitzi magyar pavilon kiállítási anyagát. Az eredeti terv szerint a kommunista korszakban felállított és a kommunisták álláspontját tükröző, rendkívül rossz állapotban lévő anyag helyett új, modern szemléletű kiállítást akartak szervezni. A vadonatúj kiállítást – megfelelő hírveréssel – Orbán miniszterelnök nyitotta volna meg 2000. május 9-én. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) az új kiállítás megtervezésével és létrehozásával a Magyar Nemzeti Múzeumot bízta meg. A feladatot Ihász István, a múzeum Legújabb kori Történeti Osztályának vezetője kapta. A nyíltan jobboldali érzelmű Ihász azzal vált hírhedtté, hogy ő rendezte a múzeum messzemenően ellentmondásos, a XX. század Magyarországát bemutató kiállítását, amely mind a mai napig egyike a legtöbb látogatót vonzó kiállításoknak. A magam és jó néhány más kutató megítélése szerint ez a kiállítás gyakorlatilag dicsőíti a Horthy-korszakot, és elkeni a magyar zsidóság tragédiáját.
Ihász 1998 decemberében látott hozzá új megbízatása teljesítéséhez. Írásos anyagot készített, és összeállította az auschwitzi magyar barakkban bemutatandó vizuális és levéltári anyagot. Három szakértő segédkezett neki: Schmidt Mária, a miniszterelnök főtanácsadója, Stark Tamás, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, valamint Schweitzer József főrabbi. Az írásos anyag első fogalmazványa 1999 kora tavaszán készült el. A szakértőkkel folytatott jó néhány konzultáció eredményeképpen létrejött, április 9-én kelt, mindhárom szakértő által szignált második fogalmazvány június elején érkezett a minisztériumba. Minden jel szerint abból a meggyőződéséből kiindulva, hogy az anyag tájékoztatási és nem pedagógiai célokat szolgál, Ihász állítólag megpróbálta lebeszélni a minisztériumot további szakértők bevonásáról. A minisztériumi múzeumi osztály illetékesei azonban óvatosabbak voltak ennél, és több ismert, a muzeológiában is jártas történésznek, valamint a budapesti Zsidó Múzeum igazgatójának is megküldték az anyagot, akik azután további szakértők bevonását határozták el.[15] A szakértők reakciója azonnali és gyakorlatilag egyhangú volt. Azt szűrték le az anyagból, hogy az egyrészt alapvetően meghamisítja a zsidók magyarországi történetét, beleértve a holokauszt korszakát is, másrészt minden jel szerint azt a politikai célt tűzte maga elé, hogy rehabilitálja a Horthy-korszakot azáltal, hogy a Magyarországon elkövetett bűnökért szinte teljes egészében a németekre hárít minden felelősséget.[16] A tervbe vett kiállítás idilli szimbiózisban óhajtotta bemutatni a magyarság és a zsidóság életét, s azt sugallta, hogy az 1938 után, úgymond állítólag „német nyomásra” hozott számos zsidóellenes törvény és más megnyilatkozás csupán jelentéktelen torzulás volt Magyarország egyébiránt roppant felvilágosult legújabb kori történetében. Egyrészt a vidéki zsidóság életének pozitívumait állította a középpontba, azt hangsúlyozva, hogy 1867 és 1944 között valósággal virágzott a zsidó közösség, másrészt pedig az Igaz Emberek zsidómentő tevékenységét, illetve Horthynak a budapesti zsidóságot megmentő rendeletét hangsúlyozta. A rendkívül kritikus szakértői véleményeket megküldték Schmidt Máriának, Ihász Istvánnak, illetve a NKÖM illetékes főosztályának. 1999. szeptember elején országos botrány robbant ki, amikor a Népszabadság feltárta, hogy a zsidóság képviselői messzemenően elégedetlenek a kiállítási tervvel.[17] Stark Tamás tagadta, hogy a második fogalmazványt beadás előtt látta volna. Maga is bírálattal illette az anyagot, Schweitzer József főrabbi pedig kilépett a szakértői testületből.[18]
Idevág, hogy a magyar hatóságok a jelek szerint azzal próbálják megtéveszteni a hazai és a nemzetközi közvéleményt, hogy állítólag teljes erővel fáradoznak a budapesti Holokauszt Múzeum létrehozásán. Ígéretet tettek a Páva utcai volt zsinagóga helyreállításának finanszírozására, de mind ez ideig csupán minimális összeggel mozdították elő a tervet.[19] Egyes források szerint a kormánynak két célja van a tervbe vett Holokauszt Múzeummal: először is, a pénzügyi támogatás révén jogot szerezhet a kiállítás tartalmának befolyásolására; másodszor, e támogatással igazolhatja a nagyvonalúan finanszírozott új múzeumot – a Terror Házát. Az Andrássy út 60. szám alatti házban – a félelmetes nyilasok korábbi főhadiszállásán, amelyben a háború után a rettegett kommunista titkosszolgálat központja működött – látszólag azért nyitották meg a múzeumot, hogy mind a nyilas, mind pedig a kommunista terror áldozatainak emléket állítsanak.[20]
A kifejezett célok dacára a Terror Háza a két totalitárius rendszert határozottan kiegyensúlyozatlanul mutatja be. Fejtő Ferenc Franciaországban élő magyar tudós szerint a múzeumot „a kormány politikai célt tartva szeme előtt képzelte el, annak érdekében, hogy a kommunizmus bűntetteit hangsúlyozza”.[21] A csaknem két tucat kiállító terem közül a nyilasok által végrehajtott bűntettek bemutatására csupán kettőt szántak. A többi aránytalanul a kommunisták által az 1948–1956 közti időszakban elkövetettekre összpontosít. Anélkül, hogy bármennyire is kisebbítenénk a szovjet támogatottságú kommunisták által okozott szenvedéseket, tény, hogy a nyilas hatalom hónapjaiban a nyilasok által kivégzettek száma messze túlhaladta azokét, akik Rákosi Mátyás nyolcéves sztálinista diktatúrájának estek áldozatául.[22]
A múzeum nyilvánvaló politikai orientációját nem csupán a náci terrornak a nyilas korszakra történő korlátozása, hanem egyben a kommunisták terrorcselekményeinek szelektív bemutatása is tükrözi. Világos, hogy a múzeum tervezői a Horthy-rendszer „integritását” igyekeztek megvédeni azt inszinuálva, hogy a magyarországi terror-rendszerek az 1944. október 15-i nyilas puccsal vették kezdetüket. Ezzel nyilvánvalóan azt kívánták elkerülni, hogy a látogató bármit is megtudjon azokról a sokkal nagyobb méretű gyilkosságokról, amelyeket Magyarországon 1944. március 19. és október 15. között követtek el, amikor a Horthy által kinevezett kormány tevékenyen részt vett a több százezer zsidó életét követelő „végleges megoldás” kivitelezésében. A kommunisták által elkövetett gyilkosságok bemutatásának tekintetében sem sokkal őszintébb ez a múzeum. Gyakorlatilag elmulasztja bemutatni azt, hogy sok kommunista, zsidók és keresztények egyaránt, annak a rendszernek váltak áldozataivá, amelyet korábban maguk is támogattak. A zsidókkal kapcsolatban a múzeum azt a tényt is elhallgatja, hogy velük szemben a kommunista párt gyakran éreztette haragját. A vallási, társadalmi és gazdasági elnyomás mellett – amelyben sok kereszténnyel osztoztak –, számtalan zsidó erőteljes, cionista- és kozmopolitaellenesnek álcázott antiszemita kampány szenvedő alanyává vált.
A holokauszttal és általában a Horthy-rendszer zsidóellenes intézkedéseivel kapcsolatos kiállítási anyag mellőzésének okát Schmidt Mária, a Terror Házának vezérigazgatója „magyarázta” meg. Egy francia újságírónak adott interjúban Schmidt – aki következetesen alakította ki a múzeum célját és tartalmát – a következő indokolatlan magyarázatot adta: „Mivel kevés dokumentummal rendelkezünk, azzal a korszakkal nem kívántunk foglalkozni; ez a majdani Holokauszt Múzeum feladata lesz.”[23] Elmulasztotta azonban elmondani, hogy a Holokauszt Múzeum, amelynek megépítését – a magyar hatóságokkal kötött megállapodás alapján – 2002 elejére be kellett volna fejezni, még mindig csak a tervezőasztalon létezik.[24] Az a tény, hogy az Orbán-kormány elmulasztotta teljesíteni kötelezettségét, felkeltette Vámos Tibornak, a Magyar Auschwitz Alapítvány elnökének a haragját. Rockenbauer Zoltánnak 2002. február elején küldött, diplomatikusan fogalmazott levelében Vámos leszögezte, hogy a Terror Házának elkészülése, miközben a Holokauszt Múzeum munkálatait meg sem kezdték, „a magyar történelem értékelésében és Magyarország nemzetközi megítélésében komoly egyensúlyzavarhoz vezethet”.[25]
A Terror Házának gyors felépítését, mint tudjuk, az Orbán-kormány hárommilliárd forintos rendkívüli költségvetési támogatása tette lehetővé. Valószínűleg két szempontot tartottak szem előtt: a 2002. április elején sorra kerülő választásokat és a Horthy-rendszer tisztára mosását.
A történelmi tények manipulációja révén, sok megfigyelő szerint, a Terror Háza olyan eszköz, amely nem csupán a kormány, hanem Csurka neofasiszta pártjának az érdekeit is szolgálja. Mindenekelőtt azonban nagyszerű eszköznek számít azon eltökélt nacionalisták kezében, akik a Horthy-rendszert akarják igazolni és rehabilitálni. A holokauszt mellőzésével és/vagy becsmérlésével, illetve a kormányzó kommunistaellenes harcának hangsúlyozásával a történelemhamisítók a „keresztény-nemzeti állam” újraépítését kívánják előidézni, s akképpen szeretnék újraépíteni a múltat, hogy „a konzervatív magyarok ismét büszkék lehessenek történelmükre”.
E célok felé törekedve, a magyar nacionalisták és szövetségeseik olyan történelemhamisító hadjáratba kezdtek, amely többek között a holokauszt tisztára mosását is feltételezi. Az általuk használt technikák nagyrészt megegyeznek azokkal, amelyeket a nácik által egykor uralt Európában elvbarátaik használtak.
Egyik leggyakrabban és leghatásosabban alkalmazott fogásuk a holokauszt „denacionalizálása”, vagyis a nemzeti bűnök feloldása a holokauszttal kapcsolatos teljes felelősségnek a németekre való átruházásával. Mit sem törődnek azzal a bizonyított ténnyel, hogy a németek gyakorlatilag tehetetlenek lettek volna a magyarok teljes és lelkes támogatása nélkül.[26] Ha nagy ritkán beismerik, hogy zsidóellenes kilengések magyar elkövetők számláját is terhelik, akkor a zsidóság tragédiáját a magyar történelem torzulásaként könyvelik el, illetve a kilengéseket kizárólag a jobboldali radikálisok, a nyilasok számlájára írják, akiktől a horthysta konzervatív-arisztokrata körök még a zsidóknál is jobban rettegtek. Azzal, hogy a felelősséget a nyilasokra hárítják, a történelemhamisítók nem csupán a Horthy-korszak történeti integritását védelmezik, hanem magát a kormányzót is rehabilitálni óhajtják. A folyamat már a kormányzó földi maradványainak 1993. szeptember eleji újratemetésével is elkezdődött.[27] Horthy apologétái kényelmesen figyelmen kívül hagyják a történeti tényeket, amelyek azt bizonyítják, hogy a magyar zsidóságot egy olyan stabil, korántsem nyilas kormánynak a hozzájárulásával és együttműködésével likvidálták, amelyet Horthy akkor iktatott be alkotmányos módon, amikor még államfő volt. Hitler és hordája számára a legfontosabb a Horthy által kinevezett kormányzat stabilitása és támogatása volt, hiszen ez utóbbi „legitim” testület volt, és nemcsak a háborús részvétel folytatása, hanem a zsidókérdés „megoldása” mellett is elkötelezte magát. Hitlerék csupán 1944. október 15-én folyamodtak a nyilasokhoz, amikor Horthy megpróbált kiugrani a tengelyből, és fegyverszünetet kért a szövetségesektől.
Abbéli igyekezetükben, hogy eltereljék a figyelmet a magyaroknak a zsidó tragédiában játszott felelősségéről, a történelemhamisítók a legotrombább magyarázkodásoktól sem riadnak vissza. Vannak, akik magukat a zsidókat teszik felelőssé saját tragikus sorsukért. Visszataszító például a hamisítók azon állítása, hogy a holokausztot bizonyos, Hitlert támogató gazdag zsidók kezdeményezték volna.[28] Mások, hogy saját zsidóellenes céljaikról eltereljék a figyelmet, a zsidó tanácsokat hibáztatják a zsidók gettóbeli szenvedéseiért.[29] Döbrentei Kornél a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában, 2001 júniusában, a tényekkel szöges ellentétben egyenesen azt állította, hogy a zsidótörvényeket „éppen a zsidóság megmentése érdekében, mintegy összekacsintva a zsidóság akkori vezetőivel hozták meg”. Döbrentei élénk fantáziáról tanúskodó másik állítása is nélkülöz minden alapot. Szerinte „zsidó deputáció” járt volna Horthynál, „szorgalmazva” a doni hadsereg (sic!) kiküldését a frontra. Döbrentei hazugságait még egy első világháborús vád rágalomként való felmelegítésével tetézi: szerinte a második világháború alatt is valakik – értsd a zsidók – gyártották a papírtalpú bakancsokat.[30]
Gyakori történelemhamisító fogás az „általánosítás” is. Azok élnek vele, akik azt állítják, hogy a zsidók tragédiája csupán apró részlete annak a grandiózus katasztrófának, amelyet maga a világháború zúdított az emberiségre, s amelyben más népcsoportok is rengeteget szenvedtek, nem csak zsidók. Némelyek összefüggést mutatnak ki a zsidók tragédiája, illetve a magyarok Trianon okozta traumája között is.[31] Mások, hogy kisebbítsék Magyarország 1936 és 1945 közötti németbarátságát, azt erősítgetik, hogy az ország valójában a náci Németország utolsó áldozata, nem pedig utolsó csatlósa volt.[32] Ebben az újraírt történelemben maguk a magyarok is áldozatokként szerepelnek, akik legalább annyit – ha nem többet – szenvedtek, mint a zsidók.
A szenvedés közös voltából kiinduló történelemhamisítók a történelmi emlékezet „kollektivizálásával” is próbálkoznak. A holokauszt különleges jelentőségét feloldandó, összemossák a zsidóság veszteségeit a nem zsidó lakosság harctéri és hátországi veszteségeivel. Így tesz az a sok emléktábla, emlékmű és könyvajánlás, amely a holokauszt áldozatait haláluk után háborús áldozatokká gyúrja át. Gyakran szolgál politikai célokat a hazájuk szolgálatában, harctéren hősi halált halt katonák, a hadi cselekmények következtében meghalt keresztény civilek, illetve a korra-nemre való tekintet nélkül lemészárolt zsidók gépies azonosítása. Ezzel a megközelítéssel még azt is bizonyítani vélik, hogy a nem zsidó lakosság veszteségei felülmúlták a zsidókéit.[33]
Gyakran fordulnak a történelemhamisítók a „trivializálás és relativizálás” fogásához is. A holokauszt egyedülálló voltát tagadva úgy közelítenek a zsidók elpusztításához, mint az emberek egymás iránti, ősidők óta tartó kegyetlenségének egyik megnyilvánulásához. Fő céljuk a magyar becsület megóvása; ezt azzal vélik elérni, ha bebizonyítják, hogy a holokauszt, ha csakugyan megtörtént, nem egyedülálló a tömeggyilkosságok történetében, hiszen megelőzte az amerikai indiánok vagy az örmények kiirtása, illetve, hogy a holokauszt során kioltott emberéletek száma eltörpül a kommunista kegyetlenkedések áldozatainak száma mellett. Ugyanők azt is hozzá szokták tenni, hogy a zsidók második világháborús szenvedése, más etnikai-nemzeti csoportokéhoz hasonlóan, semmi másból nem fakadt, mint magából a háborúból.[34]
A Horthy-korszak tisztára mosására felesküdött nacionalisták új, hatékony szövetségesre leltek Schmidt Mária, Orbán miniszterelnök történész főtanácsadója személyében. Schmidt fiatal kutatóként, még a kommunista korszakban, éppen a holokauszttal foglalkozott. Az 1989-es rendszerváltás után azonban a kommunizmus leleplezése kezdte érdekelni. Schmidt is úgy gondolja, hogy a szovjet típusú kommunista rendszerek, s különösen a magyar kommunisták bűneinek leleplezésével nem csupán a holokauszt jelentőségét lehet csökkenteni, hanem a Horthy-féle Magyarország bel- és külpolitikájának is védelmére lehet kelni. Mindegy milyen indíttatástól mozgatva Schmidt hangoztatni kezdte, hogy egyforma mércét kell alkalmazni a náci, illetve a kommunista rezsimekre, valamint az általuk elkövetett bűnökre.[35] E módszert gépiesen alkalmazva, a rezsimek közötti történelmi, szocioökonómiai és erkölcsi különbségeket elhanyagolva, nyilvánvaló elvbarátaihoz hasonlóan, Schmidt is arra a következtetésre jut, hogy a kommunisták gaztettei az áldozatok számát tekintve jócskán túlszárnyalták a nácik gaztetteit.[36] Ez statisztikailag akár helytálló is lehet. Ám Schmidt Magyarországra tett utalásai ebben az összefüggésben különösen félrevezetők, hiszen a kommunizmus magyarországi áldozatainak száma eltörpült azon embertömeg mellett, amely a náciknak és magyar cinkosaiknak esett áldozatul. Politikai elfogultsága és intellektuális tisztességtelensége abban áll, hogy egyszer sem említi, hogy a mégoly kegyetlen és zsarnoki módon kormányzó kommunisták soha nem törekedtek egy teljes etnikai-nemzeti csoport korra-nemre és lakhelyre való tekintet nélküli kiirtására, ami a nácik és cinkosaik célja volt.
Valószínűleg ugyanazok a politikai alapú megfontolások játszottak szerepet abban is, hogy a Horthy-rendszer rehabilitálásának bajnokává váljon. Figyelmen kívül hagyva az ellenforradalmi rendszer fasisztabarát jellegét, a polgári jogok és szabadságjogok számtalan megsértését és az egyre durvább zsidóellenes intézkedéseket, Schmidt a következő értékelést nyújtotta:
„A Horthy-rendszerben Trianon sokkját némileg ellensúlyozta, hogy Magyarország annyi évszázad után függetlenné vált. Az országban többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia, vagyon- és jogbiztonság volt egészen a harmincas évek végéig. És sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadság. Állampolgárai életét a II. világháborús viszonyokat, az ország geopolitikai adottságait és katonai erejét figyelembe véve, egészen az ország náci megszállásáig igyekezett megóvni.”[37]
Ez az elfogultság azután Schmidtet annak a mozgalomnak az élvonalába helyezte, amely a Horthy-korszak egészének, illetve leghitványabb figuráinak rehabilitálására indult. A szélsőjobb nagy örömére ő is beállt azok közé, akik Gömbös Gyula alakjának és szerepének „jobb megértése” előmozdításán dolgoznak[38] – Gömbös volt elsősorban felelős azért, hogy Magyarország bel- és külpolitikája összeforrt a Harmadik Birodaloméval, illetve síkraszállt Bárdossy László egykori miniszterelnök rehabilitálásáért azon a címen, hogy az utóbbi a „kommunista irányítás alatt működő” népbíróság kirakatperének ártatlan áldozata volt. Az utóbbi években ő is részt vesz abban a keresztes hadjáratban, amely az 1946-ban háborús bűneiért kivégzett egykori miniszterelnök, Bárdossy László rehabilitálását próbálja elérni. Annyi más történelemtisztogatóhoz hasonlóan, ő is készségesen hagyta figyelmen kívül azt a tényt, hogy viszonylag rövid miniszterelnöksége alatt (1941. április 4. – 1942. március 7.) Magyarország hadba lépett a Szovjetunióval, majd pedig hadat üzent a nyugati szövetségeseknek, beiktatta a nürnbergi típusú harmadik zsidótörvényt, súlyosbította a zsidó munkaszolgálatosok helyzetét, összegyűjtött csaknem 18 000 „hontalan” zsidót (akiket deportáltak, majd Kamenyec-Podolszkij környékén meggyilkoltak), és lemészárolt több mint 3300 férfit, nőt és gyermeket Újvidéken és környékén.[39]
Schmidt ügyét a MIÉP is felkarolta. A párt egyik vezetője, Dancsecs György 1999 októberében kampányt indított Bárdossy ügyének újratárgyalása, az egykori miniszterelnök rehabilitálása érdekében.[40] A párt Csurka teljes mértékű támogatása mellett 2001. január 18-án ez ügyben formális beadványt is intézett a főügyészséghez. Minden jel arra mutat, hogy Bárdossy – illetve más politikai és katonai személyiségek[41] – ügyének újratárgyalására indított kampány fő célja – a Horthy-korszak rehabilitálása mellett – az, hogy elterelje a figyelmet a felelősségről, amely a magyarságot zsidó honfitársainak elpusztítása miatt terheli.
Schmidt óriási felzúdulást váltott ki azzal a beszédével, amelyet 1999 novemberében tartott jórészt jobboldali hallgatóság előtt megszokott témájáról: a náci, illetve a kommunista bűnök megítélésében alkalmazott kettős mércéről. Mélyen ellenzi, mondta, hogy a második világháborúról szólva sokan csakis a zsidók holokausztját emlegetik. Véleménye szerint azt az elgondolást, hogy a holokauszt egyedülálló és kérdőre nem vonható esemény, csupán egy szűk, a médiában uralkodó pozíciót elfoglaló értelmiségi réteg terjeszti, miközben az az igazság, hogy a holokauszt, a zsidók elpusztítása vagy megmentése csupán „mellékes, marginális kérdés volt”, hiszen egyik hadviselő fél céljai között sem szerepelt.[42] A zsidó vezetők és más értelmiségiek azonnal felháborodottan reagáltak. Sajtóközleményükben a zsidó vezetők Schmidtet „Jean-Marie Le Pen legjobb magyar tanítványának” nevezték – a francia szélsőjobboldali vezető is a történelem „question de détail”-jeként, részletkérdéseként aposztrofálta a gázkamrákat.[43] Mások kétségbe vonták Schmidt történelmi szaktudását és intellektuális tisztességét.[44] Ismét mások helytelenítették, hogy ő vezeti az újonnan létrehozott Huszadik Század Intézetet.[45] Schmidt Mária a tiltakozások és kritikák ellenére ma is nagy befolyással rendelkezik a nacionalisták támogatása révén, és mindenekelőtt azért, mert bírja a miniszterelnök bizalmát és támogatását.[46]
Mások egy lépéssel még tovább vitték az antikommunista keresztes hadjáratot. A holokausztról szóló beszámolók ellensúlyaként szinte kizárólag a kommunisták által elkövetett bűnökön lovagolnak. A kommunizmus és a bolsevizmus, úgymond, mind keletkezésében, mind jellegében zsidó dolog, a zsidók második világháborús szenvedése pedig nem nagyobb, sőt, sokkal kisebb, mint az a tengernyi szenvedés, amelyet a kommunista korszakban a zsidók zúdítottak a lakosságra.[47] Különösen így volt ez a sztálinista korszakban, amikor „a zsidók” arra használták hatalmukat, hogy bosszút álljanak a holokauszt idején kiállott szenvedéseikért. Parlamenti és más nyilvános felszólalásaikban még „mérsékelt” politikusok is gyakran szükségét érzik, hogy azzal is felhívják honfitársaik figyelmét a sztálini korszak zsidó összefüggéseire, hogy egykori kommunista vezetőket eredeti zsidó nevükön aposztrofálnak.[48]
Idevágó fogás az is, hogy egyenlőségjelet tesznek Auschwitz és a Gulág közé, a zsidók szenvedéseit azzal a szenvedéssel „kiegyensúlyozva”, amelyet magyar hadifoglyoknak és más politikai elítélteknek kellett szovjet táborokban kiállniuk. Másutt tevékenykedő elvbarátaikkal összhangban a magyar történelmi revizionisták azt állítják, hogy Auschwitzot voltaképpen a Gulág-táborok mintájára hozták létre. Ezzel csupán tudatlanságukat árulják el a tekintetben, hogy milyen alapvető különbségek voltak a náci haláltáborok, illetve a szovjet büntetés-végrehajtási létesítmények működési módja és célkitűzése között.[49]
Orwell nyomában
A nyilas uralom és a holokauszt tisztára mosása alapvetően a Horthy-rendszer rehabilitálását szolgálja. Múlt és a jövő kontinuitásának létrehozása, a jövő társadalmának manipulatív megteremtése érdekében egyes nacionalisták, felelőtlen jobboldaliak, neofasiszták orwelli módon írják át a történelmet. Ezt a célt szolgálja bizonyos nemzeti jelképek[50] újbóli elővétele, illetve a tradicionális nemzeti-keresztény értékek felélesztése is. Nemrégiben Dávid Ibolya, az Orbán-kormány igazságügy-minisztere, a Magyar Demokrata Fórum elnöke is sürgette a visszafordulást ezekhez az „értékekhez”. 1999. november elején egyebek közt kijelentette, hogy a posztkommunista korszak széles társadalmi igényt ébresztett fel a nemzeti tradíciókon nyugvó keresztény-konzervatív értékek iránt.[51]
A szóban forgó „értékek” ápolása 1998 májusával nyert teret, amikor Orbán Viktor vezetésével alapvetően nacionalista, a középtől határozottan jobbra elhelyezkedő kormány jött létre. Szűk parlamenti többsége tudatában Orbán gyakorlatilag szabad kezet adott az antiszemita, holokauszttagadó Csurka Istvánnak, a szélsőjobboldali Magyar Igazság és Élet Pártja vezetőjének, akinek támogatására igen nagy szüksége van.[52] Jóllehet személy szerint a miniszterelnök nem antiszemita, amint azt egy 2000. december 27-i rádióinterjújában is nyilatkozta, politikai példaképe mégis az a Teleki Pál, egykori miniszterelnök, aki a két világháború között egyszerre volt a revizionizmus és az antiszemitizmus elkötelezettje. A sovinizmusnak és az antiszemitizmusnak az Orbán-kormány megalakulása óta tapasztalható térnyerése nemcsak zsidók és tisztességesen gondolkodó keresztények felháborodását váltotta ki, hanem a budapesti amerikai nagykövetét is.[53] Úgy tűnik, a kormány más nemzetiségekkel kapcsolatban is hasonlóan érzéketlen magatartást tanúsít. Az irredentizmus lidércképét is felvillantva, Orbán kijelentette, hogy a magyar kormánynak „a Kárpát-medence valamennyi magyarját” kell képviselnie – márpedig effajta kijelentések biztosan nem aratnak sikert a szomszédos államokban.[54] Orbán Viktor 2002. január 27-én a rádió Vasárnapi Újság című műsorában a Kárpát-medencét a magyarság gazdasági életterének nevezte, amikor pedig Bauer Tamás (SZDSZ) ezért a parlamentben kérdőre vonta, kijelentette: „...az élettér azt jelenti, az a terület, ahol mi élünk, ahol a magyarok élnek”.[55]
Minden jel szerint a politikai célszerűség kényszeríti Orbánt a szélsőjobb iránti elnéző álláspontra, illetve arra, hogy bátorítsa, netán még támogassa is Magyarország háborús évekbeli szereplésének mentegetőit. A nemzeti jelképek újbóli bevezetése mellett kormányzata tevékenyen támogatta a Nagy-Magyarország korszakát felidéző emlékművek újbóli felállítását. 2001. augusztus 12-én például egy Horthy-korszakból származó Nagy-Magyarország-emlékművet avattak fel újra Nagykanizsán, s az ünnepségen számos helyi és országos hivatalos személyiség között Simicskó István, a titkosszolgálatokat felügyelő, a minisztert helyettesítő politikai államtitkár is megjelent. Miközben ez az emlékmű nyilvánvalóan irritálja a szomszédos államokat, a Horthy-barát nacionalistáknak éppenséggel a kezére játszik. Ami a holokausztot illeti, közvetve arra biztatja a nacionalistákat, hogy „értékeljék újra” a „végső megoldás”-ban részt vett államhatalmi szervek szerepét, illetve, hogy kizárólag a magyarságnak a zsidók megmentésében játszott „pozitív” tevékenységére irányítsák a közvélemény figyelmét.
Orbán miniszterelnöknek a jobboldallal folytatott megbékélési politikája részben abból fakad, hogy Csurka pártjától szinte töretlen támogatásban részesül az Országgyűlésben, továbbá erősen számít ennek a pártnak a segítségére a 2002. évi választásokon. A korábban „liberális” miniszterelnök kiegyezése a hevesen antiszemita és Amerika-ellenes Csurka Istvánnal[56] mind a parlamenten belüli, mind az azon kívüli szélsőjobboldalt azzal biztatja, hogy minden jogi következmény nélkül terjesztheti idegengyűlölő, antiszemita és romaellenes nézeteit. A magyar politikai berendezkedés legfelsőbb vezetői is közvetett támogatásban részesítették ezt az irányzatot. Kövér László volt Fidesz-pártelnök, akiről köztudott, hogy Orbán legbelső bizalmasa, például úgy nyilatkozott, hogy a „zsidókérdés” indokoltan szerepel a mai Magyarország társadalompolitikai teendői között. Egy olyan országban, ahol a toleranciának vagy a pluralizmusnak szinte alig van történeti előzménye, a szélsőségesek tevékenykedése mindenekelőtt a frissen létesült demokratikus rendszert veszélyezteti. A következőkben nézzünk néhány példát arra, miként élnek vissza a demokráciával azok, akik a demokrácia szétverésén fáradoznak.
2001. március 27-én a magyar országgyűlés a holokauszt óta első ízben volt színhelye ádáz antiszemita felszólalásnak, amelyet ifj. Hegedűs Lóránt református lelkész, Csurka pártjának képviselője adott elő. Hegedűs azt a tényt kommentálta felháborodottan, hogy „negyven, úgynevezett értelmiségi ultraliberális” (értsd: zsidó) köszönetét fejezte ki a franciáknak, amiért menedéket adtak egy csoport magyar cigánynak. Hegedűs szerint a „liberálisok” azért álltak a cigányok mellé, hogy ilyen módon éljék ki legaljasabb magyarellenes ösztöneiket. E liberálisok, folytatta, etnikai és faji alapon, izraeli elvbarátaikra támaszkodva, a Magyar Köztársaság alkotmányát megsértve folytatnak rágalomhadjáratot. Az Orbán-kormány nevében válaszoló Hende Csaba igazságügy-minisztériumi államtitkár úgy ismertette a cigányok menedékjogi ügyét, hogy szóra sem méltatta Hegedűs antiszemita kirohanását. Nemcsak elítélő nyilatkozat, de semmiféle nyilvános reakció sem hangzott el Orbán miniszterelnök, Áder János házelnök vagy Szájer József, a legnagyobb parlamenti párt frakcióvezetője részéről.[57]
Egy MIÉP-újságban 2001. szeptember elején Hegedűs újra bizonyságot tett gyűlölködő antiszemitizmusáról. Egyebek közt azt bizonygatta, hogy a keresztény magyar állam könnyen kiheverte volna a tatárok, a törökök, a Habsburgok és az oroszok okozta csapássorozatot, ha az 1867-es kiegyezéstől kezdve nem hatol be az országba a galíciai csavargók hordája. A zsidókra tett nyilvánvaló utalás után a MIÉP képviselője arra hívta fel a magyarságot, hogy rekessze ki őket, ha nem akarja, hogy azok rekesszék ki őt magát.[58] Kósáné Kovács Magda, a parlament emberi jogi bizottságának elnöke a cikket a „fasiszta gyűlöletbeszéd” megnyilvánulásának bélyegezte, amely nem maradhat büntetőjogi következmények nélkül, Fodor Gábor, az SZDSZ alelnöke pedig kijelentette, hogy Orbán miniszterelnök éppen azzal bátorítja az ilyen megnyilvánulásokat, hogy nem ítéli el őket félreérthetetlenül.[59] Fodor következtetését a magyar kormányfő jó néhány politikailag érzéketlen lépése is alátámaszthatja.[60]
Orbán miniszterelnök politikailag hasznosnak vélte, hogy látogatást tegyen a Magyar Demokrata című jobboldali hetilap szerkesztőségében. A lapot szerkesztő Bencsik András antikváriumot tart fenn, amely holokauszttagadó könyvekre szakosodott.[61] Bencsik szemmel láthatóan helyesli, hogy a miniszterelnök kedvében jár Csurka szélsőjobboldali pártjának, mert egy szélsőségesen jobboldali tévés vitaműsorban 2001. június 15-én azt fejtegette, hogy amennyiben az ország nem választja újra az Orbán-kormányt, akkor a KGB-vel és az ÁVO-val, a rettegett szovjet és magyar titkosrendőrséggel karöltve menthetetlenül a zsidók térnek vissza a hatalomba.
Az Orbán-kormány a szélsőjobboldallal folytatott kétes viszonya következményeként 2001 júliusában tétlenül szemlélte a posztkommunista korszak egyik leggyűlölködőbb antiszemita kirohanását. Július 25-i sajtókonferenciáján Bognár László, a MIÉP alelnöke azzal szította fel az antiszemitizmus lángját, hogy megdöbbenését fejezte ki, amiért az MTK labdarúgóit már birtokló Fotex Rt. megvásárolta a Ferencváros labdarúgócsapatát. Noha a Ferencváros klubjának alapítói között zsidók is voltak, 1944-ben mégis erősen antiszemita színezetet öltött, amikor annak a Jaross Andor belügyminiszternek a felügyelete alá helyezték, aki a magyarországi „végső megoldás” egyik fő szervezője volt.[62] Bognár szerint olyan kapzsi, szégyentelen üzleti csoport vásárolta meg a klubot, amelynek sem a Ferencvároshoz, sem a magyarsághoz nincs köze. Az „igazi magyarokat” szembeállította az MTK szurkológárdájának üzleti orientációjú, idegen (értsd: zsidó) gyökerű, nagypolgári elemeivel.[63] A Ferencváros szurkolói, fejtegette Bognár, mindig is úgy érzik, hogy – szemben a társadalmi ranglétrán felettük elhelyezkedő zsidókkal – ők a nép igazi gyermekei.
Bognár felháborító mondatai azonnal kollektív nyilatkozat kiadására késztették a zsidó szervezeteket. Bognárt náci, nemzetellenes uszítónak bélyegezték, és fájlalták, hogy az antiszemitizmus immár a parlamenti politikai diskurzus szintjére emelkedett. Az Ifjúsági és Sportminisztérium államtitkára, Szakács Imre visszataszítónak nevezte Bognár szavait, az Orbán-kormány azonban zsidó és keresztény közéleti személyiségek kérésére sem szánta el magát cselekvésre: szó nélkül hagyta a Bognár sajtótájékoztatóján elhangzottakat. Dávid Ibolya igazságügyi miniszter azzal intézte el az ügyet, hogy nem ért a labdarúgáshoz, ami csak lovat adott azok alá, akik arra hivatkoztak, hogy Bognár mondatai beilleszthetők a szólásszabadság alkotmányos keretei közé. Szemben sok ügyvéd és alkotmányjogász véleményével, miszerint Bognár uszító mondatai nyilvánvalóan megsértették az alkotmány néhány, az állampolgárok alapjogainak védelmére vonatkozó előírását, az Igazságügyi Minisztérium vezető tisztviselői semmit sem tettek.[64]
Az Orbán-kormány 1998. évi beiktatása óta fellángolt politikai antiszemitizmus légkörében a történelemhamisítók zöld jelzést kaptak, hogy folytassák a Horthy-rendszer és a „végső megoldás”-ban részt vevő végrehajtó apparátus rehabilitálására indított kampányukat. E kampány részeként, mindenért csakis a németeket okolva próbálják rehabilitálni azt a csendőrséget is, amely 1944-ben döntő szerepet játszott a zsidók brutális kegyetlenséggel végrehajtott összegyűjtésében és deportálásában. Evégből állították elő azt a „dokumentumfilmet”, amelyet a Magyar Televízió 1998. december elején mutatott be.[65] A film úgy próbálta feloldozni a csendőrséget, hogy hallgatott azokról a barbár módszerekről, amelyekkel az a „végső megoldás”-ban közreműködött. A vitavezető Szakály Sándor, aki a műsor készítésében is részt vett, azt fejtegette, hogy nem volt szükség erőszak alkalmazására, mert a törvénytisztelő zsidók saját akaratukból engedelmeskedtek a zsidóellenes rendeleteknek. Egy másik szakértő arról próbálta meggyőzni a nézőket, hogy a csendőrök valójában ellenállók voltak, mert igen „humánus” módon hajtották végre a parancsokat. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy a csendőrök keresztényi szellemben jártak el, és munkájukat nagyra értékelte a magyar nép, amelyet a törvényes rend fenntartásával szolgáltak. A dokumentumműsorban megszólaltatott csendőrök, a zsidóellenes hadjárat veteránjai, számos mentő körülményt hangoztattak részvételük feloldozására.[66] Egy év sem telt el, és az akkor még Szakály igazgatta Hadtörténeti Múzeum udvarán Lányi Zsolt, a parlament honvédelmi bizottságának elnöke emléktáblát leplezett le, amely a két világháborúban elhunyt csendőrök előtt tiszteleg. Szakály Sándor, miután sikertelenül pályázott a Magyarok Világszövetsége elnöki posztjára és a Hadtörténelmi Múzeum és Levéltár igazgatói állására, talán kárpótlásként, megkapta a Duna Tévé alelnöki posztját.
A csendőrség újraértékelésével párhuzamosan, a történelemhamisítók Magyarország imázsának újrafényezésére törekedtek. Ennek érdekében az 1867-es emancipáció utáni időszak tekintetében a zsidósággal kapcsolatban csupán a pozitív aspektusokra összpontosítottak. A zsidó történelem ezen típusú ábrázolása során semmilyen utalás nem történik arra a rengeteg antiszemita jellegű intézkedésre, amelyeket az idők folyamán a zsidók ellen meghoztak. A holokauszt tekintetében pedig ezek a történelemtisztogatók csaknem kizárólag a háborús időszak „pozitív” történéseire koncentrálnak, hangsúlyozva:
– a budapesti zsidóság megmentését;
– a munkaszolgálat által a német megszállás után nyújtott védelmet; valamint
– annak a valójában viszonylag csekély számú nem zsidónak a mentőakcióit, akik később elnyerték az Igaz Ember kitüntető megjelölést.
A budapesti zsidóság zömének megmenekülését annak tulajdonítják, hogy Horthy 1944. július 6-án leállította a deportálásokat.[67] Ez jórészt igaz is, ám a történelemhamisítók elmulasztják megnevezni azokat a politikai és katonai tényezőket, amelyek a kormányzót cselekvésre késztették egy olyan történelmi pillanatban, amikor a főváros kivételével már az egész ország „zsidómentes” lett. Főleg azt mulasztják el hangsúlyozni, hogy a kormányzót a gyorsan romló katonai helyzet kilátástalansága mellett a hazai és nemzetközi tiltakozások is e lépés megtételére késztették. Néhány napig még azt is elhitte, hogy Baky László BM államtitkár nem a zsidók deportálására, hanem az ő hatalmának megdöntésére vont össze jelentős csendőri erőket Budapest környékén. Nem ismerik el a kormányzó személyes felelősségét a vidéki zsidó közösségek likvidálásáért sem. Ez a felelősség az 1944. március 18-i Hitler–Horthy-találkozótól datálódik, amikor Horthy beleegyezett több százezer magyar zsidó elszállításába „németországi munkavégzés” céljából, illetve attól a döntésétől, amelynek eredményeképpen a német megszállás első négy hónapjában nem avatkozott be a zsidó ügyekbe.[68] Náci vezetők a háború után nem minden alap nélkül nyilatkoztak úgy, hogy amennyiben egy államfő a deportálások bármely szakaszában képesnek bizonyult azok leállítására, akkor beindításukat is megakadályozhatta volna, ha valóban ez lett volna a szándéka.[69]
Az igaz, hogy – néhány kivételtől eltekintve – a munkaszolgálatosok nem estek a gettósítási és deportálási rendeletek hatálya alá, és élvezték is a hadsereg védelmét, amely a német megszállás után változatlanul kizárólagos joghatóságot gyakorolt fölöttük. Történelmi bizonyítékaink vannak arra is, hogy előrelátó parancsnokok több ízben hozattak ki a gettókból zsidókat, hogy megmentsék őket a deportálástól és a biztos haláltól. A munkaszolgálat azonban korántsem volt jótékonysági intézmény. A történelem meghamisítói nem törődnek azzal, hogy a munkaszolgálat alapvetően diszkriminatív rendszer volt, sem azzal, hogy milyen borzalmakat kellett a munkásszázadoknak kiállniuk a szovjet fronton, Szerbia rézbányáiban, valamint a nyilas időszakban. A szóban forgó borzalmakról szólva, Göncz Árpád volt köztársasági elnök, még hivatalban léte idején a következőket mondotta: „...ez volt a történelmünkben az első magyar hadsereg, amely embereket hívott be, és vitt ki a frontra azért, hogy saját maga pusztítsa el őket”.[70] Néhány ismert történész azzal állt a magyar közvélemény elé, hogy a munkaszolgálat meglehetősen méltányos intézmény volt, tűrhetően bántak a zsidó munkaszolgálatosokkal, akiknek embervesztesége sokkal kisebb volt, mint azt állítani szokták.[71]
A történelem megszépítőinek egyik legkedveltebb fogása, hogy a nemzet lelkiismeretét a később Igaz Emberré avatott, viszonylag kis számú magyar keresztény mentőakcióinak felnagyításával nyugtatgatják. Ebben is Antall József korábbi miniszterelnök tanácsát követik, aki úgy vélekedett, hogy ha már szó esik a holokausztról, inkább a mentőakciókról, semmint az elkövetett bűnökről essék szó.[72] Ez nemcsak a zsidók rettenetes szenvedéséről tereli el a figyelmet, hanem a magyar elkövetők nagy számáról is. Az Igazak csodálatos humanitárius tettei – akármilyen ritkák voltak is – megérdemlik, hogy követésre méltó cselekedetekként emlékezzünk meg róluk, ám az egydimenziós, politikai hátsó szándékból kiinduló túlhangsúlyozás a történelem eltorzítóinak a kezére játszik. Ha nem vesszük egyidejűleg figyelembe a magyarországi Igazak tetteinek történelmi kontextusát, a „végső megoldás” egész, végtelenül összetett mechanizmusát, akkor a közvélemény óhatatlanul úgy fog vélekedni, hogy a holokauszt korszakára az erkölcsös cselekvés nyomta rá a bélyegét.[73]
A történelmi revizionisták és a „köztiszteletben álló” történelemhamisítók tevékenységének élénkülése alapján feltételezhetjük, hogy mindez annak a rövidlátó kormányzati politikának köszönhető, amely szó nélkül tűri a polgári szabadságjogokkal való visszaélést, azok megsértését. A szabadságjogok rövid múltja, valamint a tolerancia és a pluralizmus gyakorlatilag nem létező hagyománya mellett Magyarország elnézi egyebek között az antiszemita propaganda rádióban és televízióban történő sugárzását,[74] a gyűlöletirodalom terjesztését,[75] valamint a holokauszt tagadását, elkenését – ezek a cselekedetek Franciaországban és más, Magyarországnál sokkal hosszabb demokratikus múltra visszatekintő országokban törvénysértésnek számítanak, és keményen büntetendők.[76] Hiába viszonylag kicsiny a számos különböző szélsőjobboldali és neonáci skinhead-csoportosulás tábora, a tojásból frissen kikelt magyar demokráciára ez is jókora veszélyt jelent. Az utóbbi néhány év erőszakcselekményei és antiszemita kirohanásai[77] világosan mutatják, hogy mindez nem csupán a zsidókra, a cigányokra és más kisebbségekre, hanem az új demokratikus politikai rendszer fennmaradására is potenciálisan súlyos veszélyt jelent.
A történelem tisztára mosását végző ultranacionalistákat szemmel láthatólag a legmagasabb posztokat elfoglaló tisztségviselők hozzáállása is bátorítja. Némelyikük nem csupán rokonszenvét nyilvánította ki a történelemhamisítók célkitűzései iránt, hanem olykor maga is hasonló manőverekbe bocsátkozott.[78] Ez jelentős részben annak a következménye, hogy az állam és a kormány vezetői vonakodnak világos és félreérthetetlen útmutatást adni a holokauszttal kapcsolatban.[79] Ha nem számítjuk a tragédia fölötti megrendülés kinyilvánítását, valamint az antiszemitizmus elleni küzdelemre vonatkozó fogadkozásokat,[80] amelyek jellemzően a holokauszt-emlékünnepségek időszakára esnek, Magyarország első számú hivatalos vezetői – Franciaországgal, Németországgal és más országokkal ellentétben[81] – mind ez ideig nem vallották meg nyilvánosan és félreérthetetlenül országuk felelősségét, még kevésbé kértek bocsánatot az ország mintegy 550 000 zsidó vallású vagy származású állampolgárának elpusztításáért.[82] Pedig egy ilyen értelmű formális nyilatkozat nem csupán a történelemhamisítók és holokauszttagadók legitimitását nyirbálná meg, hanem a jóakaratú emberek által olyannyira áhított katarzis és megbékélés folyamatát is elindíthatná, és ez hosszú távon csakis használna a demokrácia ügyének, illetve az egész magyar nép boldogulásának.
A történelmi felelősség ügyét és a múlttal történő szembenézés szükségességét Pokorni Zoltán volt oktatási miniszter nyíltan elismerte:
„Ki a felelős mindazért, ami történt? Nekünk, magyaroknak is szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel: mennyiben volt felelős a magyar állam, az állampolgárok közössége a magyar zsidók elhurcolásáért, tragikus sorsáért?”[83]
E kihívó kérdésre adott becsületes és egyértelmű válasz biztosíthatja az alapot ahhoz a megbékéléshez, amelyre a jóakaratú emberek Magyarországon törekszenek. A történelem félelmetes fegyver. Különösen ártó és veszélyes azoknak a soviniszta nacionalistáknak a kezében, akik elferdítésére esküdtek fel. Ha nem leplezzük le, és nem hallgattatjuk el a történelmi revizionistákat, a történelem megszépítőit, akkor óhatatlanul folt esik a holokauszt történetén, ha ugyan meg nem semmisül számos részletében. Azért kell őrködnünk e történet sértetlensége fölött, mert a világnak, a mostani és az elkövetkező nemzedékeknek tanulniuk kell belőle.
Hernádi Miklós fordítása
Ezúton fejezem ki köszönetemet Karsai Lászlónak, Tibori Szabó Zoltánnak és Varga Lászlónak értékes megjegyzéseikért és a szerkesztés során nyújtott segítségükért.
Jegyzetek
[1] Kb. 30-35 ezren voltak közülük munkaszolgálatosok, 17-18 000 úgynevezett hontalan zsidót pedig 1941 nyarán deportáltak Kamenyec-Podolszkij környékére, ahol meggyilkolták őket. Az Újvidéken és környékén elkövetett tömeggyilkosságoknak körülbelül 800 zsidó esett áldozatul 1942 elején.
[2] Noha a tengelyszövetség tagjai voltak, Románia és Bulgária nem volt hajlandó engedelmeskedni a „végső megoldás”-t szorgalmazó német nyomásnak. Ennek eredményeképpen az ó-romániai zsidók többsége és a háború előtti Bulgária zsidósága túlélte a világháborút. De nem feledkezhetünk meg arról, hogy e két ország politikai vezetése nem folytatott következetes zsidóvédő politikát. A román szoldateszka közel 270 000 román és ukrán zsidót gyilkolt meg 1941–1942 folyamán, a bolgár hatóságok pedig 11 000 makedóniai és trákiai zsidót deportáltak 1943 tavaszán.
[3] A részleteket lásd Randolph L. Braham, A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon, I–II., Budapest, Belvárosi, 1997. A továbbiakban: Braham, Népirtás
[4] A részleteket lásd Győri Szabó Róbert, A kommunista párt és a zsidóság. Budapest, Windsor, 1997, 350 o.
[5] Ezt a folyamatot részletezi Győri Szabó Róbert i.m. Lásd különösen 179–283. o.
[6] A legfontosabb ilyen publikációk: Karsai Elek-Benoschofsky Ilona (szerk.), Vádirat a nácizmus ellen, I–III. k. 1958–1967; KarsaiI Elek, „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön...”, I–II., 1962; Ember Mária, Hajtűkanyar, 1974; Száraz György, Egy előítélet nyomában, 1976; valamint Nemeskürty István, Rekviem egy hadseregért, 1972. A magyar holokauszttal foglalkozó, 1984 előtt megjelent szak- és szépirodalmi művekkel kapcsolatban lásd: Randolph L. Braham, szerk. The Hungarian Jewish Catatstrophe: A Selected and Annotated Bibliography, New York: Columbia University Press, 1984.
[7] Csoóri kifakadása Nappali hold című önéletrajzi írásában, a Hitel 1990. szeptember 5-i számának 6. oldalán jelent meg. Másokhoz hasonlóan Csoóri is „jó magyarokként” szemelt ki néhány ismert írót és költőt, köztük Szerb Antalt, Radnóti Miklóst és Konrád Györgyöt.
[8] Lásd a 2/1994 (I. 14.) AB. Megjelent: Az Alkotmánybíróság határozatai, 1994/1, 9–20.
[9] Jány jogi és történelmi szempontból nagyon is vitatható rehabilitálásáról részletesen lásd Varga László, Forradalmi törvényesség: Jogszolgáltatás 1945 után Magyarországon. Beszélő, 1999. november, 57–73.
[10] Néhány részletre nézve lásd Feldmáyer Péter, Az osztogató igazságtalanság elve és gyakorlata, Új Élet, 1999. január 15.
[11] A kárpótlás alapja a XXIX/1997. sz. törvény. Az ajánlattal élni óhajtó nem Magyarországon élő túlélők csak időrabló papírmunka után jöttek rá, hogy még ezt az összeget is csak forintban vehetik fel, és kötelesek Magyarországon elkölteni. Majd egyéves megfontolás után, 2000 végén adott helyt az Alkotmánybíróság a zsidó szervezetek képviselői által beadott beadványnak, kimondva, hogy az összeg egyáltalán nem méltányos. 2001 nyarának vége felé az Országgyűlés fontolóra vette a kárpótlás 300 000 forintra való törvényi felemelését. A jóvátételi és kárpótlási ügyeket nagyrészt a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány intézi, amelynek kuratóriumában éppúgy helyet kaptak kormányzati személyiségek, mint több zsidó szervezet képviselői. A Közalapítványt az 1035/1997. sz. kormányrendelet hozta létre az Országgyűlés által alkotott 1997/X. törvény alapján. Az Országgyűlés annak a 19/1993. sz. alkotmánybírósági határozatnak a hatására cselekedett, amely kimondta, hogy a magyar kormány nem tett eleget az 1947. évi Békeszerződés 27. cikkelyének, amikor nem részesítette jóvátételben az üldözések áldozatait. E sorok írásakor (2002 márciusában) a kormányzat még mindig nem hajlandó az Alkotmánybíróság határozatát végrehajtani.
[12] Lásd például az Alkotmánybíróság 1995. június 30-i határozatát, illetve a 118/1998. sz. minisztertanácsi rendeletet. Hogy az akadályokra egy másik példát is szolgáltassak, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) archívumát kilencven évre titkosították. (A KEOKH volt az a hatóság, amely csaknem 18 000 „hontalan” zsidót gyűjtött össze és deportált 1941 nyarán; legtöbbjüket Kamenyec-Podolszkij környékén meggyilkolták.) Varga László, A holokauszt és a rendszerváltás Magyarországon, in: Braham (szerk.), Tanulmányok a holokausztról, I., Budapest, Balassi, 2001, 159-199. A levéltári anyagokhoz való hozzáférést érdekes módon mind az Antall-, mind pedig a Horn-kormány korlátozta, minden jel szerint azért, hogy „államtitkok” ne kerüljenek nyilvánosságra. Az Antall-kormányhoz az LXIII/1992. sz., A személyes adatok védelméről és a közérdekű anyagok nyilvánosságáról szóló, a Horn-kormányhoz pedig az LXVI/1995. sz., A köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvény beterjesztése fűződik.
[13] Hasonló levelet intézett ugyanazon a napon Peter F. Tufo budapesti amerikai nagykövethez Wesley A. Fisher, a múzeum nemzetközi programigazgatója is. Fisher hasonló levelet írt Dávid Ibolya igazságügyi miniszternek is 1999. december 1-jén, azt követően, hogy a miniszter november 19-én az Egyesült Államokban a Holokauszt Emlékmúzeumot meglátogatta. Mind az általa írt, mind pedig a Lerman által küldött levél máig megválaszolatlan maradt.
[14] Dr. Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója 2002. február 15-i dátummal tette közzé „Felhívás adatvédelmi tiltakozási jog gyakorlására” c. hirdetését a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap c. napilapokban. A Magyar Köztársaság és Izrael Állam kormánya között még 2001 áprilisában megkötött adatvédelmi szerződés (Magyar Közlöny, 2002. január 31.), az ezt kihirdető kormányrendelet száma: 13/2002 (I.31.) alapján felszólítottak mindenkit, aki úgy véli, hogy védett személyes adatait tartalmazó levéltári dokumentumok másolatai kerülhetnek ki Jeruzsálembe, a Yad Vashem Archives-ba, hogy éljen tiltakozási jogával. A tilalom legfeljebb az érintett személy halálát követő 30 évig tart.
[15] A szakértők a következők voltak: Szita Szabolcs, a budapesti Magyarországi Auschwitz Alapítvány fő történésze, Radnóti Ilona, a pécsi Janus Pannonius Múzeum történésze, valamint Turán Róbert, a budapesti Zsidó Múzeum igazgatója. Az anyag elolvasása fölötti megdöbbenésében Turán véleményezésre példányokat küldött Karsai Lászlónak, a holokauszt egyik legkiválóbb kutatójának, valamint Horn Emil muzeológusnak is, aki hozzáértését már számos kiállítás megrendezésével bizonyította. Karsai több fiatal kutatóval (Kádár Gáborral, Molnár Judittal, Toronyi Zsuzsannával és Vági Zoltánnal) közösen készítette el szakértői véleményét. E sorok írója a Mazsihisz felkérésére ugyancsak szakértői véleményt készített az anyagról.
[16] A holokauszt előtti korszakra vonatkozóan a tervbe vett kiállítás például hallgatott volna olyan zsidóellenes megmozdulásokról, mint az első világháború előtti időszak antiszemita tüntetései; az úgynevezett nemzeti szövetségek agitációja; az ellenforradalmi erők által végrehajtott pogromok a fehérterror idején; az egyre szigorúbb zsidóellenes törvények beiktatása; a keresztény egyházak közös felelőssége a tekintetben, hogy elmélyítették az antiszemitizmus légkörét, amikor támogatták szinte valamennyi zsidóellenes törvény beiktatását; a munkaszolgálatos kényszermunka méltánytalanságai; csaknem 18 000 „hontalan” zsidó deportálása és meggyilkolása 1941 nyarán, s végül zsidók tömeges legyilkolása 1942 elején az úgynevezett délvidéki razziák során.
[17] Néhány részletet közöl Braham, Dishonoring the Victims of the Holocaust, Menóra (Toronto), 1999. november 5. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának kérésére újabb írásos anyag készült Szikossy Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum szakembere és Szita Szabolcs, az eredeti anyag egyik fő bírálója közreműködésével. Népszabadság, 2000. június 7. Az új anyag 2000 szeptemberében készült el, Szita Szabolcs, aki a Schmidt–Ihász-féle forgatókönyvet még élesen bírálta, most olyan tervhez adta nevét, amely döntően és elsősorban a magyar zsidómentőkre (számuk valamivel több, mint 400) koncentrál. A Karsai László vezette történész-csoport, melynek tagjai 1994 óta a jeruzsálemi Yad Vashem Archives megbízásából kutatják a holokauszt magyarországi történetét, élesen bírálta ezt a tervezetet is.
[18] Ihász viszont igazolva láthatta magát, mert az augusztus 20-i nemzeti ünnepen a Miniszterelnöki Hivatal javaslatára magas állami kitüntetésben részesült. Schmidt Mária a MaNcs 1999. november 4-i számában nyilatkozott, védelmébe próbálta venni Ihászt. Karsai László válaszát, amelyben pontról pontra cáfolta Schmidt állításait, a MaNcs 1999. november 11-én közölte.
[19] A múzeum létrehozásának terve része volt annak az egyezménynek, amelyet 1999 decemberében a magyar kormány nevében Stumpf István kancelláriaminiszter és Hámori József, akkori nemzeti kulturális örökségi miniszter írt alá a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével és a Magyar Auschwitz Alapítvánnyal. E tervnek megfelelően a múzeum építését 2002 elejére kellett volna befejezni. Ennek ellenére az építkezés 2002. február 1-ig meg sem kezdődött. (Lásd N. K. J., Egyéves késésben a holokauszt-emlékhely, Népszabadság, 2002. január 31.) Világos, hogy a kormány sokkal érdekeltebb volt a kommunizmus áldozatainak emléket állító Terror Házának befejezésében és pazarló finanszírozásában (lásd az alábbiakat). Egyes információk szerint a kormány a 2000-2002-es költségvetésben 1,5 milliárd forintot (más források szerint 700 milliót) elkülönített a Páva utcai zsinagóga és az ennek területén felépítendő Auschwitz Alapítvány – Holokauszt Dokumentációs Központ épülete számára. A zsinagóga területén tervezik megépíteni a háború óta első állandó magyar holokauszt kiállítást is. A hozzám eljutott információk szerint építkezés eddig nem csak a kormányzati illetékesek feltűnően lassú ténykedése miatt, hanem azért sem indulhatott meg, mert a Hitközség vezetői képtelenek voltak a zsinagóga területén működő konyhát eltávolítani. Vámos Tibor akadémikus, az Auschwitz Alapítvány kuratóriumának elnöke 2002. március 6-án arról tájékoztatta a kuratórium tagjait, hogy „küszöbön áll” a közalapítvány létrehozása, az építkezés megkezdését pedig 1999-2001 folyamán személyesen Schmidt Mária tudta megakadályozni.
[20] A Terror Házát 2002. február 24-én nyitották meg – a kommunizmus áldozatai emléknapjának előestéjén. Az épület eredetével és a múzeum céljaival kapcsolatos további részletekért, lásd Seres László, Andrássy út 60. Élet és Irodalom, 2002/6; Vas Gábor, Múzeumot álmodok, uo., 2002/8; és Hamvay Péter, Andrássy út 60. A terrorpláza. Hetek, 2002. február 22.
[21] Florence La Bruyere, La droite hongroise ouvre la ’Maison de la terreur’, Libération, Párizs, 2002. február 23.
[22] A jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok szerint, a nyilasok csaknem 20 ezer zsidót és jelentős számú náciellenes magyart gyilkoltak meg az alatt a néhány hónap alatt, amíg hatalmon voltak. A kommunisták által kivégzettek számát háromezerre teszik. Azok számát pedig, akik a kommunista hatalomnak köszönhető közvetett okok miatt haltak meg, körülbelül 9-10 ezerre becsülik. Varga László, A kommunizmus áldozatai, Élet és Irodalom, 2002/10.
[23] Florence La Bruyere, i. m. A dokumentumok hiányáról szóló Schmidt-kijelentés után a szerző hozzátette (sic). Schmidt megalapozatlan kijelentésére Kiszely Gábor, a múzeum történelemkutatási részlegének vezetője reagált. Kijelentette a Deutsche Presse Agenturnak, hogy „a náci korszakról szóló tudományos kutatás egyszerűen nem hozzáférhető”. André Princz, Terror Museum Opens to Restive Crowds in Budapest, Deutsche Presse Agentur, 2002. február 25.
[24] Lásd a 19. számú jegyzetet.
[25] Vámos hasonló érzésnek adott hangot a Magyar Távirati Irodának (MTI) 2002. február 11-én adott nyilatkozatában is. Fenntartásaikat hangoztatták a Terror Házával kapcsolatban az oroszok is. Lásd: Moszkva rosszallja a Terror Háza üzenetét, Népszabadság, 2002. március 12.
[26] A részletekre nézve lásd Braham, Népirtás, passim; főképpen a 17–22. számú fejezeteket.
[27] A kormányzó földi maradványait felesége és legkisebb fia maradványaival együtt Portugáliából szállították Kenderesre 1993. szeptember 4-én. Az újratemetés több tízezernyi magyar résztvevője között volt az Antall-kormány négy vezető minisztere is. Braham, The Reinterment and Political Rehabilitation of Miklós Horthy, in Henrietta Mondry–Paul Schweiger (szerk.), Slavic Almanach, II, Johannesburg, University of Witwatersrand, 1993, 137-140.
[28] Ezt vallja egyebek között Mónus Áron is, lásd Hitler Mein Kampfjának 1996-os magyar kiadásához (Hódmezővásárhely, Interseas Editions, 366 o.) írott epilógusát. Nézeteit elismételte az Új Magyarország 1994. augusztus 13-i számának 5. oldalán. Lásd KARSAI László, The Radical Right in Hungary, in S. RAMET (szerk.), The Radical Right in Central and Eastern Europe Since 1989, University Park, The Pennsylvania State University Press, 1999, 133–146.
[29] Erre az álláspontra helyezkedett például Jáni István egykori csendőr százados, a szombathelyi gettó őrizetével megbízott szakasz parancsnoka is. Olyan televíziós műsorban szólaltatták meg, amelyről sok néző vélekedett úgy, hogy a csendőrség zsidóellenes tevékenységének tisztára mosdatása volt a célja. A „Híven, becsülettel, vitézül” című (ez volt az egykori csendőrség jelmondata) dokumentumfilmet 1998. december 6-án sugározta a Duna Televízió. A filmről további részleteket közöl a 65. és a 66. jegyzet.
[30] Döbrentei Kornél jegyzete, Vasárnapi Újság, 2001. június 24.
[31] Ezt hangoztatta például Jeszenszky Géza akkori külügyminiszter 1994. április 5-én, egy budapesti tudományos tanácskozás (A Holocaust Magyarországon: 50 év múltán) megnyitó ülésén. Megjegyzései mind a teremben, mind a sajtóban botrányt kavartak. Lásd például Holocaust-konferencia: kitapsolták a külügyminisztert, Népszabadság, Holocaust-tanácskozás Budapesten – kitapsolt párhuzam, Magyar Hírlap, Holokauszt-konferencia Budapesten, Jeszenszky Géza beszédét félbeszakították, Pesti Hírlap, valamennyi újságcikk: 1994. április 6.
[32] Ezt az elméletet képviseli többek között Horváth János, a Fidesz egyik parlamenti képviselője is. A Magyar Köztársaság New York-i Főkonzulátusán 1998. november 30-án rendezett találkozón Kovács István főkonzul, Németh Zsolt, külügyminisztériumi politikai államtitkár, valamint más hivatalos személyek jelenlétében a képviselő úr megpróbálta meggyőzni a szerzőt „a náci éra eme történelmi realitásairól”.
[33] Sok magyarországi helységben állítottak fel emléktáblákat és emlékműveket a helyi háborús mártírok emlékezetére, s ezeken az áldozatok betűrendben szerepelnek, tekintet nélkül elhalálozásuk körülményeire.
[34] E csoportosulás bajnokai egyebek közt azt hajtogatják, hogy a zsidók annak köszönhetik szenvedésüket, hogy a szövetségesek oldalára állva, számos gettóban és koncentrációs táborban szerveztek felkeléseket. Lásd például Lovas István, Összehasonlító véralgebra és a holocaust, Népszabadság, 1999. március 5., 10. Véleményem szerint amilyen szelektíven kezeli kétes értékű forrásait Lovas, továbbá ahogyan a wannsee-i konferenciát „elemzi”, az igen rossz színben tünteti fel tudását és képességeit. Nem annyira a szerző nézetei ejtik zavarba az olvasót, hiszen Lovast mindenki jobboldali, nacionalista-konzervatív újságíróként ismeri, mint inkább Eötvös Pálnak, a lap főszerkesztőjének a magyarázkodása (uo.) egy olyan cikk leközlése ügyében, amely saját szavai szerint számos más országban büntetőeljárást vonna maga után. Eötvös Pál nyilvánvalóan nem ismerte fel, hogy nem csupán a holokauszt tagadása a mai magyarországi antiszemitizmus egyik fő forrása és alkotó eleme, hanem még inkább a „köztiszteletben álló” nacionalista történelemhamisítók által művelt eltorzítása. Az élesen Izrael- és Amerika-ellenes újságíró például iszlám szélsőséges fundamentalistákkal kórust alkotva magát az Egyesült Államokat tette felelőssé a 2001. szeptember 11-i New York-i és washingtoni terrortámadásokért. Lásd Egy terrorista levele Amerikához, Vasárnapi Újság, 2001. szeptember 16. Lovas hátterét, politikai-történelmi nézeteit kritikailag tekinti át Révész Sándor, Egy plagizátor, Élet és Irodalom, 2001. április 10; Karsai László, Holokauszt: egyediség, tények, hazugságok, uo.; Kenedi János, A szavahihetőség és Lovas István, I–II, Élet és Irodalom, 2001. május 11, 21. Lásd még Vita a vérről és a holocaustról, Hetek, 1999/10. A holokauszt egyedülálló voltáról szóló, bőségesen dokumentált, tudományos mű: Steven T. Katz, The Holocaust and Mass Death Before the Modern Age, New York, Oxford University Press, 1994.
[35] Egy londoni holokauszt-konferencián (1994. április 17–18.) Schmidt Máriát csaknem kifütyülték a hallgatóság tagjai, amikor megpróbálta „bizonyítani”, hogy a háború utáni kommunista rendszer elnyomóbb volt, mint Sztójay Döme nácibarát kormánya. Alkalmatlannak ítélt előadásának szövege végül nem jelent meg a konferencia anyagából összeállított kötetben: David Cesarini (szerk.), Genocide and Rescue: The Holocaust in Hungary, Oxford, Berg, 1997. Úgy tűnik, hogy a Schmidt-féle előadás elgondolásai később éppen Ihász auschwitzi kiállítástervében bukkantak fel újra (lásd fent).
[36] E gondolatmenet dokumentációját terjesztői Stephane Courtois és egyes társai The Black Book of Communism: Crimes, Terror, Repression című könyvéből merítik (Cambridge, Harvard University Press, 1999, 858 o.). Egyik problematikus előadásában (lásd alább) Schmidt azt hangsúlyozta, hogy míg a kommunista rezsimek majdnem 100 millió, a nácik „csupán” mintegy 25 millió áldozatot szedtek. E vonatkozásban lásd még SCHMIDT más cikkeit is: Diktatúrák ördögszekerén, Budapest, Magvető, 1998, 289. o.
[37] Schmidt Mária, „Mit mondtam?” Élet és Irodalom, 2000. 50. sz., lásd még Papp László Tamás, Históriai kormányiroda, 168 óra, 2002. 5. sz., február 1.
[38] A Magyar Nemzetben publikált cikkében (1998. január 16.) például abból a sorsdöntő szerepből próbálja kimosdatni Gömböst, hogy ő tette szalonképessé Magyarországon a nácizmust és a Reichet. Schmidt azt fejtegette, hogy arisztokrata elődeitől eltérően Gömbös populista, modern politikus volt, aki a tömegeket mozgósítva modernnek mondható eszméket és célokat kívánt megvalósítani. Hasonló csodálat tükröződik írásaiból más nácibarát nacionalisták, így például a szlovák náci bábállam feje, Josef Tiso, vagy a romániai Führer, Ion Antonescu iránt. Lásd Schmidt, Diktatúrák ördögszekerén, id. kiad., 33, 40. o.
[39] Lásd például Az első kirakatper című írását, Diktatúrák ördögszekerén, id. kiad., 217-230. A cikk előadás-változatát a szerző 1995. november 2. és 5. között, a bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen rendezte konferencián olvasta fel. E sorok írója akkor arra figyelmeztette az előadót és a hallgatóságot, hogy az egykori miniszterelnök nem csupán az az államférfi volt, akinek Schmidt előadása őt beállította, hanem az az ember is, akinek zsidóellenes és németbarát tevékenységét 1945-ös pere teljes mértékben bizonyította.
[40] Dancsecs György Bárdossy perújrafelvétele és lehetséges rehabilitációjának kezdeményezéséről lásd Népszabadság, 1999. október 22. Egy hónappal később maga Csurka is a kezdeményezés mögé állt. Michael SHAFIR, Radical Politics in East-Central Europe, RFE/RL East European Perspectives, 2000. január 26., 6. o.
[41] A nacionalisták kampányt folytattak Horthy oktatási minisztere, Hóman Bálint rehabilitációjának napirendre tűzéséért, akit 1946-ban a Népbíróság életfogytiglani börtönre ítélt. Dávid Ibolya igazságügyi miniszter aktív részt vállalt Hóman exhumálásának és újratemetésének folyamatában. 2002. január 14-én pedig ünnepélyesen megemlékezett Jány Gusztáv és Szombathelyi Ferenc tábornokokról, a Horthy-hadsereg magas rangú tisztjeiről, akiket a háború után kivégeztek.
[42] Schmidt Mária előadása az Eckhardt Tibor Politikai Akadémia által a Független Kisgazdapárt központjában rendezett vitaesten hangzott el. Szövegét lásd Holokausztok a huszadik században, Magyar Hírlap, 1999. november 13.
[43] Uo.
[44] Lásd például TAMÁS Gáspár Miklós, Sírrablók és halottgyalázók, Magyar Hírlap, 1999. november 16., valamint Kopátsy Sándor, Holocaust csak egy volt, Magyar Hírlap, 1999. november 23.
[45] E minőségében és óriási költségvetés birtokában Schmidtnek a beszámolók szerint szinte korlátlan befolyása van annak meghatározására, hogy mely történészek és mely kutatások részesüljenek állami támogatásban. Lásd még Papp László Tamás, Históriai kormányiroda, i. m.
[46] Lásd Orbán bízik Schmidt Máriában, Népszabadság, 1999. november 17. A jobboldali nacionalista szervezetek közül a Történelmi Igazságtétel Bizottságát is Schmidt támogatói közt találjuk, lásd uo.
[47] Az antiszemiták és az ultranacionalisták mindegyre azt hajtogatják, hogy az 1919-es, rövid életű proletárdiktatúra legtöbb vezetője „zsidó” volt, elfeledve, hogy a zsidó származású kommunisták valójában olyan „magyarosított internacionalisták” voltak, akiknek osztályharcos társadalom- és gazdaságpolitikája többet ártott a zsidóságnak, mint a keresztény társadalomnak. Azt már nem is érdemes hozzátenni, hogy ezek az antiszemiták mindannyiszor azt is elhallgatják, hogy a proletárdiktatúrára következő ellenforradalmi rendszer sokkal több, akár zsidó, akár nem zsidó embert pusztított el, mint a kommunisták. Ami a második világháborúra következő kommunista rendszert illeti, elhallgatják, hogy a nyolcvanas évekre több mint 800 000 tagot számláló kommunista pártnak aránylag csekély hányada volt zsidó (az ország teljes zsidósága sem számlált többet 80 000-nél). Ennek a pártnak a felső vezetésében, akárcsak tagságában, csak elvétve akadtak zsidók, mivel a sztálinista korszakban megindult anticionista és kozmopolitaellenes tisztogatások következtében legtöbbjük a párt elhagyására kényszerült.
[48] Hírhedtté vált példa G. Nagyné Maczó Ágnes kisgazda képviselőnek, az Országgyűlés alelnökének 1997. március 17-i megnyilvánulása, amelynek során arra emlékeztette Szekeres Imre szocialista frakcióvezetőt, hogy elődje „a magyargyűlölő Róth Manó” volt, amely kijelentése nyilvánvalóan Rákosi Mátyásra, a zsidó származású sztálinista vezetőre vonatkozott. Az alelnök asszony még azt sem tudta, hogy Rákosi eredeti családneve Rosenfeld volt. Részleteket közöl Regős Péter, Zsidózó 56-os vendég, Menóra, 1997. október 3–10.
[49] Természetesen igaz, hogy a Szovjetunió hetvenéves története során foglyok milliói pusztultak el vagy estek a terror áldozatául, családjaikat azonban nem irtották ki módszeresen, amint azt a zsidókkal tették a holokauszt idején. Auschwitz és a Gulág alapvető különbségét kiegyensúlyozottan tárgyalja Katz, The Holocaust and Comparative History, New York, Leo Baeck Institute, 1993, 18–25. o.
[50] 2000 elején az Orbán-kormány a magyar államiság jelképeként állította vissza „jogaiba” I. István király Szent Koronáját. Nem törődve a királyi korona és az ország mai, demokratikus, köztársasági berendezkedésének feloldhatatlan ellentmondásával. Lányi Zsolt kisgazdapárti alelnök, az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának elnöke szerint a Korona „a keresztény Magyarország megtestesülése”. Az Orbán-kormány a Corvin-láncot is felújította, amelyet legmagasabb állami kitüntetésként még Horthy alapított 1930-ban. Akadnak nacionalisták, akik síkra szállnak a nemesi címek, vitézi rendek és lovagi rítusok újbóli bevezetéséért, az egykor fasiszta célokért harcolók hőssé avatásáért, és azért, hogy ismét utcát nevezzenek el Budapesten Horthyról. (Alex L. Bandy, Hungary Revives Nationalist Symbols, The Associated Press, valamint Vajda Zoltán, Horthyról mégsem neveznek el utat, Magyar Hírlap, 2000. március 17.) A Pest megyei Pátyon azonban 2001 szeptemberében a nacionalisták mégiscsak kiharcolták, hogy utcát nevezzenek el a kormányzóról.
Orbán miniszterelnök nacionalizmusa abban is jelentkezik, hogy a kormány szélsőséges jobboldali figurákkal, köztük Csermely Péterrel, a szélsőjobboldali Demokrata volt szerkesztőjével népesíti be a közszolgálati rádió és televízió szerkesztőségeit és kuratóriumait. Más NATO-kormányfőktől eltérően Orbán szükségesnek látta, hogy részt vegyen Franjo Tudjmannak, Horvátország ellentmondásos szerepű államfőjének temetésén, és nem foglalt nyilvánosan állást az ellen, hogy 2000 februárjában Jörg Haider Szabadság Pártja is bekerült az osztrák koalíciós kormányba.
[51] Antallra emlékezett az MDF: Dávid Ibolya pártelnök a Demokrata Fórum integráló szerepéről, Népszabadság, 1999. november 1.
[52] Az Orbán-féle Fidesz–Magyar Polgári Párt koalíciós partnereivel (Torgyán József populista, vidéki bázisú Kisgazdapártjával és Dávid Ibolya Magyar Demokrata Fórumával) együtt az Országgyűlés 386 képviselői helyének csupán 55%-át, vagyis 213 helyet birtokol. Az Orbán-kormány beiktatása óta lezajlott antiszemita incidensekről lásd Marta S. Halpert, Hungary: A Growing Tolerance for Anti-Semitism, ADL International Notes (New York), 1999. december. Lásd még Gerő András-Varga László-Vince Mátyás (szerk.), Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben, Budapest, B’nai B’rith Első Budapesti Közösség, 2001.
[53] A Magyar Tudományos Akadémia Harvard Klubjának 2001. november 19-i összejövetelén Nancy Goodman-Brinker, az Egyesült Államok budapesti nagykövete aggodalmának adott hangot a Magyarországon elhangzó idegengyűlölő és antiszemita kijelentések miatt. Egyebek között ezt mondta: „Aggodalmat kelt az a nyíltan antiszemita és idegenellenes érzület, amelyről Magyarországon hallok, különösen a politikai elit bizonyos köreiből.” Népszabadság, 2001. november 20.
Hasonló aggodalmat fogalmazott meg Tom Lantos kaliforniai képviselő 2002. februári budapesti látogatása során. Lantos többek között azt hangsúlyozta, hogy a Csurka pártjának képviselői által hangoztatottakhoz hasonló gyűlöletbeszédnek társadalmi következményei lehetnek, s azok erőszakhoz vezethetnek. Ugyanakkor kifejezte reményét, hogy „Magyarországon is kialakul a civilizált politikai közbeszéd”. I. E. [Inotai Edit], Tom Lantos: Erőszakhoz vezet a MIÉP gyűlöletbeszéde, Népszabadság, 2002. február 26. Lásd még: Morvay Péter, „Tom Lantos Amerika hangja”, Hetek, 2002. március 1.
[54] 2001. június 19-én szavazta meg a magyar Országgyűlés az úgynevezett státustörvényt, vagy más néven kedvezménytörvényt, amely széles körű kulturális, szociális és foglalkoztatási jogokat juttat Magyarország területén mindazoknak a magukat magyaroknak valló személyeknek, akik a szomszédos Horvátország, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna, illetve Jugoszlávia állampolgárai. A 2002. január 1-jén hatályba lépő törvény egyebek közt kimondja, hogy a kedvezményekhez úgy lehet hozzájutni, hogy a magyar származású, magukat magyarnak valló személyek írásos nyilatkozatot írnak alá magyar önazonosságukról, majd ennek alapján magyar személyazonossági okmányt („magyarigazolványt") kapnak. 2001. december 23-án Magyarország és Románia között egyetértési nyilatkozat született, amely egyebek között kimondja, hogy érvényes magyarországi munkavállalási engedéllyel rendelkező román állampolgárok minden naptári évben éppen úgy három hónapon át vállalhatnak törvényesen munkát Magyarországon, mint a romániai magyar etnikum tagjai, de csak a romániai magyar etnikum tagjai juthatnak magyarigazolványhoz és a vele járó más előnyökhöz. Eközben Szlovákia, ahol szintén nagyszámú magyar kisebbség él, elutasította bármilyen egyezség lehetőségét. A státustörvényre vonatkozó részletekért lásd Klara Kingston, The Hungarian Status Law, East European Perspectives, Prága, 2001. október 3., illetve Hungary’s Neighbors See Bias in a Law to Aid Its Diaspora, The New York Times, 2001. december 11. A magyar–román egyetértési nyilatkozat szövegét lásd a Magyar Hírlap, 2001. december 24-i számában. Szlovákia elutasító magatartásáról lásd: „Szlovákia elveti a státustörvényt, Népszabadság, 2002. február 8.
[55] Orbán inkriminált kijelentéseivel kapcsolatban részletesen lásd: Karsai László, Csurka fogta Orbán. Élet és Irodalom, 2002. március 15. Lásd még Jackson Diehl, New NATO, Old Values, Washington Post, 2002. március 4. Diehl hangsúlyozta, hogy „csaknem hat évvel Magyarország [NATO-ba történő] felvételét követően, Orbán Viktor miniszterelnök annyira mérgezővé vált a magyarok Lebensraumjáról szóló beszédeivel, hogy fehér házi látogatását elutasították.”
[56] Csurka azon kevés politikus és értelmiségi közé tartozik, akik azt hangoztatják, hogy a New York és Washington ellen 2001. szeptember 11-én intézett iszlamista terrortámadások az Egyesült Államok politikájának és a globalizációnak a számlájára írhatók – ez a vélemény az Egyesült Államok budapesti ügyvivőjének, Janet Garveynak a nyilvános nemtetszését is kiváltotta. Lásd még KARSAI László: Csurka eszméi és célja, Népszabadság, 2001. december 20.
[57] Az ellenzéki képviselők közül például Mécs Imre SZDSZ-es képviselő ítélte el ifj. Hegedűs felszólalását. 2001. május 29-én elhangzott megjegyzéseiben Mécs egy massachussettsi magyar-amerikai orvos, Koncz Lajos cikkére támaszkodott, l. Kristallnacht a magyar Parlamentben, Amerikai Magyar Népszava, 2001. június 8.
[58] Hegedűs cikke Keresztyén magyar állam címmel a MIÉP budapesti XVI. kerületi szervezetének lapjában, az Ébresztő 2001. szeptemberi számában jelent meg.
[59] A Magyarországi Református Egyház Zsinata is elítélte Hegedűs nézeteit, mondván, hogy azok összeegyeztethetetlenek a Szentírással és a vallásos hittel. Hegedűs apja azonban, aki református püspök, azzal kelt fia védelmére, hogy amennyiben fia a jövőben körültekintőbben fogalmaz, nem lát okot további lépésekre. 2001. november 29-én a zsinat úgy módosította alkotmányát, hogy lelkészei nem lehetnek politikai pártok tagjai, illetve az Országgyűlés politikai pártokhoz kötődő frakcióiban nem vállalhatnak képviselői megbízatást. (Népszabadság, 2001. november 29.) Néhány héttel később, december 18-án az Országgyűlés 276:8-as szavazataránnyal, 12 tartózkodás mellett felfüggesztette ifj. Hegedűs Lóránt parlamenti képviselői mentelmi jogát. Hegedűs maga biztatta képviselőtársait mentelmi jogának felfüggesztésére, biztos lévén abban, hogy „az ultraliberálisok hisztérikus kampánya ellenére” a bíróság neki fog igazat adni. Uo., 2001. december 18. Lásd még RFE/RL Newsline, 2001. december 10.
[60] Csurka István, Magyar szemmel, Magyar Fórum, 2001. október 4., 2. o.
[61] Orbán miniszterelnök 2000. június 13-án Borókai Gábor kormányszóvivő és személyi titkára, Benyhe István társaságában tett látogatást Bencsik szerkesztőségi szobájában, lásd Magyar Demokrata, 2000. június 22. Bencsik András fivérét, Bencsik Gábort, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) volt elnökét 1998 augusztusában a holokausztot tagadó videokazetták árusításán kapták rajta, amelyeket sok más náci kötődésű könyvvel együtt az antikváriumban raktározott.
[62] Az 1989-es rendszerváltás óta a legdurvább nyilvános antiszemita megnyilvánulások színhelyei labdarúgó-mérkőzések, és különösen MTK-mérkőzések.
[63] Nyilvánvaló utalás Várszegi Gábor személyére, aki a Fotexnek, Kelet-Közép-Európa egyik legsikeresebb vállalkozásának elnök-vezérigazgatója.
[64] Tömör, adatokban igen gazdag összefoglalást ad e kérdésről HALMAI Gábor, Az ügyészség esete a MIÉP-pel, Élet és Irodalom, 2001/33. Lásd még Molnár Péter, Gyűlöletbeszéd Magyarországon, uo., 2001/43. – 2001. szeptember 3-án a Fővárosi Főügyészség, a Központi Ügyészségi Nyomozóhivatal korábbi határozatát helybenhagyva, elzárkózott a vádemeléstől.
[65] A „Híven, becsülettel, vitézül” című dokumentumfilm nemzetbiztonsági szakértőket, köztük Szakály Sándort és Parádi Józsefet, a film készítőit is megszólaltatta.
[66] A megszólaltatott szemtanúk között volt Jáni István csendőr százados, a szombathelyi gettó őrizetével megbízott csendőralakulat parancsnoka, Radnay László és Gerencséry Mihály csendőr főhadnagyok, akiket elítéltek az 1942 eleji újvidéki vérengzésben való részvételükért, Bugarin-Horváth Pál főhadnagy, aki a mátészalkai zsidók gettósításában vett részt, valamint Szendi József őrmester, akit múltjának és a zsidóellenes hadjáratban való részvételének eltitkolása miatt kitoloncoltak az Egyesült Államokból. A dokumentumfilm bírálatát lásd Molnár Judit, Csak ürügy a deportálás, Népszabadság, 1998. december 21., valamint Csapó Csaba, „Híven, becsülettel, vitézül!”, uo. Lásd még 29. jegyzet.
[67] Püski Sándor, a jobboldali érzelmű kiadó és könyvkereskedő még ennél is tovább ment, amikor azt állította, hogy Horthyék egyenesen azért léptek be a világháborúba, hogy megmentsék a magyar zsidóságot, és ugyanezen okból vonakodtak véget vetni a Hitlerrel kötött szövetségnek. E bizarr álláspont bírálatát lásd Ivan BerendD T., Jobbra át: Right-Wing Trends in Post-Communist Hungary, in Joseph Held (szerk.), Democracy and Right-Wing Politics in Eastern Europe in the 1990s, Boulder, East European Monographs, 1993, 127, 128.
[68] Braham, Népirtás, 382, 386–389.
[69] I. m. 1017, 1018. o.
[70] Rendhagyó történetóra a holokausztról. Budapest, Múlt és Jövő, 2000, 19. o.
[71] Stark Tamás–Szabó Péter–Szakály Sándor, Második világháború: a magyar munkaszolgálat, Magyar Nemzet, 1992. február 20., 28. Lásd továbbá Braham, Nyugtalanító gyakorlatok Magyarországon a Holocausttal kapcsolatban, Menóra, 1992. május 29., 3., 4. o.
[72] Lásd Karsai László, The Radical Right in Hungary, in S. Ramet (szerk.), The Radical Right in Central and Eastern Europe Since 1989, University Park, The Pennsylvania State University Press, 1999, 133–146.
[73] Lásd még Rabbi Marvin Hier, Remembrance Needs to Emphasize Villains, not Heroes, Martyrdom and Resistance (New York), 1995. március–április, 12. o.
[74] A Pannon Rádió, amelynek műsorait rendszerint Csurka MIÉP-jének hívei határozzák meg, egyike a zsidók, romák és kommunisták ellen felbujtó fő telekommunikációs központoknak.
[75] Holokauszttagadó folyóiratok engedélyezése mellett a magyar hatóságok antiszemita könyvek és röpiratok egész sorozatának kiadásához is hozzájárultak. E kiadványok tömör jegyzékét (Antiszemita könyvek a magyar könyvpiacon) Fukk Enikő közli az Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben című mű (Gerő–Varga–Vince [szerk.], Budapest, B’nai B’rith Első Budapesti Közösség, 2001.) 115–118. oldalán. A hatóságok sokáig semmit sem tettek Hitler Mein Kampfjának (lásd a 21. jegyzetet) vagy a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című hírhedt hamisítványnak a kiadása és terjesztése ellen, noha e kiadványokat már a nácik és magyar bérenceik is hatékonyan aknázták ki zsidóellenes hadjáratuk során. 2001. november végén a főügyészség vádat emelt Mónus és hat társa ellen a Cion bölcseinek jegyzőkönyve kiadása és terjesztése ügyében. „Bűncselekmény hiányában” azonban nem emelt vádat Mónus és társa, Kerekes László ellen Hitler Mein Kampfjának kiadása és terjesztése miatt. Erről az ellentmondásról elmélkedik Kertész Péter, Mein Mónus, Élet és Irodalom, 2001/49. A Magyarok Világszövetségének budapesti székházában is kaphatók antiszemita kiadványok.
[76] A Mazsihisz vezetői ismételten arra kérték Dávid Ibolya igazságügyi minisztert, hogy kezdeményezzen a gyűlöletbeszédet tiltó jogszabályt, a miniszter azonban következetesen visszautasította őket. Magyarországtól eltérően, hogy csupán néhány példát idézzünk, 1999 májusában egy müncheni bíróság fajgyűlölet szításának bűnében elmarasztalta Jean-Marie Le Pent, a francia szélsőjobboldali vezetőt, amiért úgy beszélt a holokausztról egy 1997-es müncheni sajtókonferencián, mintha az „csupán a második világháború történetének parányi részlete” lett volna. 1998. december 9-én egy hollandiai bíróság betiltott minden olyan kiadványt, amely kétségbe vonja Anna Frank naplójának eredetiségét. Spanyolországban 1998 novemberében Pedro Valerát egy barcelonai bíróság ötéves börtönbüntetésre ítélte, mert azt terjesztette, hogy Auschwitz puszta hazugság. Egy felsőbb bíróság 1999 áprilisában hatályon kívül helyezte az ítéletet, amely ezután az alkotmánybíróság elé fog kerülni.
[77] Lásd például Peter Kenez, Anti-Semitism in Hungary Today, Congress Weekly, New York, 2002. január–február. Lásd még Szaporodnak az antiszemita megnyilvánulások, Hetek, 1999. március, 11. o.; továbbá Halpert, Hungary: A Growing Tolerance for Anti-Semitism, id. kiad.
[78] Stumpf István, az Orbán-kormány Miniszterelnöki Hivatalának vezetője például félrevezette a 2000. januári stockholmi csúcsértekezlet hallgatóságát, amikor beszámolt Magyarország holokauszttal kapcsolatos eljárásmódjáról. Nem említette például az 1938–1945 közötti időszak zsidóellenes intézkedéseit. Beszédének szövegét lásd Új Élet, 2000. február 15.
[79] Létezik néhány reménykeltő fejlemény. A holokausztról rendezett 2000. évi stockholmi csúcsértekezlet határozatainak megfelelően Pokorni Zoltán oktatási miniszter rendeletet adott ki (a 9/2000. sz. rendelet szövegét lásd az Oktatási Közlöny 2000. augusztus 18-i számában), amely április 16-át, az 1944. évi magyarországi gettósítások kezdőnapját a holokauszt emléknapjává nyilvánította. A rendelet kimondta azt is, hogy október 6. az aradi vértanúk, február 25. pedig a kommunizmus áldozatainak emléknapja. A megemlékezések részleteit minden évben az Oktatási Minisztérium határozza meg.
[80] A magyar vezetők képtelenek szembenézni a múlttal, s ezt a 2002. január 17-én tartott beszédeik is bizonyítják. Akkor a zsidó vezetők úgy döntöttek, hogy a budapesti gettó felszabadításáról ezúttal nem a korábbi évekhez hasonlóan, a Dohány utcai zsinagógában, hanem az Országház előtt rendezett tömeges tűntetésen emlékeznek meg. Egyetlen szónok – sem Demszky Gábor főpolgármester, sem Martonyi János külügyminiszter – nem beszélt a Horthy által kinevezett Sztójay-kormánynak a magyar zsidóság javai kisajátításában és megsemmisítésében játszott aktív és lelkes szerepéről. Mint máskor is, beszédeikben most is csupán az antiszemitizmus és az előítélet elleni harcban való elszánt részvételükről biztosították a jelenlévőket.
[81] Németország már Konrad Adenauer időszakában rendezte a holokauszthoz való viszonyát. Johannes Rau köztársasági elnök 2000 februárjában kért bocsánatot a holokauszt miatt. Jacques Chirac köztársasági elnök már két hónappal hivatalba lépése után, 1995. július 16-án nyilvánosan elismerte Franciaország felelősségét, amiért a második világháború éveiben, az ország német megszállása során 70 000 zsidót náci haláltáborokba szállítottak. 1997. augusztus 21-én Horvátország kért bocsánatot a zsidóságtól az usztasa rendszer által elkövetett bűnökért. Japán hivatalos formában követte meg Koreát 1998. október 8-án, illetve 1998. november 28-án Kínát a japán megszálló csapatok bűntetteiért. Lengyelországban 2001 júniusában, illetve júliusában a katolikus püspöki kar, illetve Kwa¶niewski elnök kérte a zsidóság bocsánatát a lengyelek által 1941 júliusában, Jedwabnéban elkövetett tömeggyilkosságért.
Néhány magyar politikus ékesszólóan beszélt a múlttal való becsületes szembenézés szükségességéről, de elmulasztotta elismerni, milyen döntő szerepük volt a különböző magyar kormányzatoknak a zsidók pusztulásában. 2000. január 31-én például Mécs Imre sürgette a magyar országgyűlésben, hogy nézzenek szembe becsületesen a múlttal, és vállaljanak felelősséget a zsidóságot ért katasztrófáért. Még határozottabban foglaltak állást bizonyos magyar egyházi vezetők. 1994 novemberében a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa közös nyilatkozatban ismerte el, hogy felelősség terheli mindazon keresztény magyarokat is, akik némák maradtak a zsidókat elnyelő katasztrófa közepette. A nyilatkozatot a sajtó, így a Magyar Hírlap 1994. november 30-i száma is közzétette. A mégoly ékesszóló dokumentum azonban hallgatott arról a szerepről, amelyet éppen a keresztény egyházak játszottak a tragédia előkészítésében.
[82] Kiemelkedik a bánat őszinte kinyilvánításai közül a volt belügyminiszter Horváth Balázs beszéde, melyet a holokauszt emlékmű felavatásakor tartott 1990. október 14-én, valamint Göncz Árpád volt köztársasági elnök beszéde, amelyet a holokauszt emléknap alkalmából Csurgón mondott 2000. április 18-án. Mindazonáltal messze a legbátrabb megnyilatkozás Horn Gyula korábbi miniszterelnöké volt. Keller Lászlóhoz, a Zsidó Világkongresszus kelet-európai tanácsadójához írott levelében Horn nem csupán azt tartotta szükségesnek, hogy szembenézzenek a múlttal, hanem azt is, hogy „bocsánatot kérjünk 600 000 honfitársunk meggyilkolásáért”. A levél több helyütt, így a tel-avivi Új Keletben is megjelent (1994. július 8.). Bármilyen megnyugtató volt is a levél szövege, főként azért nem érhette el a kívánt hatást, mert – ahogy azt a Pesti Központi Kerületi Bíróság 29.P.92.750/1994/13. sz. ítélete oly találóan fogalmazta – az akkor már megválasztott, de még be nem iktatott miniszterelnök csupán személyes véleményét öntötte szavakba. Talán elérkezik majd az idő, amikor a magyar állam vagy kormány vezetői az egész nemzet nevében szólva megadják Horn Gyula megnyilatkozásának azt a széles körű publicitást, amelyet megérdemel.
[83] Rendhagyó történelemóra a holokausztról, i. m. 23. o.