Bírálatok, ígéretek, licitek
A Fidesz–MPP az 1998-as választásokat megelőző kampányában kiemelkedő szerepet kapott a Horn-kormány közbiztonsági teljesítményének – részben jogos – bírálata, amely azonban nyomban kiegészült a bűnözés visszaszorítására, a szervezett bűnözés felszámolására tett túlzó, megalapozatlan ígéretekkel. Nyilvánvalóan szavazatszerzési céllal ígértek változásokat az alvilági leszámolásoktól, robbantásos merényletektől megriadt lakosságnak. Később, a maffiaellenes törvénycsomag beterjesztése idején az újdonsült kormánypárt még inkább túldramatizálta a szervezett bűnözés veszélyeit, s még inkább rálicitált választási ígéreteire.
Az MSZP ellenzéki szerepkörben sem váltott stratégiát: kriminálpolitikai programja az 1998-tól induló jogalkotási ciklus rendpárti kriminálpolitikájának bírálataként bontakozott ki, és a 2002-es választási küzdelemre vált teljessé. Az SZDSZ-szel együtt, konstruktív ellenérvekkel igyekeztek a közvéleménnyel tudatosítani a túlzott ígérgetés veszélyeit, szakmai szempontból pedig főként arra törekedtek, hogy a jogszabályok szigorítása és a bűnügyi felderítő szervek jogkörei ne lépjék túl a jogállami kereteket. Bár gyakran elhangzott az a vád, hogy az ellenzék a büntetések szigorítása és a hatékonyabb titkos információgyűjtést segítő módszerek bevezetése ellen hadakozik, valójában erről szó sem volt. Ezt már csak azért sem tehette, mert a kormány által a parlamenthez benyújtott maffiaellenes törvénycsomag, a közlekedésigazgatás korszerűsítése, továbbá az eurokonform okmányrendszer bevezetésének előkészítése már a Kuncze Gábor vezette minisztériumban megtörtént. E többségében már a szükséges államigazgatási koordináción is túljutott tervezeteket később már csak a rendpárti ízlésnek megfelelően „korrigálták”. E „korrekciók” eredményeképpen a titkos információgyűjtésre feljogosított bűnüldöző szervek jogosítványai nagymértékben kibővültek, e rendkívül érzékeny felderítési módszerek alkotmányos és törvényes felhasználását garantáló szabályok azonban hiányosak maradtak.
Hasonló sorsra jutott a parlament által 1998 márciusában elfogadott és kihirdetett új büntetőeljárási törvény, amelynek 2001. januárban tervezett hatálybalépését – néhány, a kormánytöbbség szája íze szerinti rendelkezéstől eltekintve – az Országgyűlés elodázta. Ezzel lehetetlenné vált az igazságszolgáltatás szervezeti korszerűsítése, illetve a jogállami elveknek és követelményeknek a jelenleginél jobban megfelelő eljárási rend bevezetése, köztük olyan fontos és időszerű eljárási szabályok sem léptek hatályba, mint a titkos adatszerzés ügyészi felügyelete.
Az 1998 és 2001 közötti jogalkotási időszakban tehát teljes mértékben megalapozták a rendpárti kriminálpolitika jogalkalmazási gyakorlatát: ezzel lehetőséget teremtettek a fokozott kriminalizálásra, a büntetések ésszerűtlen szigorítására, a bírói önállóság korlátozására és a minél szélesebb körben engedélyezett és minél kevésbé felügyelt titkos felderítési tevékenységre. Ez a jogalkotás és jogalkalmazás – az uralkodó politikai stílus által meghatározott környezetben – a büntető állam kialakulásának minden feltételét hordozza.
Kételyek, fenyegetések, visszarendeződések
A vezető kormánypárt ígéreteinek teljesítése a rendőrségre várt, amely a várakozásnak természetesen nem volt képes megfelelni. A felderítés és a nyomozás eredményessége nem javult, és nem sikerült módosítani a bűnözés növekedésének évtizedes alaptendenciáját sem. A valódi eredményeket a kormányzati sikerpropagandához kapcsolódó, egyre derűlátóbb színekkel ecsetelt virtuális közbiztonságképpel helyettesítették, és a valóságra, valamint a lakosság szubjektív közbiztonságérzetére tekintet nélkül azt állították, hogy a bűnözés jelentősen csökkent, és ennek megfelelően a közbiztonság helyzete javult. Láthatóan az sem okozott zavart, hogy a merész állításokat alátámasztó bűnügyi statisztika a rövid távú sikerek igazolására alkalmatlan eszköz, és egyébként sem tükrözte a derűlátó állításokat.
Mint ahogyan az előre látható volt, a hisztérikus sikerhajszolás és a méltatlan statisztikai számháború súlyosan károsította a bűnüldöző szervek szakmai értékrendjét, a vezetők és vezetettek közötti kapcsolatokat. A jogsértések kétséget kizáró bizonyításához szükséges tények felderítésének és bizonyításának törvényességi követelményei meggyengültek. Mondhatni, visszaütött a felderítés új jogintézményeinek elnagyolt garanciarendszere. Kétségek merültek fel aziránt is, hogy az ügyészi szervezet és a bíróságok képesek ellenállni a bűnüldöző szervek főként célszerűségi szempontokra tekintő – és politikailag is alátámasztott –, mindenáron eredményre törekvő nyomásának. Mindezen kételyek a bírói függetlenség és a pártatlan bíráskodásba vetett hit megingásának veszélyét is felvetették. Súlyosbította a helyzetet, hogy több ügy kapcsán is felmerült annak gyanúja, hogy a kormány közvetlen politikai célok elérésére vagy ilyen érdekek érvényesítésére használja fel a bűnüldöző apparátust. A tekintélyelvű kormányzat folytonos fenyegetőzései, oktalan keménykedései arra utaltak, hogy a rendészeti szerveket ténylegesen hatalmi eszköznek tekinti. A hatalmi túlsúlyra törekvő kormányzási stílus mellett igen kevés tere maradt a rendészeti szervek alkotmányos felügyeletének és külső kontrolljának. A döntésre jogosultak önvizsgálat helyett gyakorta magyarázkodni kényszerültek, amely azonban nem győzte meg a közvéleményt.
A Fidesz–MPP-kormány jelentősen megnövelte a rendfenntartásra fordítható összegeket, a költségvetési támogatások elosztásakor azonban figyelmen kívül maradt az a nem lényegtelen körülmény, hogy a rendőri tevékenység legfontosabb eleme mégiscsak a rendőr. A hibás jövedelemelosztás, továbbá a megkésett bérrendezés és az azt megelőző nagyfokú fluktuáció következtében lényegében stabilizálták az eltávozottak helyére lépő kezdő és ezért gyakorlatlan állományt. A jelentős támogatások ellenére a rendőrség súlyos létszámgondokkal küzd, és a hosszú évek óta tartó elvándorlási folyamat következtében igen sokan kellő képzettség nélkül töltik be munkakörüket.
Bírálatok érték az elharapódzó rendőri korrupciót, a brutalitás növekedését, amelyeknek okai az anyagi megbecsülés hiányára, a képzetlenségre, a fegyelmezettnek, katonásnak mondott, valójában azonban nyers, elidegenedett bánásmódra és a teljesítményalapú szelekció hiányára mutatnak. Egyes források szerint az összes rendőri állomány 25-30%-ban, az egyenruhás állomány legkevesebb 75-80%-ban korrupt.[1]
A rendőrök véleménye szerint vezetőik elvárásai politikai szempontokat tükröznek, és funkciójukat nem szakmai eredményeik alapján, hanem politikai okokból töltik be – bár ezt a megállapítást a Belügyminisztérium és a rendőrség vezetői cáfolták. Sok rendőr megkérdőjelezi munkahelyi vezetőjének szakmai kompetenciáját, a felső vezetést nem tartják szakmailag és erkölcsileg kikezdhetetlennek. A felmérésektől függetlenül is általánosnak mondható az a rendőri vélekedés, mely szerint a testület paramilitáris szerveződése és irányítási rendje nem felel meg a korszerű rendészet igényeinek, ma már inkább akadályozza és formális kötelezettségekkel terheli a munkát.[2]
A közvetlen politikai vezérlésnek alávetett rendőrség szervezeti egyensúlya, irányítási viszonyai megbomlottak. A fontosabb hatáskörök az irányító szervekhez kerültek, minek következtében átláthatatlan, hatalmas költséggel működő központi adminisztráció jött létre, miközben a területi szervek továbbra is hiánygazdálkodást folytatnak. A kormány beiktatását követően szinte azonnal hatályon kívül helyezte a „lakosság közeli” rendőri szervezetek (rendőrőrsök) létesítésére vonatkozó korábbi döntéseket, megakadályozta az ésszerű decentralizációt, és konzerválta a területi szervek elavult struktúráit.
Az Orbán-kormány elhibázott protekcionista szociálpolitikája révén részben közvetve, részben pedig a jogalkotás révén közvetlenül kriminalizálta a szegénységet, az elesettséget, a támogatásra, nevelésre szoruló veszélyeztetett kiskorúakat, a szenvedélybetegségeket is. Nagy valószínűséggel a börtönben végzik a lakás- és munkanélküliek, a végletesen lecsúszottak, a börtönéveiket töltő szülők kiszolgáltatott gyermekei is.
Lakatok, rácsok, korlátok
A teljes társadalom integrációjára törekvő szociáldemokrata társadalomfilozófia keretébe illeszthető kriminálpolitika leginkább abban különbözik a rendpárti „megoldásoktól”, hogy a társadalom bajait nem csupán lakatokkal és rácsokkal kívánja kezelni. A társadalmi szolidaritás elvének megfelelő létfeltételek megteremtése, a kiszolgáltatottság nélküli élet, a biztonságos munkaerőpiac, a korszerű egészségvédelem, a szociális biztonság és a szegényeket támogató esélyteremtés együttvéve képesek ellensúlyozni az elmúlt évtizedek bűngerjesztő következményeit: ezt kell megalapoznia a kriminál- és a szociálpolitikát összekötő bűnmegelőzési törvénynek. Ennek a gondolatnak persze el kell jutnia a jogalkotáson kívül az állami és önkormányzati döntések folyamatába, sőt a bűnmegelőzési célú civil kezdeményezések körébe is.
A rendpárti kriminálpolitika alternatívája olyan elvek és koncepciók foglalata, amely a rend megőrzését szolgáló jogalkotáson keresztül befolyásolhatja a büntető jogalkalmazás gyakorlatát. Mivel a bűnözés kezelésére vonatkozó stratégia megvalósítása kormányzati ciklusokon átívelő feladat, ésszerű lenne olyan, nemzeti egyetértésen alapuló kriminálpolitika kidolgozása, amely a hosszú távú elképzelésektől távol tarthatja a taktikai célokat szolgáló politizálást, és egyben támasza lehet a jog kontinuitásának. A nemzeti kriminálpolitika célja csak a szabadság rendjének megteremtése lehet.
A jelen áttekintés keretei között nincs mód a rendészeti tevékenység szakmai koncepciójának kifejtésére, csupán azokat a legfontosabb tennivalókat vázolhatjuk fel, amelyek a kialakult közbiztonsági helyzetből, a meghirdetett kormánypolitikából és az ország nemzetközi kötelezettségvállalásaiból következnek. A hazai politikai kultúra mai viszonyai között a konszenzuson alapuló kriminálpolitika kialakításának aligha van realitása: a kormány kriminálpolitikai mozgástere legfeljebb a tervbe vett bűnmegelőzési törvény megalkotására, továbbá a jogállamiság megszilárdítását célzó – kétharmados többséget nem igénylő – törvénykezésre, illetve alacsonyabb szintű, feladat-meghatározó jogszabályok kibocsátására korlátozódik. A rendészeti tevékenységet irányító kormányszervek leginkább arra kell koncentráljanak, hogy a bűnüldöző és a rendfenntartó munka során a jogalkalmazói gyakorlatot szigorú jogállami keretek között tartsák. A lakosság érthető igénye például, hogy a kormány gondoskodjon a közrend fenntartásáról, ezen belül is különösen a korrupció megfékezéséről: a szervezett bűnözés, a kábítószer-csempészet és -terjesztés, a gazdasági bűnözés súlyos formái joggal aggasztják a közvéleményt. Csakhogy naivitás lenne azt gondolni, hogy a korrupciótól sújtott rendészeti szervek és az államigazgatási apparátus képes lehet a súlyos bűncselekmények elkövetőit az elvárt, sőt remélt hatékonysággal leleplezni és felelősségre vonni.
A rendészet: állami monopólium?
Nem halasztható tovább a parlament által 1998-ban elfogadott új büntetőeljárási kódex hatályba léptetése: e nélkül az alkotmányosság és a jogbiztonság, végső soron az igazságszolgáltatás iránti közbizalom nem szilárdítható meg. A parlament aligha odázhatja sokáig az alkotmányos alapelvekre és a tettarányos büntetési rendszerre épülő új büntető törvénykönyv megalkotását, amely alkalmas lehet az ésszerű büntetési célok és mértékek megállapítására, egyben utat nyithat a ma túlsúlyban lévő szabadságvesztéses büntetések mellett a korszerű alternatív büntetési módok bevezetésére. E jogszabály feladata lehet, hogy a hatályos jogokból kiirtsa a szenvedélybetegségek kriminalizálásának szabályait, s hogy visszaadja a büntetések mértékét megállapító bírák mérlegelési szabadságát. A személyes szabadságjogok érvényesülése szempontjából igen nagy jelentőségű a bűnügyi nyilvántartások, illetve a bűnüldözési adatkezelés minősége is.
A rendészeti szervek működését és a rendészeti tevékenységet hatályos alaptörvényünk jelenleg állami monopóliumnak tekinti: a rendőrséget a civil közigazgatástól elkülönült, kizárólag kormányzati irányítás alatt álló fegyveres szervezetként határozza meg. Holott a modern európai felfogás szerint a közbiztonság kollektív társadalmi termék: az egyének és a közösségek tevékenységéből, az állami szervek hatósági intézkedéseiből, a polgárok önvédelmi képességeinek és a vállalkozói piac nyújtotta szolgáltatások együtteséből alakul ki.[3] A közbiztonsági jog rendszerváltás utáni fejlődése ugyancsak ezt a korszerű felfogást támasztja alá: a magánnyomozás, a vállalkozói alapú biztonságvédelem, a stratégiai jelentőségű vállalkozások kötelező fegyveres biztonsági őrzése, a mezőgazdasági őrszolgálatok magas szintű törvényi szabályozása révén áttörte a biztonságteremtés állami monopóliumát. E helyzetet kellene követniük az alkotmányos rendelkezéseknek is, megalapozva ezzel a sokoldalú biztonságteremtés alkotmányos alapjait is. Ezen a fundamentumon végezhető el a rendőrség és más, államilag szervezett rendészeti szervek mellett a vállalkozói alapon biztonsági szolgáltatásokat nyújtó társaságok, továbbá az ilyen típusú civil szerveződések, közöttük a polgárőrség jogi hátterének és működési feltételeinek hosszabb ideje indokolt korszerűsítése is.
A határőrség helyzetének alkotmányos rendezését sürgeti az euroatlanti csatlakozás lehetőségének közeledése. E testület – kifejezetten elavult jogi és katonai koncepciókat követve – hatályos alkotmányunk szerint a Magyar Honvédség mellett a fegyveres erők közé tartozik, miközben valójában tisztán rendészeti feladatokat lát el. Lényegét tekintve határrendőrség, amelyet a belügyminiszter irányít, és e minőségben lehet részese a közös európai határrendészeti feladatoknak. Egyébként a valóságban a határőrségnek a Magyar Honvédség feladataitól eltérő vagy közösen megoldható honvédelmi feladatai nincsenek.
Rendfenntartás – politika nélkül?
Szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy a rendszerváltó erők egyik legfontosabb követelését, a rendfenntartó erők depolitizálását alkotmányunk szabályai nem garantálják. Ezt a nézetet az Alkotmánybíróság a Magyar Honvédség parancsnokának jogállásával kapcsolatban lezajlott vitákat lezáró állásfoglalásában kifejezetten meg is erősítette. Az 1989. évi alkotmánymódosítás óta eltelt idő tapasztalatai azt mutatják, hogy a fegyveres erők, a rendészeti és a nemzetbiztonsági szervek tagjaival kapcsolatban kimondott párttagsági és politizálási tilalmak a politikai befolyásolás akadályozására nézve nem nyújtanak érdemi biztosítékokat, legfeljebb hivatkozási alapot szolgáltatnak annak elfedésére. Mi sem igazolja ezt jobban, mint a kormányváltásokat követően a közigazgatáson végigsöprő tisztogatások, majd politikai hátterű kinevezések és a klientúraépítés gyakorlata. Újra kell gondolni a rendészeti szervek politikamentességének követelményeit is.
Az újraértelmezés első szempontja abból a felismerésből adódhat, hogy a jogalkalmazás alapjait meghatározó jog maga is a politika terméke, és bár a jogalkotás folyamatában a politikai szándékoktól függetlenül is érvényesülniük kell a jogállam alapértékeinek, a politikai akaratok végső következményeként megalkotott tételes joganyag kötelező erővel jelöli ki a jogalkalmazás célját és módjait is. Ennyiben az igazságszolgáltatás és maguk a bírák is a pozitív jog által közvetített politikai befolyás alatt cselekszenek, és a bíró csupán a jog határain belül független. A jogállamban viszont eltűrhetetlen, ha a jogalkotó a tételes jog útján törekszik korlátozni a bírói szabadságot, vagy ha a végrehajtó hatalom politikai módszerekkel törekszik erre. Például a bíróságok működési feltételeinek csorbítása vagy olyan politikai elvárások révén, amelyek következtében az ítélkezési gyakorlatot jogon kívüli szempontok befolyásolják.
Részben ugyanez az okfejtés érvényes a rendészeti szervek működésére is, azzal a lényeges különbséggel, hogy azok nem az igazságszolgáltatás részei, munkatársaikat nem illeti a bírói függetlenség alkotmányosan garantált joga. Sőt – az önálló hatalmi ágként működő – bíróságoktól eltérően a közbiztonsági rendszer a kormányzó politikai erők által alakított kormány irányító befolyása alatt áll. Az a kísérlet, amely még az Antall-kormány idején a közvetlen, gyakorta informális politikai befolyás kizárása vagy legalább korlátozása érdekében a rendészeti szervek irányítását kiemelte a politikai vezetés alatt álló minisztériumból, rövid idő alatt csődöt mondott. Ennek okai ma már eléggé világosan láthatók. Ezek között meghatározó jelentőségű felismerés volt, hogy a Belügyminisztériumhoz tartozó – deklarált önállóságú – országos hatáskörű rendészeti szervek irányításának kizárólag normatív jogi aktusok kibocsátására korlátozott lehetőségei (BM Rendelet, illetve Utasítás) nincsenek összhangban a parlamentnek a miniszter szakmai felelőssége tartalmáról és határairól kialakított felfogásával és gyakorlatával. A Házban elhangzott felszólalások, interpellációk, mennyiségüket és mondanivalójukat tekintve, döntő hányadukban olyan közbiztonsági jelenségekre, gyakorlati rendészeti problémákra irányultak, amelyek gyorsan kikényszerítették a belügyminiszter operatív beavatkozását és az egyedi utasítások kibocsátásának jogával történő felruházását. Később ezt a gyakorlatot rögzítette az 1994-es rendőrségi törvény is. E pillanattól kezdve azonban már csak a kormányzat és a belügyminiszter politikai attitűdjeitől és irányítási stílusától függött, hogy az alárendeltté vált rendészeti szerveket azok viszonylagos önállóságát tiszteletben tartva vagy éppen kézi vezérléssel befolyásolják.
A parancsuralomtól a civil kontrollig
Az egyedi döntésekkel történő vezérlés, a parancsuralmi rendszer, a rendészeti vezetők és a miniszter közötti függőségi viszony, a teljes egzisztenciális kiszolgáltatottság „kedvező” feltételeket teremtenek a jogalkalmazás vagy az egyedi ügyek politikai természetű befolyásolására. Joggal kifogásolta ezt a gyakorlatot az Orbán-kormány ellenzéke, ugyanakkor az is világos, hogy a rendészeti szervek egyoldalú politikai befolyásolását új megoldásokkal kell korlátozni. E szervezetek teljes függetlenségének biztosítása – bármennyire tetszetősnek is látszik a miniszter egyedi utasítási jogosultságának megvonása – a mindenkori kormány közbiztonsági cselekvőképtelenségéhez vezetne, a miniszter szakmai felelősségét pedig nagy részben áthárítaná a politikai felelősséggel egyébként nem terhelhető rendészeti vezetőkre. Ezért tehát a kialakult jogi és irányítási rendszeren belül kell olyan kontrollmechanizmusokat kiépíteni, amelyek a kormányzati, minisztériumi ellenőrzés, civil kontroll és a külső törvényességi felügyelet együttes működése révén garantálhatják a közérdeknek megfelelő, legkevésbé elfogult jogalkalmazást.
E téren különösen fontos, hogy az önkormányzatok helyi állami rendészeti szerveket befolyásoló jogköre, beleszólási lehetősége növekedjen, hogy a jelenleginél lényegesen nagyobb ellenőrző szerepet kapjanak a helyi közösségek. Egyszóval a rendészeti szerveket, közülük kiemelten a rendőrséget olyan felügyeleti és ellenőrzési koordinátarendszerben kell működtetni, amely anélkül hogy a szervezetek önálló működését akadályozná, alkalmas arra, hogy a jogalkalmazást megvédje a közérdeket sértő politikai beavatkozásoktól, illetve, hogy a szemben álló politikai erők működése elégségesen nagy kockázatot jelentsen az ilyen típusú intervenciókkal kapcsolatban.
A monopolizált parancsuralmi módszerekkel vezérelt, politikailag is túlmotivált közbiztonsági rendszer szinte törvényszerűen centralizálódik. A hatáskörök „felcsúszása” a politikai vezetés számára elérhetőbbé, funkcionálisabbá teszi a szervezetet, és áttekinthetőbbé válnak a hűbéri viszonyok is. A miniszter túltengő egyedi döntései megnyirbálják a szakmai vezetők önállóságát, megkettőzik a területi szervek szakmai irányítására létrejött központi szerveket. Az ilyen módon működő apparátus még megfelelő költségvetési ellátás esetén is folyton pénzügyi zavarokkal küzd, hiszen az elosztó szerepben lévő központi szervek érdekei rendszerint elnyomják a területi egységek normális működésére és még inkább a fejlesztésükre irányuló igényeket. A megfelelő rendészeti működés érdekében a túlcentralizált és bürokratikus központi szervek hatáskörét és szervezeti rendjét optimalizálni kell. Mindenekelőtt felül kell vizsgálni a minisztériumban, illetve az országos hatáskörű szerveken belül a hozzájuk tartozó területi szervek felügyeletére, szakmai irányítására rendelt apparátusok működését.
A területi közbiztonsági szervek által folytatott jogalkalmazás felügyeletének és szakirányításának feladatait, fellebbezési fórumként betöltött szerepét már korábban lényegesen csökkentette a közigazgatási bíráskodás bevezetése. Ugyanez várható az új büntetőeljárási törvény azon rendelkezései kapcsán, amelyek nagymértékben megnövelik az ügyész közvetlen nyomozásirányító jogait, és a titkos információgyűjtésben betöltött fokozott felügyeleti, illetve irányítói funkcióit. Így kevesebb lehetőség lesz arra, hogy a hierarchikusan tagolt közbiztonsági szervezeten belül a magasabb grádicson helyet foglaló vezető érdemben beavatkozhasson az egyes ügyekbe. A felső szintű közbiztonsági szervezetek, illetve a megyék, továbbá a főváros szakirányító feladatainak kiüresedése már hosszabb ideje érzékelhető, az e célból működő szervezetek csupán a felettes irányítói hatalom felesleges kellékei, amelyek létük igazolása céljából formális instruktorkodással és bürokratikus papírgyártással zaklatják az irányított szerveket. E struktúra leépítése, az itt felhalmozott értékes szellemi kapacitások és anyagi feltételek konkrét közbiztonsági feladatokra történő átcsoportosítása a rendészeti igazgatás egyik erőtartaléka.
A bűnüldözési és a rendfenntartó tevékenység jogi és szakmai szabályainak betartását a jól képzett munkatársak és vezetők garantálhatják: a szakirányítás címén történő felesleges gyámkodást és gyakori okvetetlenkedést csak a rendészeti szervek hierarchiájára szervesen ráépülő, szakszerű felügyeleti tevékenység küszöbölheti ki. A minisztérium és az országos hatáskörű szervek közötti párhuzamosságok kialakulását elkerülendő, a felügyeleti feladatok megosztásának helyes arányai attól függenek, hogy az irányító miniszter döntően politikai vagy szakminisztériumi vezetést kíván-e megvalósítani, illetve hogy milyen irányítási és felügyeleti jogosultságok felelnek meg a miniszter szakmai és politikai felelősségének.
Visszarendezés helyett – újrarendezés
A rendészet szakmai köreiben hosszabb ideje felvetődött Budapest és Pest megye, továbbá a megyék mint középszintű rendészeti szakirányító szervek és mint önálló hatáskörű nyomozóhatóságok helyének és szerepének problémája. Abban többen is egyetértenek, hogy a főváros kerületi rendőrkapitányságokra, illetve a nagy létszámú főkapitányságra való tagolása elavult, áttekinthetetlen és nehézkes. A világvárosok rendőrségei égtájak szerint bontott, leggyakrabban négy körzetre és jelentős létszámú lakosság közeli alegységre (őrsökre, őrszobákra) tagozódó struktúrában működnek, amelyek tevékenységét kis létszámú központi irányító mag koordinálja. Abban is egyetértés mutatkozik, hogy az ilyen típusú szervezet képes lenne magához vonzani Pest megye agglomerációs körzeteit is, amelyek rendőri szempontból egyébként is közelebb állnak a fővároshoz, mint a megye távolabb fekvő területeihez.
Előre látható, hogy az EU-csatlakozás időpontjához közeledve az eddigieknél sürgősebb lesz az államigazgatás és ezen belül a középszintű rendészeti igazgatás körzetesítése: a középszintű rendőri szervezetek már a jelenlegi rendészeti struktúrában sem töltenek be nélkülözhetetlen szerepet. Sőt, érdemi szakirányítási feladataik csökkenése és a nagyvárosi rendőrkapitányságok szakmai jelentőségének növekedése folytán sok tekintetben feleslegessé vagy legalábbis mellőzhetővé váltak. Ezért meg kell fontolni a megyeszékhelyi rendőrkapitányságok főkapitánysági státusba emelését, és a középszintű rendészeti irányítás regionalizálását, amely egyúttal lehetővé tenné a rendőrség és a határőrség középszintű irányító szerveinek összevonását is. A felszabaduló erők és eszközök tovább erősíthetnék a városi rendőrkapitányságokat, és lehetővé tennék a kellő szakmai indoklás nélkül félbeszakított rendőrőrs-telepítési program folytatását is.
Magántulajdon – magánbiztonság?
A decentralizálás mellett egyre inkább időszerűvé válik a rendőrség rendészeti monopóliumának további oldása is. A biztonságteremtés terén az eddigieknél következetesebben kell figyelembe venni a magángazdaság uralkodóvá válását, főként azt a tényt, hogy a tulajdon védelme a tulajdonjog részjogosítványa, amelynek érdekkörén belül a tulajdonos saját belátása szerint tesz eleget. Az államnak itt főként az a feladata, hogy a tulajdonosok számára biztosítsa a hatékony védekezés jogi feltételeit, konkrétan a megvásárolható magánbiztonsági szolgáltatások szakszerű és törvényes működését. Ilyen szolgáltatások természetesen hazánkban is működnek, a jelek szerint azonban éppen az az állami felügyeleti és ellenőrző tevékenység hiányzik, amelynek révén garantálható, hogy a megbízó pénzéért valóban megfelelő szolgáltatáshoz jut.
De vannak olyan objektumok, amelyek biztonságos őrzése széles körben érinti a lakosság biztonságát is: ilyenek a közüzemi szolgáltatók, a közlekedési vállalatok, a posta, a vegyianyag- és robbanószergyártás, a nemzeti kincsek, a kulturális örökség pótolhatatlan darabjai. Az utóbbi időben ilyennek bizonyultak a pénzintézetek és a pénzszállítmányok is. Ezért e téren indokolt jogszabályban meghatározni a tulajdonos védelmi kötelezettségeit, és arra kötelezni, hogy saját költségén gondoskodjék a vagyontárgy közérdeknek is megfelelő biztonságáról, őrzéséről, védelméről. A vonatkozó, hatályos törvény alkalmazásának tapasztalatait tekintve – amelyek közül csak az egyik a móri tragédia – arra a következtetésre kell jutni, hogy a fegyveres biztonsági őrségeket felügyelő rendészeti igazgatásnak (a rendőrségnek) gyakorta nem sikerül intézkedéseivel, illetve döntéseivel egyensúlyt teremteni a költségtakarékossághoz fűződő tulajdonosi érdek és a közösség biztonságának érdekei között. Természetesen a magántulajdonosokat – mint minden más adófizetőt – maradéktalanul megilletik az állami költségvetésből a társadalom egésze számára nyújtott rendőrségi szolgáltatások.
A sok évtizedes hagyomány és megszokás révén ma már mindenki természetesnek tartja, hogy a közlekedésrendészeti feladatokat szinte teljes egészében a rendőrség látja el. Valójában azonban a közúti, a vasúti, a vízi és a légi közlekedés utas- és árubiztonsági feladatainak jelentékeny hányada abból a visszterhes szerződésből következik, amelyet az utas, illetve a fuvaroztató köt a közlekedési vállalkozóval. A rendészeti szervek sok tekintetben tehát az állami költségvetés terhére ingyenes szolgáltatást nyújtanak a vállalkozó számára, sok esetben úgy, hogy a szolgáltatások ellenértékét a vállalkozót megillető díj magában foglalja. Ez bizonyos esetekben (pl. légi közlekedés) még elfogadható is lehet, különösen akkor, ha az utas- és árubiztonságot védő szolgáltatás nem vagy csak nehezen különíthető el az egyéb biztonsági szolgáltatásoktól. Más esetekben azonban indokolatlan.
A jövő útja tehát: az önkormányzatok rendészeti feladatkörének újragondolása, kibővítése, ezzel összefüggésben a közterület-felügyelet feladatkörének kiterjesztése és e testületek megerősítése is. A világos elvek alapján végrehajtott decentralizáció, a helyi és területi szervek kellő gazdasági önállóságának megteremtése lényegében egy rendészeti reform szervezeti körvonalait jelezheti. Ehhez természetesen az új felfogás szerint kell módosítani a rendészeti tevékenység alkotmányos alapjait, a bűnüldözési és a büntető igazságszolgáltatás alapvető szabályait, a Belügyminisztérium és a rendőrség irányítási rendszerét, erőteljesen decentralizálni kell szervezeti struktúráját – s ha mindez utópiából valóság lesz, még akkor is csak a reformértékű változások keretei állnak készen. De a szabadság rendjéhez csak így kerülhetünk közelebb.
Jegyzetek
[1] . Küzdelem a rendőri korrupció ellen. Rendészeti Kutatók Egyesülete, 2000, 27. o.
[2] . Dr. Krémer Ferenc – Molnár Emília: Modernizálható-e a magyar rendőrség? – A rendőrök véleménye. Rendészeti Tanulmányok, Rendőrtiszti Főiskola, 2000.
[3] . Finszter Géza: A Magyar Köztársaság közbiztonsági rendszere. Kézirat, 2000.
- Tárcatár [6]