„...a múzeum (...) kollektív emlékezet, ahol egy-egy
közösségnek az a képessége tükröződik, amellyel történelmi
múltját saját kora valóságához tudja kapcsolni.”
(Giovanni Pinna: Napjaink múzeuma)
A történész Stuart Piggott egy, a druidákkal foglalkozó írásában háromféle múltat különböztet meg: szerinte a múlt egyfelől létezik úgy, ahogyan valóban megtörtént (és ahogyan soha nem leszünk képesek teljesen rekonstruálni); másfelől ott van az általunk ismert (illetve valamilyennek ismert) múlt; végül pedig a vágyott (de a valóságban soha nem létezett) múltról sem szabad elfeledkeznünk. Ezért egy múzeum (sőt, akár egy kiállítás) esetében is indokolt lehet feltenni azt a kérdést, hogy az a feltételezett múltat próbálja-e meg bemutatni – vagy pedig azt, amilyennek láttatni szeretné. És amennyiben az utóbbiról van szó, úgy nem az az érdekes, hogy milyen tárgyakat és összefüggéseket mutat be, hanem az, hogy miért teszi, illetve, hogy mit akar „üzenni” vele.
Amire persze mondhatnánk azt, hogy ilyen (képzelt múlt vs. szándékolt múlt) megkülönböztetést tenni legalábbis kockázatos dolog. Hiszen szigorúan véve honnan is tudhatnánk, hogy egy kiállítás megrendezőjének egyszerűen nem annyira különbözik-e a felfogása (és így a múltról alkotott képe is) a miénktől, hogy „nem hisszük ugyan el neki”, de ő azért igaznak tartja?
Mondjuk legalább ugyanannyira igaznak, mint amennyire mi a saját, múlttal kapcsolatos álláspontunkat.
Vagyis mintha csupán az lenne a különbség, hogy ki mit hisz. De ha ezt elfogadnánk, akkor nyugodtan tudomásul vehetnénk a holokauszttagadók álláspontját is, úgyhogy Piggott éppen ezért vezette be ezt a megkülönböztetést: azért, mert abból, hogy a múltat tényleg nem ismerhetjük meg, még nem következik, hogy a múlt bármilyen lehetett, és aki például azt hangoztatja, hogy az egész második világháborús népirtás utólagos, politikai célú kreáció, az valóban nem az elképzelt, hanem az általa szándékolt és politikailag átértelmezett múltról beszél. Ugyanis egyszerűen figyelmen kívül hagyja azokat a módszereket az adatgyűjtéstől a forráskritikáig és -értelmezésig bezárólag, amelyeknek az lenne a célja, hogy lehetővé tegyék egy – ha nem is hiteles, de legalább – elképzelhető múlt rekonstruálását.
Tehát Az álmok álmodói – Világra szóló magyarok esetében is jó lenne tudni, hogy valójában melyik múlttal foglalkozik, és a válasszal együtt talán arra is magyarázatot kaphatunk, hogy miért volt a „hagyományos” kiállításoknál jóval nagyobb visszhangja; illetve mivel magyarázható az, hogy akár pusztán az alapján, hogy kinek mi a véleménye erről az „álmodozásról”, meg lehet jósolni, hogy ki melyik oldalra fog szavazni áprilisban.
Nem véletlen ugyanis, hogy míg a Fidesz honlapján egy (névtelenségbe burkolózó szerző) azt írja, hogy „az eredeti magyar szellemi teljesítményt felvonultató kiállításnak bevallott célja, hogy bátran merjünk büszkék lenni mindarra, amivel méltán vívtuk ki a világhírt, az elismerést”, addig a C3 művészeti folyóiratának, az Exindex cikkének szerzője (akiről viszont pontosan tudni lehet, hogy Mélyi Józsefnek hívják) úgy fogalmaz, hogy „Az ötlet megvalósulásának eddigi sorsa azt mutatja, hogy lehet bármilyen nagyszabású az eredeti elképzelés, bármilyen hatalmas a befektetett munka, az utóbbi években kialakult országimázs-tupírozásra épülő rendszer mindent homogenizál és elsilányít (arculattervező a Happy End Kft.).” Ami az én olvasatomban akár azt is jelentheti, hogy az élet más területei mellett Magyarországon immár a történelem is teljesen átpolitizálódott.
Nem mintha erre korábban nem lett volna (túlságosan is sok) példa világviszonylatban is. Hogy csak egy enyhébbet említsünk: a Louvre vagy a British Museum esetében a gyűjtés „túlnyomórészt azoknak a birodalmaknak a gyarmatosító politikájához kapcsolódott, amelyek a gyűjteményekkel is kulturális és politikai erejüket kívánták bizonyítani” – írja Pinna.
Ez már csak azért sem eshetett a nehezükre, mert egy történeti kiállítást látszólag roppant egyszerű a saját céljainkra felhasználni: legfeljebb egy megcsonkított (és olykor esetleges) múltat mutathatunk be, hiszen a fennmaradó anyagok mindig töredékesek, és így senki nem remélheti, hogy az „igazi” múltat ismerheti meg a múzeumban. És ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy bár a múzeum (a kiállítás) feladata elvileg valamiféle közös kulturális örökség bemutatása volna, „a valóságban (azonban) nem létezik mindannyiunk számára közös kulturális örökség”, akkor rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a szervezőknek maguknak kell eldönteniük, hogy milyen töredékek alapján és milyen kulturális örökségre hivatkozva fognak dolgozni.
Miként ez most az Álmok álmodói esetében is történt, ahol a cím egy része (Világra szóló magyarok) mintha azt sugallná, hogy itt a legnagyobb magyar teljesítményekkel ismerkedhetünk meg. Bár azon lehet vitatkozni, hogy a „világraszólóság” határát Szentgyörgyi Albertnél, Neumann Jánosnál vagy Bíró László Józsefnél, a „használható golyóstoll” feltalálójánál húzzuk-e meg, az – legalábbis szerintem – nem igazán merülhet fel, hogy „12 800 négyzetméteren (60 000 légköbméteren)... a magyar tudomány, ipar, technika, művészet, kultúra legfontosabb személyiségeit, a magyar lelemény legizgalmasabb kincseit” mutassuk be (mint ahogy a Fidesz-honlapon állítják). Méghozzá legalább két szempontból nem: egyrészt, mivel lehetünk ugyan jó véleménnyel a magyar tudományról és kultúráról, az legalábbis kétséges, hogy tényleg van-e ekkora tér kitöltésére alkalmas, „világraszóló” eredményünk.
Másrészt pedig azért, mert ekkora mennyiséget egyszerűen lehetetlen befogadni („A tartalomhoz való eljutást, megértést elnyomja a látvány”, állapítja meg Jerger Krisztina, a kiállítás eredeti rendezője). A Fidesz-honlap cikke arról lelkendezik, hogy 950 darab (650 kW összteljesítményű) lámpa világítja meg a kiállítást, 25 km-nyi kábelt fektettek el, és „A fényeket vezérlő több mint 500 áramkörös rendszer – amit a New York-i Metropolitanben, Las Vegasban és San Franciscóban is használnak – az első ilyen rendszer Magyarországon.” De túl azon, hogy az emberben óhatatlanul felmerül, hogy miért kerül itt elő Las Vegas (ahol ugye nem a kultúra terjesztése az elsődleges cél), azért az a kijelentés is elgondolkodtató, mely szerint „A kiállítás tartalmi előkészítése közel három évig tartott”.
Ugyanis ez az a pont, ahol (már amennyiben fontosnak tartjuk a vélt és a vágyott múlt különbségeit) érdemes eltűnődni egy kicsit. „Az eredetileg szakemberek által kidolgozott és 2001 nyaráig, a kijelölt rendező, Jerger Krisztina távozásáig érvényes forgatókönyv... úgy viszonyul a most látható tüllbe borított kiállításhoz, mint Bán Ferenc Nemzeti Színház-terve Siklós Mária megvalósult épületéhez” – állapítja meg Mélyi József. Ugyanis nem az a bizonyos évekig tervezett koncepció valósult meg egy mintegy 10 kg-ot nyomó forgatókönyv alapján, hanem egyszerre csak feltűnt a Millenáris Rt., és átvette az irányítást. Az eredmény pedig az a kiállítás lett, ahol a türelmes látogatónak 300-400 oldalnyi szöveget kellene végigolvasnia (ami persze teljes képtelenség), és a Világraszóló magyarok cím alatt nem csupán egy olyan, elsötétített területen kell keresztülhaladnia, ahol csillagok helyett az ragyog, hogy „hörcsög, 1305”; „gomb, 1494”, „pánt, 1470”, de egy felsorolásból megtudhatja azt is, hogy például Fazekas, Arany, Vörösmarty és Parti Nagy Lajos a „nyelvteremtő írók” közé tartoznak, Petőfi, Ady és József Attila viszont nem.
Majd pedig az egyes tájszólásokkal ismerkedhet meg, és tájékoztatják arról is, hogy melyik vízügyi szavunk mikor jelent meg, és közben amellett, hogy meghallgathatja Pilinszkyt, amint saját verseit szavalja egy telefonkagylóban, meghallgathat jó néhány 1930-as évekbeli sanzont is, és fekete-fehérben nézheti végig, amint Csákányi László a Frédi és Bénit szinkronizálja (meg megtekinthet néhány, a falra fénymásolt feladatot a megoldással együtt a Középiskolai Matematikai Lapokból).
Láthatja Salamon király templomának a platóni Atlantisz alapján készített, több méter átmérőjű gipszmodelljét Maróthy Gézától (ami azért eléggé oda nem illőnek tűnik); egy helyütt különböző vadvirágok fényképei díszítik az átjárót (például a vörös here és a gilisztaűző varádics fotói – természetesen leírással együtt); de egy olyan rész is van, ahol az üvegpadlóba épített televíziókban néptánc megy. És egyáltalán: mindenütt zene szól, „híres magyarok” nyilatkoznak a televízió képernyőjén, és beszélőgépek fecsegnek (Kempelen Farkas beszélőgépe, Hungarovox szövegolvasó rendszer 1982-ből, Profivox 2001-ből stb.).
Ja igen, és van egy hatszáz férőhelyes, vízszintesen közlekedő lift is... meg illusztrációk kinagyítva a német tudós, az 1500-as években élt Georgius Agricola: De Re Metallica Libri XII című könyvéből, aminek nagyjából annyi a magyar vonatkozása, hogy az 1980-as években lefordították magyarra is. A Hét, a Tett, a Ma, a Holnap, valamint a Corvinák címlapjának fénymásolata mellett pedig ott található az 1995-ös, Vay Ádámtól a brit királynőig című, kézzel írott (!) kódexről készült fénykép is, és így tovább.
„Érzékelhető a kiállítás felsorolás-jellege is, ugyanakkor a XVII. századi Wunderkammerból induló, a XIX. századi világkiállításokban kulmináló tücsök és bogár hangulat ennél jellemzőbbnek tűnik” – mondja Peternák Miklós, és ez persze egyfajta teljességgel is jár: „csak a felsorolást, a tényanyagnak nevezhető halmazt, ezt a bizonyos névsort nézve azt kell mondanunk, hogy valószínűleg nem nagyon hiányos. Nehéz lenne kapásból felsorolni azt a húsz fontos magyart, aki nincs e szempont szerint megnevezve.” Szám szerint ugyanis 689-en szerepelnek itt (másképp fogalmazva: feltehetően jó néhány olyan is akad, aki közelről sem „világraszóló”). Ami viszont egyben azt is jelenti, hogy – éppen a kiállított anyagok befogadhatatlanul nagy mennyisége miatt – gyakorlatilag lehetetlen érdemi leírást adni a volt Ganz gyár területén bemutatott tárgyakat valamiféle múzeumi kiállítássá szervező összefüggésekről. Hiszen ezt a kiállítást senki sem képes áttekinteni (és legfeljebb azt tehetnénk, hogy megpróbálunk mindent felsorolni). „A múzeum léte... a múzeum-műtárgy kapcsolaton alapul, születése alapvetően a tárgyak létéhez, valamint ahhoz az igényhez kötődik, hogy... ezeket a tárgyakat egy rendszerben gyűjtsék össze” – hangsúlyozza Pinna, ebben az esetben azonban éppen ez a rendszer vész el vagy kérdőjeleződik meg.
Hacsak ki nem derül, hogy itt valamiféle „magasabb szinten” nyilvánul meg a rendezők szándéka (mert máskülönben mindössze egy silány kollekcióval van dolgunk, és ezzel le is lehet zárni a témát).
Az egyik, vitathatatlanul egyszerűbb magyarázat szerint éppen ez történt: akkor csúszott félre az egész, amikor az eredeti, a figyelemfelkeltésre, valamint a legfontosabb elemek hangsúlyozására és a súlypontok kijelölésére törekvő forgatókönyvet a Millenáris Rt. „átszabta”, és a tartalmat „egy szabad asszociációs rendszerrel kaleidoszkópszerűen össze akarták mixelni”, mondja Jerger. Aminek az eredménye viszont áttekinthetetlenség és kuszaság lett. Meg az, hogy a cím egyáltalán nem illik a kiállítás tartalmához: eredetileg, Jerger idejében a (vélt) magyar múltat akarták bemutatni, nem pedig a magyar nagyságot, és a kettő azért a hagyományos, „múzeumi múltértelmezés” szerint két különböző dolog.
De elképzelhető egy kevésbé kézenfekvő magyarázat is. „Az is politikai szándék lehet, hogy ezt a kiállítást a döntéshozók presztízsének növelésére használják fel” – veti fel Peternák, és ha ebből indulunk ki, akkor az akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy egyetlen eredeti műalkotás sincs kiállítva a képző- és iparművészeti vagy éppen az építőművészeti részekben. Elvégre, ha egy kiállítás (hipotézisünkkel összhangban) nem a vélt, hanem a szándékozott múltról szól, akkor nem az a lényeg, hogy milyen lehetett valaha, hanem az, hogy milyennek kellene látnunk az elmúlt ezer évet: nem maguk a tárgyak és összefüggések számítanak, hanem az, hogy mi az ezeken keresztül a kiállítás-látogatókhoz eljuttatható „üzenet”.
Orbán Viktor a megnyitón úgy fogalmazott, hogy „Ha mi nem hiszünk a saját sikerességünkben, hogyan várhatnánk el bárkitől is, hogy helyettünk és nélkülünk higgyen bennünk?”, és azt is hozzátette, hogy „Az értékteremtés saját fejünkben kezdődik”. Azaz innentől kezdve – ad absurdum – ha nagyon akarjuk, akkor a nagyság (világraszólóság) alapkritériuma akár az is lehet, hogy mi kit vagy mit tartunk annak. Mindössze egyetlen lépés, és már ott is vagyunk a tudományos közmegegyezésen alapuló múlt helyett a szándékozottnál. Annál, amit az Álmok álmodóinak létrehozói szeretnének elhitetni... és innentől akár már indokoltnak is tűnhet több mint tízezer négyzetmétert telezsúfolni. Nem véletlen tehát, hogy Orbán azzal is megpróbálja alátámasztani a koncepciót, hogy a szalag átvágása előtt kijelenti: „Minden magyar teremtő ember.”
Aminek viszont vagy nincs értelme, vagy pedig még ennél is súlyosabb a helyzet.
Ha feltételezzük, hogy a magyarok azért „teremtő emberek”, mert a teremtésre való képesség egyetemes emberi tulajdonság, akkor ez azzal egyenértékű, mintha azt mondanánk, hogy a magyaroknak is van szemük, fülük, agyuk stb., azaz mindent egybevetve mi is emberek vagyunk (ez azonban nem igazán lehetne hivatkozási alap egy monstre kiállítás létrehozásánál).
Tehát valószínűbbnek látszik a második megoldás: az, hogy szembeállításként fogjuk fel a dolgot, és azzal, hogy „Minden magyar teremtő ember”, tulajdonképpen arra utalunk, hogy különlegesek: kreatívabbak és nagyobb teremtőerővel megáldottak lennénk a többi országhoz képest (azt már le sem merem írni, hogy esetleg felsőbbrendűek is). Színtiszta áltudomány (vagy annál is rosszabb: diszkrimináció) azt állítani, hogy bármiféle összefüggés lehet a kreativitás, a teremtőerő és hasonlók meg aközött, hogy valaki milyen állampolgárságú.
Ez a felfogás – többek között – azt is eredményezi, hogy a múzeum (a kiállítás) alapfunkciója megszűnik. Már nem azt akarja ábrázolni, hogy milyen lehetett (volna) a múlt, hanem azt, hogy milyennek kellett lennie – amennyiben a jelenlegi politikai elképzeléseknek megfelelően próbáljuk felépíteni (olyan elképzelésnek megfelelően, ami a magyarok „különlegességére” és „kiválóságára” helyezi a hangsúlyt). És ezért is lényegtelen ebből a szempontból, hogy zsúfolt-e és nehezen áttekinthető-e, a múzeumi funkciókat tekintve rossz-e a kiállítás – éppen elég, ha kellőképpen hatásosan (akár Las Vegas-i eszközökkel) sugall valamit, és ehhez az eredeti alkotások helyett tökéletesen megteszik a mindenütt jelen lévő, fénymásolt és felkasírozott szövegek is.
És még valami. Pinna szerint a múzeum „határozottan a jövő felé is mutat”, úgyhogy egy olyan koncepcióba, amely át akarja formálni a következő éveket, riasztóan beleillik a múlt átformálására tett kísérlet. Hiszen legalább Orwell óta tudjuk, hogy a múlt ellenőrzése és megváltoztatása nem öncélú játék, ellenkezőleg: a jelen és a jövő ellenőrzése a célja.
Ám miként az is csak ügyesen kitalált szlogen, hogy a „Jövő elkezdődött”, a manipulált múlt sem lesz azonos soha az igazival.
Sőt, még a lehetségessel sem.
Ezért személy szerint erősen hajlok arra a feltételezésre, hogy az eddigiek alapján az Álmok álmodóit ne hagyományos értelemben vett kiállításnak tekintsem, hanem egy kétségtelenül nagyszabású (és nekem kétségtelenül roppant ellenszenves) kísérletnek egy sosemvolt valóság létrehozására, aminek a lehetséges és múzeumban is bemutatható múlt helyét kellene elfoglalnia.
- Kultúra [6]