„Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam?...
...A sok téveteg barázdán
Hová jutottam?”
Tóth Árpád: Jó éjszakát!
Ma
felhívott Petőcz, mondja ezt a kérdést. Érdekes, nekem „a lélek balga fényűzése” volt a titkos tippem. Mondom, ez, amit kérdezel a Nagy Elégikus szavával, olyasmi, hogy tegnapelőtt mást válaszoltam rá, mint amit holnap válaszolnék, s akkor még ott a tegnap és a holnapután. Hová jutottam, ki maradt velem? Ma a kicsit nyavalygós, nyalkán betottyadós kérdések egyike az irodalmi gyakorlatban. (Nem a Tóth Árpádé! Hanem ennek a divatja úgy, hogy mi az ősök hozadéka, kik voltak „apáink”, és így tovább. De erre rátérek mindjárt.)
Tehát mondom az Andrisnak, nézd, nekem ez a Beckett monodarabjából örök kérdésem. Csinálta Krapp a tekercseket a születésnapjára mindig, és nagyon hetyke volt. Sosem kívánta vissza a múltat. Aztán egy nap, „holnapután-után”, már öregen és így meg úgy, elkapta őt a bánat. Ottlik Géza felesége, nekünk itt „családi jóakarónk”, azt mondta, egyéb nagy meglátásai közül ez az egyik: a fenébe is, mit pont a szerelmet kívánta volna vissza? Meglehetősen egyetértek. Azzal a megszorítással, hogy
tegnap
épp afféle Krapp-modulációt tervezgettem, ahol Krapp személyében „én” nem kívánok egyáltalán semmit se vissza.
Mondtam tegnap azt is – „tegnap”, na ja –, hogy nekem könnyű. 1938-ban születtem, végigrettegtük az oroszok közeledését, miközben a német nagyvezérkarból megfenyegették apámat, aki mávos kereskedelmi főigazgató volt egyszerű származása ellenére, megfenyegették „a román olajjal való hülyéskedése” miatt, ki is rúgták, majdnem börtönbe került. Akkor jól kereső ügyvéd lett, és a legkülönbözőbb fajú, nemzetiségű, származású, ideológiájú, ügymenetű emberek dolgaival foglalkozott. Kimehettünk volna Németországba is akár, apámék itthon maradtak. Szétbombázódott lakásunk, nagyanyámat magunk temettük el a Vár oldalában, később ott pihent, ahol a mai Kongr. Pal. áll, anyám végzetes sérülést szenvedett a légnyomástól, mindenünket elvesztettük. A Rákosi-korszakban… és így tovább. Életre szóló mázlim volt, hogy a Petőfi Gimnázium forradalmi gyűlésén nem kiáltottam el, „le a vörös csillaggal”. Mit értem volna vele? Kezdett kialakulni, hogy az élet, pár apró mozzanatot – tisztelet a kivételnek – hülyeség és szar.
Nekem az. De, mondom, ma pont, valami nagy nyugalom szállt belém. Nem volt ez így, mikor eldöntendőkkel vacakoltam,
tegnapelőtt.
Ám épp mert – az Andris kérdésétől teljesen függetlenül – ilyen „ki van velem, ki nem” kérdések jöttek elő (nagy ostobaságok, de az élet realitásai!), s nem oly választólagos ügyek, mint viccem itt, hogy szegény Sziszüfosz, ha jól írom, mindegy, melyik követ választja, na ja. S mert dönteni tudtam, kik ne legyenek aktívan velem, nyugodt lett az én lelkem. Irodalomkritikából indult ki az egész, sapienti sat.
Író, ember legyen a lelke, meg nem mondja soha, mi az a pillanat, amikor – és amelyért, és amelynek következtében – olvasója az ő írásával találkozik. Apám és anyám, anyám úgy, hogy ragaszkodott hozzá, végezzek egyetemet, bár kétségbe volt esve, hogy bölcsészkaron teszem ezt, én meg a „le a vörös csillaggal” kiáltás elmaradása miatti szerencsémet nem fogtam fel… apám és anyám ma is velem, afféle kis zsugorított indiánfejek Dél-Amerikából, nem illik velük focizni. Szentek ők, mint a madaraim emlékei, csak még jobban. Öregszem. Nagyon szentek.
Ám azt a stílust, hogy „velem vannak ők”, meg annak elemzését, hogy miképp – nem szeretem. Az apázás legyen olyan igazi jó fikció, mint a Vámosé. A többi apázást stílusában szeretem ugyan, velejárójában és tartalmában (hogy az ilyesmi fő-fő irodalmi tartalom lenne) nem.
Tartalom és forma, Tvardulon és Foma, ahogy rég mondtuk, kedvéért egyképp ír az író. Magam már csak azért sem tudom,
holnap
ki fog „velem tartani”, kinek a kedvéért nem lesz hiábavaló, hogy a lélek balga fényűzését, sic, „vállalom”, sőt rettegve várom – alakuljon valami „újabb” szerveződés, ahogy…! ahogy írjak majd! és ezért teljesen nevetséges a „tandorizmus” stb., szerintem, lévén hogy csak a befogadói, irodalomtörténészi, olvasói-nemolvasói, inkább lomhaságot jelzi. Kosztolányi mondta: szabója intelligens ember, mert mindig újra mértéket vesz tőle. Én olyan szempontból, ahogy ifjabb korában apám, később nagyanyám, ma a feleségem, közben intelligens volt, nagyon is, néhány barátom, intelligensek balga madaraim is, ahogy ezek az illetők intelligensek, az irodalommal egy nem épp a legintelligensebb közegbe kerültem. Annál is jobban örülök, ha valaki tényleg – nem velem! de az írásaim változékonyságával tart. Hogy
holnapután
mikor lesz, azt nem tudom. Egy bizonyos, ma az a szerencsés állapot következett be, amikor az utak elválnak, az egymáshoz közeliek – a szellem lényegére értem ezt! –, életkortól függetlenül, közelebb kerülnek egymáshoz, tudniillik az irodalom, némely szerencsések, „elhivatottak”, siker külvilágiságára rátermettek, esetleg igazi jelesek kivételével nem hozhat más „hasznot”, csak ami hivatása. Mindig azok tarthatnak velem, akik nem felejtik, amit én – szerencsés ifjúságom volt ilyen szempontból, bár nem gyakorlatilag kamatoztattam, Nemes Nagy, Ottlik, Mészöly, Kálnoky, Weöres, Jékely stb. húszéves koromra már rejtelmes és óhajtani méltó „világokat” tárt fel igyekezetemnek, s bizony mindig az irodalomért igyekeztem, mániám ma is –, nem felejtik tehát, hogy az írás az emberi léleknek balga fényűzése, persze, ha balgaságnak vesszük, hogy megrázkódtatásokat, belső földrengéseket, pusztulásokat és pusztulás-fenyegetéseket, megoldhatatlanságokat tár, ismétlem József Attila tárna-dolgát így messziről. Vagy ott az orosz irodalom! Mindezt ma sokféle eszközzel lehet művelni, a rettenetes roncsterep megmutatását, kutatását, és életveszélyes. Ha rendjén csinálják. Lehet röhejesnek beállítva is, mire-megyünk-ketten keserűséggel. Csak egy embertípus követését nem kérem és nem is remélhetem a magam számára, akik, mondjuk, „felpakolnának”, menjek szebb vidékre, boldogabbra nem! Ezt is úgy unom itt már olykor tegnapelőtt-tegnap-ma-holnap-holnapután, vissza és előre is… de másféle teherautóra se kerüljön soha ember.
Másképp jól együtt v. külön lehet lenni.
- Kultúra [5]