Lassan fél éve írok a Beszélőbe a fotográfiáról: ideje kiteregetnem a lapjaimat. Miért és mióta foglalkoztat a fotográfia, milyen fotográfia az, ami foglalkoztat, milyen olvasmányokat tudok ajánlani az egyes témakörökhöz, és így tovább. Nem árt legalább utólag tisztázni az alapfogalmakat, amelyekben a fotóról gondolkodom, s közben meghatározni a beszédhelyzetemet. Kezdjük ez utóbbival!
Miért és mióta foglalkoztat a fotográfia? Nem túl régóta: csupán tíz éve. Életem első fényképezőgépét 1991-ben vásároltam Washingtonban. Egy ösztöndíj keretében az amerikai indiánok helyzetét tanulmányoztam, s tanulmányaim lezárásaként ellátogattam Oklahoma, Arizona és Új-Mexikó állam néhány indián rezervátumába, illetve az itt található természetvédelmi területekre. Tudtam előre, hogy nem mindennapi élményekben és látványokban lesz részem, s épp azért vettem a kis automata fényképezőgépet, hogy itthon maradt barátaimnak hazahozzam az emlékeimet. Fél hátizsáknyi fényképpel jöttem haza, amelyek túlnyomó többsége – ma már tudom – reménytelen turista-emlékkép volt, de akadt köztük néhány, amire a barátaim azt mondták: van érzéked a dologhoz, miért nem foglalkozol vele komolyabban? Így kezdtem el végül fényképezni és elmélyedni előbb csak a technikai, később a fotótörténeti szakirodalomban. Az hamar kiderült számomra, hogy nem fogom beérni az emlékképkészítéssel – de merre menjek tovább?
Manuális fotográfia
Máig áldom az eszem, hogy nem az újabb és újabb technikai újdonságok, a drágábbnál drágább csodamasinák irányában indultam el (ennek mellesleg objektív akadályai is voltak), hanem az ellenkező irányba: a régi, nagy formátumú kamerák és a kézműves fényképkészítés világa felé. Ma ott tartok, hogy az egyik kenyérkereső foglalkozásommá is a fotózás vált: műszaki épületfelvételeket készítek építészek, illetve reklámcégek számára. Saját használatra, a magam és a barátaim örömére pedig nagy formátumú (18 x 24 cm-es, 10 x 25 cm-es panoráma, illetve 4 x 5 inches, azaz 10 x 12,5 cm-es) negatívokra készítem a felvételeimet, amelyekről egy régi, XIX. századi fényképkészítési módszerrel fekete-fehér képeket, platinotípiákat készítek.
Nyilván nem mindenki akar százéves fakamerákkal szaladgálni, s a pepecselős fényképkészítési eljárások is csak keveseket érdekelnek. Ennek ellenére ma is csak azt tudom ajánlani mindenkinek, akit nem professzionális szinten, de komolyabban érdekel a fotózás: hagyja a csudába a legújabb gépeket! Inkább vegyen egy manuális kamerát, akár jó állapotban lévő használtat, és tanuljon meg fényképezni! Nem kell hozzá sok: egy váz (Praktika, Pentax, Chinon, Canon vagy Nikon, szinte mindegy, csak manuálisan is lehessen állítani), az alapoptika mellé egy 28 mm-es nagylátószögű és egy 135 mm-es portréobjektív, néhány alapszűrő (UV, polár, sárga és narancs elég az induláshoz), egy stabil állvány, és persze a laborfelszerelések.
Szerintem a fekete-fehér labortechnika minimális ismerete nélkül nem lehet túllépni az emlékképgyártás szintjén: csakis a gyakorlatban tanulható meg, voltaképpen mire képes a fotográfia. Ez még akkor is igaz, ha az ember végül többnyire színes felvételeket készít, vagy digitális kamerát használ. A fotográfiai képlátás logikáját, azokat az absztrakciókat, amelyek során a meglátott képtől eljutunk az érzéseinket és gondolatainkat kifejező képig, semmi más nem képes úgy megértetni az emberrel, mint ha maga laborálja a negatívjait, s ezekről maga készíti el a fényképet. Nem lehet elégszer elmondani: a fotográfia médiuma nem egyszerűen a meglátott és megörökített kép, hanem a fénykép! Ez utóbbi a végcél, nem a felvétel. Mellesleg: nincs annál varázslatosabb élmény, mint amikor a sötétkamra félhomályában egyszer csak megszületik a magunk készítette fénykép.
A manuális felvételkészítés és a labortechnika minimális szintű elsajátítását melegen ajánlom azoknak is, akik művészettörténészként vagy kritikusként a fotográfiáról értekeznek: nem árt, ha tudják, hogy a fényképek megalkotói milyen technikai lehetőségek közül választhatnak.
Fotótechnikai alapkönyvek
Mit csináljon az, aki jóllehet nem hivatásszerűen, de szeretne megtanulni fényképezni? Nekem még teljesen magamtól, könyvekből kellett elsajátítanom a fotográfia technikai fogásait, de ma már, szerencsére, több magániskola is segíthet a tanulásban. Az ASA Stúdió elnevezésű iskolában Kerekes Gábor és Stalter György vezetésével folyik az oktatás, a Szellemkép Szabadiskolában Gulyás Miklós, Gyurgyán Eszter, Drégely Imre, Illés Barna és jómagam okítjuk az érdeklődőket, a Kontakt Fotóművészeti Kurzusoknál pedig Csoszó Gabriella irányításával, Benkő Imre, Jokesz Antal, Gerhes Gábor, Békefi Dóra és mások közreműködésével képezheti magát a tanulni vágyó fotográfus.
Emellett azért ne feledkezzünk meg a szakkönyvekről sem, mert rengeteget lehet belőlük tanulni. Mindenekelőtt az antikváriumokban nézzünk körül! Ha egy kis szerencsénk van, valamelyikben biztosan megtaláljuk Gyulai Ferenc Fotoiskola című könyvét, amiből mindaz megtudható, ami a fekete-fehér felvétel- és fényképkészítéshez alapszinten szükséges. Persze, a könyv által bemutatott technikai eszközök ma már elavultak, a szerző jópofizásai is megmosolyogtatóak, de ettől ne zavartassuk magunkat: a fényképkészítés logikája a fotográfia felfedezése óta mit sem változott, és ezeknek jó összefoglalását adja ez a kis könyv. Kissé szárazabb és nehézkesebb ennél, de nagyon megbízható a Sevcsik Jenő szakkönyveiben fölhalmozott tudásanyag, s ugyanez mondható el Hevesy Iván technikai tárgyú könyveiről is; aki például a labortechnikában szeretne elmélyedni, rengeteg receptet talál A fényképezők recept könyve című munkájában. Kitűnő (és modern) receptgyűjtemény Stephen G. Anchell The Darkroom Cookbook című könyve is, a nagyítástechnikáról pedig a Larry Bartlett és Jon Tarrant szerzőpáros írt nagyszerű munkát Black & White: Photographic Printing Workshop címmel; ezeket külföldön lehet beszerezni. Találhatók receptek a Morvay György és Szimán Oszkár szerkesztette Fotozsebkönyvben is, amely tudományos igénnyel megírt kézikönyv – ha végigolvasni talán nem is, egy-egy kérdés kapcsán föllapozni nagyon is érdemes; nem hiányozhat egyetlen komolyabb fotográfus könyvespolcáról sem.
Külön kell szólnunk a felvétel- és fényképkészítés összehangolásának mesterfokáról, az ún. zóna-rendszerről, ugyanis világszerte ez alapján oktatják a fotográfia mesterségét és művészetét. (Nálunk nem, mert nem is nagyon oktatnak semmi effélét, de ezt most hagyjuk.) Magyar nyelven erről – kérem, ne vegyék szerénytelenségnek – e sorok írójának összefoglalóját tudom ajánlani, amely Ansel Adams zóna-rendszere címmel jelent meg 1995-ben. Nemigen szokott antikvárokban fölbukkanni, de a nagyobb könyvtárakban megtalálható, s hamarosan fölvisszük a www.fotografus.hu [2] weboldalra is. Úgy igyekeztem összefoglalni Adams nézeteit, hogy a kezdő fotográfusok is megértsék, de azért a haladóknak is mondjon valamit. Emellett természetesen mindenekelőtt Ansel Adams könyveit, különösen a The Negative, a The Print és az Examples: The Making of 40 Photographs címűeket ajánlom az érdeklődők figyelmébe. S ha valaki netalán Amerikában vagy Nyugat-Európában jár, ne mulassza el megnézni Adams képeit valamelyik nagyobb múzeumban vagy galériában: aki nem látott még eredeti Ansel Adams-képet, nem tudja, igazából el sem tudja képzelni, mi mindenre képes a fekete-fehér technika! Persze, ugyanez elmondható az összes nagy fotográfus vintage képéről, korabeli és saját kezű nagyításáról vagy kontakt másolatáról is; olyan klasszikus figurákra gondolok, mint Edward Weston, Edward J. Steichen, Josef Sudek (nem tévesztendő össze a pornógyanús giccsfotós Jan Szaudekkel, akinek nemrégiben volt nagy sikerű kiállítása a Magyar Fotográfusok Házában!), Margaret Bourke-White, W. Eugene Smith, Robert Mappelthorpe, és még folytathatnám a sort.
Visszatérve a zóna-rendszerre: rendkívül hasznosak az Adams-követő Fred Picker könyvei is, különösen a The Zone VI Workshop és a The Fine Print címűek, nem is beszélve a Photographing with Fred Picker és a Printing with Fred Picker című oktató videókról – ez utóbbiak azért is fölbecsülhetetlen segítséget jelentenek, mert a fotográfia mesterségét leginkább egy mester irányítása mellett lehet megtanulni, ellesve a fogásokat, amelyek hetek-hónapok kudarcaitól menthetik meg az embert. Ezeken a videókon legalább látjuk ezeket a fogásokat és a nagy formátumú kamera, illetve a laboreszközök szakszerű használatát, ami a könyvekhez képest igen nagy előny.
Mint mondtam, én jórészt efféle könyvekből és videókból tanultam meg fényképezni. Önképzésem közben megismerkedtem a mai magyar fotográfia képviselőinek színe-javával, s nagy örömömre szolgál, hogy a régi szamizdatos éveket idéző baráti és szellemi közegre találtam bennük. Egyébként ha a személyek nem is, maga a művészközeg nem volt teljesen ismeretlen számomra: annak idején, a Fiatal Művészek Klubjában vagy a (régi) Mozgó Világ körül meg-megfordultam efféle társaságokban. S akkor is, most is az volt az érzésem: a humán (bölcsész, közgazdász, szociológus) értelmiség és a művészvilág között alig van átjárás. Ezért indítottam el pár éve a mai magyar fotográfia alakjait és kérdéseit bemutató interjúsorozatomat a Népszabadságban, s ezért írok mostanában erről a Beszélőben.
Mellőzött fotóművészet
Nagyon szerény célt tűztem magam elé: mindössze arról szeretném meggyőzni a tisztelt nagyközönséget (illetve ennek a Beszélőt olvasó részét), hogy a kortárs magyar fotóművészet is érdemel annyi figyelmet, mint a kortárs zene, irodalom vagy képzőművészet. Erről ugyanis, sajnos, ma még meg kell győzni az olvasót – amiről, persze, nem az olvasó tehet.
Arról van szó, hogy miközben a hetvenes évek derekától kezdve máig a progresszív fotográfia (előbb Koncz Csaba, Lőrinczy György, Nagy Zoltán, később Kerekes Gábor, Vető János, Tóth György, Török László, Székelyhidi Sándor, majd még később Halas István, Szilágyi Lenke, Drégely Imre, Bozsó András, Gulyás Miklós, Benkő Imre – elnézést kérek azoktól, akiket nem említettem) nemzetközi összehasonlításban is értékes eredményeket tudott (volna) fölmutatni, ennek még utólag sem történt meg a szakmai, művészettörténészi földolgozása, s így ez a teljesítmény nem került be a kulturális köztudatba. Magyarán: azt a munkát, amit a rendszerváltás, az ideológiailag hegemón művészetpolitika megszűnte után sikerrel folytattak művészettörténészeink a kortárs magyar képzőművészet itthoni és külföldi elismertetése érdekében, a fotográfia ügyében nem végezte el senki. Nem állítom, hogy semmi nem történt ennek érdekében, de azt igen, hogy a munka máig nincs elvégezve.
Egészen a legutóbbi időkig nem jelentek meg reprezentatív fotóművészeti albumok (még kis csúnyácskák is alig), nem születtek monográfiák és összefoglalók, a művészettörténész hallgatók alig kapnak ilyen irányú szakképzést, ezért nincs szakszerű fotóművészeti kritika, a múzeumok és képzőművészeti galériák nem foglalkoznak a hazai kortárs fotóművészettel, tapasztalataim szerint nem is értenek hozzá, a Képzőművészeti Egyetemen nincs fotóművész-képzés, a Fotóművészek Szövetségében kilátástalanul összekeveredik a fotóművészet a műkedvelő amatörizmussal és a vérprofi giccsel, a támogatásokról döntő NKA Fotóművészeti Szakmai Kollégiuma tagjainak átlagéletkora cirka 70 év. Soroljam még?
- Kultúra [7]