Nehéz lenne versenyben maradni, ha az SZDSZ azt tartaná küldetésének, hogy mindig keresztbe feküdjön az úthenger előtt – említette Pető Iván egyik nyilatkozatában (ÉS, 2002. nov. 22.) –, Bauer Tamás válasza erre persze az lehetne, hogy legalább egyszer feküdnének már elé. Kuncze Gábor a koalíció megkötésekor is és azóta is következetesen azt állítja: „a jelenlegi politikai szituációban az SZDSZ számára nincs más koalíciós partner, mint az MSZP.” Ugyanezt mondja Pető Iván is – azzal a megszorítással, hogy az SZDSZ nélkül nincs kormány, de ez nem jelenti azt, hogy a szocialisták ettől kezdve akármire rákényszeríthetők. A kormánykoalíció eddig eltelt hónapjai alatt azonban sokkal inkább az volt a kérdés, mennyi kényszert képes a kisebbik kormánypárt elviselni annak érdekében, hogy tartsa az irányt a kényszerpályán. Mert hogy kényszerpályán mozog, arra számos jel utal: belső feszültségei, a „pragmatikusok” és az „elvhűek” folytatódó szembenállása, koalíciós partnerével való kapcsolatának jellege és más egyebek. Konfliktuskezelési technikái ugyan vannak, ezek néha be is válnak, de arra nincs megfelelő stratégia, hogyan lehetne elkerülni az úthengert.
Az elmúlt időszak talán legfontosabb dilemmájára világított rá az a nemrég indult akció, amelyet a kötelező sorkatonaság 2004-es eltörléséért indítottak a szabaddemokraták. Az önkéntes haderőre való áttérést annak idején az SZDSZ kezdeményezte, az MSZP ezt megvette, és be is tette a kormányprogramba – azzal a megjegyzéssel persze, hogy a ciklus végéig szüntetik meg a kötelező sorkatonai szolgálatot. Mit tehet ezek után az SZDSZ? Kitalálja, hogy mégiscsak hadba száll az eredeti terv, a 2004-es megszüntetés mellett. De ha csak 2005-ben tudnak megállapodni a szocialistákkal, végül is az sem tragédia, legalább megmutatják: próbálkoztak. Hogy az amúgy MSZP-s vezetésű honvédelmi tárca költségvetése nem számol mínusz hatvan-, majd még legalább hatvanmilliárddal? Hogy a 2004-es dátumra építő SZDSZ-kampányról Juhász Ferenc nem tudott? Legyen az a nagyhal baja.
Márpedig ez leginkább a kishal baja, pontosabban: leginkább ez a kishal baja. Ha már egyszer nem az SZDSZ vezeti a honvédelmi tárcát, nem marad más választása, mint hogy megpróbálja partnerül megnyerni saját elképzeléseihez. Vagy sikerül, vagy nem. A sorkatonaság-akció idei sikere vagy kudarca azonban inkább szimbolikus kérdés (igaz, ez sem elhanyagolható szempont, sőt), annál lényegesebb az adócsökkentés, a lop-stop és a „vészhelyzetben a pelenkám” projekt esetleges elsikkadása. E három fontos kampányszlogen valóra váltásának elmaradása – az SZDSZ „belső ellenzékének” a koalíciókötés óta agyonhallgatott jóslata szerint – szakadékba taszíthatja a pártot, mivel nem állnak rendelkezésre az ígéretek teljesítéséhez nélkülözhetetlen eszközök, jelesül a pénzügy-, az igazságügyi és az egészségügyi minisztérium forrásai és lehetőségei. Pénznyelő tárcák viszont annál inkább vannak: az oktatási, a környezetvédelmi, a gazdasági és az informatikai tárca, amelyek, persze, jók-jók, de sem a liberális arcél kidomborítására, sem például az adócsökkentés keresztülvitelére nem alkalmasak – hangzik gyakran a szemrehányás. Érdemes persze közbevetni a kérdést: ha például az egészségügyi tárca SZDSZ-es volna, miért következne ebből automatikusan, hogy meg is tudják valósítani a reformot? Ehhez nem miniszteri bársonyszék kell, hanem vagy miniszteri szándék, vagy abszolút többség. Jól példázza ezt Bárándy Péter személye: igazán nem vethető a szemére, hogy eddig az SZDSZ ellen lázadozott volna a kormányüléseken, viszont neki köszönheti a párt, hogy a drogtörvény egyáltalán a parlament elé került.
A négy megkapott tárcáról véres vita folyt a koalíción és az SZDSZ-en belül egyaránt (a koalíción belül leginkább Magyar Bálint székéről). Kis János azt tartotta legnagyobb veszteségnek, hogy a párt nem tudta megszerezni az igazán fontos tárcákat, míg Hack Péter azt, hogy rátette a kezét a költségvetés nagyobbik részére, de már a minisztériumok puszta számával is túlságosan sarokba szorították az MSZP-t (ÉS, 2002. aug. 9.). Eörsi Mátyás szerint a négy tárca lehetővé teszi, hogy a következő választásokra az SZDSZ megnövelje szavazatainak számát. Ennek azonban feltétele, hogy okosan politizáljon, és az MSZP is megértse: érdekelt az SZDSZ sikerében. Úgy véli: az MSZP akkor jár el helyesen, ha hagyja a kormányzati sikereket felosztani a pártok között, s nem akkor, ha lenyúlja az SZDSZ eredményeit, mint Kiss Péter tette, aki miniszterként történt megnevezését követően azonnal kijelentette, hogy „az MSZP bevezeti a diplomás minimálbért”, ami tudvalevőleg az SZDSZ elképzelése (www.eorsi.hu [2]). Mint ahogy a sorkatonaság eltörlése is „SZDSZ-es copyright”.
Az SZDSZ-en belüli, illetve az MSZP és az SZDSZ közötti feszültség jelei már a koalíciós tárgyalások előtt is látszottak. De dönteni kellett, s ez a döntés a politikusokra, nem pedig az értelmiségi holdudvarokra várt. És ahogy ez lenni szokott, két rossz megoldás közül kellett választani. Mérlegelni kellett: eredményre vezethetnek-e az amúgy elengedhetetlen kompromisszumok? Van-e értelme a kisebbik rosszat választani? Elutasítható-e egy javaslat erkölcsi megfontolásokból, és egyáltalán: van-e helyük erkölcsi megfontolásoknak egy parlamenti vitában. „Aki ilyen helyzetekben valamiféle erkölcsileg aggálytalan megoldás ábrándját kergeti, az csupán elhárítja magától a döntés felelősségét” – írja Kis János (ÉS, 2002. dec. 20.)
A koalíció alternatívája (megkötése előtt, majd a D-209-es botrány után is) a konstruktív ellenzéki szerep lett volna, azaz az SZDSZ kívülről támogatta volna a kisebbségi kormányt. Mások szerint viszont a koalíciókötés alternatívája valójában a szélsőjobb hatalomra kerülése lett volna. Azóta is vitatják, jogos volt-e ez az érv, mindenesetre végül is a koalíció választása melletti bizonyítékok döntöttek. Ez a vita eleve szűkre szabta a kényszerpálya határait: a legfontosabb cél a koalíció fenntartása, a csatákat csak e kereteken belül szabad megvívni. A párt vezetői szerint nincs mód arra, hogy az MSZP-t zsarolják, már csak a parlamenti mandátumarányok miatt sem. A belső ellenzék ezzel szemben azt gondolja, hogy a pártnak zsarolás nélkül kellene érdekeit érvényre juttatni.
A párt sokak szerint tehát a koalíciókötéskor eleve kényszerpályára sodródott, s a „D-209 botrány” után eleve ott ragadt, mivel abban a vízválasztó helyzetben nem volt képes nemet mondani a közös kormányzásra. Vannak aztán, akik úgy vélik: a kényszerpálya alapkőletétele már a Horn–Kuncze-koalíció megalakításakor megtörtént, már akkor megindult a párt liberális arculatának elvesztése. Bauer Tamás példaként említi, hogy a Horn–Kuncze-kormány eredményei közül az emberek csak az egyszázalékos adófelajánlásokat s a kereskedelmi televíziók létét kötik az SZDSZ-hez. Azt állítja, hogy a koalíción belüli rendszeres meghátrálás és arcvesztés fordította el a választók jó részét az SZDSZ-től 1998-ban, majd tartotta távol további négy éven át, sőt, a tavalyi választási kampányban sem sikerült az adócsökkentésen kívül markáns, közérthető, más pártoktól jól megkülönböztethető álláspontot megfogalmazni (ÉS, 2002 nov. 8., Népszabadság, 2003. jan. 18.). Bauer mellett Hack Péter és Eörsi István is egy hatéves folyamat következményének tartja az SZDSZ jelenlegi helyzetét. A politikus-értelmiségiek és értelmiségi politikusok – szintén hat éve tartó – vitája az SZDSZ pozíció- és arculatvesztésének okairól ugyancsak megrekedt a föntebb leírt kényszerpálya határain belül. Mert javarészt a rendszer szintű korrekcióról szól, nem pedig a rendszeren belüli megoldásokról. Márpedig a szavazógépen nincs olyan gomb, hogy rendszer szintű korrekció.
Az kétségtelen, hogy kronológiailag a 2002. június 18-i döntés volt a fordulópont, amikor is a párt előbb megvonta a bizalmat Medgyessytől, majd másnap (az „örök szerdán”) mégis megadta a támogatását. Az SZDSZ befolyásos politikusainak egy része is egyetért azzal, hogy keményebben kellett volna fellépniük. Pető Iván a döntés egyik indokaként arra utalt, hogy a szocialisták azonnal egységesen fölsorakoztak a miniszterelnök mögött, „bezártak”, mert ők nem tekintették „ugrópontnak” ezt az ügyet.
Magyarul, a politikai bártorsághoz is partner kell. Márpedig az MSZP együttműködő-készsége feltételes. Partnerre akkor találhat benne az SZDSZ, ha az adott ügyben képviselt érdekek nem sértik az MSZP-választók halmazának érdekeit. Márpedig a Medgyessy-ügyben és később, az átvilágítási törvény, az egyház-finanszírozás, a státustörvény ügyében ezek szerint nem estek egybe az érdekek.
A nagyobbik koalíciós párt ilyen helyzetekben rendszerint lenyomja „liberális barátait”. Inkább szavazza meg a státustörvényt (hogy aztán erre kényszerítse az SZDSZ-t is a kormányprogrammal), inkább törekszik megállapodásra az egyházakkal, inkább helyettesíti az MDF-fel a szabaddemokratákat egy-egy szavazásnál, mint hogy halmazállapotától idegen döntésekre kényszerüljön, vagy egyszerűen csak türelmesebb legyen az SZDSZ-szel a tárgyalóasztalnál. És fordítva: inkább egyezik bele a hetenkénti ülésezési rend fenntartásába, inkább tesz le az előrehozott választásokról, mint hogy felesleges konfliktust vállaljon emiatt saját tagságával és az SZDSZ-szel. Az MSZP gyűjtőpárt, széles a bázisa, sokféle érdeket kell együttesen képviselnie – ez a hivatalos álláspont.
Kuncze Gábor szavai szerint a szocialisták – az átvilágítás esetében például – lefeküdtek a titkosszolgálatoknak, amelyek „különböző – szerintünk nem létező – veszélyekre hivatkozva akadályozzák a tisztánlátást”. (Ez előrelátható volt: Haraszti Miklós tavaly augusztusban felhívta a figyelmet a „múltelkaparó lobbik” gyülekezésére. – ÉS, 2002. augusztus 30.) „Az MSZP különböző ügyekben eltér a saját és a kormány programjától, illetve ígéreteitől, ami sajnálatos, mert azt gondolom, hogy ez a választók cserbenhagyása” (Kuncze a Népszabadságnak, 2002. dec. 23., illetve a 168 Órának, 2003. jan. 16.). A szocialista frakcióban viszont az effajta következetesség miatt többen „lehetetlen” partnernek tartják az SZDSZ-t, mondván, így is kizsaroltak tőlük négy tárcát, de ez nem elég nekik, még drog is kell nekik, meg zsoldoshadsereg is kell nekik, meg reformok is persze.
Több parlamenti eset is bizonyítja, mennyire feltételes az MSZP partnersége. Az SZDSZ számára például elvi jelentőségű kérdés volt az állambiztonsági iratok egyesítése, az MSZP számára idegesítő okvetetlenkedés. A szabaddemokraták főszabályként a nyilvánosságot jelölték meg: minden rendszerváltás előtti titkosszolgálati papír kerüljön a levéltárhoz, és legyen kutatható. Tóth András MSZP-s titkosszolgálati államtitkár ennek ellenkezőjét szerette volna elérni, vagy legalábbis arra korlátozódni, hogy csak az kerüljön át a levéltárhoz, ami nekik már nem kell. A kompromisszum végül az lett, hogy szakmai és bírósági felügyelet mellett történhet csak meg az állambiztonsági iratok átadása a levéltárnak. Leegyszerűsítve: a kompromisszumkészségért cserébe az új törvény megkétszerezte azon feltételek számát, amely esetén a titokgazdák (köztük Tóth András) fenntarthatják egy irat titkos minősítését. A végeredmény mégiscsak az, hogy lesz állambiztonsági levéltár, hogy több százezer dokumentum átkerül, és jó esetben még kutatható is lesz egy részük. Jobb, mint a semmi. Nem gyanús apparátcsikok molyolnak többé főnökeik jelentései között, hanem kutatók. Vagy bírók... Ez esetben tehát lehetséges volt a kompromisszum az SZDSZ „lehetetlen” következetessége és az MSZP pillanatnyi érdekek orientálta magatartása mellett is.
A sor folytatható az uniós alkotmánymódosítással. A hosszadalmas négypárti tárgyalásokon az SZDSZ kiállt amellett, hogy a kormány csak erős parlamenti kontroll alatt tárgyalhasson az EU intézményeiben. A kormány tárgyalási mandátumának tartalma és beszámolási kötelezettségének mértéke nagyban behatárolja az EU-ban amúgy is nagyobb hatalomhoz jutó kormány mozgásterét. Az ellenzék számára tehát elemi kérdés, milyen hosszú a póráz, ezért is külön elismerésre méltó, ha a póráz megrövidítéséért éppen egy kormánypárt lobbizik. Az SZDSZ – itt az ellenzék támogatásával – kisebbségbe szorította az MSZP-t, s mert ráadásul a szocialista párton belül sem volt egyetértés, az SZDSZ „lehetetlen” következetessége révén nem született érdemi döntés: a megszavazott alkotmánymódosítás csak egy általános tárgyalási felhatalmazást és általános beszámolási kötelezettséget ad a kormánynak.
Az MSZP megosztottsága itt kedvezett valamelyest az SZDSZ-nek, nem úgy a népszavazás ügyében. A kisebbik kormánypárt elvi megfontolásokból ellenezte, hogy a népszavazás időpontja szerepeljen az alkotmányban, de hiába, a szocialistáknak ez az időpont volt a legfontosabb. Az egész alkotmányból. Egyes szocialista politikusok szerint a felsorolt törvények fő céljaiban egyetértettek, ezért lehetett józan kompromisszumokat kötni. A szemléleti, szakmai különbségekből adódó vitákat Lendvai Ildikó frakcióvezető például szükségesnek és értelmesnek tartja, hiszen „létező társadalmi véleményeket” fejeznek ki (egyébként is, véli, inkább legyen nehéz a vita, és könnyebb a döntés társadalmi elfogadtatása, mint fordítva). A szemléletbeli különbségeket pedig azzal magyarázza, hogy a két párt értékrendje sok mindenben hasonló, de fontos hangsúlykülönbségekkel: a szocialisták gondolkodásában például, mondja, az egyéni szabadságjogokat olykor felülírja a szociális szempont (Népszabadság, 2002. dec. 12.).
Az átvilágítási törvény esetében ez a szemléletkülönbség végleg megakadályozta a kompromisszumkötést, ráadásul az MSZP politikailag teljesen megbízhatatlannak bizonyult, sőt: egyszerűen megvezette az SZDSZ-t. Az MSZP, mint emlékezetes, a nyáron, a D-209-es botrány okozta felhördülést csillapítandó, megígérte az SZDSZ-nek a széles körű átvilágítást. A kormány ennek megfelelően még olyan javaslatot terjesztett a parlament elé, amelyet az SZDSZ bízvást támogathatott. Tóth András azonban benyújtott egy olyan módosító indítványt, amely annyira leszűkítette volna az átvilágítandók körét, hogy az alapjaiban változtatta meg a törvény értelmét. A szocialisták tehát nem hagytak lehetőséget a kompromisszumra: az MDF passzív hozzájárulásával az egyházak és a szakszervezetek vezetőit is kiemelték az átvilágítandók köréből, ami nemcsak nevetségessé, de valószínűleg alkotmányellenessé is – az SZDSZ számára pedig többszörösen is vállalhatatlanná – tette a törvényt.
Az „elvi” és „gyakorlati” politizálás cinikus szembeállítása húzódik a Terror Háza-botrány, illetve az SZDSZ kényszerű meghátrálása mögött is. Pető Iván decemberben benyújtott egy módosító indítványt a költségvetési törvényhez, amely szerint 330 helyett 180 millió forint lett volna a Terror Háza 2003-as büdzséje. Pető nem egyeztetett a kormánnyal, mielőtt benyújtotta a javaslatát, de feltételezte, hogy álláspontja egybeesik a kabinetével (Népszava, 2003. jan. 25.). Feltételezése nem bizonyult helyesnek. Medgyessy és a kormánytagok többsége nem szavazta meg a módosítást, a szocialisták és az SZDSZ-esek többségének „igen”-je így kevésnek bizonyult. Medgyessyék nem mertek hozzányúlni, mert nem akartak százezres tüntetést az Andrássy útra (vagy csak azt akarták, hogy a szavazó a Terror Házáról hozott döntésen és ne az aznapi „másik híren”, az energiaár-emeléseken elmélkedjen). Az SZDSZ viszont azon az állásponton volt és van jelenleg is, hogy az Orbán-kormány által aktuálpolitikai célból felállított, agyontámogatott múzeumot legalábbis nem kellene még külön díjazni. Pető Iván tehát nem a tüntetők várható számán gondolkodhatott, amikor benyújtotta költségvetési javaslatát. Megpróbálta keresztülhúzni Medgyessy számításait, aki a Terorr Háza vendégkönyvébe írt megindító szavaival, majd a múzeum támogatásának visszaadásával a maga pillanatnyi érdekei szerint akart egyensúlyozni: „Csúnya és alattomos csapdát állított a jobboldal ezzel az intézménnyel, amibe balliberális barátaim szépen bele is sétáltak. Felháborodtak, és mindent elvetettek ahelyett, hogy a jóval közösséget vállaltak volna, és csak a hamisságot kifogásolnák” – írta Medgyessy Péter a 168 Órának.
A Terror Háza-botrányt leszámítva az SZDSZ vezetése sikerként könyvelte el a 2002-es évet. Leváltották az Orbán-kormányt, bejutottak a parlamentbe, kormányra kerültek, és az önkormányzati választásokon sem történt különösebb baj. Kuncze Gábor nyilatkozatai szerint a liberális értékrend a kormányzat valamennyi szintjén jelen van: a 100 ezer forintos diplomás minimálbér, a 2004-es adósáv megállapítása, a hetenkénti ülésezés, az ellenzéki jogosítványok visszaadása, az üvegzsebprogram beindítása, na meg a sorkatonaság eltörlése a leggyakrabban idézett példája (Népszabadság, 2002. dec. 19.). Az SZDSZ kommunikációs stratégiáját viszont – úgy ítélte – meg kell változtatni, a többségi MSZP feltételrendszerének keretei között, persze. S az úthengert elkerülendő, nyilván a koalíciós vitákat is ennek fogja alárendelni az SZDSZ. Ez azonban, valószínűleg továbbra is inkább csak afféle rendszeren belüli korrekció lesz.
- Idusról idusra [7]