A verscímek tűntek fel először. Reggel, Reggel szoktál jönni, Délelőtt, Éjszaka, A nap vége (Magyarázatok M. számára, 1971), Alkonyat (Körülírt zuhanás, 1974), Éjszaka, Félá- – - – - (Örökhétfő, 1981), Reggeli kávézás, Februári hajnal (Valahol megvan, 1986–1989), Már reggel van (Amíg lehet, 1999). Az első megjelent kötet első verse a Reggel, az utolsó megjelent kötet utolsó verse a Már reggel van. Van-e jelentésük, szimbolikus tartalmuk az egyes napszakoknak Petri költészetében? Másként érzékeli-e a nap egyes szakaszait fiatal költőként és idős korában? Ezekre a kérdésekre csak egy kimerítő motívumelemzés válaszolhatna megnyugtatóan, de most ennél kevesebbre vállalkozom. Négy verset választottam ki elemzésre – némileg önkényesen – a felsoroltak közül; van közöttük egy reggeli, egy délelőtti, két éjszakai: ha nem is folyamatosan és teljességében, de mégis egy egész nap kerekedik ki belőlük.
Kísérlet önmeghatározásra
Reggel szoktál jönni
1 Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.
Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása
annak, amit a hétköznapi nyelv
úgy mond: Valósággal újjászülettem.
5 Keskeny derengés ujjnyi bor felett,
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:
mindez artikulált – mint egy mondat,
noha csupán egy mondat benyomása.
Felirattöredék egy likacsos kövön,
10 melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.
Véget nem érő reggelben próbálok
következtetni a körülvevő
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek
ténykedésre késztetnek, persze:
15 ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);
a kusza jelek, amit egy papíron
20 találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor:
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul
tudó személytől származik (de ez még
25 nem igazít el a helyet illetően).
Aztán csöngetnek és – megérkezel.
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom
a kérdés végleges, megnyugtató
tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok
30 (hiszen valaki, nemde, biztosan),
ösztöneimre bízva
magam, odateszem a kávét,
s megkérdezem: Mi van?
34 Bár, tudom, erre se lehet felelni.
Furcsa, önmagában szinte megfejthetetlen, zárt állítással kezdődik a vers. Az első sor nemcsak önálló mondat, de önálló versszak is. Gyakran úgy ébredek, mint halálom után. Legalább két, talán inkább három megfejtési lehetőség kínálkozik. Hiányzik a sorból az időhatározó: Gyakran úgy ébredek, mint (majd) halálom után (fogok ébredni). Így világos a mondat jelentése, de a hétköznapihoz képest fordított a logikája. Valami jól ismerthez (a mindennapos felébredéshez) kapcsol egy ismeretlen élményt (a halál utáni felébredést). Méghozzá hasonlatként. Vagyis a gyakran átéltet egy jövőbeli, még át nem élt élménnyel próbálja szemléltetni. Eldöntetlenül marad azonban, hogy a halál utáni első (egyetlen) felébredéshez kapcsolódik-e az alvásból ébredés gyakori eseménye (gyakran úgy ébredek, mint majd akkor fogok, amikor a halálom után először ébredek egy másik létezésbe), vagy a halált nem eseményként, hanem állapotként említi, és akkor az evilági mindennapos felébredést egy más- (túl-)világbeli mindennapos eseményhez köti (gyakran úgy ébredek, mint halálom után fogok gyakran felébredni abban a halál utáni létezésben). A sor második megfejtése időhasználatát tekintve tér el az előzőtől. Ha nem tesszük bele a jövő idejű időhatározó-szót, hanem jelen idejűnek fogjuk fel a sort (az igeidő mindkettőt megengedi), akkor az előbb felvázolt párhuzam megmarad (ébrenlét – élet; alvás és álom – halál), ám az iménti két lehetőség közül a másodikat erősíti, vagyis azt, hogy a mindennapi közönséges ébredések ugyanolyanok, mint a halál utáni közönséges ébredések. Van a sornak egy egészen más olvasata is. Elképzelhető, hogy a halál valami fájdalmasat, kínnal telit jelent, vagyis gyakran úgy, olyan megkínzottan, szenvedés után ébredek, mintha átéltem volna a – fájdalmas, kínnal teli – meghalásomat. Egészen földhözragadt olvasatban ez jelentheti az eszméletvesztő részegséget is.
Hogy az első sort értelmezni kell, talán nem áll nagyon messze a vers intenciójától. A következő három sor, újabb önálló versszak ugyanis ugyanerre tesz kísérletet. Ám a kérdés most már nem az ébredés lesz, hanem nyelvi megfogalmazása: hogyan lehet kifejezni, ami történt. A hétköznapi nyelv fogalma megteremti önnön párját, a költői nyelvet. Ha egymás mellé helyezzük ugyanazon élmény költői és hétköznapi megfogalmazását – Gyakran úgy ébredek, mint halálom után, illetve Valósággal újjászülettem – tartalmi, nem pedig a megfogalmazás mélységét érintő különbséget találunk: az elsőben a halál, a másodikban az újjászületés a sort meghatározó elem (más szóval: az ébredés a halál után történik; illetve: az ébredés a születéshez hasonlatos). Vagyis a hétköznapi megfogalmazás idődimenziója más, mint az első mondaté.
Az első két versszak tehát jelzi a vers problémavilágát: önérzékelés és a külvilág érzékelése, ébredés, születés, halál; amihez a cím az én-te viszonyt teszi hozzá (reggel szoktál jönni), ám erről a vers szövegében eddig, a negyedik sor végéig nem esett szó.
A következő versszak egészen máshonnan indul, más a nyelve, a hangulata, a képisége: Keskeny derengés ujjnyi bor felett, / kétséges élfény egy távoli fémtárgyon – ez az első látványelem a versben, igazi kép fényekkel (derengés, élfény), színekkel (a bor vörösével és a fémtárgy ezüstös színével), érzéki benyomásokkal. Bizonyosságot jelentenek: mégsem lehetünk a halál után, ha tárgyak vannak a látótérben. Ugyanakkor mindent el is bizonytalanít: a fény csak derengés, sőt pusztán keskeny derengés, a borból mindössze ujjnyi van, az élfény kétséges, a fémtárgy távoli. Ezek a látványelemek, valamint a nagyon is korlátozott látószög megerősítik a másnaposság asszociációját. A kép ugyanakkor nem fejlődik tovább, hanem a következő versszakban a 7-8. sor az 5-6. sorban leírt külső látványt nyelvi meghatározássá alakítja át: artikulált – mint egy mondat. Vagyis eljutunk az ébrenlét és az alvás azon különbségéhez, hogy az alvás homogén, öntudatlan állapotához képest a felébredés (vagy /újjá/születés) után a külvilágot differenciáltnak, elgondolhatónak, tudatosan megfogalmazhatónak érzékeljük. Azaz: az alvás a nyelv előtti, az ébrenlét pedig nyelvvel kifejezhető állapot. S ha én képes vagyok erre a különbségtételre, akkor én magam váltam olyanná, aki artikulált mondatként képes érzékelni a külvilágot. Aztán, természetesen, megtörténik az állítás visszavonása vagy legalábbis pontosítása: noha csupán egy mondat benyomása – ahogyan a távoli fémtárgy még azonosítatlan (bár az anyaga – fém – bizonyos), hasonlóképpen a mondat is már majdnem mondat, már annak a benyomása, de még nem maga a mondat.
A versszakot és a gondolatmenetet a következő két sor teszi nehezen érthetővé: Felirattöredék egy likacsos kövön, / melyet bizonnyal elhengeríteni kéne. Azaz felirattöredék csupán, nem felirat, ahogyan nem mondatról volt szó az imént, csupán egy mondat benyomásáról. Igaz, e két nyelvi megnyilatkozás éppen ellentétes okból nem teljes értékű. A mondat benyomása még nem mondat, nem éri el az artikuláltságnak azt a fokát, amikor már mondat lenne. A felirattöredék már nem felirat. De mi a likacsos kő? A felirattöredék üzenetet sejtet, az elhengeríteni ige a kő súlyára utal, s vers elejétől fogva jelen lévő halál-újjászületés képzetkör azt a sejtést erősíti, hogy sírkőről lehet szó. Eddig minden mondat megállapítás, kijelentés volt, most a kéne szándékot jelöl. Furcsa ugyanakkor a szó alakja: a köznyelvi kellene helyett áll, miközben semmiféle ritmikai, zenei érvet nem találok arra, hogy épp erre lenne szükség. Talán arra szolgál, hogy visszabillentsen a köznapiságba, mivel a felirattöredék némileg a választékosság, a különlegesség felé emelte el a versszakot. Visszaállt az egyensúly: a költői nyelv és a hétköznapi nyelv sem stilizáltságukban nem térnek el egymástól, sem – miként föntebb láttuk – mélységükben.
E szaggatott, többször elkezdett, minduntalan félbehagyott, négy versszakba tördelt tíz sor a vers első része. Három rétegét az önérzékelések, a látványok és a megfogalmazás próbálkozásai alkotják. A 11. sorral induló, az eddigieknél másfélszer hosszabb, tizenöt sorból álló versszak (11–25. sor) valami más kezdetét jelzi: visszatérünk a címbeli reggelhez, miközben újabb szándék terjedelmes jelzése következik (két éles enjambement-nal): Véget nem érő reggelben próbálok / következtetni a körülvevő / dolgokból kilétemre. Megkaptuk tehát az első tíz sor önértelmezését. Ott vagyunk egy hosszú-hosszú reggelben, és a beszélő megpróbál következtetéseket levonni az őt körülvevő tárgyakból, mégpedig mindvégig a következtetés logikáját követve, az értelmezés és megfogalmazás lépcsőfokait is bejárva. A szándék, a próbálkozás tétje – eddig talán nem is sejtett módon – óriási: minden következtetés kilétemre vonatkozik, önmagamra, de nem pusztán állapotomra (hogy ébren vagyok-e vagy álmodom), nem pusztán arra, hol vagyok, milyen napszak van, és milyen az időjárás, még csak nem is arra, túl vagy innen vagyok-e a halálon (illetve az újjászületésen), hanem arra, hogy én magam ki vagyok.
A versbeli beszélő látszólag a továbbiakban sem törődik a tét súlyával: Eközben a szükségek / ténykedésre késztetnek, persze: / ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek – hangsúlyozottan mindennapi cselekvésekről, rutinszerűen elvégzett, minden reggel megismételt műveletekről, automatizmusról van szó. E mindennapiságot erősíti a közbevetett persze – hát igen, mi mást is csinálna reggel az ember, persze hogy ezeket az unalomig ismételt cselekvéseket végzi; miközben az ürítkezek alakja azonnal helyreállítja a nyelvi egyensúlyt a finomkodó szükségek és a hivataloskodó ténykedésre késztetnek után.
Hosszú-hosszú rész következik: S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar, / előnyei is vannak. Az önmagam kilétére való következtetésnek egyrészt gátja a cselekvés, másrészt azonban éppenséggel az eszköze is. A következő két mondatban ennek az eszköznek a felhasználását látjuk; látunk egy-egy tárgyat, és következtetünk belőle. Egy fogkefe segít / körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal). Megváltozott a vers tere, kibővül a perspektívája (fürdőszoba) – a tárgyakból azonban csak olyan következtetést tud levonni kilétére, amit a tárgy nélkül is tudhat. De ez csak az első kísérlet volt, nézzük a másodikat: a kusza jelek, amit egy papíron / találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor: / nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően, / hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció / jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul / tudó személytől származik (de ez még / nem igazít el a helyet illetően). A versbéli beszélőt körülvevő kultúráról nyerünk ugyan némi információt, de az én mibenlétét illetően ez is lényegében irreleváns. Megtudjuk, hogy a technikai civilizáció viszonylag magas fokán él, de hát ez is evidencia. Minden kultúráról ennyit mondhatunk el legföljebb, ha az utókor felől nézzük (az egyiptomiak viszonylag magas technikai civilizációval rendelkeztek, mert fel tudták építeni a hatalmas piramisokat; a görögök viszonylag magas technikai civilizációval rendelkeztek, mert be tudták hajózni a Földközi-tenger medencéjét, és így tovább).
Ám ezzel mégis kulcsot adott a vers a kezünkbe: ezek az információk ugyanis éppenséggel az utókor hasznára vannak – akár a fogkefe, akár a telefonüzenetet rögzítő papírdarab segítségével akarunk bizonyosságokat szerezni. Vagyis megváltozott a nézőpont: kívülállóként próbálok következtetni kilétemre. Sokra azonban nem jutunk: az időt legföljebb fél évszázadnyi pontossággal sikerül meghatározni, a helyet egyáltalán nem, a nyelvet igen, de a nemzetiséget már nem (például, hogy az illető magyar vagy csak tud magyarul).
A tárgyakból való következtetésnek tehát eddig mindkét útja kudarchoz vezetett: sem a saját, szűk és speciális nézőpont, sem a kívülálló, objektív megfigyelő nézőpontja nem adott választ a kilét kérdésére, sőt, a harmadik lehetőség, a cselekvések elemzése – bár a tárgyakhoz hasonlóan egyfelől gátolták, másfelől segítették az önmeghatározást – sem adta meg a végső választ.
A vers beszédmódja, hangja, tere teljesen megváltozik a következő versszak elején. Eddig egy véget nem érő reggelben jártunk, most véget ért az időtlenség állapota: csöngetnek. Másodpercnyi késleltetés következik, az és után egy gondolatjel – megérkezel. A megérkezel új pályára állítja a verset, új dimenziót nyit: van benne egy másik ember, akinek érkezését a cím megígérte, de akiről eddig nem volt szó. Az egész vers átlép az én-te világába, bármi lehet belőle, párbeszéd, vallomás, vita, elbeszélés, de már nem maradhat meg a monologikus filozófiai következtetések között. Aztán csöngetnek és – megérkezel.
Az alapvető kérdés azonban, hogy a beszélő meghatározza önmagát, továbbra is kérdés marad: S én, tehetnék-e mást, elhalasztom / a kérdés végleges, megnyugtató / tisztázását, legföljebb önironikus játékkal belenyugszik az elhalasztásba: tehetnék-e mást. A bonyolult, e közbeékelt önreflexióval megszakított mondat folytatódik. Mégpedig mind szintaktikailag, mind gondolatilag szántszándékkal megcsavarva: és: – Vagyok, aki vagyok / (hiszen valaki, nemde, biztosan). Előbb elnapolta a ki vagyok én kérdésének megválaszolását, utána mégis, csak azért is megválaszolja. A Vagyok, aki vagyok önmeghatározás – egyelőre tartalmától függetlenül – mégiscsak válasz, öndefiníció.
De mi ennek az énmeghatározásnak a tartalma? Első ránézésre üres tautológia. Az vagyok, aki vagyok – hát persze, ki más is lehetnék. A mondat nagyon is ismerős, még akár a hatvanas évek slágerében is hallottuk: ahogy lesz, úgy lesz; bárhogy lesz, úgy lesz. A mondat értelme azonban második szinten jóval több ennél. Ha valaki azt mondja önmagáról, hogy az vagyok, aki vagyok, azzal azt állítja, hogy ő azonos önmagával. Az önazonosság állítása pedig már – tartalmától függetlenül is – tartalmi állítás. Vagyis én az vagyok, aki vagyok, nem vagyok más, mint aki vagyok, nem vagyok más, mint aminek látszom, van identitásom, meghatározható az azonosságom még akkor is, ha nem sorolom el (mindegy, milyen okból) az azonosság tartalmi összetevőit. Pilinszky János a Költemény című versben először négy olyan elemet sorol föl, amelyek nem azonosak önmagukkal:
Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.
Ezt követően azokat, amiket azonosaknak tart önmagukkal, ugyanilyen tautologikus szerkezetű mondatokban sorolja föl:
Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Második szinten ugyanilyen értelemmel bír a vagyok, aki vagyok állítás a Petri-versben. Azzal, hogy definiálom önmagamat, azzal, hogy állítom, hogy én az vagyok, aki vagyok, azzal kijelentettem az önazonosságomat.
A mondat jelentésének van egy harmadik szintje is. Ez az állítás ugyanis szó szerinti idézet a Bibliából, Mózes második könyvéből: Mózes azt felelte Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik? Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: a Vagyok küldött engem hozzátok. (II. Móz. 3:13–14.)
A részletben az Isten így határozza meg önmagát: Vagyok, aki vagyok. Ezt követően pedig mindenki mást őhozzá képest határoz meg (Mózes az, akit a Vagyok küldött). Ha matematikai analógiát hozhatunk, olyan ez az önmeghatározás, mint egy axióma. Elfogadjuk önmagában, s ha elfogadtuk, akkor belőle logikusan levezethető minden. Az Isten önmeghatározásában nincsen (mert felesleges, továbbá lényegéből következően nincs is) külső pont, amihez képest meg tudná határozni önmagát. Azzal, hogy a definíciót kimondtam, azzal az identitását is meghatároztam. Hogyan jelenik meg a bibliai hely jelentése a versben? Úgy, hogy az egyén öndefiníciójának minden más útja csődöt mondott eddig. Sem a tárgyak, sem a cselekvések, sem a másik ember által sem tudta az egyén önmagát meghatározni, bár az egész vers az öndefiníció kereséséről szólt. Egyetlen út maradt: önmagát mint axiómát fölfogni, önmaga azonosságából kiindulni, azt állítani: az individuum azonos önmagával, az vagyok, aki vagyok, és innen lépni tovább a megismerésben. (Hasonló, bár más árnyalatú ez a kifejezés az Oedipus királyban: Az vagyok, aki vagyok – mondja Oidipusz egyrészt feleletül Iokaszté aggódó szavaira, másrészt önmagának, biztatásképpen – 1084. sor.)
A vers azonban nem ér itt véget. Nem az történik, hogy elérkezünk egy igazsághoz, aztán boldogan hátradőlünk. Ezt a megnyugvást egy pillanatra sem engedi meg nekünk Petri. Központozás nélkül hozzáfűz az előzőekhez egy olyan félmondatot, amellyel az állítást megkérdőjelezi, érvényességét leszűkíti, elbizonytalanítja: (hiszen valaki, nemde, biztosan). Az előző állítás léte ettől a visszavonástól nem szűnik meg, abszolút mivolta azonban igen. Aztán a következő sorban visszatérünk a hétköznapokba, folytatódik a cselekvéssor és vele a vers epikus menete: ösztöneimre bízva / magam odateszem a kávét. Nem az öndefiníció egyik lehetőségét keresi a beszélő, hanem spontán módon – ösztöneimre bízva magam – cselekszik. Nem azért, mert egy végleges, megfellebbezhetetlen válasz van az alapkérdésre, hanem mert van egy valamilyen – mindenféle megfontolásokkal elgyengített és körülbástyázott, de mégiscsak létező és az életet lehetővé tevő – válasz. Ezért elkezdődhet a nap: odateszem a kávét. Aztán elkezdődik egy párbeszéd: s megkérdezem: Mi van?
E mondat éppúgy ravaszul többrétegű, mint a vers eddigi szövege. Lehet hétköznapi, pongyolán megfogalmazott kérdés; lehet a zárt térben, elszigeteltségben lévő ember érdeklődése: Mi van kint? Mi történik a világban?; és lehet személyes érdekű: Mi van veled? Hogy vagy? A mondat harmadik rétege akkor tűnik elő, ha a mondat főhangsúlyát nem Mi-re, hanem a van-ra helyezzük. Ha a vers egésze arra a kérdésre kereste a választ, ki vagyok én, akkor nem indokolatlan ezt a mondatot mint – szintén – filozófiai kérdést értelmezni: Mi az, ami van? Mi az, ami nem én vagyok, de létező? Ha önmagamat meg akarom határozni, meg kell határoznom a világot is, a szubjektum öndefiníciója igényli az objektum definícióját, talán azért is, mert ha tudom, hogy mi van, akkor könnyebben találhatom meg a választ arra is, ki vagyok. Hogy ez az értelmezés nem egészen jogtalan, azt az utolsó sor megerősíti. Bár, tudom, erre se lehet felelni. Nyilván a világ egészére rákérdező mondatra nincs válasz, ahogy nem volt egy önkijelentésen kívül válasz az én lényegét feszegető kérdésre sem.
A vers pedig ezzel zárul. Egy nagyon köznapi, mondhatnánk igénytelen mondattal. Amely el is jelentékteleníti a kérdést, mintha egy vállrándítással elintézné a problémát. De egy dialógus megszületett, egy kérdés kapott valamiféle választ, eljutottunk az önazonosság állításához. Eljutottunk az ébredéstől a kávéfőzésig. A nap elindult.
Szövet és szöveg
Délelőtt
1 Szeretem ezt a szürke szoknyád.
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha
velem találkozol. Rokonszenves
a szabása, az enyhe trapézvonal is.
5 Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal
többet bíz viselőjére. És a színe!
– szabadban, amikor rásüt a nap.
Este nem hat. De amióta lehetőleg
10 délelőtt találkozunk, már-már személyes
hálafélét érzek iránta. Részt vesz
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja
az érett derűt otthonossá válni.
Pár hete volt, egy városszéli parkban
15 napoztunk, kora tavaszi
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem
combodhoz szorítottam, a szövetből
20 kettős meleg nyugodt biztatása üzent.
Testedé meg a távoli napoké. És bántam akkor
az estékre elfecsérelt időnket,
a szoba szűk terének késztetését
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.
25 Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett
szándékos zajt ütve szivünkben, mert
únta jókedvünk. Eközben a
30 Nap az égi egyenlítőre ért.
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam
a táskádat, s a kezed néztem,
amint a beidegzett mozdulattal
35 lesimítottad, igazítottad a szoknyád.
Milyen különböző, mennyire más nyelvi anyagból formált részek vannak ebben a versben! Milyen heterogén, mennyire össze nem illő mondatok vannak benne! Milyen furcsán sokféle! Nem is a tartalma, hanem a nyelvi megnyilatkozások egymást taszító különbözősége tűnik fel benne. Úgy kezdődik, mint egy magánbeszélgetés kiszakított, bár nem véletlenül éppen itt kiszakított részlete. Szeretem ezt a szürke szoknyád. / Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha / velem találkozol – ezeket a mondatokat szinte bármilyen szerelmes férfi-nő kapcsolatban hallhatjuk. Intonációja a leghétköznapibb, kellemesen meghitt, némi elmélázás van benne, a megpillantás vagy inkább az észrevevés pillanatában, aztán van benne finom kérlelés, még az erotikán innen, de már jelezve, hogy ezt csak férfi mondhatja nőnek. A második mondat két megszakítása is az élő, hétköznapi beszéd benyomását kelti: kérlek, olyankor. A folytatás már nem ugyanebben a nyelvi közegben történik: Rokonszenves / a szabása, az enyhe trapézvonal is. Ez bizony okoskodás, magyarázkodás, a beszélgetés közvetlen meghittsége nélkül. Mondhatjuk, pontosítás, az iméntiek értelmezése, de nem az érzések, hanem a tárgy felől. Kicsit mulatságos is, ironikussá teszi a már-már vallomásnak érzett első két mondatot. Hát még a következő négy sor! Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”. / Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal / többet bíz viselőjére. És a színe! / – szabadban, amikor rásüt a nap. Az első, bevezető félsor (Ezt hívják, azt hiszem) még az előző, nehézkes, magyarázkodó-okoskodó nyelvet használta. Aztán pedig idézetek következnek. Nemcsak az idézőjellel jelzett szöveg vendégszöveg, hanem a többi is. A munkahelyi viselet hivataloskodása – lehet, hogy csak számomra – a hatvanas évek öltözködését és ruhatervezését idézik fel. Éppígy a következő négy mondat, bár azokban nem az árcédula mellett fityegő Termékismertető szövegét olvassuk, hanem köznyelvi idézeteket hallunk. Egy eladónő ajánlgatja így a vásárlónak a szoknyát. A leghétköznapibb, legérdektelenebb fecsegés nyelvét használja a vers. Aztán finom iróniát csempész a szövegbe egy ál-objektív félmondattal: Este nem hat.
Az első, rövidebb versszakot tehát vallomás, önértelmezés, köznyelvi idézet, okoskodó pontosítás és meghitt beszélgetés furcsa vegyülete alkotta. A hosszabb második ehhez képest jóval egységesebb, homogénebb: a múltidéző emlékezés nyelvét használja egy epikus részletességgel elbeszélt történethez, igaz, időnként pontosító közbevetésekkel meg-megszakítva.
Pár hete volt, egy városszéli parkban – így kezdődik minden igazi elbeszélés. A hely, az idő megvan (sőt még részletezi is a következőkben: kora tavaszi / hirtelenmeleg délelőtt; a homokozó betonperemén), megvan a cselekmény (sőt a szereplők) is: napoztunk. Összeáll egy kép, érzékeltetve van a szituáció, a hangulat: kellemes meleg, a parkban üldögélés nyugalma – de ezt némileg visszavonja a környezet ridegsége: a park a városszélen van, padok még nincsenek, betonból készült alacsony falon, a homokozó betonperemén kucorog a két ember. A szépség és a keménység József Attilától ismert összefonódásának vagyunk szemtanúi (Egy vaslábasban sárga fű virít. – Elégia). S ebben az érzékileg megjelenített tájban és napsütésben egyre érzékibb a történet. Behunytad a szemed. / S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem / combodhoz szorítottam, a szövetből / kettős meleg nyugodt biztatása üzent. A szem, a kéz, a comb – a két test kommunikációja zajlik. S hogy mit üzennek? Ismét József Attilával szólva: elpirulsz, ha megérted. Ott, a József Attila-versben a táj, a természet, a szerelmeseket körülvevő világ szintén erotikus üzenetet hordoz: Szól a szellő, szól a víz, / elpirulsz, ha megérted. / Szól a szem és szól a szív, / folyamodnak teérted (Rejtelmek). Egyszerre figyel mindkét ember önmagára, a másikra és az őket körülvevő tájra – igaz, nem szellőre és vízre, hanem – a homokozó betonperemére. A jelenlétem jelezni figura etymologicája, az egymásra figyelés halk és apró gesztusa megtöri a behunytad a szemed önmagára figyelését, ismét párossá változtatja a történetet. A gesztus viszonzása még észrevétlenebb: a szövetből / kettős meleg nyugodt biztatása üzent. E gesztusok olvastán úgy érezzük, mindent elfelejthetünk, amit a legújabb költészetről és Petriről közhelyszerűen tudunk. Nincs ebben sem elidegenedés, sem lefokozás, sem az érzelmek sivársága, sem kegyetlenség: csönd van, tavasz, napsütés és két ember, két szerelmes, akik szavak nélkül, apró rezdüléseikkel is értik egymást. A 21. sor kijelentő mondata részletezi és teljessé teszi ezt a pillanatot: Testedé meg a távoli napoké.
A pillanat különlegességét a következő, értelmező négy sor igazolja: És bántam akkor / az estékre elfecsérelt időnket, / a szoba szűk terének késztetését / az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját. Az ellentétet teljesen kifejti a vers: a mostani délelőttel szemben áll az este, a szabad térrel szemben a szobabelső zárt tere, a napfénnyel a mesterséges fény, a természetességgel a mesterségesség.
Amilyen észrevétlenül állt meg az epikus történet az imént, hogy átadja helyét a reflexiónak, éppolyan feltűnés nélkül folytatódik a következő sorokban: Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal / mulatva a csalódott vágy bosszankodásán, / s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett / szándékos zajt ütve szivünkben, mert / únta jókedvünk. Félrevezető ebben az öt sorban, hogy megváltozik az alany. Először még mirólunk van szó, mi nézünk egymásra, mi mulatunk valamin, de aztán már a vágy lesz az alany, az kezd el szedelőzködni. Mi is történt itt? A megkívánás pillanata tökéletes volt, de utóbb ettől, és a vágy kielégületlenségétől, zavarba jönnek. Szabó Lőrinc erotikusabban beszél erről a pillanatról:
A homlokodtól fölfelé
ha jött érzékiség akármi,
egész testedben mindenütt
jó cinkosra tudott találni.
(A homlokodtól fölfelé)
A pillanat hasonló (jött érzékiség akármi), de Szabó Lőrincnél csókokról van szó, és heves és nem múló önvád és értetlenség kíséri a megkívánás érzését. A Délelőttben viszont az érzéseknek és rezdüléseknek ennél sokkal több árnyalata szólal meg: némi zavart tükröznek mind a szemek, mind a szív dobbanása (gondoljunk ismét a hivatkozott József Attila-versre), az előbbi kívül, az utóbbi belül.
A beteljesedés és a csalódás, a megkívánás és a vágy elmúlása, az átadás és a zavar nem választhatók széjjel, talán egy másodpercnek is egyetlen töredéke alatt játszódik minden. Ennek játékáról, kettősségéről beszél a következő három-négy sor. Eközben a / Nap az égi egyenlítőre ért. / Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva / a meszesedő izületeket. Az első mondat logikusan folytatja a külvilág rajzát: a Nap elérkezett útjának zenitjére, az égi egyenlítőre, ezzel betetőzve és meg is szüntetve a délelőttöt. A Nap feltűnő módon nagy kezdőbetűvel szerepel, hangsúlyosan az égitestről van szó (nem csak a fényforrásról, mint a 8. sorban, és nem az időmegjelölésről, mint sejtettük a 21. sorban). Az égi egyenlítő nyelvileg a versnek abba a rétegébe tartozik, amely – szemben például a homokozó betonperemével – kifejezetten emelkedetté teszi itt-ott a szöveget, mint az érett derű, a távoli napok vagy a csalódott vágy. De hát az égi egyenlítő után lefelé indul a nap pályája – így beszél a következő mondat is a meghitt együttlét utáni felkelésről és a már meszesedő ízületekről. A természetben eltöltött rövid, átmeneti és zavart okozóan boldog együttlét idejét a nyújtózkodás és a csikorgás végképp megsemmisíti, a meszesedő izületek pedig az elmúlásra figyelmeztetnek. De ez is csak jelzésszerű: a verset záró négy sor végképp visszatér a köznapok világába. Aztán tartottam / a táskádat, s a kezed néztem, / amint a beidegzett mozdulattal / lesimítottad, igazítottad a szoknyád.
A nő gesztusa lezáró gesztus, lezárul vele mind az elbeszélt rezdülések sora, mind a délelőtt. És az ismerősség, a meghittség pillanatával lezárul a vers is, s a zárlatban ismét megjelenik több kulcsmotívum: a női test, a kéz, szoknya – szépen, észrevétlen keretezve a verset. A metonimikusan a női testre utaló szürke szoknya a hozzá kapcsolódó, jól ismert, beidegzett mozdulatokkal, egy jelentéktelen (szürke!) ruhadarab kifejezője és felidézője lett egy kapcsolatnak és a kapcsolat ezernyi rezdülésének.
Eddig a mi olvasatunk. Van azonban a versnek – miképp az előbb elemzettnek is – egy szerzői magyarázata is:
Ez tipikus esete az álanekdotikus versnek. Ilyen még sok van. Anekdotikus abban az értelemben, hogy létező személyről szól, Lakatos Mariról. Valóságos abban az értelemben is, hogy én szerelmes voltam belé. Az is lehetséges, hogy üldögéltünk együtt egy parkban. Az meg tény, hogy ő valamilyen távolságtartó módon kokettált velem. A versben leírt helyzet viszont a maga egészében mégiscsak merő fikció. Igazából a versnek nagyon is ideologikus motivációja volt. Ekkorra már több reggel, illetve éjszaka játszódó verset megírtam, és azt találtam ki, hogy a délelőtt a normalitás ideje. Tehát akartam egy délelőtt-verset írni, és ehhez, mondhatni mint gombhoz a kabátot, megtaláltam a Marit. Ez gyakori nálam különben, hogy egy kifejezetten poétikai ötlet megvalósításába játékosan belecsempészek valamilyen privát élményt vagy privát fantáziálást. Azt hiszem, abban különbözöm Tandoritól, hogy ennek a privátkodásnak két szigorú feltétel szab határt. Az egyik: a fikcionált privát eseménynek olyannak kell lennie, ami bárkivel megtörténhet.
A másik: világosan jelzem, hogy a versbe emelt magánjellegű vonatkozás arra utal, hogy mindenkinek van „megmenthetetlenül személyes” emlékvilága, ami nem megosztható. Erre példa a „B. Gy.-t felhívni 9-kor”. Ennek a verssornak a filológiai rekonstrukciója, hogy mondjuk azonosítják B. Gy.-t Bence Györggyel, legfeljebb szociológiai érdekességű, soha senkinek ezen pontosítás nem világítja meg az élettörténetünket. Gesztusértéke szándékoltan és pontosan annyi, hogy eddig és ne tovább. De mivel mindenkinek van ilyen hozzáférhetetlen élménytartománya, ez a személyesség is logikája szerint személytelen, vagyis univerzalisztikus.
Az első strófa hosszasan kifejtett öltözködésmotívuma utalás Marira, aki akkoriban foglalkozott divattörténettel, Géza valamelyik születésnapjára készített is egy albumot saját ruhatörténeti akvarelljeivel. (Mari különben kamaszkorában festőnek készült, Géza beszélte le erről.) Emellett poétikailag érdekesnek találtam, hogy egy férfimonológban ilyen szabászati műszavak szerepelnek, mint trapézvonal meg munkahelyi viselet. Rendszeresen olvastam a Nők Lapját, hogy abból is gyarapítsam a szókincsemet. Továbbá plusz játék, hogy egy szerelmes vers indító strófája nem a szeretett nőről, hanem a szoknyájáról szól szabászati körülményeskedéssel. Ezt azóta is trouvaille-nak érzem, finoman utal arra, hogy ez a kapcsolat nem valóságos. A strófa utolsó sorában „az érett derű”, amit a szoknya bátorít otthonossá válni, ez abszolút fikció, a tényleges kapcsolatban szó sem volt sem érettségről, sem derűről. Még a második strófában is a szoknya szövete a közvetítő, hiszen „tenyerem / a combodhoz szorítottam, a szövetből / kettős meleg nyugodt biztatása üzent.” A gondolatjelbe tett „- jelenlétem jelezni -” is mutatja a kapcsolat kényszeredettségét. Fontos a következő sor eleje, a „Testedé meg a távoli napé”. Emlékszem, hogy akkoriban nagyon irritált a Juhász- vagy Nagy Laci-féle kozmikus líra, és megpróbáltam a picit, a közelit, a hétköznapit olyan módon összekapcsolni a kozmikussal, hogy az fizikai, az adott esetben termodinamikai értelemben teljesen korrekt legyen. Nagyon ügyeltem például arra, hogy soha ne blöfföljek olyan természettudományos műszavakkal, amiknek a jelentésével nem vagyok tisztában. Ebben a képben az sikerült, hogy ezt a teljesen banális tényt, miszerint ha valakire rásüt a nap, az felmelegszik, meg a saját testének is van hőmérséklete, kozmikussá stilizáljam. Én ezt nagyon mulatságos áriaparódiának érzem. Mondhatni korrekt nagyotmondásnak. A „szoba szűk tere”, az Géza és Mari akkori szobája, „az élére perdült gyufásdoboz” szoba. Valamit az operai kínról. Az operai jelző pejoratív, az opera számomra mindig a hétköznapi életfolyamat elfogadhatatlan fölstilizálását testesítette meg. Például az Aida végén Aida önként utánamegy a sziklasírba falazott Radamesznek. Az opera végkicsengése valami olyasmi, hogy a szerelem mindent legyőz. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy mi történik velük, amíg éhen halnak. Kénytelenek teleszarni és összevizelni a sziklasírt, megbüdösödnek. Ez a hétköznapi dimenzió nem fér bele az operai stilizálásba. Erről meg kell feledkezni. Azt hiszem, Thomas Mann is utal erre a problémára, talán a Varázshegyben. Mármost az én kínjaim egyfelől nagyon valóságosak voltak, másrészt azért voltam kénytelen mégis operainak visszaminősíteni őket, mert a ténytiszteletem arra kényszerített, hogy figyelembe vegyem: mégiscsak élem a hétköznapi életemet, mindennap verset írok, iszom, társaságba járok, tehát hogy ez a szenvedély a figyelmemnek és az időmnek mégiscsak aránylag kis részét tölti ki. Az „Egymásra néztünk”-kel kezdődő öt sorról: ebben valami nagyon skizoid hipertudatosság van, hogy ugyanis teljesen kívülről látjuk a saját lelkünk különböző alrendszereinek a konfliktusát, ahogy a csalódott vágy, tehát az ösztönszint ingerültté válik a kedély magasabb szintjének kiegyensúlyozottságától. Ugyanakkor van egy finom kozmikus dramaturgiája a versnek, mert a délelőtt banalitását ellensúlyozza az, hogy akkor kelünk fel, amikor „a Nap az égi egyenlítőre ért”. Jellemző az anticipált öregedésmotívum, hiszen akkor huszonöt-huszonhat évesek lehettünk, tehát szó sem volt meszesedő izületekről. A vers vége megint ezt a leejtős technikát példázza, valami jelentéktelen és automatikus esemény részletező leírása. Ebben az időben, úgy látszik, még vonzódtam a motivikusan zárt kompozícióhoz, hiszen a „szoknyád” szóval végződik a vers, ami az első sorban jelenik meg. (Petri György: Magyarázatok P. M. számára. Holmi, 2000. december, 1432-1461. o.)
A kétarcú vágy
Éjszaka
1
1 Hal szájpadlásába horog
a házmester álmába beakad
hirtelen csengő Így virrad
közös ma rám s e vaksi lényre
5 felránt a lift
míg a tükörben révedek
kétes fényben zúg a lépcsőház
2
Kérlel mint kielégítetlen
nő az éjszaka magához von
10 szemérmetlen belepi testem
a sertéssé varázsló asszony
elharapódzik bőrömön
a pezsgő eszelős öröm
csalánmarásként viszkető vágy
15 Kapkod részletekért az ész
mellért vállért a szem a kéz
Hőként áthullámzó egész
töröl emléktelen felületté
Ha az olvasó megpróbálja felolvasni hangosan a verset, kénytelen hangsúlyozni, szüneteket tartani, intonálni, akarva, nem akarva mondatokká formálja a költői szándék szerint egyneműbb, nyelvileg nem tagolt szöveget. Illetve, hogy pontosak legyünk: a költői intenció kettős; egyrészt valóban nem teszi ki az írásjelet a szövegben, ezzel lebegőbbé és tagolatlanabbá teszi, másrészt viszont nagyon következetesen megkülönbözteti a kis- és a nagy kezdőbetűket, ami viszont meg-megakasztja a szöveg áradását, lehetetlenné teszi, hogy tagolás nélkül olvassuk a verset. Próbálkozzunk meg (példaként a 2. szakasz egy részében) azzal a csábító – véleményem szerint a szerzői szándéktól nem teljesen idegen – játékkal, hogy kirakjuk az írásjeleket a versben, ezzel tagoljuk, és első szinten értelmezzük.
A) Magához von,
szemérmetlen belepi testem
a sertéssé varázsló asszony.
elharapódzik bőrömön
a pezsgő, eszelős öröm,
csalánmarásként viszkető vágy.
B) Magához von
szemérmetlen, belepi testem.
A sertéssé varázsló asszony.
elharapódzik bőrömön –
a pezsgő, eszelős öröm,
csalánmarásként viszkető vágy.
A 9–10. sor mondatáról szinte eldönthetetlen, a fenti két lehetőség közül melyik a valószínűbb. Illetve mindkettő helyes (nemcsak szintaktikailag és szemantikailag, de költőileg is), de valószínűbbnek, a vers többi mondatához jobban illőnek gondolom az elsőt. A 11. sor vége attól bonyolultabb kérdés, mert az írásjel helye meghatározza, hogy az éjszaka vagy a sertéssé varázsoló asszony rántja-e magához a beszélőt, és ennek következményeként: maga az asszony az öröm és a vágy, vagy áttételesebb a viszony: az éjszaka és a nő képének hatására harapózik el a beszélő testén az öröm és a vágy. A további elemzéshez az első (A) változatot tekintjük kiindulópontnak, nyitva hagyva annak lehetőségét, hogy máshová kell tenni a hangsúlyokat.
Hasonlattal kezdődik a vers, de úgy, hogy nem is magának a hasonlatnak a tartalma, inkább használatának módja meglepő. A hasonló áll elöl, a hasonlított később. Ez az eljárás még akkor is nehezebben érthetővé teszi a hasonlatot, ha már tudjuk (legalább tematikusan, nagyobb vonalakban), miről van szó. Ám itt, egy vers legelején, egy viszonylag keveset eláruló cím után nincs könnyű dolgunk. Tovább nehezíti a hasonlat értelmezését, hogy elmarad a hasonlat elemeinek azonosítását megkönnyítő mint kötőszó, vagyis csak utólag, a vers olvasása után, az egyes képek egymáshoz rendelése eredményeképpen tudjuk azonosítani a hasonlat elemeit. A hasonlat arra helyezi a hangsúlyt, hogy az éjszakai csengőszó milyen metszően kellemetlen, hogyan gyilkolja meg az álmot, irracionális mind az álmodó házmester, mind a vízben úszkáló hal számára. E három sor egyrészt erősen agrammatikus, másrészt amuzikális. Hétköznapi nyelvérzékünk más szórendet és más mondatrendet kívánna, az amuzikalitás pedig talán abból fakad, hogy az első sor sok hosszú, vagyis zeneileg jellegtelen szótaggal kezdődik: hal szájpadlásá- (- – - – -), majd amikor az olvasó már nem vár ritmikai hatást a verstől, akkor következik három rövid szótag -ba horog (u u u). Ezek azonban önmagukban szintén jellegtelenek, az olvasó tudomásul veszi, hogy nem szabad hagyományos versritmust várnia. A verskezdő sor monotóniáját erősíti, hogy csupa mély magánhangzó alkotja (a á a á á a o o), s a zenei effektusnak tekinthető alliteráció is (hal – horog) ebben az esetben inkább unalmassá, apoétikussá teszi az első sort. A költői nyelv egyetlen szintjén érdekes ez a verssor: képiségében. Ez a hasonlat ritka, különleges, és a testérzetek felkeltése révén érzékletes is. A hirtelen csengő félsor metsző hanghatása már csak megerősíti korábbi érzésünket, hogy valami fájdalmasan szakítja meg az addigi jó érzést (az álmot, illetve a vízben való úszkálást).
Epikusan halad tovább a vers, az indító kép az első részben történetté egészül ki. Hajnal van, már virrad, a beszélő tér haza, és kapukulcsa nem lévén, felcsengeti a házmestert. Az ő útját követjük tovább. Az első rész következő három sora (5–7.) két ezt követő időpillanatot rögzít, kihagyással, szaggatottan. Felránt a lift – semmivel sem kellemesebb ez az érzés, mint a hirtelen megszólaló csengő. A két ige között nyelvi kapcsolatot létesít, hogy mindkettő igekötős (beakad – felránt), mindkettő hirtelen és kellemetlen mozdulatot fejez ki. Utólag úgy érezzük, az első verssor choriambussal történt értelmezése mégsem vethető el teljesen: a 4. sor négy és fél hibátlan jambusból állt, ez a rövid ötödik pedig egy spondeussal késleltetett jambusból ( – - / u – ). A hatodik sor két zenei egységből áll: egy hosszú szótaggal megtoldott choriambusból (míg a tükörben: – u u – - ) és egy krétikusból (révedek: – u – ), a hetedik pedig éppúgy egy hosszú szótagokból álló, lassú, aritmikus sor, mint a versszakot indító sor volt (kétes fényben zúg a lépcsőház: – - / – - / – u / – - – ). E verssor hatásában nagy szerepe van a magas hangok monoton ismétlésének (kétes fényben). A kapualj és a lépcsőház teréből bejutunk a lift belsejébe, majd vissza a lépcsőházba. Egészen mások lesznek itt a fények: korábban a virrad és a vaksi utaltak látványélményre, most a tükör veri vissza a lift nyilvánvalóan mesterséges fényeit, pislákoló villanykörtéjét, a lépcsőház kellemetlen csúfságát pedig kétes fény világítja meg. Ez utóbbi egy szintesztéziában jelenik meg: a lépcsőház kétes fényben zúg.
A vers második fele innen vesz hatalmas energiát, és lendül át egy egészen más dimenzióba. A köznapiból a mitologikusba, a külső érzékelésből a bentibe, a személytelenül és kívülről szemlélt történetből az átélt állapotba, a fizikaiból a metafizikaiba. Az éjszaka mint nőalak jelenik meg, mint hatalmas, kielégítetlen, szemérmetlen nőstény. A görög mitológia Nüx (Nyx) istennője ez, egyike a legősibb görög istenségeknek. Egy elbeszélés szerint „a legnagyobb istennők egyike, aki még Zeuszt is szent félelemmel tölti el. E szerint az elbeszélés szerint fekete szárnyú madár volt. Az ős-Éj a Széltől megtermékenyülve, ezüst Tojását a Sötétség óriás-ölébe tojta. A Tojásból a fúvó Szél fia, egy aranyszárnyú isten lépett elő: Erós, a szerelem istene.” Az ősi istenségek Hésiodostól származó genealógiája némiképpen eltér ettől. „Kezdetben keletkezett a Khaos. Aztán keletkezett a széleskeblű Gaia (…) és Erós, a halhatatlan istenek közül a legszebb, aki megoldja a tagokat, és uralkodik minden isten és ember értelmén. Khaostól származik Erebos, a mélységek fénytelen sötétsége, és Nyx, az Éj. Nyx szülte Aithért, az ég fényességét, és Hémerát, a nappalt, szerelembe vegyülve Erebosszal” (Kerényi Károly: Görög mitológia. Fordította Kerényi Grácia. Gondolat, Bp., 1977, 20–21. o.). A vers szempontjából több mozzanat is fontos e két történetből. Az egyik az éjszaka női jellege, a másik Erósszal (az érosszal) való összefonódása, a harmadik, hogy az ősidők istennője volt. Az az éjszaka, amely a versben szerepel, szintén nőként, mégpedig erotikusan közelítő nőként jelenik meg, s az embernél – a férfinál – nagyobb, mindent betöltő nőalakként.
Aztán ez az éjszaka-istennő átadja helyét egy másik nőalaknak, egy szintén a görög mitológiában szereplő asszonynak, Kirkének. Az Odüsszeia kilencedik énekében szerepel Kirké, a gyönyörű „széphaju nimfa”, aki szerelmével ajándékozza meg Odüsszeuszt, de aki disznóvá varázsolja és felejtéssel sújtja az összes férfit, aki szigetére tévedvén iszik az ő italából. Ha a 8–15. sort, a 2. rész első mondatát nézzük, az a testi vágy, a megkívánás erejéről és fájdalmáról beszél. A strófakezdő kérlel ige a kielégítetlenségről vall, a testi érintés megannyi jele (a test, a bőr említése, a belepi és az elharapódzik) mind-mind a legelemibb érzékelést, a közvetlen kontaktust, a testek találkozását, a testtel való tapintást állítja középpontba. Az elvont esztelen öröm is megkapja a pezsgő jelzőt, ami ismét bőrérzékelésre utal, a vele párhuzamos, ugyanúgy azonosító funkcióban álló következő tagmondat pedig egyértelművé teszi az öröm testi mivoltát: csalánmarásként viszkető vágy. A részlet egyre ritmikusabb, egyre megállíthatatlanabb, a tagmondatok egymás közötti viszonya egyre nehezebben megállapítható. Aztán itt áll a viszkető vágy túlontúl feltűnő alliterációja, amely ezúttal a vágy erejének kifejezését fokozza. A 12. és 13. sor rímel egymásra: a bőrömön – öröm nem is a versszak egyetlen rímpárja. És a ritmus: a 12. sor ritmusa ugyanaz, mint a 6.-é volt, egy hosszú szótaggal megtoldott choriambusból és egy krétikusból áll (- u u – - / – u – ). A 13. sor lazán kezelt négyes jambus ( u – / – - / u u / u – ), a 14. szintén erősen jambikus ( u – / u – / – // – u – - ). Vagyis ez a részlet mind akusztikus, mind ritmikai, mint grammatikai-mondattani szinten erőteljesen poétizált, képileg szintén nagyon dús (három erőteljes jelző – pezsgő, esztelen, viszkető –, egy hasonlat – csalánmarásként –, az elharapódzik ige, melynek töve a harap).
Az embert elönti a kínzó vágyakozás. Mit tehet? Kapkod részletekért az ész / mellért vállért a szem a kéz. A versnek ez a legzaklatottabb része, sok egyszótagos szó és három párhuzamos szerkezet van benne úgy, hogy grammatikailag mégis változatos: elöl áll az állítmány, amely mindháromra vonatkozik, de csak az első határozós szerkezettel van közvetlenül kapcsolatban (Kapkod részletekért az ész), utána az egyik felsorolásban nincs névelő (mellért vállért), a másodikban van (a szem a kéz), és a négy elem között itt nincs egyértelmű megfeleltethetőség (vagyis a mellért és a vállért kapkod a szem és a kéz). Folytatódik az előző sorok zeneisége, az erős jambizáltság, a rímelés: zavar és mohóság, vágy és közvetlen érintés.
És zuhanással ér véget a vers. A Hőként áthullámzó egész a versnek ha nem is zenei-nyelvi, de gondolati csúcspontja. Hő és hullám, felkorbácsolt érzékek – aztán a zuhanás. Ebben elfelejtődik minden, eltörlődik minden, az ember emléktelen felületté válik, de éppen az iménti felkorbácsolt vágy teszi az embert egy pillanat alatt üressé is. A nő ebben a versszakban egyszer az éjszaka hasonlataként, másszor konkrét asszonyként szerepelt. De elképzelhető, hogy hasonlított és hasonló között fordított is a viszony: nemcsak az éjszaka olyan, mint egy nő, hanem a nő is olyan, mint a befogadó, magához vonzó éjszaka. A vers e második része egy szeretkezés története: a kielégületlenségtől indul, majd a nő magához vonja a férfit, a bőrük érintkezik, a férfit pezsgő öröm és viszkető vágy tölti el, a testek összefonódnak, kapkodnak egymásért, végül a kihűlés, az emléktelen felületként való megszűnés.
Mindez pedig egy olyan versben, amely az éjszakát elmetsző csengőtől, a házmestertől, a hal szájába akadt horogtól indul. Az első rész az idegen külső világ, a második a benti világ, a testek találkozása – csakhogy ez (bármilyen csábító volna is) nem a hideg külső világ és egy idilli, meghitt kisvilág szembeállítása. A második rész szeretkezésében rendkívül sok fájdalom, kín és kiszolgáltatottság is van. Az asszony kielégítetlen, a férfit szinte belepi a nő teste, a vágy olyan, mint a csalánmarás. Aztán ott a veszély: az asszony nemcsak magához von, de el is varázsol, végül pedig ott áll az utolsó sor üressége, az emléktelen felület sivársága. A férfi külön életet élő részekre esik szét: az ész, a szem, a kéz – a birtokos megjelölése nélkül. Az asszony jelenléte és cselekvései mintha nem is emberéi lennének, inkább mintha valamilyen ragályos betegségről lenne szó (belepi testem), de még az öröm is inkább erre a fertőző kórra emlékeztet (elharapódzik bőrömön).
Álom és ébrenlét határán: összegzés helyett
Félá – - – - –
1 Föl-fölriadva alszom, vakon matat
kezem a lecsúszott takaró iránt -
rideg derengés bánt, húzom magamat összébb.
Fagyos ragyogás érkezik. Az antipóduson
5 most kél föl a téli Nap.
Forgat a Föld.
Kegyes ájulás visszaránt
a sötét melegbe... De még tudom:
hálásan el is motyogom:
10 álmosodom el, el-elmosódom – - –
Így ragyog be a testi fájdalom
is szerveim gyanútlan álmába. Oly
hirtelen riadnak! Vergődve rázzák
testem ketrecét, mintha ól ég
15 barmok fölött, vagy a vízár
orruk likáig ér már,
vagy mohón szabadul, egyik a mást tiporva,
börtönnyi fogoly – - –
- – - hogy azt hiszem, reggel van
20 már, és elaludtam. Elkéstem valahonnan.
Künn ver a fény: réges-rég rámvirradt.
Csak a szemhéjam összeragadt – - –
Meghallom, végre is, a kimért ketyegést,
kiveszem a sötétből
25 nyugodtan fénylő számokat:
az éjből hátra
van még vagy negyedényi –
nyújtózom hát, s a
másik oldalamra fordulok:
30 még lehet egy kicsit élni.
Ulrich „éber álomba zuhant, amelyben a képzelet tüneményei űzik egymást vadul” – írja Musil a jól ismert „féléber éjidő”-ről A tulajdonságok nélküli ember első kötetében, de idézhetünk más helyet is: „Mintha valami talajvíz-mély alapérzés változott volna, amelynek kiterjedt rétegeiben a tárgyi érzékelés és gondolkodás pillérei támaszkodnak, egyébként most azonban puhán elcsúsztak egymástól, vagy épp összecsúsztak.” „Az élet teljességgel megváltozott alakja volt ez; nem a hétköznapi figyelem gyújtópontjában állt, megszabadult élességétől; és így tekintve inkább egy kicsit szétszórt és elmosódott volt minden, ami hozzá tartozott; más középpontokból viszont újra megtelt törékeny biztonsággal és tisztasággal.” „Éjjel a gondolatok hol világosban, hol álomban futnak, akár a karszt vizei, és ha egy idő múltán újra nyugodtan felbukkannak, Diotima az hihette: álmodta csupán az iménti tajtékzást” (Tandori Dezső fordítása). Petri Félá – - – című verse, amely teljes egészében erről a tudatállapotról beszél, ezt a féléber állapotot állítja új dimenzióba. Ébrenlét és álom talán az eddigieknél is bonyolultabb viszonyáról beszél, amelynek ismét legalább két olvasata lehetséges. Az egyik egy féléber megrettenés: elaludtam, elkéstem, s ennek igazolása, hogy kint már világos van, sőt nagy fényesség, már réges-régen reggel van; egy másik lehetséges olvasat szerint azonban itt egy álomképet látunk: azt álmodom, hogy reggel van, hogy elaludtam, hogy kívülről már ver a fény, de az álom egy gesztusával védekezem ez ellen, azzal ugyanis, hogy azt álmodom, összeragadt a szemhéjam, ezzel mintegy külső, objektív magyarázatát adom annak, miért nem kelek föl annak ellenére, hogy reggel van már, és hogy tudom, hogy föl kellene kelni: csak heverek, miközben már menni kéne, dolgozni, hasznosnak lenni, elkéstem valahonnan, pedig a délelőtt a munka, a józanság, a hasznos tevékenység ideje (emlékezzünk csak arra, amit Petri a Délelőtt kommentárjában kifejtett). A külvilág létéről megbizonyosodva (Meghallom, végre is, a kimért ketyegést, / kiveszem a sötétből / nyugodtan fénylő / számokat: / az éjből hátra / van még vagy negyedényi), jön a – szintén öntudatlan – következtetés: nyújtózom hát, s a / másik oldalamra fordulok. Mindkét mozdulat lassú, és öntudatlanul is a test jó érzéséről, megnyugvásról árulkodik. Ez a sor azonban egyúttal kifordítja eddigi medréből az egész verset, pontosabban visszafelé rákérdez szinte minden lényeges pontra: megkérdőjelezi korábbi képzeteinket az alvás és az ébrenlét viszonyáról. Létezik ugyanis egy már-már közhelyes párhuzam ébrenlét és élet, illetve álom és halál között. Meghalni – elszunnyadni – semmi több, mondja Hamlet a nagymonológban. Radnóti így ír egyik versében: Két karodban a halálon, / mint egy álmon / átesem (Két karodban). Vagy az első elemzett versben, a Reggel szoktál jönni-ben Petri: Gyakran úgy ébredek, mint halálom után. Ebben a versben azonban ez a viszony megfordul: még van hátra az éjszakából valamennyi, még érdemes megnyugodva a másik oldalra fordulni, lehet aludni és álmodni, tehát még lehet egy kicsit élni.
Ezzel visszajutottunk a tanulmány első verséből levont következtetésekhez. Az alcímben korszerűtlen Petri-elemzéseket ígértem. Összegzésképpen vegyük sorra, mitől volt módszerem korszerűtlen. Egyrészt a lineáris elemzés módszerétől. Merthogy nem szokás sorról sorra végigvenni egy verset – most mégis mindegyikben minden egyes szót szemügyre akartam venni. Talán ez legitimálhatja e valóban csak korlátozottan használható módszer alkalmazását. Másodszorra korszerűtlennek tűnhet a szerzői magyarázat összevetése a verssel. Inkább szokás, joggal, úgy fölfogni az irodalmi szövegeket, mint amelyek függetlenednek alkotójuktól, önálló életet élnek, s a szerzőnek nincs több utólagos beleszólása a mű értelmezésébe, mint bármely más olvasójának. Nem vitatva ezen gondolat igazságát, mégis úgy éreztem, ki kell használni azt a páratlan lehetőséget, amit a Magyarázatok P. M. számára léte jelent. Petri ugyanis nem egyszerűen kommentálja a verseket, hanem nagyfokú tudatosságról tanúságot téve az érdekes tárgyi-életrajzi-kortörténeti adalékokon túl sok esztétikailag érdekes mozzanatra is felhívja a figyelmet. Harmadszorra korszerűtlen eljárásnak tűnhet az Éjszaka esetében írásjelekkel ellátni az eredetileg központozatlan verset. Ezzel, vethetjük joggal az elemző szemére, a vers szövetétől idegen elemek kerültek bele a versbe, megfosztottuk a szöveget a többféle értelmezés gazdagságától. S valóban: egyfajta (vagy önkorrekcióval kétfajta) olvasatát adtuk a műnek. Ám, hogy ismét megvédjük eljárásunkat, talán nem idegen a köznapi versolvasástól, amit tettünk. Gyakran szoktunk ugyanis grammatikailag értelmezni grammatikailag nehezen értelmezhető szövegeket, s a központozás csupán ennek formális kifejezése. Végül, negyedszer, legvitathatóbbnak maga a versválasztás tűnhet. Egy teljes napot rekonstruáltunk ugyanis Petri költészetében: egy reggelt, egy délelőttöt, egy éj közepi, végül egy késő éjszakai-kora hajnali pillanatot. Összetartozónak tekintettünk nem poétikailag, hanem tematikusan egymásra rímelő verseket. Ezzel magát a kárhoztatott referenciális valóságot emeltük témaszervező elvvé – vélhetően korszerűtlenül. Hogy mi szolgálhat mentségünkre? Talán annyi, hogy mindannyian átéltük már, hogy minden egyes napszaknak, évszaknak, időpillanatnak megvan a maga hangulata, megvannak a fényei és illatai, jellegzetes helyszínei, mindannyiunknak vannak emlékei reggelekről és délelőttökről, estékről és éjszakákról, télről és nyárról, hidegről és melegről, felébredésről és szorongásról, nőkről és megkívánásokról, a tudat különféle mozgásairól, érzésekről és benyomásokról, egyszóval mindarról, amiről e négy vers és általában a költészet beszél.
A tanulmány első változata elhangzott a Magyartanárok Egyesülete által szervezett Az örökhétfőtől a napsütötte sávig. Petri György költészete című konferencián.
- Esszé [6]