Az Orbán-kormány kétbalkezes lokális politikájának nagy része volt a bukásában. A Fidesz úgy vélte, hogy polgármesterei, önkormányzati képviselői egységes, fegyelmezett országos mega-frakcióvá szervezhetők, az ellenzéki vezetésű városok szavazópolgáraival pedig előbb-utóbb meg lehet értetni, hogy a fejlesztési források elosztásáról a mindenkori kormány saját szempontjai alapján dönt.

Egyik számítás sem igazolódott.

Bírálatok, ígéretek, licitek


A Fidesz–MPP az 1998-as választásokat megelőző kampányában kiemelkedő szerepet kapott a Horn-kormány közbiztonsági teljesítményének – részben jogos – bírálata, amely azonban nyomban kiegészült a bűnözés visszaszorítására, a szervezett bűnözés felszámolására tett túlzó, megalapozatlan ígéretekkel. Nyilvánvalóan szavazatszerzési céllal ígértek változásokat az alvilági leszámolásoktól, robbantásos merényletektől megriadt lakosságnak.

A magyar külpolitika elmúlt négy esztendejét, washingtoni nagykövetünk örökbecsű történeti művének címét elorozva túlzás nélkül lehet „az elvesztett presztízs” négy évének nevezni. A rendszerváltás óta eltelt 12 év alatt még egyetlen kormány diplomáciáját sem érte annyi kritika mint az Orbán(–Torgyán)-kabinetét. Felborult a hármas külpolitikai alappillér (euroatlanti integráció, regionális-szomszédsági kapcsolatok, valamint a határon túli magyarok iránti felelősségvállalás) közti egyensúly, és megszakadt az e téren korábban meglévő példás nemzeti konszenzus is.

Az Orbán-kormány szigorú büntetőpolitika ígéretével lépett fel, amely célul tűzte ki, hogy „szűküljenek a bűnelkövetés esélyei”. A koncepció határozott bűnüldözésre, hatékony igazságszolgáltatásra és következetes (büntetés)végrehajtásra épült.

A bírói függetlenség alkotmányjogi garanciáját – az elvek szintjén – még az 1949-ben elfogadott alkotmány is tartalmazta, amikor a 41. § (2) bekezdése kimondta, „[a] bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alávetve”. Ezt a tételt a Magyar Népköztársaság bírósági szervezetéről szóló 1954. évi II. törvény 5. §-a is megismételte, vagyis azt kell tapasztalnunk, hogy az igazságszolgáltatást leginkább lejárató koncepciós perek idején hatályos közjogi normák is tartalmazták a bíróságok függetlenségének legalapvetőbb garanciáját.

A magyar história úgy tudja, hogy a haza bölcsét, Deák Ferencet 1848-ban kifejezetten kapacitálni kellett arra, vállalná el az első felelős magyar „minisztérium” igazságügy-miniszteri posztját.

Mind a kritikusnak, mind pedig a „dicshimnuszt zengőnek” igencsak nehéz dolga akad, ha valamiféle képet, netalán pozitív képet, nota bene sikertörténetet akar kanyarítani az elmúlt négy év agrár történéseiről. Nem is beszélve arról, hogy a valódi tényadatok az egyszerű halandó számára, mint amilyen én is vagyok, teljességgel hozzáférhetetlenek.

Torgyán József nehezen megoldható feladatokkal találta szembe magát, amikor elvállalta – kikényszerítette magának – a tárca vezetését. Azt is mondhatnánk persze, hogy még sokkal kedvezőbb helyzetben volt, mint a rendszerváltás óta bármelyik elődje: volt felhatalmazása arra, hogy megvalósítson egy programot – míg az elődjei kívülről voltak rángatva –, és támaszkodhatott a már hat éve új keretek között működő gazdasági szektor tapasztalataira. De hát nem volt az adott viszonyok közt értelmezhető programja.

Az 1998 óta eltelt négy év a betegjogok szempontjából különösen jól értékelhető, hiszen az egészségügyi kezelés során érvényesülő jogainkat épp a ciklus kezdete előtt, 1997 decemberében foglalták törvénybe. A nemzetközi dokumentumokkal összhangban álló betegjogi katalógust készen kapva, az új kormányzatnak már csak a babérokat kellett volna learatni.

Akik majd egyszer 10-15 év távlatából, indulat és részrehajlás nélkül fogják elemezni a Fidesz-kormány négy évét, nehezen fogják tudni megmagyarázni, hogy miként vált az egészségügy ügye elsőszámú kampánytémává a 2002-es választásokon. Mint azt az alábbiakban részletesen is be fogjuk mutatni, a társadalmi-politikai élet más területeivel összehasonlítva a Fidesz–FKGP–MDF-koalíció kormánya az egészségügyben nem okozott súlyos és maradandó károkat.