Gyerekek ismerik az érzést: állunk a kirakat előtt az utcán, orrunkat sóvárogva az üvegre nyomjuk. Ami bent van, elérhetetlen, másoké, gazdagoké, kiváltságosaké. Mi kinn vagyunk, kirekesztve, csak az üvegen át bámuljuk a csodát. Összeszorul a szívünk, és azt kérdezzük: nekünk miért nem lehet ilyen? Miért vagyunk kirekesztve a világból? Vagy az a másik világ az üvegen túl csak virtuális világ, nem valódi? Az a valódi, amelyikben élnünk adatott? Az üvegen túl virtuális valóság van, az üvegen innen pedig kicsinyesség, intrika, agresszió. A színház – virtuális valóság. Teremtett világ, magunk teremtjük magunknak. Olyan lesz, amilyenek mi vagyunk. Szabadon lélegzünk benne, összelélegeztetjük titkos sóhajainkat. Színházról beszélek, nem megélhetésről, nem üzletről, nem protokollról, nem politikáról. Színház az, amit képzeletünk kihasít a világból. Üres tér, mondja Brook. Ami magába foglalja, lezárja, keretbe foglalja: renovált rom, üzemcsarnok vagy konstruktőrök csodapalotája. Mindegy, melyik, bármelyikbe eljöhet az isten, mondaná a francia színész, Mounet-Sully. Akár a görög mitológia Dionüszosz istene, akár a keresztény mitológia teremtője; a színház olyan hely, ahol mindketten jól érzik magukat. Egyszerre pogány és szakrális, fölszabadultan, megkülönböztetés és hierarchia nélkül közösségi. Csodálom a színház konstruktőreit. Ők azok, akik átlelkesítik, animálják a teret, bizonyos értelemben fölszentelik, mielőtt még megérkeznének a színészek. Mérnek, számolnak, terveznek. Emberekben gondolkoznak. Tudják, hogy a színház egyvalamin múlik: színész és néző kapcsolatán. Azon, hogy ne legyenek egymástól túl messze, hogy változtatni tudják egymáshoz való viszonyukat, és hogy ez a változatosság különféle térformákban jusson kifejezésre. Ember és tér viszonya, ez a legfontosabb, ennek kell mobilnak lennie. A többi járulék. Építészeti stílusok, színek, formák, anyagok – mindez ízlés, kulturáltság és ösztön kérdése. A megrendelő és a tervező tehetségének függvénye. Akár a színháztechnika. Pár évtizede még azt hitte a színházi világ, hogy az elkápráztató gépi fölszereltség a lényeg. A kacsalábon forgó színpad. Süllyesztők, futópadló, billenőszerkezetek. Ma már tudjuk, hogy a színész. És körülötte az egyszerű, célszerű, mértéktartó épület, amely nem reprezentál mást, csak önmagát, a színházat.
Nekünk nincs ilyen színházunk. Néhány évig azt hittük, hogy lesz. Azt hittük, csak a város szívébe kell elsétálnunk, és mi is színházi kiváltságosok lehetünk. Azt hittük, a város majd körülöleli a színházat, s az mindennapi életünk része lehet, mint a régi nagy korokban. Azt hittük, Shakespeare-t kissé átfogalmazva, hogy miénk a csodák palotája, de nem léptünk be még. Még nem, de talán nem örökre. Egyelőre kívül kerültünk, sóvárogva, mint a kirekesztett gyerekek. Ami megmaradt nekünk, az a virtuális színház, a képzelet színháza. Orrunkat az üvegre nyomjuk, bámulunk befelé, miféle elérhetetlen álmok teljesülnek máshol. Csak Shakespeare-hez folyamodhatunk segítségért: „Idő! te bontod ezt ki majd, nem én, / Mert nékem ez a csomó túl kemény.” Igen, az idő. Talán majd más nemzedékek, az utánunk jövők. Csak álmokat ne, az istenért. Az álmok hazudnak. Legyünk realisták. Nézzük figyelmesen a makettet, a tablókat, a teremtő képzelet alkotásait, és ne felejtsük el, hogy így éltünk Pannóniában a XXI. század elején.
(Elhangzott a Centrális Galériában A nemzetközi színház című kiállítás megnyitóján., 2002. március 15-én.)
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]