Heuer Orsolya

Nyomtatóbarát változat

Az 1998 óta eltelt négy év a betegjogok szempontjából különösen jól értékelhető, hiszen az egészségügyi kezelés során érvényesülő jogainkat épp a ciklus kezdete előtt, 1997 decemberében foglalták törvénybe. A nemzetközi dokumentumokkal összhangban álló betegjogi katalógust készen kapva, az új kormányzatnak már csak a babérokat kellett volna learatni. Látványos eredményeket lobogtathatott volna a betegek méltóságának tiszteletben tartása terén, az orvos-beteg viszony egyenrangúvá tételében és másutt.

A jogalkotó nem maradt tétlen: az európai elvárásoknak alapvetően megfelelő új egészségügyi törvény (Eütv.) betegjogi rendelkezéseit négy alkalommal módosította a négyéves parlamenti ciklus alatt. Ezen azonban nem terjedt túl a jogalkotói szándék: vajmi keveset tett a kormányzat annak érdekében, hogy a valóságban is érvényesüljenek betegjogok, sőt, a jogalkotási folyamatban megpróbálták a szabályokat lerontani. De lássuk, mire alapozzuk kritikánkat!

Halasztással a törvény ellen

Az 1998-as kormányváltást követően az egészségügyi miniszter első intézkedése az volt, hogy jó néhány jogintézmény beindítását és rendelkezés hatályba lépését elhalasztotta. A Nemzeti Egészségügyi Tanács (NET), a kórházi felügyelőtanácsok és etikai bizottságok sem kezdték meg idejében a működésüket, illetve a kezelésre, transzplantációra készülő betegek számára nyílt és ellenőrizhető várólista továbbra sem készült el. A Nemzeti Egészségügyi Tanács a kormány véleményező és javaslattevő szerve, amely tagjainak harmada a civil szféra – egyes betegcsoportok – képviselői közül kerül ki, mégis csak 2001-ben sikerült megtartania az első olyan ülését, ahol már nem a tagok megválasztásával kapcsolatos, hanem tényleges feladatához tartozó kérdéseket vitathattak meg.

A betegek jogérvényesítési eszközei között a törvény rögzítette a panaszeljáráshoz való jogot, a betegjogi képviselő intézményét és a közvetítői eljárást. A törvény szerint minden kórházban működik egy betegjogi képviselő, akinek az ÁNTSZ a munkáltatója. A szűkös anyagi helyzetben a törvény elfogadása utáni időszakban megszületett rendeleti szintű szabályozás akként rendelkezett, hogy igaz ugyan, minden kórházban működik egy betegjogi képviselő, de az az egy személy akár több, három-négy kórházban és részmunkaidőben is elláthatja feladatát. Sikerült ezzel a képviselők munkáját heti egy nap fogadóórává degradálni. Amennyiben egy pszichiátriai beteg kezelése során korlátozást alkalmaznak, akár az is előfordulhat, hogy csak egy hét múlva ellenőrizheti a betegjogi képviselő, nem történt-e visszaélés. Hogyan tudná így hatékonyan képviselni a betegeket olyan eljárásban, aminek a beteg beszállításától kezdve három napon belül le kell zajlania? És mikor tudná az ügyeket kivizsgálni, ha csak azon az egy napon köteles az irodájában megtartani a fogadóórát? Nem csak a betegjogi képviselők munkarendjével, hanem a képzésével is baj van. Ugyanis nincs. Sem a munkáltató, sem a minisztérium nem gondoskodik a képzésük megszervezéséről. Mindössze kaptak egy egészségügyi jogi kézikönyvet, ezen túl az illetékesek „szabad utat biztosítottak” a leleményességüknek.

Rendelettel a tövény ellen

A betegjogi képviselői vizsga követelményeit sem rögzítették 2001 augusztusáig, annak ellenére, hogy 2002 decemberéig vizsgázniuk kell. A 2001-es rendeletmódosítás pótolta ezt, de közben a betegjogi képviselő eljárásának egyéb szabályait is módosította. A betegjogi képviselők munkájuk során sokféle jogi ismeretet igényelnek, de emellett meglehetősen szerteágazó orvosi tudásról is számot kell adniuk, így például elsősegély-nyújtási alapismeretekről. Jóllehet, tanfolyamot elvileg bárki szervezhet, ennek pénzügyi hátterét a kormányzat egyáltalán nem biztosította.

Még ennél is felháborítóbb, ahogyan a betegjogi képviselők eljárását szabályozták. Az új egészségügyi törvény rendelkezik arról, hogy a betegjogi képviselő a beteget képviselheti a gyógykezelésével összefüggő eljárás során. Az intézményeken belül etikai kérdések merültek fel azzal kapcsolatban, hogy amennyiben ügyvédek is ellátják ezt a pozíciót, úgy könnyedén jutnak műhibás esetekhez. Ezért az egészségügyi miniszter a törvénynek teljes mértékben ellentmondóan módosította a rendeletet: megtiltja, hogy a betegjogi képviselő megbízatása idején, és azt követően két évig a beteget hatóság, egyéb szervezet előtt, permegelőzési eljárásban képviselje. Vagyis üljön az irodájában és adjon tanácsot, ha megkérdezi őt egy jogaiban sérelmet szenvedett, gyógykezelésben részesült személy, de semmiképpen ne járjon el az érdekében. Jogrendszerünkben alapelv, hogy az alacsonyabb szintű jogszabály nem érvényesülhet a magasabb szintű törvénnyel szemben, ám ebben az esetben a jogalkalmazó és jogszabályalkotó minisztérium hozzáállása és túlzott félelme alkotmányossági problémákat vet fel, illetve rossz irányban befolyásolja a betegjogi képviselői morált, és bénítja a képviselők munkáját.

Az eredeti, az 1997-ben elfogadott törvényben meghatározott 2000-es határidőt a beteg, illetve az intézmény közti vitás ügyekre kitalált egészségügyi közvetítői eljárás beindításánál sem tudták vagy akarták tartani. 2002-re azonban már megszervezték a tanfolyamot a közvetítésre jelentkezők számára, és már megindultak az első meditációs eljárások.

Módosítással a törvény ellen

Nem csak 1998-ban, hanem 1999-ben is módosították az egészségügyi törvényt. Ezek a módosítások – „technikai” jellegük ellenére – jelentősen érintették az alapvető betegjogokat. Az eredeti jogszabály szerint bármiféle súlyosan szabadságkorlátozó intézkedést (lefogást, lekötözést stb.) csak írásbeli elrendelés után lehetett foganatosítani. A minisztérium indokai szerint gyors intézkedés során – így például egy gyermek lefogásánál – az előzetes dokumentálás ellehetetleníti a gyógykezelést és az azonnali beavatkozást. Az ellenzéki módosító javaslatok révén – amelyeket nem fogadtak el, de kis módosítással kormánypárti kapcsolódó módosítóként már igen – sikerült garantálni az utólagos dokumentálás azonnaliságát. Így a jogszabályok szerint nem fordulhat elő, hogy valakit korlátoznak – például elkülönítenek, lekötöznek –, és csak napokkal később kerül be valamilyen feljegyzés az elbánásról.

1999-ben az egészségügyi törvény említett módosításakor a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet már felhívta a jogalkotó figyelmét arra, hogy az európai egyezmények alapján a pszichiátriai betegek jogainak védelmében mindenképpen rögzíteni kell a törvényben, hogy milyen eszközöket alkalmazhatnak a veszélyeztető állapotú betegek korlátozásánál, ez meddig tarthat, és hogy kétóránként ellenőrizni kell a beteg állapotát és szükségleteit. Az 1999-es törvénymódosítás megfelelő alkalom lett volna a változtatásra. A parlament azonban csak a kormány előterjesztését fogadta el, amely csakis az ellenőrzés tényét vezette be, a rendszerességére és az eszközökre vonatkozóan azonban nem rendelkezett.

A pszichiátriai betegek kezelésre kötelező eljárásának szabályai között 1999-ben előírták, hogy az orvos szakértő nyilatkozzon a beteg belátási képességéről. Amennyiben a beteg belátási képessége a vizsgálatkor hiányzik, akkor a kezelésre kötelező – vagy kezelést el nem rendelő – bíróság továbbítani köteles a véleményt a gyámhatósághoz annak érdekében, hogy indítsák meg a gondnokság alá helyezési eljárást. Ekként próbálták megoldani az általános ombudsman által felvetett problémát. Vizsgálatai során az ombudsman ugyanis gyakran tapasztalta, hogy a kórházba hosszabb időre bekerült betegek kiszolgáltatott helyzetükben egyszerűen áron alul eladják a lakásukat, és fedél nélkül maradnak. Amennyiben a betegeknek lenne gondnokuk, annak a beleegyezését is ki kellene kérni az efféle adásvételhez. Könnyedén belátható, hogy a beteg be-szállításkori állapotán alapuló szakvélemény nem egy állandósult helyzetet jellemez, és a beteg állapota néhány nap alatt teljesen stabilizálható, így az egész gondnokság feleslegesség válik. A parlament azóta hiába igazította a nemzetközi alapelvekhez a gondnokság intézményét, ha ezzel az automatikus eljárásindítással már a kórházból is kikerült cselekvőképes embereket terheli feleslegesen.

Az Országgyűlés 1999. őszi ülésszaka sem maradt egészségügyi törvénymódosítás nélkül: a kormány benyújtotta azt a törvényjavaslatot, ami a jogállamiság elvét súlyosan sértő módon egyszerre, egy törvénnyel kívánta megváltoztatni többek között az egészségügyi, a halászati és az ingatlan-nyilvántartási törvényt. Az egymástól teljesen különböző törvények miatt a parlamenti vitában követhetetlenné vált a módosítás sorsa, még az esetleges egyetértés vagy tiltakozás megállapítása is nehézségekbe ütközött, és el is terelődött a hangsúly a javaslatban csak néhány mondatban említett egészségügyi törvényről. A végül elfogadott javaslat az Eütv.-ből eltörölte a dajkaterhesség intézményét. A dajkaterhesség volt az a típusú reprodukciós eljárás, amely 2000. január 1-jétől lett volna alkalmazható, azonban ezt a lehetőséget a parlament megszüntette. Az egészségügyi indokú dajkaterhesség engedélyezését – amikor más nő hordja ki a terhességet – mind az ellátáshoz való jog, mind az önrendelkezés joga megköveteli, a kezelés senkinek sem sérti a jogait, és megfelel a társadalom érdekeinek. A kormány a családjogi törvények rendezetlenségére és nemzetközi kötelezettségekre hivatkozott. Ahelyett, hogy a jogalkotó megfelelően szabályozta volna a családjogi szabályokban a dajkaterhességgel létrejövő nem teljesen megszokott hozzátartozói viszonyokat, eltörölte a sokak számára egyedüli megoldást nyújtó beavatkozás lehetőségét. Nemzetközi megállapodások és ajánlások nem szolgálhattak alapul a dajkaterhesség betiltásához, hiszen éppenséggel egyre több államban nyújtanak már lehetőséget ehhez a típusú gyermekvállaláshoz.

2000 őszén az Eütv.-t újra módosították, három éven belül immár negyedszer. Ez már nem érte váratlanul a jogfejlesztéssel foglalkozó szakembereket, ugyanis az Alkotmánybíróság kötelezte az Országgyűlést, hogy változtassa meg a cselekvőképességükben érintettek egészségügyi önrendelkezésének szabályait. A törvény alapján a korlátozottan cselekvőképesek és a cselekvőképtelenek egyformán nem dönthettek semmilyen gyógykezelésről. A módosítás célja és értelme tehát az lett volna, hogy a korlátozottan cselekvőképeseket minél több joghoz juttassák, ám a törvénymódosítást követően az ilyen személyek továbbra is túlzott mértékben és indokolatlanul korlátozottan tudják majd önrendelkezési jogaikat gyakorolni. Az idősebb fiatalok – a 16 éven felüliek, akik a legtöbb esetben már felelősen tudnak dönteni a saját testükről – szintén csak kisebb lehetőségeket kaptak a kezelésekbe való beleegyezés terén.

A másik, az Alkotmánybíróság által előírt kötelezettség a már említett korlátozásra vonatkozó szabályok megváltoztatása és az eszközök törvényben való rögzítése volt. A pszichiátriai szakma azonban ekkor sem tudott közös álláspontra helyezkedni, és a jogalkotó ezek után sem rögzítette a betegek számára elfogadható módszereket. A vita éppen az Európai Kínzásellenes Bizottság jelentésének nyilvánosságra kerülésével egy időben zajlott, amely megállapítja: a vizsgált pszichiátriai intézményekben még mindig használnak hálós ágyat a betegek korlátozására, egyben felszólította a kormányt megszüntetésére. A hálós ágyak használatának törvényi tiltását. És a hálós ágyak azóta is ott vannak a kórházak pszichiátriai osztályain és a pszichiátriai otthonokban egyaránt.

Szintén az Alkotmánybíróság határozata alapján kellett a jogalkotónak újraszabályozni az abortuszra vonatkozó rendelkezéseket. A nők önrendelkezési joga körül folyó vitában kiemelt hangsúlyt kapott a megelőzés fontossága. Születtek javaslatok a korszerű fogamzásgátló szerek és eszközök támogatásáról, az ingyenes óvszerek bevezetéséről, végül azonban a vita elcsendesedésével egyik támogatási formát sem vezették be.

A szakma a törvény ellen

Az állam nem teljesíti kötelezettségét: a betegeket a betegfelvételkor és a kezelés során nem tájékoztatják jogaikról, néhány civil szervezet tájékoztató füzetét leszámítva nem készültek írásos információk a betegjogokról. Az orvosi szakma sem dolgoz ki iránymutatásokat, hogy az egyes betegségekről és beavatkozásokról könnyebben érthető információkat adjon át a kezelőorvos. A pszichiátriai betegeket nem csak szóban, hanem írásban is tájékoztatni kell jogaikról és a gyógykezelésre kötelező bírósági eljárás lényegéről, az eljárási jogaikról: rövid írásos tájékoztatót kapnak csak, de azt nem őrizhetik meg.

Az egészségügyi önrendelkezési jog másik lényeges eleme, hogy a gyógykezelés során és azt követően egyaránt betekinthessünk a rólunk készült írásos feljegyzésekbe, és megnézhessük leleteinket. A magyar jogszabályok biztosítják az egészségügyi dokumentáció megismerésének jogát, és hogy arról másolatot is készíthessünk saját költségünkre. A törvény csak nagyon szűk körű korlátozásra ad lehetőséget. A Társaság a Szabadságjogokért jogsegélyszolgálatára érkező panaszok szerint azonban az orvosok nem szívesen engednek bepillantást irományaikba. Elhangzott már olyan indok is, hogy a beteg egészségügyi állapotáról készült feljegyzések az orvos saját szellemi termékének számítanak. Egyes kórházak a nem szabályozott másolási díjak nagymértékű emelésével próbálták a betegeket elrettenteni másolási kedvüktől. Előfordult, hogy egy hölgy azért nem tudta hosszabb külföldi útjára magával vinni addigi kórházi kezelésének dokumentációját, mert több ezer forintot kellett volna fizetnie azért, hogy megkezdjék a másolást.

• Tárcatár